PROLÓGUS

– Uram, a tollamért jöttem.

– Hol hagyta?

– Valami íróasztalon.

– Milyen volt?

– Négyszínű. Golyós. Az egyik már nem fogott.

– A zöld?

– Nem. A kék.

– Akkor nincs baj, megvan a tolla.

– Hol?

– A konyhában.

– A konyhában?

– A háztartási kiadásokat jegyezgetjük vele.

– És ezért nem tudok én regényeket írni?

– Ki a fene ír manapság tollal? Már mindenki számítógépet használ.

– Oké, de azt mégse mondhattam, hogy „Uram, a klaviatúrámért jöttem!”…

– Jobban járt volna, ha meg se szólal. Az ilyen ember egyáltalán ne beszéljen, ne írjon. Se tollal, se ceruzával, se írógéppel, se számítógéppel.

++++++++++

Mindannyian jövünk valahonnan. Noha a nálunk idősebbek szemtanúként vallják, hogy volt idő, amikor még nem léteztünk, ezt tapasztalati úton nem tudjuk megerősíteni. Az emlékeink ugyanis folyamatosak, nincsen kezdetük. Az ember öt, tíz, húsz évesen is úgy érzi, örökké élt és sok idő van mögötte. Nincs olyan időszak, amikor ülünk töprengve, hogy a kutyafáját, alig három-négy emlékem van, hát hol voltam azelőtt? Pedig valamikor üres volt a memóriánk, és lennie kellene egy első benyomásnak, amivel minden elkezdődött.

Kedves ismerősöm egyszer erre azt mondta: van egy olyan emlékképe, hogy rohan valami sötét folyosón, és egyszer csak már ott is van a petesejtnél, és örömmel egyesül vele. Megkérdeztem, olyan emlékképe nincs-e, hogy várakozik mint petesejt, s akkor hirtelen felbukkan valahonnan egy erőszakos spermium. Döbbenten nézett rám: „Nem vagyok skizofrén!”

A  REGÉNY

Eredetileg Nagy Elemérnek hívtak. A személyimben ma is így szerepel. Szüleimre, akik egyéb dolgokban hétköznapiak, már-már megalkuvóan konformisták voltak, az én keresztelésemkor rátört valamiféle lázadás. S noha első gyermeküket Györgynek („Nagy György, na köszönöm, három gyével, éppen ideális…”, mondta bátyám, amikor ezt megemlítettem neki), a harmadikat Csillának nevezték, az én esetemben nem tudtak megegyezni. Anyám ragaszkodott a Csillához. „Asszonyom, hát nem érti, hogy fia született?” „Megint?”, zokogott anyám a szülőágyon, és nem is mondott a továbbiakban semmit. Apám odakint zsugázott két másik várakozó apukával – akkoriban még apás szüléseknek híre-hamva sem volt –, épp csak feltekintett a kisiető bábára, és mivel negyvenszáz ulti volt bemondva, nem sokat tudott a néven töprengeni. „Legyen Csilla, a nejem mindig azt szeretett volna…” „De kedves Nagy elvtárs – megesett, hogy vadidegenek így szólítsák az embert –, fiúnevet mondjon.” „Akkor legyen Elemér!” Rejtély, honnan jutott ez az eszébe. Később – fültanúja voltam – a haverjainak röhögve így mesélte: „Épp elfogni készültem a piros ultit, kijött a szülésznő, és mondott valamit. Úgy értettem, a feleségem rádióját nem lehet bedugni a hálózatba, ezért odavetettem: akkor menjen elemér’…”

Egészen addig, amíg egy mesekönyvben nem olvastam Marosi Elemérről (aki történetesen sikeres író volt), nem gondoltam volna, hogy felnőtt fejjel is kitartok az utónevem mellett. Ám a kedves kis történet hatására, tiszteletből, felvettem a Nagy Marosi Elemér nevet.

