– Azt mondtad, szépséges Seherezádé – kezdte következő éjszaka a szultán –, hogy történeted címe: Sokat akar a szarka… Ma megtudjuk, bírja-e a farka?

– Történt egyszer, hogy a játszótéren ült egy padon, míg gyerekei csúszdáztak, ő pedig a többi anyukának mutogatott fényképeket. „Látjátok”, mondta, „ezen a fotón az elnök, a kormányfő és a miniszterek között, ott, az a pötty a válluk mögött, nos az vagyok én. Mindenütt, ahol a dolgok történtek, ott voltam én a pötty a háttérben.” Az anyukák rajongva néztek rá. Ekkor azonban egy csöppség lelkesen kiabálni kezdett a homokozóban, hogy talált egy lámpást. Emberünk odament hozzá. „Mutasd!”, szólt rá, „nem veszem el.” De elvette. „Ne sírj, visszaadom.” De nem adta vissza. Inkább megdörzsölte a lámpást, amiből dzsinn ugrott elő.

– Idefigyelj, dzsinn! – dörrent rá agresszíven. – Keríts nekem jólfizető, kevés munkával járó, presztízzsel bíró állást.

– Nehéz kérés, sokan szeretnének ilyet.

– De én vagyok a lámpa ura. A fény hordozója.

– A fény belőlem árad, te csak fogod a végét. Az a lényeg, mire világítok.

– Ne feleselj, propagandista szellem! Teljesítsd a kérésem!

Lássatok csodát, a lusta, önhitt, alkalmatlan, nagyszájú teremtés a dzsinn jóvoltából pozíciókhoz jutott. Ám ő többet akart.

– Most én kimegyek a közéletbe – mondta. – Intézd el, hogy felfigyeljenek rám!

A következő pillanatban hirtelen a közéletben találta magát. Én az esetről egy vak koldustól értesültem, aki a piactéren állt. Ő az arcokat nem láthatta, mert Allah ezt megtagadta tőle, de a hangokat hallotta, és a nyüzsgő népség elejtett szavaiból képpé állt össze fejében az egész. Tehát, jött valaki, és felállt egy hordó tetejére. A szemközti hordón ugyanekkor felbukkant egy partizán, és kérdéseket tett fel neki.

– Partizán… – szakította félbe a szultán. – Hallottam már e szót. Afféle utcanő, aki pénzért eladja magát?

– Olyasmi – bólintott Seherezádé.

– És miről beszéltek ezek ketten ott a hordó tetején? – kérdezte a szultán.

– Legközelebb megtudod, uram.