6.

A fiatalembert a barátai Kappannak becézték, visító fejhangja miatt. Arra azonban mindenki ügyelt, hogy az édesanyja előtt, aki bálványozta hatalmasra nőtt fiát, mindig kedvesen, enyhe iróniával a keresztnevén szólítsák. Kappan egyáltalán nem érezte megalázónak a nevet, mint ahogy senki nem is szánta annak. A jámbor fiút mindenki szerette.

            Ezúttal is ő kapta a legkellemesebb feladatot: végig kellett néznie a színdarabot. Annyira belefeledkezett, hogy lepisszegte az előtte vihogó két nőt, amikor a legmegrázóbb jelenetnél beszélgetni kezdtek. Szerencsére Dilis nem láthatta, mert akkor biztosan megkapja a magáét. Még csak az hiányzott volna, hogy valami vitába keveredjen, neadjisten botrány legyen.

            Amikor elhangzott a herceg végszava, Kappan őszinte szívvel verte össze a tenyerét, de győzött benne a kötelességtudat, és azonnal fel is állt. Ennek két következménye is lett: egyrészt összeütközött azzal a férfival, aki úgy lőtt ki két sorral előrébb, mint a puskagolyó, és száguldott kifelé. Ennyire azért nem volt szörnyű az előadás.

            - Bocsánat – szabadkozott Kappan, mire a másik futtában még udvariasan visszamosolygott.

            - Én vagyok a hibás. Nagyon sietek.

            A másik következménye Kappan felemelkedésének az lett, hogy a mögött ülők nem láttak tőle, így szintén fölálltak. S amíg a fiatalember kisurrant a díszteremből, a hátsó sorok már felállva, vastapssal ünnepelték a szereplőket.

            A nézőtér lassan ürült ki. A szülők és egyéb büszke hozzátartozók még maradtak; gratuláltak a tanár úrnak, aki a darabot rendezte. A gyerekek átöltöztek, lemosták arcukról a festéket.

            Fred, aki Mercutiót játszotta, csillogó szemmel, kissé kóvályogva vigyorgott édesanyjára.

            - Megígértem, hogy segítek összepakolni a poharakat meg a jelmezeket…

            - Ugyan már, hiszen lázas vagy – szorította a homlokára aggódva a kezét.

            - Ne ilyen hangosan! – sziszegte a fiú. – Még a végén megfertőztem valakit, aztán majd engem okolnak…

            - Na és ha nem jössz be? Hogyan lehetett volna Rómeó és Júliát eljátszani Mercutió nélkül? Legfeljebb csak egy olyan rövidített változatot, mint a száz híres színdarabban. De Mercutiót még abból se hagyták ki.

            - Jó, de már megígértem…

            - Majd itt maradok én. Hol az a terem, amelyikben átöltöztetek?

            Fred még húzódozott pár pillanatig, de amikor a folyosón az öreg Capulet szomszédjukban lakó szülei felajánlották, hogy elviszik kocsival, már nem volt apelláta. Paula kiadta a rendelkezést:

            - Hazamész velük, én pedig elrámolok. Na, nyomás!

            - És te?

            - Még jár a busz. Esetleg kérd meg apádat, hogy jöjjön ki elém a megállóba.

            A hazasietők összetorlódtak a kijáratnál, hiába akasztotta ki egy rigli segítségével Wilhelm, a portás a nagy kaput.

            Kappan megállt az előtérben, néha hátra pillantott – kényelmesen ellátott a tömeg feje felett -, mintha várna valakit. A nézők lassacskán elfogytak, már csak néhány szereplő ugrált lefelé a lépcsőkön, kipirult arccal, a sikertől mámorosan.

            Az utcáról ekkor lépett be Dilis, a jólfésült, jelentéktelen külsejű gengszter. Sikereiben nem kis része volt annak, hogy jellegtelensége, szürkesége miatt az arcára ritkán emlékeztek. A portás is épp csak rápillantott, s bár semmi értelme nem volt annak, hogy valaki fél tízkor, az előadás vége után az utcáról bejöjjön a gimnáziumba, mégsem talált benne kivetnivalót. Inkább visszament a fülkéjébe, és elkapcsolta a tévét, mert valami kalandfilm kezdődött, ami talán túlságosan érdekesnek bizonyul, elvonva őt a munkától. Talált is egy stúdióbeszélgetést két természetgyógyásszal; na, ez aligha fogja lekötni.