++++++++++

Bátyám – „A Gyuri”, ahogyan mindenki beszélt róla, fennakadt szemekkel, mélységes áhítattal ejtve ki e nagyszerű ember nagyszerű nevét – igazi elsőszülöttként soha nem emésztődött azon, vajon joga van-e rá, hogy ő vegye el mindazt, amiből csak egy van (csoki, kisautó, alma, akármi); neki kellett nyernie a társasjátékban, a ping-pongban, a gombfociban, különben hisztérikus rohamot kapott. Ám erre ritkán került sor, mert úgyis ő volt a legügyesebb és legokosabb. Nem lehetett kétséges, hogy csak kitűnő eredménnyel abszolválhatja az általános iskolát és a gimnáziumot; ha elindult egy versenyen – legyen az bár szavaló-, torna- vagy matematikai verseny –, azt neki kellett megnyernie, s ha nem sikerült (mert nem kis örömömre ez gyakorta megesett), akkor mindig a zsűri, az igazságtalan pontozás vagy a téves versenykiírás volt az ok. Gyuri pályája a későbbiekben is töretlenül ívelt felfelé: karrier, pénz és család olyan szép rendben alakultak az ő esetében, hogy az már-már unalmas.

Gyuri otthon rendszeresen vert engem (ezt ő nevelésnek hívta, amit – szerinte – a szülők elmulasztottak, ezért kénytelen helyettük pótolni). Ha panaszkodtam a tettlegesség miatt, apám mindig azzal hárította el: oldjátok meg magatok között, sőt olykor heccelt is engem (mivel mamlasznak tartott, és szerette volna, ha ezt kinövöm), hogy védjem meg magam.

Bezzeg, amikor én vertem a húgunkat, Csillát – ez sem volt éppen ritka –, akkor apám elmondott mindenféle vadállatnak, Káinnak, s nem ritkán testi fenyítéssel próbált rávenni, hogy ne bántsam a kisebbet. Így végül is engem ketten vertek büntetlenül, míg én csak egyvalakit vertem, amiért általában bűnhődtem.

Talán nem meglepő, hogy ezek után a fantázia világába menekültem. Mivel érveimet nem hallgatták meg, ezért minden helyzet után lefolytattam magamban azokat a párbeszédeket, amelyekben meggyőzően bebizonyítom, milyen jogtalanság esett velem.

Az óvodában délutánonként aludni kellett – ez nekem ritkán sikerült –, de legalábbis csöndben feküdni, amit az óvónéni szigorúan ellenőrzött. Ezért ilyenkor is fantáziálásokkal szórakoztattam magam. Kedvenc alaphelyzetemben – amit este is játszottam, ha nem jött elég gyorsan álom a szememre – én, Nagy Elemér voltam a Világ Ura, egy abszolút korlátlan és teljhatalmú diktátor. Ilyenkor az óvoda szebb kislányai – sőt színésznők is! –, egész családom, meg úgy általában a világban előforduló emberek mind-mind elébem járultak kegyeimet keresve, s én egyetlen szóval, intéssel birodalmakat emeltem fel és süllyesztettem el. (Például én ettem meg az egyetlen Sportszeletet, az utolsó banánt, és én voltam az, aki sikeresen knock outolta a bátyját valamilyen nézeteltérést követően, s az apánk elismerően bólogatott hozzá; de már miért ne bólogatott volna, amikor ott állt mögötte két talpig vasba öltözött katona, akik csak egyetlen apró biccentésemre vártak, hogy lefejezzék az öreget. Ezt a biccentést persze sosem tettem meg, mert alapvetően szerettem apámat, sőt a bátyámat és a húgomat is. Kicsit magába forduló, furcsa gyerek voltam – de azért alapvetően normális.)

