Magyarországon a néplélek sajátosságából fakad, hogy talán túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítunk az irodalomnak. Nem csak a műveknek, hanem szerzőiknek is: szobrok tucatjait állítjuk nekik, intézményeket és fontos utakat nevezünk el róluk nem csak szülőhelyükön, hanem például Budapest belvárosában is. Nálunk még a forradalmakat is költők vezetik, a politikusok verseket és regényeket idéznek, sőt maguk az írók állnak politikusnak. Gondoljunk akár Petőfire vagy a parlamenti képviselővé váltakra Jókaitól Mikszáthon át a rendszerváltókig; Csurkáig, Csengeyig. A közéletre mindmáig erősen hatnak. Nem véletlen, hogy a magyar tanításáról sokkal több vita folyik, mint mondjuk a matematikáról. Arról mindenkinek van véleménye, az írók közül kik kerüljenek bele a tantervekbe és kik ne, míg azon kevésbé esik egymásnak a társadalom, hogy mennyire fontosak a szögfüggvények vagy hasznos-e a logaritmus.

Itt van mindjárt egy kihagyhatatlan mű, a János vitéz Petőfitől. És rögtön ez elején egy párválasztással, férfi-női szerepekkel kapcsolatos kissé pikáns alaphelyzet: Jancsi, akinek a juhnyájra kell vigyáznia, a fűben heverész, Iluska pedig, térdig állva a hideg patak vizében, görnyed, csapkodja, mossa a ruhákat. A fiú nem pattan föl segíteni, sőt még szabotálja is a munkát, és arról győzködi a lányt, hogy hagyja a fenébe a dagadt ruhákat (érdekes, egy másik szeretethiányos magyar költő is a ruhákra volt féltékeny), inkább vele hetyegjen. Tudjuk, ha a férfi kellően erőszakos, általában célt ér, miként a mi Kukoricánk is, de végül mindketten lebuknak. Iluskát a mostoha hazaparancsolja (vélhetően büntetést kap, hiába fenyegetőzik megtorlással a pásztorfiú), Jancsi pedig elveszíti a birkái nagy részét. Az már csak hab a tortán, hogy még ő van megsértve, amikor a gazda ezt számon kéri rajta; kénytelen elbujdosni.

A fiatalok sorsa – nemi szerepük szerint – különböző: ugyan társadalmi helyzetük hasonló (mindketten árvák), a férfi el tud menni, katonának áll, karriert csinál, míg Iluskát halálra kínozzák. Igaz, Jancsi sem találja a boldogságot, elhunyt kedvese után ered, és csak a transzcendens világban lehetnek egymáséi. Az élet vize (ezt kínálja a szamáriai asszonynak Jézus) biztosítja számukra a feltámadást, az egyesülést, a beteljesülést. Nos, mindebből látszik, hogy a történet a mai európai korszellem szerint ezer sebből vérzik. Mert ugyan Petőfi zseni, a János vitéz gyönyörű, a XXI. század politikailag korrekt világának egyáltalán nem felel meg.

Van-e itt megoldás? Kétségtelenül szerencsésebb volna, ha Iluska is pásztorkodhatna, és ő rágcsálná a fűszálakat, míg Jancsi dögönyözi a szennyest a patakban. Történtek is effajta kísérletek a feminizmus részéről, amire a társadalom válasza a mosógép feltalálása volt, mentesítve így civilizációnkat a patakban tisztítással járó fáradságtól. Legújabban már a nemi egyenjogúságra sincsen szükség, hiszen ha valaki nincs megelégedve a saját helyzetével, átesik egy nemváltó műtéten, ezzel utat nyitva a mosástól a fűben heverészés felé.

Hogy ez Iluskának még nem adatott meg, az legyen az ő tragédiája, és mindannyiunk szerencséje, mert csak szebb így a János vitéz, mintha ezeken az alternatívákon Petőfinek el kellett volna gondolkodnia.