Hír: Hunnia - 46. rész
(Kategória: Szappanopera (Folytatásos regény))
Küldte: Ungváry Zsolt
2009. május 25. hétfő - 10:54:59
AZ ELLENSÉG BETETTE A LÁBÁT
Székely Leventét – hiába lett az önállóvá vált Hunnia ideiglenes államfõje (a remények szerint a királyság majdani visszaállításáig) -, azért továbbra is izgatta Magyarország sorsa. Hiába gondolták azt a szakadárok, hogy megszabadulván a gyurcsányista, posztkádári magyar mocsárból, csak a saját gondjaikkal kell foglalkozniuk; azért továbbra is fájt nekik, ami az anyaországban történik.
- Hát sose lesz már szabad és független Magyarország? – fakadt ki a kormányzó, valahányszor a magyar politikai eseményekrõl, a budapesti helytartók újabb és újabb galádságáról értesült. – A török helyett bejött az osztrák, aztán a német, azután a szovjet. És alig mentek ki keletre az oroszok, nyugatról – de leginkább egyszerre, mindenfelõl – bejött az idegen érdekû globális nagytõke különbözõ álcák alatt. Most éppen itt van megint az IMF.
- Ami mögött persze emberek állnak – vette át a szót az apósa, Ludányi fõorvos, aki az utóbbi idõben már nem csak a magyarországi tévékbõl tájékozódott, hanem rákapott az internetre is, ahol legalább bõven lehetett nemzeti szellemiségû honlapokat is találni. Természetesen egy seregnyi hun honlap is mûködött, bár magyar regisztrációval a nemzetközi elismertség hiányában. (Mellesleg a .hu végzõdésrõl úgyis Hunniára asszociál mindenki, csakúgy, mint a gépkocsik H felségjelérõl. „Voltaképpen nem mi szakadtunk ki Magyarországról, hanem a magyarok belõlünk”, vélte Palkó Géza, a cukrászda tulajdonosa.) – Minden cég, minden állam, minden betûszó és minden gazemberség mögött emberek állnak – folytatta a fõorvos. – Marhaság azt mondani, hogy én haragszom a Világbankra vagy a Tescóra vagy az USÁ-ra. Ezek tárgyak, fogalmak, amikre nem lehet haragudni. Az emberekkel van a baj, akik ezeket a cégeket, vállalatokat, disznóságokat olyanná tették, amilyenek; úgy mûködtetik, ahogy, és olyan célokat tûznek ki eléjük, amilyeneket kitûznek. – A fõorvos nagy levegõt vett, mint aki most jól megmondta. A veje arcán mégse látott kellõ lelkesedést, ezért részletezte: - A mostani megszállók már nem vállalják fel olyan nyíltan a megszállást, mint a régiek. Mert persze azt a ruszkik is tagadták, hogy õk megszállók, de hát csak itt voltak a katonák, a harckocsik és a többi, mindenki látta. Ma már nem fegyverrel hódítanak. Az körülményes, drága, bonyolult, veszélyes és túlzottan látványos. A megszálló sosem szereti, ha látják rajta, hogy éppen hódít. Persze, ez is koroktól függ, mert Nagy Sándor vagy Napóleon büszke volt rá. Sztálin már azzal leplezte, hogy õ csak a kommunizmus szent eszméjét terjeszti. Manapság tehát nem idegen katonákat kell kerülgetni, de pont olyan hatékony a megszállás, mint húsz éve. Sõt! Láthatatlansága miatt még hatékonyabb. A megszállók ügynökeik, kettõs állampolgáraik, megvett helytartóik révén beépülnek mindenütt a döntéshozó szervekbe; mindenhová, ahol fontos a jelenlétük. Az önkormányzatoktól kezdve a gazdasági, kulturális életen át a médiáig, a Parlamentig és a kormányig. Õk kötik meg aztán az IMF-fel – vagyis lényegében saját magukkal – ezeket a gyarmatosító szerzõdéseket. Kell a magyar föld, a magyar víz, a magyar élettér, csak útban vannak a magyarok. Hát mit követel az IMF: ne legyen gyes, gyed, családi adózás, gyermekek utáni kedvezmények. Legyen ingatlanadó! Elvenni az életet és az életteret. A bankok – vagyis megint csak õk maguk, akik ezt az egészet mozgatják – megszerzik a házakat, s az költözik bele, akit õk akarnak. Nincs, aki tiltakozzon, mert mindenütt õk vannak: önkormányzat, rendõrség, államigazgatás, sajtó, tévé, igazságszolgáltatás… Nem tudsz hová menekülni.
- De tudsz – jutott szóhoz végre Székely Levente, akit kicsit bántott, hogy apósa figyelmen kívül hagyja a tökéletesen kidolgozott megoldását, a nemzetiek kemény válaszát a gyarmatosításra: a sziget királyságot. – El kell tõlük szakadni. Semmibe kell venni õket, újra építeni az egész életet…
- Száz négyzetkilométeren… - legyintett a fõorvos.