++++++++++

Születésemet – s ezt csak később tudtam meg – csodás jelek is megelőzték. „Éppen most?”, kérdezte apám bosszúsan, amikor értesült az újabb jövevény érkezéséről, s mivel abban az időben nem születhetett jókor a gyermek, hát anyám fel is keresett egy orvost, aki injekció-kúrát javasolt a házastársi kötelesség rendszeres teljesítésének nem kívánt eredményétől való szabadulásra. Anyám egy-két adagot be is adatott magának, szerencsére a hatóanyagot a KGST szocialista piacán valahol Vlagyivosztok és Bukarest között kispórolták belőle, így továbbra is éltem és viháncoltam a köldökzsinór végén lebegve a magzatburokban, mígnem anyámnak egy éjszaka meg nem jelent egy szőke, fürtös hajú kislány, akinek szeme mint két csillag ragyogott, és azt kérdezte tőle: „Volna szíved megölni a kislányodat?”, mire befejezte az injekciózást. Ettől kezdve biztos volt benne, hogy a gyermeket megszüli, és abban is, hogy Csillának fogja nevezni.

Ennek ellenére fiú lettem, ami már önmagában is csoda.

Később aztán született egy húgom – ki tudja, az álombeli jelenés valójában ő lehetett, némileg megelőzve a korát, és így engem mégis el kellett volna hajtani azokkal az injekciókkal, hiszen a húgom érdemtelenül vívta ki számomra a továbbélést –, akit aztán már csakugyan Csillának neveztek el. Ha azt állítom, hogy ő volt a mama kedvence, azzal még nem mondtam semmit, mert a papa kedvence is ő lett. Ma is otthon lakik, fel sem merült, hogy ő ossza meg Baba nénivel magányát és öröklendő lakását.

Baba néni voltaképpen elhunyt nagyanyám nővére. Mivel nagyanyám is már roppant vén lenne, ha élne, el lehet képzelni Baba néni korát. Neki nem születtek leszármazottai, logikusnak látszott, hogy belvárosi lakását miránk hagyja. Ehhez azonban a vérségi kötelék önmagában nem elegendő, az idős hölgy (én magamban öreglánynak hívtam, s noha a „lány” tükrözi családi állapotát, legalább olyan idétlen, mint a „hölgy”) elvárta, hogy az ingatlanért cserébe gondoskodjunk is róla. A családi kupaktanács engem jelölt ki a szerepre, hogy költözzem be hozzá és pátyolgassam, mivel más esélyem nem kínálkozott a lakáshoz jutásra. Az végső soron senkit sem érdekelt, hogy én, huszonéves fiatalember, mi a fenéhez kezdjek egy nyolcvan éves öregasszonnyal? Csilla ugyan lány, de hát ő még olyan kis ölbebaba, alig múlt tizennyolc, otthon a helye.

Érdekes, amikor a húgom hazajött az óvodából (iskolából, később a gimnáziumból), mindig izgatottan kérdezték: Na, mesélj, mi volt? Ha én megjöttem az iskolából (gimnáziumból), általában szóltak, hogy levihetném a szemetet, mert én már nagy vagyok. Ez kétségkívül igaz, az óvodás Csillához képest nyolc évesen nagy voltam; ahogy a kisiskolás Csillához képest is már komoly felsős. Na de amikor a húgom lett nyolc éves, nem tekintették „nagy”-nak, aki levihetné a szemetet, és a „komoly felsős” kategóriába sem sikerült eljutnia soha. (Lehet, hogy neki is nehéz volt?…) De valahányszor visszatértem az üres vödörrel, mindig azt vártam, hogy amikor megállok az ajtóban, apám izgatottan felkiált: „Ez igen! Látod, Csilla, Elemér mennyit segít!” Csilla csak vágja azokat az undok kis pofákat, mire apám megharagszik: „Úgy tűnik, kislányom, túl sokat kényeztetünk…” A húgom csak a vállát rángatja, grimaszol; no, erre már nyílik az öregfiú zsebében a bicska. „Hálátlan teremtés! Menj ki a konyhába mosogatni! Te pedig, Elemér, gyere, meséld el, mi volt az iskolában!”