            Petr Dexim és Marie együtt jöttek le. A fiú vigyorogva, széles mozdulatokkal magyarázott, messziről látszott rajta, hogy egy kamasz próbál esetlenül udvarolni. Marie arcán a halvány, ráfagyott mosoly arról tanúskodott, hogy nem fogadja mindezt kitörő lelkesedéssel, és próbált kettejük között minél nagyobb távolságot tartani.

            - A Rómeó marad! – sziszegte oda Dilis Kappannak, s tétovázva, a kifüggesztett hirdetéseket és tájékoztató táblákat olvasgatva, a portásfülke felé indult.

            Kappan háttal, mintha véletlenül történne, beleütközött a kifelé siető párba. (Illetve Marie sietett, Petr inkább csak andalgott.)

            - Bocs! – visította szokatlan hangján, s ez úgy meglepte a gyerekeket, hogy akaratlanul is megtorpantak. Petr még örült is az időhúzásnak, mert el akarta odázni a pillanatot, amikor Marie elköszön tőle a kapuban. Azt a mondatot fogalmazgatta éppen, amivel felajánlja, hogy hazakíséri, amikor ez a böhöm nagy hústorony kis híján agyontaposta őket. – Nahát! – lelkendezett Kappan, végigmérve a fiút. – Te vagy Rómeó.

            - Voltam. Már levettem a jelmezt.

            A testes fiatalember a szeme sarkából látta, hogy az előtér kiürül. Ijedt pillantást küldött Dilis felé, de ő továbbra is a portásra ügyelt, immár olyan feltűnően, hogy Wilhelm rá is kérdezett:

            - Keres valamit?

            - Ó, Rómeó, Rómeó, miért vagy te Rómeó? – tárta ki a karját Kappan a fiú felé, aki rémülten húzódott arrébb, de a hirtelen odalépő Dilis leakasztotta a riglit, és becsukta a kijárati ajtót.

            - Mit csinál, jóember? – kérdezte Wilhelm, de hangjában még mindig inkább csodálkozás érződött, mint düh, bosszúság vagy félelem.

            A lépcsősor tetején ekkor bukkant fel az utolsó bent maradt szülő, Paula, aki gondosan lezárta a termet, és hozta a kulcsot. A megbeszéltek szerint le kellett adnia a portán. Paula mögött egy magas, vékony, szemüveges férfi jött.

            - Mi a helyzet, Tom? – kiáltott oda neki Dilis.

            - Miért csukta be a kaput? – váltott immár fenyegetőre Wilhelm, és indult, hogy kinyissa.

            - Senki sincs már fent! – jelentette Tom.

            - Én még itt vagyok! – kiáltotta végszóra Viktor Griscsuk, akit Lőrinc barát szerepében láthattak a díszteremben. Éppen a földszinti mosdóból lépett ki, még most is a gatyáját gombolgatva. – Be ne zárjanak éjszakára! Utálnék a suliban aludni!

7.

A szalagot a miniszterelnök személyesen vágta át. A vakuk villogtak, Dexim udvariasan tapsolt az első sorban, Madison csókokat szórt, mintha megnyerte volna a wimbledoni tornát; de a vendégek már mind arra vártak, hogy rávessék magukat a svédasztalokra, elgyönyörködjenek az úszólányok bemutatójában, aztán a bátrabbak becsobbanjanak a feszített víztükrű medencébe.

            Gänse, a miniszterelnök, idegesen rótta a köröket a parton; néhány szót váltott az útjába kerülőkkel, de úgy tűnt, ezúttal nem vágyik a közszereplésre.

            - Lehetnél egy kicsit kedvesebb – intette Margarine. – Biztos lesznek erről felvételek. Úgy nézel ki, mint aki citromba harapott.

            - Ni-nincs jó kedvem – dadogott.

