Szembe fordult a végzős osztályával. Torokszorító érzés. „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit
cselekedtek”, gondolta. De hát mégis, azért valamit csak kell mondani. Nem lehet valami furcsa
megfelelni vágyásból vagy konfliktuskerülésből mindent szó nélkül hagyni. Hogy is fogalmazzon, hogy
egyértelmű legyen, de mégse direkt...
– Antall József állítólag azt mondta az ötvenes években: „Most alámerülök és kibekkelem őket...”
Elég ennyi? Valószínűleg fogalmuk sincs róla, ki volt Antall. A „kibekkelni” szót is nagyapám használta
utoljára. És hát hazugság is. Mert hiszen akkor volt egy megszálló nagyhatalom. Mindenre elszánt,
erkölcstelen kiszolgálókkal. Fegyverekkel, ávóval, félelemmel.
Persze, most is ott van ezek mögött a megszálló nagyhatalom. Csak másképp, más eszközökkel... Akkor
belevágtunk egy reménytelennek látszó harcba, és elbuktunk. Ja, igaz, most is belevágtunk egy
reménytelennek látszó harcba, és megint elbuktunk. Bár nem folyt vér és a pesti házakat nem lőtték szét,
csak a lelkeket. Igaz, akkor a pesti srácok velünk voltak... Most?
Alámerülni? Hány évre? Hányszor kell még alámerülni, kibekkelni, kidugni a fejünket a vízből, levegőt
venni, amíg újra le nem nyomnak... Az alámerülésben van valami önkéntes. Aki megvárja, amíg főbe
kólintják, az már nem dönthet arról, akar-e még alámerülni.
Vajon kimondta ezeket a szavakat, vagy csak gondolta? Olyan értetlenül bámulnak. Némelyik telefonozik
a pad alatt. Tilos ugyan, de hát ki mer érte szólni?
Kivágódik az ajtó. Megérkezett a kommandó. Tekintetük üres, kezükben furkósbot. A vezetőjük
nagydarab lány. Vagy fiú?
– Bejelentés érkezett a Facebookon – kiáltja. – Uszítás, visszamenőleges történelemértelmezés, kísérlet
befolyásolásra. Iksz generációs merénylet a szabadság ellen!
Közrefogják és elhurcolják. Még hallja az üdvrivalgást. „Itt a szabadság!”, zengik. Végre vége az
elnyomásnak, végre nagykorúak! Most gyertek, szabad mellű örömök, S pusztuljatok, bilincses iskolák!

Az írás a Demokrata 2026-07-22-i számában jelent meg.

Az Európai Unió egyik keleti tagállamában igen elszaporodtak a medvék, és mind több kárt okoznak. Nem pusztán az anyagi értékekre jelentettek veszélyt, hanem olykor az emberéletre is. Amikor az ország politikusai ennek tarthatatlanságára felhívták Brüsszel figyelmét, az EU központjából kioktató üzenetet kaptak: „Intézzék el, mi közünk a kendtek medvéihez ott a távoli végeken, az már nem is Európa!”

A helybéli lakosok morgolódtak, mert a mackók már a házak között grasszáltak, olykor csoportos erőszakra vetemedtek, felborogatták a kukákat és az utcán háltak. Betörtek a lakásokba, terrorizálták a nőket és megették a vinétát. Egy nyugati képviselő foghegyről odavetette: „Hát lőjék le a dögöket!” Erre azonban felhördültek az állatvédők. Szó sem lehet róla, egyetlen medvének sem görbülhet a szőre szála sem.

Na de valamit mégis kell tenni! A helyi rendőrség már nem volt képes megbirkózni a feladattal, a gyerekek féltek kimenni a játszótérre, a lányok-asszonyok minden sötét zugban medvét gyanítottak. „Előbb-utóbb kitúrnak az otthonunkból minket”, panaszkodtak.

Az áldatlan állapotoknak az vethet véget, ha az EU-n belüli szolidaritás eszméjét alapul véve a vadakat széttelepítik a többi tagállamba. Ezért létrehoztak egy bizottságot, amely kvótarendszert dolgozott ki a kártékony jószágok szétosztására. Ez alapján Amszterdamba például 12, Párizsba 17, Berlinbe 20 medve került, de még Velencének és Santiago de Compostelának is be kellett fogadnia 2-2 állatot. A mackók persze nem vették tudomásul az erőszakos áttelepítést, megpróbáltak fás területekre menekülni, így került kvótán felül mackó a Bois de Boulogne-ba, a Városligetbe (ez később beszökött az állatkertbe), a Práterbe és a Villa Bor­ghesébe is. Néhány garázda tányértalpú felmászott az Eiffel-toronyba, mások Schönbrunnban randalíroztak.

A marseille-i polgármester kétségbeesetten fakadt ki:

– Mi közünk nekünk a Kárpátok medvéihez? Mi sem küldjük a volt gyarmatainkról bevándorló négereket hozzájuk!

https://demokrata.hu/velemeny/medve-100441/