++++++++++

Mi lett volna? Semmi. Soha nem történt semmi. Ezért kénytelen voltam kitalálni ezt-azt.

Járt az osztályba például egy Emma nevű lány. Akkoriban még tartottak az elalvás előtti „Világ Ura” című fantáziálások, s ezekben leginkább ő szerepelt. Napközben pedig azzal szórakoztattam, hogy olyan mozifilmekről meséltem, amik valójában nem léteztek; egész hosszú, összefüggő történeteket találtam ki. Ezeknek akkora sikere volt, hogy gyakran körém gyűltek mások is; érdekes, soha nem vonták kétségbe például a félkarú zsaruról szóló sztorit, amelyben hősöm a felhőkarcoló tetejéről egyetlen balhoroggal taszítja a mélybe régi ellenségét, akinek halálhörgése percekig visszhangzik a toronyházak között. Azért az arcukat megnéztem volna, amikor a szerdai újság utolsó oldalán, a fővárosi mozik műsorában, hiába keresik a Félkarú zsaru és a Félkarú zsaru visszatér című alkotásokat.

Azt az elméletet, miszerint én valójában Petőfi reinkarnációja vagyok, csak Emmának mertem elmesélni, és titoktartást is kértem erre vonatkozólag. Valószínűleg tartotta is magát ehhez, mert soha senki – sem diák, sem tanár – nem kérdezte meg: „Elemér, te csakugyan Petőfi reinkarnációja vagy?”; a folyosón sem kiabáltak utánam gúnyolódva, hogy „Petőfi Sándor, gatyába táncol!” Arra csak jóval később gondoltam, hogy talán Emma nem ismerte a „reinkarnáció” szó jelentését. (Petőfiről bizonyára hallott, ha más nem, az olvasókönyvben szereplő Anyám tyúkja vagy az Itt van az ősz, itt van újra kapcsán.) Én természetesen tisztában voltam vele, hogy nem vagyok Petőfi reinkarnációja; illetve azt nem tudhatom biztosan, hogy az vagyok-e, de azt tudtam, hogy nem gondolom komolyan. Néha ugyan azt álmodtam, hogy egy kozák katona hasba szúr a segesvári csatatéren, de ez kevés a bizonyítékhoz. Amellett megfigyeltem, hogy kitalálom a Petőfi-versek következő sorát, de lehet, hogy már olvastam korábban, és nem kitalálom, hanem emlékszem rá. Méghozzá nem úgy emlékszem, hogy két hete vagy egy hónapja olvastam, hanem száznegyven év távlatából emlékszem.

– Aha – bólogatott erre Emma csodálattal nézve rám. Arra gondoltam, talán akkor is szívesen beszélgetne velem, ha nem lennék a Világ Ura.

Mivel a lányok szeretik a sportos fiúkat, ezért arról is meséltem, hogy egy nagy fővárosi klub igazolt focistája vagyok (a Fradit nem mertem mondani, de a Vasas sem csengett akkoriban rosszul), és hétfőn mindig lelkiismeretesen beszámoltam arról, mit játszottunk a hétvégén. Még arra is ügyeltem, hogy ne százszázalékos teljesítménnyel nyerjünk bajnokságot, s akadt vasárnap, amikor nem is rúgtam gólt… De ez ritkán fordult elő. A Félkarú zsaru egy-egy jól sikerült akciója kutya füle volt ahhoz képest, ahogyan a balról beívelt beadást előrevetődve, csukafejessel juttattam a Dózsa hálójába.

Nem buktam le soha a fiktív kölyök-bajnoksággal, sőt egyszer arra is felhasználtam, hogy ellóghassak a gyűlölt néptánc-foglalkozásról. Azt füllentettem Palcsi néninek (az egész néptánc kizárólagos vonzerejeként a tanárt Palcsi néninek hívták; azóta sem tudom, ez vajon milyen névnek a becézése lehetett…), hogy edzésre kell mennem. Sipákolt, kiselőadást tartott a dolgok fontossági sorrendjéről és a kötelességtudatról, de nem tehetett ellene semmit, elvégre edzésre menni is kötelesség. Persze edzésem valójában nem volt, de ezt Palcsi néni nem tudhatta.