            - Chyson? – kérdezte félrebillent fejjel Margarine, aki általában be volt avatva a politikai játszmákba, és gyakran tanácsaival is segített. Gänse fontosnak tartotta a felesége véleményét, most azonban ingerülten legyintett. – Akkor a balmák ügyek? – próbálkozott kivételesen rossz taktikai érzékkel az asszony. A férje nem is felelt. Ám végszóra éppen melléjük ért a belügyminiszter, aki szigorúan magánemberként jelent meg. Sem konkrétan ebben a beruházásban, sem a sportban nem volt érdekelt. Viszont szeretett mindenütt nyüzsögni, ahol befolyásos emberek megfordulnak. Ő ugyan már nem tört ennél magasabb pozíciókra, de a két fiát igyekezett jól elindítani az életben.

            - Hallom, a balmákokról van szó? – kapcsolódott bele a beszélgetésbe.

            - Hallani sem akarok ma a balmákokról, sem Boróról. Most is, idejöttem egy sportcentrumot megnyitni, és egy kis szőke kurva elém dug egy mikrofont, hogy mit szólok Boró nyilatkozatához. Néha az az érzésem, hogy a Föld nem is a Nap körül forog, hanem Belus B. Boró körül.

            - Vagy legalábbis ő forgatja – tette hozzá vigyorogva a belügyminiszter. – Egy vicc szerint – folytatta, mert mosolyt vélt felfedezni a miniszterelnök arcán, és az volt az elve, hogy a főnököt tegyük mindig jókedvűvé, amely érzést lehetőleg kapcsolja össze velünk -, illetve egy ozergradi anekdota szerint voltaképpen Boró fingotta a Passzát szelet.

            Gänse vágott egy grimaszt.

            - Ezt a poént már az iskolában is elsütöttük.

            - Az iskolában? Hiszen akkor még nem is tudtuk, hogy Boró…

            - Nem Boróról… Bárkiről, akinek akkora arca volt, hogy…

            - Ja, értem. A múltkor a folyosón beszélgettem néhány balmák képviselővel. Persze nem hivatalosan, csak úgy… Azt mondja az egyikük: „Boró Eiffel-toronynak képzeli magát”. Eiffel-toronynak. A többiek persze lepisszegték.

            - Nocsak? – mutatott Gänse most először érdeklődést. – Meghasonlás a vezérrel szemben?

            Paucha Mink elbizonytalanodott. A történet nem egészen így játszódott le, a poént egy morow származású ellenzéki képviselő eresztette meg, és igazság szerint a balmákok kis híján meglincselték. A belügyminiszter most nehéz helyzetbe került, mert nem akarta tönkretenni ezt a kis kedélyes beszélgetést, és az imént megszerezni vélt jó pontokat, másfelől viszont hiba lett volna a miniszterelnököt félreinformálni egy lényeges belpolitikai kérdésben. A gordiuszi csomót a téma elterelésével vágta át.

            - Megjegyzem a Belus nem is balmák név.

            Gänse csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Gondolatai elkalandoztak, mind többször pillantott az órájára. Néhány másodpercig megrökönyödve bámult belügyminiszterére, amíg végre eljutott agyáig a szavak értelme.

            - A Belus?

            - Igen. Utánanéztem. Ez nem balmák név.

            - Miért, a Paucha morow név? – kérdezte a miniszterelnök fáradtan, és egy népművészeti motívumokkal díszített kis köténykében arra járó felszolgálólány tálcájáról levett egy pohár italt. Belekóstolt, grimaszolt, és visszatette. A lány arcára – ami az imént felragyogott, mivel eddig még sosem kínált italt miniszterelnöknek – most enyhe rosszallás költözött, és az udvarlójára gondolt, aki szerint Gänse egy bunkó állat. „Nem szabad így beszélni az ország vezetőjéről!”, vetette akkor ellen, de most hirtelen megváltozott a véleménye.

            - Igen, ősi morow név – válaszolta lelkesen Paucha Mink, aki mit sem vett észre a közjátékból. Gänsének nem kerülte el a figyelmét a kislány lebiggyedő ajka, és bosszúság tört rá, amiért nem rendelkezett sem pallosjoggal, sem az első éjszaka jogával. – A XIII. században élt egy vajda, akit így hívtak.

            - Biztos bevándorló volt – vigyorgott Gänse.

            A belügyminiszter szóra nyitotta a száját, aztán gyorsan becsukta. Kettőt-hármat még tátogott, amit a miniszterelnök gyorsan kihasznált:

            - Nem jelent semmit morow nyelven. A hangzása is inkább németes. Vagy szlávos.

