22.
Vannak úgynevezett női regények. Általában szerelemről, romantikáról vagy kifejezetten női témákról szólnak.
Ez egy férfi regény.
A néhány hete tartott választások nyomán létrejött koalíciós kormányról szavaztak a Parlamentben. A kabinetet adó három pártnak kényelmes többsége volt, ám mielőtt a házelnök feltette volna a kérdést – „Elfogadja-e az országgyűlés a miniszterelnök személyét és a miniszterek névsorát” –, váratlanul, áthágva a napirendet, szertartásosan felmutatott egy papírlapot.
– Közölnöm kell a tisztelt házzal, hogy a 26/2022/VII., másképpen „A közfeladatokat ellátó egyes fontos állami tisztségekre vonatkozó, a nemek közötti esélyegyenlőséget garantáló” törvény szerint a kormányban legalább annyi nőnek kell lennie, mint férfinak. Ezen a listán viszont kettővel több nő szerepel.
Értetlenkedő sustorgás támadt a kormánypárti padsorokban, az ellenzék felől mintha nevetés hangzott volna.
A legnagyobb kormánypárt frakcióvezetője kért szót.
– Ez a passzus annak garantálása miatt került bele, hogy ne lehessen – a régi gyakorlatnak megfelelően – jóval több férfi miniszter, mint nő. A „legalább” kifejezés arra utal, hogy nem lehet kevesebb. Több igen.
– Hiszen akkor sérül a férfiak esélyegyenlősége! – kiabált be egy ellenzéki honatya, de párttársa, egy fiatalasszony, lepisszegte.
(…)
– Hirsch urat én kerestem meg – kezdte Trank, Machowy felé fordulva. – Láttam a tévében, a híres férfiakról szóló filmjéről beszélt, aztán később olvastam, hogy elvették tőle a projektet, miután tett egy félreérthető megjegyzést a nők közéleti szerepvállalásának megerősödése, és a világban pusztító gonoszság felerősödése között. Jól értelmeztem?
Hirsch a vállát vonogatta.
– Kétségtelen, hogy elzártak minden pénzcsapot, bezárultak a kapuk… Regényt lehet otthon írni, festegetni is lehet, de dokumentumfilmet nem forgathatok odahaza, pénz nélkül. Az ilyesminek költségei vannak, lehetetlen egyedül elvégezni. Korábban az egyik kábeltévé felvállalta volna, be akartak szállni a gyártásba és természetesen a forgalmazásba is, de ők is visszaléptek.
– Hasonló cipőben járnak, uraim – jelentette ki az ügyvéd. – A trónörököstől, Sándor hercegtől megbízást kaptam arra, hogy derítsek fel olyan eseteket, amikor férfiakkal szembeni nemi diszkrimináció, az esélyegyenlőség megsértése történik, és nyújtsak jogi segítséget.
– Én már elvesztettem egy pert – mondta Trank. – Nincs túl sok bizodalmam ezekben az esélyegyenlőségi marháskodásokban.
– Csakhogy akkor nem én képviseltem – szólt Machowy. – Ráadásul munkaügyre visszük a dolgot. Azt fogjuk bebizonyítani, hogy nem volt okuk és joguk kirúgni. A munkáját jól, a szerződése alapján végezte, korábban nem merült fel panasz…
– Még szép…
– Munkaügyi irányból ez egyértelmű. Nincs kellő alap a felmentésére. Az ugyanis nem lehet ok, hogy férfi. Vagy kimondatjuk ezt…
– Hogy férfi vagyok?... Köszönöm… Bizonyítani is kell? – vigyorgott Trank.
– Nem. Vagy azt mondatjuk ki, hogy a munkájában nem találtak kivetnivalót, vagy azt, hogy kizárólag azért mentették fel, mert férfi. Az elsőnek Ön örül, a másodiknak Sándor herceg. Ha ugyanis – folytatta az ügyvéd kéjesen – sikerül a közvéleménybe belenyomnunk azt a tényt, hogy a neme miatt valaki elveszítheti az állását, akkor begyújtjuk a diszkrimináció-ellenes rakétákat, és a korábbi, feminista szövegeket fogjuk a fejükre olvasni nemi egyenlőségről. Lesz nagy csinnadratta.
Trank megvakarta a fejét.
– És én lennék az ürügy?
– Mire?
– Hát egy ilyen férfi-nő háborúskodásra. Ezt azért át kellene gondolni.
– Szeretné visszakapni az állását?
– Persze.
– Igazságtalanul vették el Öntől?
– Mi az, hogy! Nagyon is!
– Akkor? Ha bemegyünk a dzsungelbe, lehet, hogy szembejön velünk az oroszlán. De ha számítunk rá, és nálunk van a puskánk, nincs okunk félni.
(...)
Amióta ellenzéki szavazatokkal megalakult a kormány, a parlament működése egészen sajátságos irányt vett. Egy-egy felszólalás után, ha valaki nem tudta, az adott képviselő hová tartozik, nehezen lehetett eldönteni, melyik politikai irányzattól jött a javaslat vagy a kritika. Ellenzéki női képviselők rendszeresen támogatták a kabinet előterjesztéseit, a kisebb kormánypárti frakciók pedig olykor kiszavaztak.
Ezúttal egy ellenzéki honatya interpellációjára került sor „Mi lett a nemzeti sikersportággal?” címmel.
– Sajnos – kezdte a felszólaló –, kis ország lévén, pénzszűke és, valljuk be, divat és hagyományok híján is, igazából egyetlen sportágban, a férfi kézilabdában tudtunk ott lenni néha nagyobb nemzetközi tornákon. Olykor még apróbb babérok is teremtek. Más, boldogabb nemzeteknél egy-egy sportsiker, olimpia vagy világbajnokság összehozza a közösséget, nekünk efféle élményből viszonylag ritkán adatik. Ha mégis, az szinte kizárólag a férfi kézisekhez kötődött. Néhány éve a honi szövetség – nem mondom, hogy nem bizonyos társadalmi és politikai nyomásra – bevezette a vegyes csapatokat. Hiszen azt semmilyen szabály nem tiltja, hogy nők versenyezzenek a férfiak között, ám ezt érthető módon nem is nagyon szorgalmazták eddig. Még a sakkban sem, pedig ott a nyers erőnek vajmi kevés köze van a sikerhez…
Innen is onnan is pfújolás, morgás hallatszott. A levezető elnök rá is szólt az interpellálóra:
– Kérem képviselő urat, mellőzze a degradáló, szexista megnyilvánulásokat.
– Megpróbálhatom, de akkor lassan beszélni sem fogok tudni…
[ Tovább... ]

