– Tudja – mondta az orvosnak, de igyekezett flegmán magabiztosnak tűnni, nehogy magyarázkodásnak véljék –, már van két gyerekem, egyébként is ez még csak egy sejtcsomó, a testem része, afölött pedig én rendelkezem, most nem aktuális a dolog.

– Természetesen, kedves D.-né – bólogatott a doktor, és elvégezte a beavatkozást. – Úgy nézem, kislány volt, de ennek már nincs jelentősége…

2024 nyara: A budapesti olimpia megnyitója igazán impozánsra sikerült. A nagy hírügynökségek
elismerően számoltak be a Dunán suhanó hajókról, a megvilágított Parlament előtt elvonuló
küldöttségekről, a Gellérthegyre kivetített hatalmas fényjátékról, amely a magyar- és az európai
történelem dicső napjait mutatta be. A folyó fölött hologram formájában megjelent a kereszt, az ország
keresztény múltjára utalva; a Szent Korona képe, ami az ezerévesnél is régebbi államiságot szimbolizálta,
és felcsendültek Varga Miklós Európa című dalának hangjai („...A sötét felhő végre mind aludni tér /
Földjében túl sok már a vér...”)
A versenyek során a nyílt vízi úszók a tiszta, selymes Balatonba merülve rótták a kilométereket; a Tihanyi
Apátság tekintett le rájuk. A vízilabda szerelmesei a Margitszigetre zarándokolva űzték-hajtották bele a
győzelembe a hazaiakat. A rendező jogán szereplő futballválogatottunk a zsúfolásig telt Puskás Arénában
a címvédő brazilokkal kezdett, az atlétikai stadionban világcsúcsok sora született. Hámori Luca női
ökölvívásban küzdelmes mérkőzésen győzte le olasz ellenfelét. A Maty-éren megannyi kiélezett küzdelem
után a nézők buzdításával születtek az aranyak, a szurkolás plusz erőt adott a cél előtt sportolóinknak.
A záróünnepségen a második ciklusa végén járó Trump elnök barátjától, Orbán Viktor miniszterelnöktől
jelképesen átvette az olimpiai zászlót.
Az éremtáblázaton a kínaiak, amerikaiak és oroszok mögött a negyedik helyen végeztünk.



(Ungváry Zsolt Jobbszél-jegyzete a Demokratában.)