            - A Belus valóban szláv eredetű – bólogatott fontoskodva a belügyminiszter. – A bjélij, fehér szóból ered.

            - És mit jelent a középső bé?

            - A Belus B. Boróból? Fogalmam sincs. Biztos balmák.

            - Vagy baszk? Ezzel próbál utalni arra a mintára, ahogyan Nyugat-Európában rendezik az autonómia-kérdéseket?

            Paucha Mink meglepetten bámult.

            - Mi köze lehetne a balmákoknak a baszkokhoz?

            - Semmi. Csak ezek a baszkok is robbantgatnak, ha akarnak valamit.

            - Ugyan, nálunk sosem robbantott senki. Amióta függetlenek lettünk, egyetlen politikai merénylet sem történt. Mindenki tudja, hogy a balmákoknak csak a szája jár. Beszédeket mondani remekül tudnak. Főleg Boró. De ennyi az egész.

            - Előbb-utóbb sor kerülhet valamilyen terrorakcióra, ha így folytatódik…

            - Á, nem, nem! – rázta a fejét hevesen a belügyminiszter. – Terrorista csoportokat kiképezni, működtetni nem lehet titokban. Semmi az égvilágon nem utal arra, hogy a balmákokban hajlandóság lenne ilyesmire.

            - Hát ne is legyen! – zárta le a polémiát Gänse. – Meg van elégedve a főberuházónk? – fordult Deximhez, aki a burkolatot vizsgálgatva sétált el mellettük.

            - Nem találok kivetnivalót – mosolygott Dexim elégedetten. Aztán a belügyminiszterre nézett. – A fia nem jött el?

            - Miért jött volna? Ő a terrorelhárítóknál van.

            - A másik fiára gondoltam. Igaz, nudista részlege még nincsen az uszodának…

            - Ezt a nudizmust olyan gusztustalanul tudják mondani. A németeknél freikörperkulturnak nevezték. Szabad testkultúra. Egészséges, természetes.

            - Biztosan sikere lenne, ha éjszakánként meztelen fürdőzéseket rendeznének. Kaphatnának hozzá egy kis állami támogatást – froclizta tovább Dexim a belügyminisztert, akinek a kisebbik fia egy nudista egyesület érdekvédőjeként komoly költségvetési pénzeket kapott, s ami miatt a sajtó néha támadta az apját. Persze, csak szőrmentén, mert a morow demokrácia és sajtószabadság inkább a kelet-, semmint a nyugat-európai modellt követte.

            - A természet közeli testkultúrának mindenütt nagy hagyományai vannak. Sok fiatalnak tettük lehetővé, hogy eljusson tengerparti nyaralóhelyekre. Nem hiszem, hogy ezt szégyellni kellene – szólt közbe Gänse a költségvetés védelmében, de közben mintha rákacsintott volna Deximre. A belügyminiszter nem érezte ki a gúnyt, mert fontoskodva mondta:

            - A nudizmus egyáltalán nem a szexről szól. Jellemző, hogy mindenki rögtön erre asszociál.

            - Nem tehetek róla, de ilyenkor a lelki szemeim előtt nem kövér hatvanas matrónák, hanem karcsú fiatalok jelennek meg.

            - Az Ön korában, azt hinném, már kinövi az ember az ilyesmit – vágott vissza dühösen a belügyminiszter, akit ez a kérdés mindig kihozott a sodrából, talán mert ő is elég védhetetlennek tartotta a fia különös hobbiját, és az erre kilobbizott állami milliókat. – Már bocsánat – tette hozzá gyorsan, mert Paucha Mink nem kívánt haragosokat szerezni egy ilyen ártalmatlan ünnepségen.

            De sem Dexim, sem a miniszterelnök nem figyeltek már rá, mert közben Gänse megfogta a vállalkozó karját, és arrébb húzta, a medence partjára, a lehető legtávolabb másoktól.

            - Sok pénzt adtunk erre a komplexumra – szólt. Dexim bólogatott. Várta ezt a kis beszélgetést, de azt hitte, ennél hivatalosabb helyen kerül rá sor. És kisebb ember intézi. Máskor így szokták.

