9

9


Kategória
Könyvek

Hirdetés
Ungváry Zsolt könyvei

Megnevezés
9

Szerző
Ungváry Zsolt

Szerző
Meddig ér ötvenhat árnyéka? Mi történt azokkal, akik az egyik, s mi azokkal, akik a másik oldalon élték túl a forradalmat? (Ha túlélték egyáltalán?)
Ungváry Zsolt regénye két idõsíkon játszódik. A jelenben Soltész Imre elhatározza, hogy megírja szüleinek, a forradalom napjaiban kibontakozó szerelmét; s az õ sorsukon keresztül annak a néhány csodálatos napnak a történetét. De amíg családi fényképek között kutat és korabeli szemtanúkkal beszélget, kiderül, hogy a múlt a jelentõl elválaszthatatlan, nem lehet "végképp eltörölni", mert a történelem valójában folyamatos, véget nem érõ regény, amelynek mi is szereplõi vagyunk rokonainkkal, ismerõseinkkel, barátainkkal és ellenségeinkkel együtt.
A fordulatos, izgalmas könyv végére azok is részeseivé válnak az akkori eseményeknek, akik személyesen nem élhették át. A jelenbeli szálból pedig kiderül, hogy a magyarság életében mindig két párt létezett: a nemzet boldogulásáért küszködõk, s az idegen érdekeket pénzért, hatalomért kiszolgálók. A két tábor között pedig lehetetlen az átjárás. Mert igazság akkor is csak egy van, ha a hazugság katonáinak látszólag több a fegyvere.

Megjegyzés: puha kötésben 1800 Ft, keménytáblás kötésben 2400 Ft
A könyvrõl írt kritikák:a Kárpátia c. újság 2005 februári számában 33-34.old.;
Máig terjedõ fények és árnyékok címmel Pósa Zoltán a Magyar Nemzet, 2006.10.31-i számában, 15.old.

Részlet a regénybõl:


A gyárban különben is lekötötte a munkaverseny. Különös tekintettel arra, hogy a brigádja mind nagyobb felajánlásokat tett, ami ingyen végzett túlórákat, kommunista mûszakokat eredményezett, hogy a 180, majd 200, sõt a 230 százalékot is teljesíthessék. És teljesítették is, természetesen a minõség rovására, de a KGST-prolinak megfelelt a selejt is, csak sok legyen belõle. A mennyiség átcsap minõségbe, hirdette a marxista tan, s ez már akkora hülyeség volt, hogy Ferencnek mosolyognia sem volt kedve. Amikor este nyolckor is a gép mellett állt, pedig ötkor lejárt a mûszak, gyakran eszébe jutott, hogy ha nem vésik rá a káderlapjára az X-es származást (ez volt a leghátrányosabb származás, nem csak a munkás, a paraszt, az értelmiségi, de még az egyéb is megelõzte), most tanulhatna az egyetemen. Ülhetne egy könyvtárban, olvashatna a rómaiakról, vagy az Árpádokról.
-Olvasnál ám, az osztályharcról, vagy Sztálin mûveibõl részleteket-mondta neki Horváth Lajos (igaz, már két sör után, de még teljesen józanul).-Mit gondolsz, te szerencsétlen, miféle történelmet tanítanál? Hidd el nekem, még ezzel a gyárral jársz legjobban. Ennek legalább van értelme.
Ezen kedve lett volna elfilozofálgatni, de azt csak magányosan lehetett, amikor végezte a monoton tevékenységet a gép mellett, s gyártotta a sok selejtet a KGST piacaira.
Az üzemi párttitkár állt meg mellette-nagy szó volt, ritkán dugta ki az orrát az irodából-jókora füzettel a kezében.
-Soltész elvtárs!-szólította meg. Ferencet mindig a nevetés kerülgette, ha ?elvtárs? keresztnéven szólították.-Soltész elvtárs, nem jegyeztél ebben a hónapban békekölcsönt.
-Figyelnem kell a gépre-hárította el Ferenc, s úgy tett, mint aki koncentrál.
-De most én beszélek hozzád, a mindenségit!
-De a futószalag meg fut. Azért futószalag. S ha csak bandukoló szalag volna, nem bírnánk felépíteni a szocializmust olyan gyorsan, mint szeretnénk, párttitkár elvtárs.
A párttitkár furcsán nézett. Ez a fiú mindig zavarba hozta, nem tudta, mikor gúnyolódik. Megragadta a leállító kart, és meghúzta. A futószalag nem futott többet.
-Ide írjad a neved!-tolta elé a füzetet.-Kettõszáz forint önkéntes békekölcsön jegyzés.
-Ezerháromszáz forint a fizetésem.
-Így van-bólogatott a párttitkár.-Méltányos.
-Tizen öt százalék.
-Micsoda? Kétszázharminc százalék a vállalás, jó lesz, ha tartod magad.
-A fizetésem tizenöt százaléka a békekölcsön.
-Na és?-kiáltott fel a párttitkár.-Nem adnád oda az egészet, ha a párt kérné?
Soltész Ferenc sóhajtott.
-De-mondta.-Odaadn ám. Miért, kéri?
-Dehogy kéri, Soltész elvtárs! A párt szereti a fiatal munkásokat. Még ha az apjuk fasiszta katonatiszt is volt.
Ferenc meghúzta a kart, a szalag újraindult. A párttitkár dühödten megállította ismét.
-Itt írd alá a kétszáz forintot! Ha nem írod alá, szabotázzsal foglak megvádolni.
-Engem? De hiszen párttitkár elvtárs állította le a szalagot. A kiesõ idõ miatt lehet, hogy csak száztizenhét százalékot teljesít majd a brigád. Hogyan számolunk el Rákosi elvtársnak?
-Azt bízd csak rám! Jegyezz gyorsan kétszázhúsz forintot, s már itt se vagyok.
-Írd már alá, a mindenségit!-kiabált valaki. Többen is morgolódtak a szeszélyesen mozgó szalag miatt. Ferenc kivette a párttitkár kezébõl a füzetet, a kigombolt nyakú fehér ingbõl kihúzta a tollat, és aláfirkantotta a nevét.

