„Egyszerűen senkik vagytok!”, szokták skandálni (és ennél sokkal cifrábbakat is) a győztes csapat szurkolói a veszteseknek. Fura helyzet: azt gondolják, mások teljesítménye (focisták) kihatással van a drukkerek kvalitásaira is. Kigúnyolhatók, megalázhatók, alsóbb rendűek pusztán azért, mert az ő kedvenceik a kilencvenedik percben rosszul védekeztek ki egy támadást.
Mintha ez folyna most a politikai térben: a győztes támogatói hirtelen különbnek, okosabbnak és szebbnek érzik magukat, mint a vesztes hívei, akik attól, hogy kevesebben voltak az urnáknál, egyszeriben hitványabbak lettek. Mert aki „eltalálja” a győztest, ettől kiválóbbá is válik, mint az, aki „nem találja el”.
Az utóbbi évek megannyi műsora, vetélkedője, valóságsója arra kondicionálta az embereket, hogy aki több pontot gyűjt, messzebbre jut, netalán nyer, az az értékes, míg az, akit kiszavaznak, az selejt. A győztest minden alól mentesíti a siker, a vesztes pedig ősgonosszá válik.
Én nem emlékszem rá, hogy ezt a triumfáló gyűlöletet a jobboldal akár 1990-ben (pedig akkor valóban egy gyalázatos, mocskos, diktatórikus, hazaáruló rendszert kellett felszámolni), akár 2010-ben alkalmazta volna. Ráadásul a rendszerváltáskor (az igazinál, mert a magyar történelemben eddig egyszer volt ilyen) ugyan egységes volt a társadalom döntő többsége abban, hogy a rezsimet le kell váltani, de a folytatást sokféleképpen képzelték el. Ma hiányoznak az alternatívák, a tagadás az összetartó erő, nem a jövőkép.
(...)