            - Igen, hasznosítottuk is – mutatott körbe. – Nem volt kidobott pénz.

            - Valamennyit ebből vissza kellene csorgatni. Jövőre választások. Hogy újra tudjunk adni… – kacsintott.

            - Költségvetési pénzt kaptunk… – dünnyögte Dexim.

            - Persze, persze. A sajátomból nem tellett volna – vigyorgott kétértelműen Gänse.

            - Vállaltunk cserébe közfeladatokat… A diákok kedvezményes jeggyel jöhetnek, hétvégenként családi belépő, a nemzeti válogatottnak edzési lehetőség… Benne van a szerződésben.

            A miniszterelnök arca enyhén rángani kezdett, keze ökölbe szorult.

            - Leszarom a di-diákokat. Meg a csa-családi jegyét, Dexim!

            - Nincs módomban visszafizetni egy árva petákot sem. Nekem is vannak beszállítóim, alvállalkozóim, megannyi adófizető derék morow polgár.

            Gänse elnézett a vállalkozó feje felett, látszott rajta, próbál erőt venni magán, hogy nyilvánosan ne kezdjen botrányba. Margarine, a felesége, aki egész este őt figyelte, rögtön észrevette a baj előszelét. Hirtelen ott termett mellettük.

            - Kezét csókolom – mosolygott rá Dexim.

            - Azt hittem, kerül ma este – szólt az asszony. – Egyedül bóklászik itt, olyan arccal jár-kel, mint egy rosszindulatú ellenőr.

            - Próbálom kritikus szemmel nézni a komplexumot.

            - Na, és talált rajta kivetnivalót?

            - Nem. Egyszerűen tökéletes. Azt hiszem, a fővárosiak büszkesége lesz ez a sportcentrum.

            - De azt fenntartom, hogy olyan, akár egy magányos farkas…

            Gänse közben lehiggadt valamelyest, most az óráját figyelte. Látta, hogy egyelőre ez a beszélgetés félbeszakadt, így csatlakozott újból a belügyminiszterhez. Margarine még évődött egy kicsit:

            - Meg kellene nősülnie.

            - Még keresem az igazit – felelte Dexim sejtelmesen.

            - Csak ki ne fusson az időből!

            - Egy gazdag férfi sose futhat ki az időből – mondta magabiztosan.

            - Nono! A természet erősebb nálunk. Meg aztán családra mindenkinek szüksége van.

            - Nekem ott van az öcsém családja. A keresztfiam, Petr…

            - Szép az, ha az ember így ragaszkodik az unokaöccséhez! – hallatszott mögöttük egy hang. Gänse állt ott, visszatért mégis inkább a feleségéhez. Dexim a miniszterelnök szemébe nézett.

            - Olyan nekem, mintha a fiam lenne.

            - Nekünk sajnos nem született gyermekünk – szólt kedélyesen Gänse. – De mindig tudtam értékelni azokat, akik nagy családra vágynak.

            Margarine hirtelen elkomorodott, és elfordult tőlük.

8.

Tomnak nem volt semmilyen különleges beceneve, egyszerűen Tomnak hívták a szülei, a testvérei, a barátai, a tanárai, a szomszédok, sőt még a rendőr is, amikor egyik éjszaka hazafelé sétált Kappanéktól, és belefutott a járőrbe. A balmák fiatalok szinte genetikailag betáplált ellenszenvet éreztek a morow rendőrökkel szemben, különösen, hogy még Igrán, a tengerparti ősi balmák településen sem akadt köztük senki, aki beszélte volna a helyiek nyelvét.

            - Merre járt ilyenkor, Tom? – kérdezte a közeg azon a bizalmaskodó, mégis megalázó és leereszkedő hangon, ahogy a lakossággal érintkeztek. Nagyjából tisztában voltak vele, mennyire gyűlölik őket, ezért nem is tudtak más stílusban kommunikálni. Noha logikus lett volna, hogy a hatalom tegyen gesztust a polgárai felé, az alapvetően rosszindulatú és primitív utcai rendőröktől ezt mégis nehezen lehetett elvárni.

            - A barátoméknál voltam.

            - És merre laknak?

            - Itt, a Pérez de Cuéllar utcában.

            - És mit csináltak ennyi ideig?

