Az igazgató hátradőlt a székén, és összeszűkült szemmel figyelte az előtte állót. Próbálta lesújtó pillantásokkal megfélemlíteni az alkalmazottat, aki - ebben nem kételkedett - ezúttal nem tudja magát kivágni szorult helyzetéből. Két éve, mióta a cégnél dolgozik, ez az alak a legkülönfélébb ürügyekkel és magyarázatokkal szolgált rejtélyes mulasztásaira. Eleinte beérte az egyszerű orvosi igazolással, később különleges kivizsgálásokról hozott valódinak látszó leleteket - miközben majd kicsattant az egészségtől -, aztán sorra kihalt a családja. Nagypapa, apa, anya, testvérek, sógorok temetései emésztették drága munkaidejét, de szerencsére a gyarapodás is megkezdődött, ezért keresztelőkre kellett utaznia, többnyire az ország másik végébe. Az igazgató gyűlölte a sumákságot, megvetette a lógósokat, de meg akart maradni az ártatlanság vélelménél és a jog eszközeinél. Az alkalmazott mindeddig kifogástalanul igazolta valamennyi hiányzását. Most azonban úgy festett, rajtaveszt. A legutóbbi értekezleten dörgedelmes beszéd hangzott el a vezetés részéről: az év végi hajrához értünk, kimutatások, összegzések kora következik. Csak egészen különleges indok esetén lehet távol maradni. A notórius hiányzó azonban ezúttal sem fért a bőrébe. Az elmúlt hét utolsó három napját kihagyta. Hétfőn tehát az igazgató nagy elégtétellel hívatta magához, és - tulajdonképpen kíváncsian - várta, mi lesz.

- Ezúttal mi késztette arra - kérdezte gúnyosan a beosztottjától -, hogy ne jelenjen meg a munkahelyén? Vigyázzon, hogy mit mond, elegem van a családi eseményekből!

Az emberke szemlesütve állt, a főnök sürgette:

- Nos? Mi történt magával?

-Meghaltam - szólt csendesen.

Az igazgató felvonta a szemöldökét, előrébb dőlt a székén.

- Tessék?

- Meghaltam - mondta szomorúan, és táskájából papírokat kotort elő. Mindet elhelyezte az asztalon, s közben motyogta: - Halotti anyakönyvi kivonat, tessék. Holló János, született ekkor és ekkor, anyja neve, lakcíme. Parancsoljon. A VII. kerületi polgármesteri hivatal állította ki, ott az okmánybélyeg is. Ez - mutatott egy másik dokumentumot - a halálozási rovat a Helyi Figyelő pénteki számából. Íme - olvasta -: "Fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk, hogy a lelkiismeretes apa, a szorgalmas dolgozó, a mama kedvence, Holló János folyó hó huszadikán rövid szenvedés után elhunyt."

Az igazgató kézbe vette a papírokat, és idegesen forgatta őket.

- Ez is - dugott egy fényképet a főnöke orra alá Holló. A fotón friss sír domborodott, a kereszten tisztán lehetett olvasni a feliratot: Holló János, élt harmincöt évet. Az igazgató undorodva ejtette az asztalra az iratokat, s tanácstalanul vakarva a fejét a másikra nézett. Hollót felbátorította a pillantás. - Ez csak elég alapos indok? - kérdezte, s hangjában mintha enyhe szemrehányás is rezgett volna.

- No de... - találta meg az igazgató a súlyos ellenérvet, s ettől arca felderült, pórusai kitágultak, lelkébe visszaköltözött a vidámság. - De hiszen él! Itt van. Ezt mivel magyarázza?

- Feltámadtam - hunyorgott szerényen Holló, és újabb bizonyítékokat szedett elő. - Ez itt a rákospalotai temető kertészének nyilatkozata a megnyílt sírról és a hiányzó tetemről. A Helyi Figyelő ma reggeli különszámában interjú olvasható velem, a halálból visszatérttel. De - hagyta a végére a perdöntő iratot - van szerencsém egy hivatalos okmánnyal is szolgálni. Tessék!

Az igazgató olvasta, s közben úgy érezte, elment a józan esze."Mi, Isten szolgáinak szolgája, jótállunk azért, hogy hívünk, Holló János visszatért a halálból szerettei közé, és korábbi dicséretes állhatatosságának jutalmaként megkapta a kegyet, amelyben eddig csak Jézus urunk részesült."

- Az aláírást nézze csak! - biztatta Holló a főnökét.

A lap alján, kissé kusza betűkkel ott szerepelt: II. János Pál pápa. Az igazgató gondosan összeszedegette az iratokat, berakta őket egy dossziéba, aztán csendesen így szólt:

- Ezek itt maradnak. A hiányzását igazoltnak tekintem. De legközelebb valóban nyomós indokot hozzon fel! Elmehet.