++++++++++

Ifjú koromnak hajnalán – mielőtt kegyetlen szüleim beadtak volna az óvodába – egy ideig nagyanyám (Baba néni testvére) vigyázott rám, ami abból állt, hogy intézte napközben a dolgait, s engem vitt magával. Mint később megtudtam, bizonyos díjazás fejében. Járt hozzánk egy bejárónő is, szintén megterhelve a család költségvetését. (A már idézett mesekönyvben, ahonnan a Marosi Elemér nevet is vettem, meg is magyarázzák a gyerekek a manóknak az efféle bejárónők lényegét: „Ki az az Erzsike? – kérdezte Rudi. – A bejárónő – felelték kórusban. – Ő végzi el azokat a munkákat, amiket apa szerint anyának kéne, ha nem tűnne el kora reggeltől estig. Anya ilyenkor elmagyarázza, hogy azért tűnik el, hogy megkereshesse azt a pénzt, amit Erzsikének ad, aki elvégzi azokat a feladatokat, amiket ő nem tud elvégezni, mert reggeltől estig odavan.”) Igazán csak mellékesen, minden neheztelés nélkül, a puszta tények rögzítése kedvéért jegyzem meg, hogy a húgunkkal anyám otthon maradt gyesen, s ezt a tényt csak részben menti, hogy időközben nagyanyám váratlanul elhunyt.

Nos, történt egy alkalommal, hogy Jenő bácsi, nagyanyám unokatestvére, jobb létre szenderült valahol a nyugati határ mentén, s természetesen a temetést nagyanyám nem hagyhatta ki. Az nem fordulhatott elő, hogy napokig őrizetlenül maradjak odahaza, tehát nekem is mennem kellett.

Csak néhány emlékfoszlány maradt meg erről a kalandról, többek között az a problémám, hogy miért halnak meg az emberek. Nagyanyám erre roppant egyszerűen megfelelt, miszerint Ádám és Éva szakítottak az Édenkertben a tiltott gyümölcsből, és Isten büntetése a halandóság. Ezzel ugyan megalapozta mérhetetlen haragomat és gyűlöletemet Ádám és Éva iránt, akik miatt nekem is meg kell halnom, de a válasz nem elégített ki. Sokkal mélyebben elgondolkodtatott Ferkó bácsi könnyed megjegyzése, aki kérdésemet hallva barackot nyomott a fejemre, és azt mondta:

– Ha nem halnának meg az emberek, akkor egy idő után nem férnénk el.

A halál tehát az élők útjából takarítja el azokat, akik nem engednek kellő teret a többieknek. Azt az igazságtalanságot, hogy miért hal meg az egyik ember húsz, a másik kilencven évesen, még nem tudtam feldolgozni. Nagyanyám – aki mindenre transzcendens megoldást kínált, noha mély vallásossága arra már nem terjedt ki, hogy anyámat is ebben a szellemben nevelje, s így az én nevelésemben is csak három éves koromig játszott szerepet, nagyjából Ádám és Éva megítélésére szorítkozva – biztos azt mondta volna, hogy az Isten megjutalmazza a jókat, de azt már nem fejtette ki, hogy ez a jutalom a hosszú földi létet avagy a gyors Mennybe jutást jelenti-e.

Mindenesetre Jenő bácsi elhunyta alkalmából találkoztam először a halál fogalmával, ami elég mély nyomot hagyott világképemben és érzelmi fejlődésemben, különös tekintettel arra a képre, amelyet a ravatalon nyitott koporsóban fekvő ősz férfi látványa jelentett, mely évekig visszatért álmomban és ébren egyaránt. Amikor egyszer szüleimnek megemlítettem – már nagyanyám elvesztése után, aki így nem tudott tanúskodni –, hogy én már láttam halottat, apám elnézően csóválta a fejét, s közölte, mennyi hülyeséget fantáziálok össze, jobb lenne, ha törekednék az igazmondásra, mert képtelenség kihámozni szavaimból a valós történeteket, ami később még rengeteg problémát fog nekem okozni életem során.

