"Apám minden alkalommal, mindenféle társaságban és szinte függetlenül a beszélgetés tárgyától eleresztett egy megjegyzést – vagy hosszabb eszmefuttatást – a nagycsaládról, gyerekzsivajról és egyebekről. Ennek az elméletnek a gyakorlati próbája elbukott azon (bár ezt csak később fogalmaztam meg magamnak), hogy akkor miért összesen egyetlen utóddal vett részt ebben a játékban, az egész életét kvázi egy lapra téve fel. Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy az elméleti gyerekzsivaj és az általam keltett valóságos gyerekzsivaj iránti toleranciája között fényévnyi távolság volt.

A materialista válaszát az élet értelmére tehát nem tudtam magamévá tenni, s noha gyermek- és kora ifjúkoromban fenntartás nélkül követtem az apai ideológiai irányokat (a gyerek vagy lázad, vagy olyan lesz, mint a szülei, de ha lázad, akkor is olyan lesz, csak később), felnőtt fejjel meghasonlást okozott. S bár én négy gyermekkel egy kicsit talán masszívabb alapokra helyeztem a saját életem értelmét (paradox módon ezzel persze erősítve apámét is), inkább fordultam a transzcendens magyarázatokhoz.

Ebben is segítségemre volt apám, aki racionális elemzőként szólott mindig az Istenről. A fix pontról, aki a legizgalmasabb az egész világban, de akihez neki csak megfigyelőként van köze. Isten létét alapvetésként kezelte, mégis talán ha ötször járt templomban életében. Még a házasságuk sem kapott egyházi megerősítést, ily módon én voltaképpen zabigyerek vagyok, ami felszínesen nézve jópofa, de ha mélyebben belegondolok, megrémít.

Az egyházzal persze szimpatizált, szintén elvi alapon, mivel annyira utálta a kommunistákat, hogy minden és mindenki, aki szemben állt velük, rokonszenvessé vált a szemében. Ezen az elvi szimpátián azonban nem nagyon lépett túl. De legalább nem is mondott soha olyan ateista baromságokat, hogy „ha lenne Isten, nem engedné ezt a sok szenvedést”. Pedig azért neki is lehetett volna szemre hányni valója. „Ez tipikus baromság”, mondta, ha ilyet hallott, márpedig biztosan előfordult, mert az ateistáknak kedvenc érve a szenvedés létével cáfolni a Jóisten létezését.  Valójában éppen saját materialista gondolkodásukat vetítik ki a transzcendenciára. Jézus ugyanis megmondta világosan: „Az én országom nem e világból való”. Vagyis, ha földi királyságot akart volna, szenvedés és nélkülözés nélkül, könnyedén megteheti. Ha kevés a népnek a kaja, akkor szaporít halat és kenyeret. Ha sok az egészségügyi probléma, meggyógyít vakot, sántát, nyavalyatörőst. Akár holtat is feltámaszthat. De minek? Erre a földi életre? Megmondta Pilátusnak is, ha az ő országa ilyen földi birodalom lenne, akkor jönnének a katonái és kiszabadítanák. Megmentenék a földi életre. Nem kellene végigszenvednie a passiót a kereszthalálig. Még jó, hogy ő nem mondott ilyeneket, amikor másodszor esett el megkorbácsolt testtel a kereszt súlya alatt, hogy „ha lenne Isten, biztos nem engedné, hogy a fia így szenvedjen”.

„Három hónap volt már csak hátra a börtönből. Mi nem vágtuk a centit, mint a katonák, de pontosan tudtuk, hány napunk van még. Bekiáltották a nevemet a cellába. Parancs, értettem. Az őr bekísért egy irodába. Civil ruhás manusz ült az asztal mögött. Sosem láttam korábban. Udvariasan kérdezgetett. Még cigarettával is kínált.”

„Mihez kezd, ha kiengedik?” „Tanári diplomám van.” „Ugyan már, azt nem gondolja komolyan, hogy tanítani fog?” „Elég jól tudok angolul és oroszul. Majd fordítok. Itt bent is fordítok.” „Itt bent. Az más. De talán tényleg fordíthat. Persze nem szépirodalmat, vagy ilyesmit. Szakszövegeket, gépek összeszerelési tervét. Szép munka. Már ha nem nyúlnak az ember után, ha nem szólnak oda: ennek az alaknak ne adjanak fordítást. Van ilyen.” „Elvégzek én bármilyen segédmunkát is. Nem vagyok beteg vagy gyenge.” „Segédmunka! Bravó! Büszke lesz a felesége. Mit is csinál az urad, Malvin? Hát apró kis csavarokat teker rá nagyobb csavarokra egy futószalag mellett…” „Nem is Malvinnak hívják.” „Hát persze, hogy nem. Pontosan tudjuk, hogy hívják a feleségét. Azt is tudjuk, most hol van éppen. Azt is tudjuk, melyik férfi kollégájával ebédelt, és melyikük hívta el színházba.” „Három hónap múlva hazamegyek és rendet rakok.” „Igen. Ha hazamegy.” „Letelik a büntetésem.” „Nem, nem telik le. Csak ha megkapja a kedvezményt.” „Semmi panasz nem volt rám.” „Eddig.” „Eztán sem lesz. Ez csak rajtam múlik.” „Hát erre ne vegyen mérget. Magán itt nem múlik semmi. Eddig sem múlt, eztán sem fog.”