Papp Ágnes Klára kritikája a könyvrõl:
(Megjelent a Kortárs c. folyóirat 2007 júniusi számában)

Vannak az irodalmi életnek peremvidékei. Nem csak abban az értelemben, ahogy ezt manapság érteni szokták: a lektûr, a mese vagy éppen a film felé nyitó szövegekre gondolva. Ezek a mûfajok különben is, inkább magának az irodalomnak a határán helyezkednek el. Amire én gondolok, az magából az irodalmi életbõl: a kritikusi szemlékbõl, példatárakból, irodalmi lapokból, nagy kiadókból kiszoruló, és mégis sok esetben termékeny, mi több, kimutatható olvasótáborral rendelkezõ (ami pedig számon tartott írókról sem mindig mondható el - nem mintha ennek igazi értékmérõ jelentõsége lenne) szerzõkre, mûveikre vonatkozik. Amirõl nem veszünk tudomást, úgy teszünk, mintha nem is létezne, pedig ez már csak azért is kutya kötelessége lenne a kritikusnak, mert ezek a mûvek nem egy esetben sokkal inkább eljutnak az olvasókhoz, mint az, amit a magunk elefántcsonttornyában irodalomnak nyilvánítunk - talán épp azért, mert kikerülik azt a bonyolult, némileg öncélú közvetítõ rendszert, aminek ez a lap (amelybe írandó vagyok), mi több, jómagam, mint kritikus is részei vagyunk: magát az irodalmi életet. És ezzel együtt kikerülnek sok elvárást, arról, hogy mitõl jó egy mû (hogy a maguk részérõl más csapdákba essenek). Többek között épp ezért lehetnek érdekesek. Hogy ez az adott szerzõknek jó-e vagy sem, azt ítéljék meg õk maguk. Az olvasó már akkor ítéletet mond, amikor kézbe vesz egy kötetet (amikor nem vesz kézbe, az viszont aligha tekinthetõ ítéletnek, hiszen a könyvterjesztés, marketing és egyéb homályos médiumok irányítják tetteinket). Egy biztos: az, hogy az irodalmi életnek nem lenne szabad ennyire csak saját köreiben forognia, (ön)kritikátlanul elhinnie azt, amit magáról állít, a gyakorlattól ilyen mértékben elzárkóznia. Végül is, valahol ez az állandóan újratermelõdõ, az élõ irodalom által megújított önreflexió lenne (kellene legyen) a lényege az irodalmári tevékenységnek. Vagy tévednék?
Ezt a gondolatmenetet azért iktattam ide, mert ilyen kimaradó jelenségnek tartom Ungváry Zsoltot is, akirõl, mióta a kilencvenes évek közepén megnyerte a Kráter Egyesület pályázatát a Bronzmadár címû regényével, az irodalmi élet nem sokat hallott és hallatott, noha számos könyve jelent meg: történelmi regény, pamflet, publicisztika, krimi, forgatókönyv, novelláskötet vegyesen. Persze javarészt magánkiadásban. Az Elefánttemetõnek - azon kívül, hogy kiemelkedik a mezõnybõl - a tavalyi 56-os évforduló ad külön aktualitást. Igaz, Ungváry Zsolt esetében - legyen az írás bûnügyi sztori vagy a koraközépkorban játszódó elbeszélés - visszatérõek a múlt és a jelen, a történelem és a politika szálait a szereplõk sorsába beleszövõ történetek. Különösen igaz ez a fenti regényre. Mondhatni, a mû alapkérdése, a szereplõk sorsát meghatározó probléma az ötvenhatos múlt, a még korábbi idõkbe visszanyúló családi hagyomány és a mai világ, a politika, azaz a történelem és az egyén viszonya. "- Arról töprengek, amit mondtál. A regényrõl meg a szüleidrõl. Illetve a forradalomról meg a szüleidrõl. Úgy értem, hogy elválasztható-e valakinek az élete attól a kortól, amelyben benne él? - Nem, az élet maga a politika. Még azokban a korokban is, amikor látszólag nem történik semmi. Akkor éppen az a semmi, a posvány az, ami történik. Ez volt Kádárék nagy ötlete - és nagy bûne. Elhitették az emberekkel, hogy valójában semmi közük saját életükhöz." - vonja le a tanulságot a mû egyik fõszereplõje. A regény, mint a fenti, nem põrén álló, hanem a szereplõk párbeszédébe ágyazott gondolatmenet is mutatja, ügyesen elkerüli - a