- Már Béla bácsi szerint is…
- Ismered az én véleményemet. Elsõk között voltam, akik helyeselték a függetlenséget. De ez legfeljebb nekünk megoldás. Pár tízezer embernek. És nem etikus. Olyan, mint beszállni a mentõcsónakba, amikor tudod, hogy a Titanicon még rengetegen maradtak, és nem jut mindenkinek hely.
- Az akkor sem megoldás, hogy fulladjunk meg valamennyien. Akinek van esze, ereje és akarata megmenekülni, miért ne tegye?
A fõorvos az állát vakargatta. Nehéz kérdés. Két évvel ezelõtt biztosabban válaszolt volna rá.
- Azt hiszem, akkor is meg kell kísérelni a hajó összes utasát megmenteni, ha tudjuk, hogy nem férnek be a mentõcsónakba valamennyien.
- Akkor elpusztulunk mindannyian.
Az öreg nem válaszolt. Nehéz ügy.
+++++++++++++++++++++++
Az etelvári Attila Király Gimnáziumban természetesen már a hun tanrend szerint folyt az oktatás, ami elsõsorban a humán tárgyakat, vagyis részben a magyar irodalmat, kiváltképpen pedig a történelmet érintette. A többi tantárgynál jelentõs módosításokra nem volt szükség, a pedagógusok hasonló tanmenetek alapján haladhattak, mint korábban. A magyar – és nem kis részben az egyetemes – történelem tanításában azonban óhatatlanul változtatásokra volt szükség, hiszen a magyarországi oktatáspolitika bizonyos kérdésekben hatvan, más kérdésekben százötven éve tévúton járt (illetve tévúton járatták). Különösen a magyar õstörténet – a Duna túlsó partjain tévesen, de leginkább sehogy sem tanított – kérdéseit, származásunkat, a honfoglalás körülményeit és céljait illetõen mutatkoztak feloldhatatlan ellentétek az eddigi követelmények és a hun állami követelmények között. De részben igaz ez a középkorra, és hangsúlyozottan a huszadik századra, ahol ugyan 1990 után Magyarországon is történtek kísérletek az igazság kibontására, de ezek részben félbemaradtak, részben pedig soha be sem épültek a tananyagba. A régi rendszerbõl itt maradt tanárok jó része például szándékosan szabotálta az 1945 utáni, átértelmezett anyag leadását. Kényszerbõl ugyan szerepelt az érettségi tételekben például az 1956-os forradalom, de gyakorta „nem jutottak el” odáig az anyagban, a Kádár-korszak értékelése pedig végképp elmaradt a középiskolákban. Az egyetemes történelem marxista osztályharcos szellemiségén, az egyoldalú görög-római szemléleten is mindenképpen változtatni kellett a hun oktatási minisztériumnak, a huszadik századot pedig végképp a feje tetejérõl a talpára kellett állítani. Ennek elvégzését néhány lelkes – köztük számtalan amatõr, hiszen az érdekeit körömszakadtáig védõ Akadémiától nem nyerhettek hivatalos támogatást – történész már elvégezte, illetve megvoltak azok a szerzõk, akikhez vissza lehetett nyúlni a háború elõtti, valamint a külföldi publikációk alapján.
Az irodalom oktatásánál is szükségszerû volt néhány szerzõt kigyomlálni, néhányat némiképp átértelmezni és újakat behozni mûveikkel, gondolataikkal együtt. A legnagyobb falatot pedig a nyelvészetet és történelmet egyaránt érintõ finnugrista szemlélettel szakító, középkori krónikáinkra, hagyományainkra és újabb kutatásokra alapozott szkíta-hun-magyar azonosság felélesztése jelentette.
Érdekes módon a gimnázium elsõ nagyobb botrányának kirobbanása is ehhez kötõdött. Egy diák – aki már korábban is gyakran kötözködött tanárával – tiszteletlenül és nyeglén számon kérte oktatóján ezt a „túlzott szittya buzgalmat, mert”, mondván „a millenniumkor legalább annyi zsidó élt Magyarországon, mint lovas szittya, s ezen az alapon õstörténet címén a zsidóság történetét is tanulhatnánk azóta.”
A kiváló pedagógus megõrizte higgadtságát, s azzal érvelt, hogy még ha így is volna – bár ezt genetikai vizsgálatokkal kitûnõen lehet ellenõrizni, s aligha állja meg a helyét a feltételezés -, azért egy ezeréves hagyományt, az erre épülõ állameszmét nem véletlenszerûen választották ki 1896-ban, hanem a kontinuitás jegyében ünnepelték.
A kontinuitás szóra gúnyosan a dáko-román kontinuitás asszociációt villantotta fel a diák, mondván, legalább olyan nevetséges a magyar õsöket idõszámítás elõtti korokban keresni, mint a románok identitását a római birodalomban.