            Tom akaratlanul is elmosolyodott. Milyen képet vágna a zsernyák, ha elmesélné neki, hogy szokás szerint a morowok kiűzését taglalták, az ozergradi kormány megdöntésének lépéseiről, forradalomról és szabadságharcról fantáziáltak. Mint általában az érzékenyebb lelkületű, intelligensebb balmák fiatalok, akiket nem elégített ki a diszkó vagy az újabban beszerezhető drogok. Hátul, az udvarban még íjazni is szoktak – állítólag már Kappan fiatalon elhunyt apukája is így tett -, a céltáblán a mindenkori morow miniszterelnök portréját helyezték el.

            - Amit szoktunk – felelte a rendőrnek az igazsághoz híven.

            - És mit szoktak?

            - Sakkozni – vágta ki vigyorogva.

            Tom tehát jött le a gimnázium széles, kőkorláttal szegélyezett lépcsőjén, előtte egy negyven körüli nő, aki mostanáig pakolgatott odafent. Tom már-már azt hitte, sosem fejezi be.

            - Mi a helyzet, Tom? – kiáltott fel neki Dilis. Tom látta, hogy becsukja a kaput, és ebből tudta, hogy az akció elkezdődött. Szíve olyan erősen dobogott, hogy szinte elfulladt tőle. Úgy érezte, alig jön ki a hang a torkán, amikor válaszol:

            - Senki sincs már fent!

            Ekkor a földszinti vécéből előugrott egy srác, bevágta maga mögött az ajtót, és az előtér felé szaladt.

            - Én még itt vagyok! – kiáltotta. – Be ne zárjanak! Utálnék az iskolában aludni.

            „Szerencsétlen”, gondolta Tom. „Mégse iskolába kellett volna jönni. Az ilyesmi nem kelt rokonszenvet. Rendőröket vagy katonákat kellene elkapni. Abban nagyobb volna az öröm és az elégtétel.”

            Ezalatt a portás a kapuhoz lépett, hogy kinyissa. Dilis – akiről külseje alapján senki sem feltételezte volna, milyen bivalyerős – úgy ütötte le Wilhelmet, akár egy mészáros a tehenet a vágóhídon. A portás egy nyekkenés nélkül kiterült. A negyvenes nő hirtelen megtorpant, megfordult, de épp Tom karjaiba futott.

            - Segítsen! – kiáltotta.

            - Nem lehet, asszonyom… - makogta idegesen a fiatalember. – Én is rosszfiú vagyok.

            A nő szemében rémület tükröződött, aztán rohanni kezdett visszafelé.

            - Állítsd meg, te barom! – ordította Dilis magából kikelve.

            Tom Paula után futott. Az oldalfolyosóról eközben előugrott Poli, kezében két gépfegyverrel. Az egyiket átdobta Kappannak, aki nem bírta elkapni, a fém hatalmas csattanással esett a kőre.

            - Vedd föl, te állat! – üvöltött Dilis.

            Kappan felkapta, kibiztosította, ahogy otthon gyakorolták. A csattanásnak kétségkívül fenyegető hangja volt; épp elég akciófilmet láttak már a gyerekek ahhoz, hogy ijedten bújjanak egymáshoz: Marie, Petr és a vécéből az imént érkezett Viktor.

            - Te voltál Lőrinc barát – mondta neki Kappan.

            - Ne diskuráljunk, baszd meg! – kiabált Dilis. – Vigyétek hátra őket!

            Belerúgott Wilhelmbe, aki megértette a nógatást, és próbált felállni.

            - Csatlakozzon hozzájuk, öreg! – tanácsolta Dilis.

            Tom a folyosó végén érte utol Paulát. Ráugrott, és maga alá gyűrte. Néhány másodpercig úgy feküdt rajta, mint szerelmes fiú az erdőben lebirkózott lányon. Érezte az asszony érett mellét, az övéhez simuló meleg testet, a dezodorral keveredő izzadság szagát. Egy pillanatra elfogta a vágy, de annyira ideges volt, hogy ez azonnal elmúlt.

            - Keljen fel! – parancsolta. Felállt, és megmarkolta a nő karját. A szemüvege lerepült az eséstől, a távolabbi dolgokat homályosan látta.

            - Hozd már vissza! – integetett neki Dilis.