– Feltéve, ha nem halok meg fiatalon! – vágtam vissza dühösen, mire apám röviden csak annyit felelt:

– Feltéve…

Ez a cinizmus arra indított, hogy esti fantáziámban véresen leszámoljak mindenkivel, aki utamban áll, de ekkor égett bele kitörölhetetlenül tudatomba a kínzó kérdés: Vajon a Világ Ura is meghal?

++++++++++

Baba néni vénlány maradt. Régebben legalábbis így hívták, s mivel ehhez némi sikertelen, megvetésre vagy sajnálatra méltó attitűd kapcsolódott, manapság szinglinek fordítják, és bizonyos többlettartalmat társítanak hozzá. De Baba néni nem ismerte korunk e nagy vívmányát, így vénlányságában megkeseredett, gyűlölködő, gyanakvó és agresszív lett. Senkit sem szeretett és senkiben sem bízott. Engem sem a vér szava miatt engedett a lakásába, hanem mert a betörőktől és gyilkosoktól való rettegése felülírta a rokonok iránti megvetését. Nem mintha bennem megbízott volna. Minden este megvárta, amíg hazajövök – szerencséjére nem maradoztam ki sokat, már az egyetem alatt sem, amióta pedig magyart és történelmet tanítottam egy kevéssé neves pesti középiskolában, azóta végképp nem –, és miután letussoltam és bementem a szobámba, gondosan rám zárta az ajtót. „Mikor kelsz?”, kérdezte. „Hétkor.” Pontban hétkor csikordult a kulcs, és kitárult az ajtóm.

Logikusabb lett volna, ha ő zárkózik be a saját szobájába, de Baba nénit nem a logikus gondolkodása miatt szerettük. Egyszer bizonytalanul megemlítettem neki, hogy mi van, ha éjszaka ki kell mennem pisilni.

            – Felnőtt ember ne mászkáljon éjszaka a vécére – felelte.

            Kutyát nem tartott – azoktól is félt –, de volt egy hangfelvétele, amelyen vérszomjas ebek csaholnak. Valahányszor csöngettek, bekapcsolta a magnót, s csak utána ment az ajtóhoz. Közben még ilyeneket is mondott: „Eridj vissza!” „Nem szabad!” „Ne ugass már annyit!” A postás például soha nem tudta meg, hogy valójában nincsenek odabent kutyák. Remegő kézzel, a kémlelő ablakon át nyújtotta be mindig a nyugdíjat vagy az ajánlott leveleket.

            A reggelit szertartásosan, közösen fogyasztottuk el. Ennek az okát sokáig nem értettem, hiszen az öreglány általában nem kereste a társaságomat. Megfőzte a kávét, tejet melegített, nekem is tett egy bögrét és egy üres zsömlét, amit elrágcsáltam a tejeskávéhoz, mert arra azért nem vitt rá a lélek, hogy a nénihez hasonlóan én is apró darabokra szaggassam a péksüteményt, és kiskanállal addig nyomkodjam a sötétbarna lébe, amíg annyira meg nem szívja magát, hogy eltorlaszolja a bögre tetejét. Ilyenkor kiemelte a kanállal, száját hatalmasra tátotta, bekapta a szétázott zsömlét, s újabbat töfködött a kávéjába.

            – Nem fogsz elkésni? – kérdezte az öregasszony a szemközti falra szerelt órára pillantva.

            – Ma csak második órám van…

            – Második óra… Mindenkinek reggel nyolcra kellene járnia – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Azt egyébként sem értem, miért nem keresel egy normális állást…

            Általában – változó gyorsasággal – megérkeztünk a „Miért nem választottál jobban fizető állást?”, „Ki megy manapság tanárnak?” kezdetű orációkhoz.