témából könnyen következõ - tanulságos és tendenciózus illusztráció csapdáját, annak ellenére, hogy a szerzõ karakteresen fejti ki véleményét az elmúlt ötven év történelmérõl. Mégpedig azért, mert nem egyszerûen a cselekmény szintjén demonstrálja, hogyan nyomorít meg egyes családokat az ötvenes évek terrorja, majd az ötvenhat utáni megtorlások, hogy aztán örök vesztesekként a rendszerváltás után is a rövidebbet húzzák, szemben a minden rendszerben hatalomban maradó gyõztesekkel. Az érdekli, hogy mi az egyes ember jellemében, családi hagyományaiban gyökeredzõ oka ennek a megosztottságnak: nem egy prekoncepció, hanem a jól megformált karakterek irányítják a cselekményt, a színes figurák konfliktusaiból, párbeszédeibõl, a kisemberek sorsából áll össze történelem és politika szövevényes története, összefüggésrendszere. Nem az író vonja le története szájbarágós tanulságát, hanem szereplõk gondolataiból, véleményébõl, tetteibõl áll össze az életteli kép.
A múlt és a jelen összefüggéseire való rákérdezés problémáját Ungváry Zsolt tulajdonképp a regény összetett idõszerkezetével képezi le. A cselekmény három generáció sorsát helyezi egymás mellé: az ötvenhatos eseményekben résztvevõ nagyszülõkét, az ezt felidézni, elfelejteni vagy letagadni igyekvõ, a Kádár-rendszerben felnövekvõ és egzisztenciát teremtõ apákét, és a napjainkban felnõtté érõ, identitásukat keresõ gyermekekét. A három generáció sorsában egyaránt az a kérdés tér vissza: mi lett, mi lesz ötvenhat sorsa. A középpontban álló fiatalok, Dorottya és Gábor még nyitott élete arra keresi a választ, kibékülhetnek-e a fel nem oldott ellentétek. Egymásra találhat-e a két oldal: a "vesztesek", az ötvenhatos mártírok unokája, és minden körülmények közt nyeregben maradó, politikai hatalmukat gazdasági hatalomra átváltó "gyõztesek" leszármazottja. Elfelejthetõ-e a múlt? - tulajdonképp ez a kérdés áll e kapcsolat hátterében, ahogy a szülõk generációját megtestesítõ, (persze nem véletlenül) történelemtanár Soltész Imre, Dorottya apja gondolatai középpontjában is. A rendszerváltás által felszabadítva elhatározza: könyvet ír a forradalomról, korabeli visszaemlékezések és persze a felkutatható történelmi dokumentumok alapján, mindenekelõtt azért, hogy az ötvenhatban meghalt apjának, szülei szerelmének emléket állítson, egyszersmind gátat vessen a feledésnek "Hol tartottam? Ja. Tehát a történelem a családod története. Harcoltak az õseid Rákóczival és ellene, bizonyára 1848-ban is, tán mindkét oldalon. De ezekre már nem emlékszünk, mert a családi emlékezet rövidebb, mint a nemzeti. Viszont ?56-ra emlékszünk. Emlékszik a mama, megvannak az írások. A családi és a nemzeti emlékezet összefolyik. Ezt akarom megragadni." A regény harmadik összetevõjét a Soltész Imre által felkutatott, a hallgatásból kilépõ emberek vallomásaiból összeálló, készülõ könyv részletei adják, melyekbõl többek közt kirajzolódik Soltész szüleinek tragédiája.
Ez a múltbeli eseménysor azonban ezer szállal kötõdik a jelenhez, egy nyomozás folyamatává válik a nagyszülõk sorsának összerakása, amelybõl nemcsak az õ tragédiájuk rajzolódik ki, hanem számtalan velük kapcsolatba kerülõ élet is, és ezek mögött, a feledésbe taszított történelem és a vadonatúj politika összefüggései is napvilágra kerülnek. A történet tanulságait maguk a filozofáló, sorsukon, a magyar történelmen töprengõ szereplõk vonják le: a részleges, a helyzetbe ágyazott vélemények visszatérnek, motívummá válnak: az évezredes megosztottság gondolata így lesz nem csak a kisember megszenvedett igazsága, hanem a cselekményteremtõ erõ és a regény üzenete is.

Ár
2400

Oldalak száma
260

Email