            - Menjen vissza, asszonyom. Kérem! – tette hozzá idétlenül. – A barátaim lőni fognak, ha szökni próbál.

            Paulából az iménti vagány bátorság azonnal elillant. Az előbb ösztönösen cselekedett, de most már kezdte felfogni, mi történik. Látta a fegyvereket, az ordibáló terroristát. Reszkető lábakkal visszament az előtérbe. Tom megkereste a szemüvegét, és felvette.

            Dilis elhelyezett a bezárt kapunál egy robbanószerkezetet.

            - Erről senki sem tud bejönni – dünnyögte, és a túszokra vigyorgott. – Vigyétek őket hátra!

            Poli és Kappan a gépfegyverekkel intettek az irányt mutatva. Wilhelm még mindig tántorgott egy kicsit. Végigmentek az alagsori folyosón, és beléptek egy kis helyiségbe, amelynek rácsozott ablakai zárt udvarra néztek.

            - Az angol terem… – vigyorgott Viktor. – Rossz emlékű…

            A portás Polit nézte.

            - Szóval maga hozza a kaját a büféhez… Gyenge trükk.

            - De bejött – nevetett Poli. – Egyébként valóban kaját meg piát hoztam. Ki tudja, meddig maradunk. Éhen halni legalább senki sem fog. Kér egy sört?

            A székeket már korábban egymásba rakta, hogy ne foglaljanak helyet. A padokat körbe rendezte el, így középen tágas tér maradt. Oda ültették le a túszokat. A tábla fölötti falra szerelt polcon televíziókészülék állt.

            Az első megilletődésből már kezdtek magukhoz térni. Petr szégyellte magát a lány előtt, hogy a válságos pillanatban nem viselkedett úgy, mint a filmekben szoktak a főszereplők. Most megkockáztatott egy kis hősködést.

            - Ezek nem is igazi fegyverek, ugye? Csak filmforgatás, mi? Vagy kandi kamera?

            A terroristák helyett a tizenhét éves Viktor válaszolt.

            - De, ezek valódiak. Ha jól látom AK negyvenesek. Hazai gyártmány. Elég szar, de ilyen közelről szétlyuggatja a seggünket.

            Dilis, aki lemaradt, mivel a kapunál szöszölt, most lépett be.

            - Te ilyen nagyokos gyerek vagy?

            - A fegyverekhez értek.

            - Na, akkor legalább te látod, hogy nem babazsúr készül.

            - Kérem – szólalt meg váratlanul Paula, aki látta, hogy a fiatalok milyen oldottan kezdenek beszélgetni az elrablóikkal, és abban bízott, lehet rájuk hatni – nekem három gyerekem van…

            - Nocsak! – vigyorgott Dilis széles szájjal. – Értékes túsz. Milyen szerencsés kézzel választottunk.

            - Nekem a nagybátyám nagyon gazdag – szólalt meg Petr Dexim is. – Biztos kifizeti az összeget, amit…

            - Itt nem pénzről van szó, gyerekek – visította Kappan éles hangján, bántó ellentétben azzal a már-már szomorú, szeretetteljes tónussal, ahogyan mondta. A fegyvert úgy tartotta közben, mint egy kiránduló a botját, amiről nem tudja eldönteni, vállára vesse-e vagy rátámaszkodjon.

            - Kuss! – mennydörögte Dilis, és ez egyszerre szólt Kappannak és a túszoknak is. – Akkor most telefonálok.

            Farzsebéből mobiltelefont húzott elő.

9.

A hangosbemondó meghirdette az éjszakai fürdőzés kezdetét. Az elszántabbak közül néhányan eltűntek az öltözők irányába, a protokoll-vendégek zöme (sokuk már csak koruk miatt is) hazafelé indult. A belügyminiszter is egyre sűrűbben tekintgetett a kijárat felé, de amíg a főnöke itt volt, nem akart távozni. Ennek viszont Gänse semmi jelét nem adta. Noha idegesen nézegette az óráját, többet hunyorgott, mint valaha, továbbra is a medence szélén ácsorgott.

            - Miről beszélgettünk az előbb? – fordult Paucha Minkhez. A belügyminiszter szolgálatkészen jelentette:

            - A nudizmusról meg a terroristákról.