            – A hivatástudat, Baba néni – hazudtam. – A pedagógus a nemzet napszámosa, nemes ügyért áldozza életét, a gyermekek nevelése és oktatása olyan szép feladat, amit akár ingyen is elvégezne az ember...

            Az iróniára nem volt fogékony, ezért indulatosan felcsattant:

            – Egy férfi akkor férfi, ha jól keres. Nálam a férfi ott kezdődik, hogy nincsenek anyagi gondjai. Egy tanár sosem fog jól keresni.

            – Engem nem érdekel a pénz – hazudtam ismét.

            – Akkor nem is vagy igazi férfi – mondta ki az ítéletet.

            Az ehhez hasonló beszélgetéseket ellensúlyozandó – ha én lehettem a kezdeményező – olyan rémtörténetekkel szórakoztattam a reggeli alatt, amelyekben magányos (esetleg albérlővel együtt élő) öregasszonyokat gyilkoltak meg válogatott kínzások közepette. Elszedték pénzüket, ékszereiket, még a porcelán étkészleteket és a televíziókészüléket sem kímélték. Az áldozatot pedig megkötözték, majd megfojtották és leszúrták, esetleg sósavval öntötték le és aztán meggyújtották.

            – Ostobák azok az öregasszonyok, akik beengednek mindenféle idegeneket a lakásukba – jelentette ki Baba néni.

            – Ó, nem mindig idegenek követik el a gyilkosságokat. Valahol olvastam egy statisztikát, hogy sokkal több nőt öl meg a férjük vagy a gyerekük, mint vadidegenek.

            – Nekem nincsen sem férjem, sem gyermekem.

            – Hát ez nagy szerencse – állapítottam meg. Olyan elégedett képet vágott, hogy elhatároztam, kellemetlenkedek neki egy kicsit. (Még az sem tántorított el, hogy esetleg elkések. A diákok ennek úgyis csak örülnek. S ha mégis, késve, befutok, majd élvezet lesz nézni az arcukról lefagyó örömöt; hiába élték bele magukat, hogy elkapott az influenza, elgázolt egy autó vagy megettek a zombik.) – Hallottam egy bűnbandáról – csacsogtam –, amelyik a környéken garázdálkodik. Öregasszonyokat figyelnek ki vásárláskor. Egyikük udvariasan felajánlja a segítségét…

            – Én sosem állnék szóba idegenekkel. Egyébként is, a gurulós cekkeremet el bírom még húzni…

            – Általában nem is járnak sikerrel, mert az idős hölgyek többnyire gyanakvóak. Jól is teszik, mert rengeteg szenny, mocsok, agresszió, gyilkosság és rémtett van az életben…

            – Az már igaz – csámcsogott Baba néni, és egészen a bögre fenekéig nyomott le egy darab zsömlét, aztán, amikor a szerencsétlen már majdnem megfulladt, kegyesen felengedte. A püffedt péksütemény nagy hörgéssel tört a tejeskávé felszínére egy kis levegőért.

            – De a banda kifigyeli, hol lakik a leendő áldozat. Becsöngetnek hozzá azzal a trükkel, hogy a telefonos cégtől jöttek egy kedvezőbb tarifájú szerződéssel.

            – Sosem engedek be ilyen szarháziakat.

            – Legközelebb azonban már nem cifrázzák – fejeztem be kéjesen. – Az utcán követik, ketten mögéje osonnak, egy vasrúddal fejbe csapják, aztán addig verik, míg az agyveleje ki nem loccsan a járdára. A sok bámészkodó persze nem mer segíteni, csak tétlenül nézik, ahogy szegény néni vére lecsorog az úttestre, a táskájából ellopják a pénzét és az ingyenes vasúti utazásra jogosító kis füzetkéjét…

            – Mondd, Elemér, nem fogsz te elkésni?

 FOLYTATÁS:

http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.533.3