Rögtön egyértelműbb lett volna, ha azt írom: Venezia. De amiképpen nem mondjuk és írjuk magyar szövegben, hogy Wien, Paris, Dresden, Leipzig („Hétvégén kiugrunk Wienbe, nyáron Lisboába utazunk vagy Paris-ba”), természetesen Velencét is a magyar nevén emlegetjük. Ez így is van jól, ezért különösen szomorú és érthetetlen, amikor az egykori Magyar Királyság valamely települését az utódállamok nyelvén emlegetjük. (Kismarton helyett Eisenstadot, Párkány helyett Sturovót mondunk, vagy egyszerűen csak „mai neve Presov”-ként hivatkozunk rá. Holott annak a szlovák neve Presov, a magyar neve Eperjes, koroktól függetlenül.) Persze, ritkán hallani, hogy valaki Bratislavának hívná Pozsonyt (ámbár a MÁV hangszóróiból évtizedekig így szólt), de a helyi focicsapat a magyar sajtóban kivétel nélkül „Slovan Bratislava”.

Mások nem ennyire szívbajosak, még egyetemistaként Olaszországban járva belelapoztam egy helyi sportújságba, és a Bundesliga eredményeit olvasva teljesen elvesztettem a fonalat. Amburgo-Colonia és Monaco di Baviera-Norimberga meccsekről szólt a tudósítás. (Hamburg-Köln, Bayern München-Nürnberg) Vica versa is működik a dolog, a milánói Internazionale játszott egy német csapattal, és az Inter nevét a német tévécsatorna nemes egyszerűséggel úgy írta: Mailand.

A nyelvészeti kitérőtől függetlenül Velence mindig nagy élmény, ha csak pár órára is esik be az ember a lagúnák városába. Akár egy mesebeli világ, illusztráció a Disney-filmekhez, a középkor szürreális felbukkanása a jelenben. Előre felkészítettem a diákokat, milyen csodálatos lesz végigvaporettózni a Canale Grandén a csodálatos paloták között, a Rialto hídja alatt, keresztezve megannyi kis csatornát, ahonnan gondolák siklanak elő, fedélzetükön az O sole mio-t éneklő evezősükkel, míg végül megérkezünk a Szent Márk térre, ahol a világ legszebb épületei közül kettő is áll: a Dózse-palota és a Szent Márk bazilika.

Ehhez képest megtörtént az, amivel eddig még sosem szembesültem, ha eljuthattam a La Serenissimába (így emlegették a városállamot hajdanán: a legderűsebb…); komor, borult, szürke ég és zuhogó eső fogadott. Talán ez is volt az oka, hogy sokaknak, akik tavaly Triesztben jártak velünk, jobban tetszett az a város… A vaporettóban sem békésen és háborítatlanul szemléltük a megannyi reneszánsz vagy gótikus palazzót, mert turistákkal és közel-keleti árusokkal úgy megtömték, hogy már-már az elsüllyedéstől tartottunk.

Idén már belépőt is váltottunk a városba, fejenként, előre, interneten, öt euróért, mert így kedvezményes volt. Az olaszoknak ebben nagy gyakorlata van; az évszázadok – sőt, évezredek – alatt létrehozott, felépített, megalkotott csodák ott vannak készen, nekik csak ki kell húzniuk a kordont, oda kell állítaniuk egy jegyszedőt, és az ókor vagy a reneszánsz építészeinek, festőinek, szobrászainak alkotásai termelik a pénzt a maiaknak is.

Mivel csak pár órát maradtunk, és az időjárás miatt annak is egy részét egy cukrászdában töltöttük, fényképezésre és aktív városnézésre alig volt mód. De legalább a capuccinóhoz megkóstoltam a cannoli nevű (egyébként szicíliai, tehát itt kevéssé autentikus) édességet, amiből a két és fél eurós rudacskát egy falásra el lehet pusztítani.

Egyébként is sikerült kiválasztanunk az év talán legfurcsább napját: április 25-e olasz nemzeti ünnep (a fasizmus bukása), Ferenc pápa halála miatt egyben gyásznapot tartottak, de ekkor volt a város védőszentjének, Szent Márknak a napja is, ami pedig azzal járt, hogy virágokat osztogattak a hölgyeknek…

Ha már középkori gályák nem is futnak be a kikötőbe, nem sorsolják a városi tanács tagjait és a dózse palotájának termeiben turisták tolonganak; a Sóhajok hídján átmehetünk anélkül, hogy ne a börtön legyen az örök végállomás, azért Velence még így is elég izgalmas. És akkor még a tengerszint emelkedéséről szót sem ejtettünk…