            - Terroristák? – kapta fel a fejét Dexim, aki az előbb kimaradt ebből a témából.

            - A balmákok kapcsán merült fel… – magyarázta Mink.

            - Vannak ilyen jellegű információi? – csodálkozott Dexim, a miniszterelnökre pillantva.

            - Ugyan! – vágott közbe a belügyminiszter. – Ennek nálunk nincsenek hagyományai. Képtelenség is volna… Ez nem az USA.

            - Azért nem árt vigyázni – vélte Gänse. – A mai világban a terrorizmus jelenti a legnagyobb veszélyt. Aljas, pusztító módszer és nagyon nehéz ellene védekezni. Egy tisztességes háborúban egymással szemben állnak a harcoló felek, megfelelő egyenruhában. Lehet tudni, honnan várható a támadás, világosak a frontvonalak és az erőviszonyok. De a terrorizmus mindig váratlanul csap le, és nem válogat a célpontjaiban.

            - A terrorizmust sokszor a kétségbeesés szüli – ellenkezett a miniszterelnökkel Dexim. – Akkor nyúl valaki ehhez az eszközhöz, ha a normális, nyílt harcban nincs esélye. Például egy elnyomott kisebbség, egy erős hatalom által megszállt ország elszánt fiai. Mint Afganisztában vagy a palesztinok…

            - A terrorizmust semmi sem menti – szólt határozottan Gänse.

            - Ha egy népnek nincs esélye a reguláris hadseregek szintjén a győzelemre, akkor Ön szerint törődjön bele a vereségbe? A jövője elvesztésébe, a hazája elvesztésébe, gyermekei pusztulásába, asszonyainak és lányainak megbecstelenítésébe?

            - Messzire ragadja a fantáziája…

            - Vagy a játékszabályok szerint játszik, de akkor eleve bukásra van ítélve. Mint a magyarok ötvenhatban. Vagy beletörődik a sorsába, betartva a játékszabályokat, mint a mi derék jámbor balmákjaink…

            - A balmák asszonyokat senki sem be-becsteleníti meg! – kiáltotta dühösen Gänse. – Ez egy nagyon ostoba párhuzam…

            - Vagy ha nem akarja feláldozni a hazáját, katonai erővel kiűzni sem tudja a megszállókat, marad a terrorizmus eszközként, mint mondjuk a baszkok vagy a palesztinok esetében…

            - Önt ez ilyen komolyan foglalkoztatja? – vonta fel Gänse a szemöldökét. – Azt hittem, nem politizál.

            - Nem is politizálok. De azért gondolkodni szoktam.

            - És nincsenek ilyen furcsa kapcsolatai? Balmák szálak?

            - Ugyan! A balmákok egyébként sem hajtottak végre soha egyetlen terrorakciót sem.

            A miniszterelnök zsebében megszólalt a telefon. Valami régi amerikai slágert játszott.

            - Azt hittem – mondta kényszeredett vigyorral Dexim -, hogy a miniszterelnök telefonján a himnusz jelzi a hívást…

            - Bocsánat! – mondta élesen Gänse, és arrébb lépett. Fogadta a hívást. Pár másodpercig komolyan hallgatott, arcán megdöbbenés tükröződött. – Ezt ismételje meg! – A vonal végén valószínűleg megismételték, mert a miniszterelnök egyre komorabban figyelt. Köszönés nélkül megnyomta a megszakító gombot, tekintetével a belügyminisztert kereste. – Paucha! Gyere gyorsan! Margarine! – kiáltott a feleségének. – Menj haza egyedül! Be kell mennem a… Dolgom van.

            - Baj van? – kérdezte Margarine.

            - Menj csak nyugodtan haza!

            Margarine csodálkozva állt, még nem mozdult. Sosem látta a férjét ilyen eltökéltnek és magabiztosnak. Minden nehéz helyzetben ki szokta kérni az asszony tanácsát. Még abban is, megvajazza-e a kiflijét a felvágott alatt vagy sem.

            Gänse közben megragadta a belügyminiszter karját, és a méltóság megőrzésének szándékával, de nehezen leplezett sietséggel elhagyták a sportcentrumot. Margarine meghökkenten, Dexim fejcsóválva nézett utánuk.

FOLYTATÁS:

http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.488.3