- Csakhogy Románia százötven éves állam, és mielõtt Mátyás történetírója, Bonfini, meg nem említette azt a furcsaságot, hogy az erdélyi vlachok beszéde hasonlít a latinra, bizony senkiben fel sem ötlött efféle párhuzam. A román kultúrából, történelembõl és tudatból tökéletesen hiányzik a folytonosság, egy modern kori csinálmány az egész elmélet, szemben a mi szkíta-hun hagyományunkkal. Az õsi idõkig való visszavezetés pedig egyáltalán nem valami pántlikás magyar különlegesség, hiszen a görögök is az ókorban tudják a gyökereiket, a kínaiak négy-ötezer évérõl nem is szólva, vagy a zsidókról, akik egyenesen a világ teremtésétõl számolják az idõszámításukat.
A fiatalembernek azonban további kételyei voltak, ami egy tanuló esetében egyáltalán nem bûn, bár a pimaszságot semmiképpen sem menti. Ennek ellenére Szentpéteri tanár úr az óra végeztével kíváncsiságból utánanézett az izgága diák adatainak, s némi megütközéssel tapasztalta, hogy nem hunniai lakcíme volt, szülei sem itt éltek. Nem állhatta meg, hogy be ne kopogjon Bordó Kornél igazgatóhoz, az esetrõl referálni. Amikor a gyerek nevét kiejtette, az igazgató egy szempillantásra összerezzent, és seregnyi dolgára hivatkozva kitessékelte a történelem lelkes tanárát az irodából.
+++++++++++++++++
Zárkövy Bonifác, ahogy az már az utóbbi idõben szokásává vált, törzshelyén töltötte az estét, néhány szesztestvérrel együtt. Azzal áltatta magát, hogy ebbõl majd elõbb-utóbb könyvet ír, bár pontosan tudta, hogy erre sosem fog sor kerülni.
Ezúttal a politikai vitára mindig kész felek egy kényes kérdést hoztak szóba, amely a nagypolitikában is gyakorta terítékre kerül, ha a baloldal el akarja a figyelmet terelni a disznóságairól. Az egyik hozzászóló azt firtatta, vajon miért akarnak egy történelmi kérdést – nevezetesen a zsidók második világháború alatti üldöztetését, szenvedését és áldozatának nagyságát – törvényben szabályozni.
- Ezen az alapon büntetni lehetne azt is, aki szerint a mohácsi vészért Szapolyait terheli a felelõsség. Vagy aki vitatja, hogy II. Lajos a Csele patakba fulladt.
- De ki lehetne ezt terjeszteni természettudományos kérdésekre is – vélekedett egy idõsebb úriember, akit mindenki professzor úrnak szólított választékos modora és vastag keretes szemüvege miatt, miközben valójában vízvezeték-szerelõ volt. – Például büntessék meg, aki tagadja a gravitációt. Vagy Euklidész törvényeit.
- No, akkor Bólyainak szorulnia kéne – jegyezte meg Zárkövy.
- Ki az a Bólyai? – nézett körül a vízvezeték-szerelõ gyanakodva.
- Itt nem errõl van szó – mondta Oszkár, akit persze nem így hívtak, de ez lényegtelen. – A világban a zsidók uralkodnak, ezt tudja minden kétéves gyerek. A terrorizmus is azért van, mert elfoglalták az arabok országát. A New York-i bankárok miatt van a kamatrabszolgaság is, meg aztán a történelem elhazudása. Mindenütt õk uralkodnak, mi meg visszaszorulunk.
- Ez üldözési mánia – ellenkezett Roland. – Szimplán hülyék vagyunk, nem tudunk összefogni, mert utáljuk egymást. Ha kimegyünk külföldre, és magyar szót hallunk, puszi, puszi, te is magyar vagy! Villogunk a magyar rendszámra az autópályán, és lengetjük a trikolórt az olimpián. De idehaza kanál vízbe megfojtanánk azt a magyart, amelyik bejön elénk sávváltáskor, kártyával fizet a kis boltban vagy a másik pártra szavazott.
- Azért azt nehéz lenne nem észrevenni – ellenkezett Oszkár -, hogy ez a kormány idegen érdekeket hajt végre, és minden vagyont átjátszik a külföldi megbízóinak.
- A túrót. Maguknak lopják a pénzt, megtömik a zsebüket, közben persze csurgatnak valami kis alamizsnát a népnek is, fõleg ha választás jön. Magyar ember hozzászokott, hogy kis alamizsnáért szívesen nyal talpat, csak gondolkodni ne kelljen. Aztán ha ezek a maffiózók eléggé megszedték magukat, majd lelépnek. Nem kell minden anyagias, rabló gazember mögött összeesküvés-elméleteket sejteni.
- Gyanúsan összevág minden. Ahogyan lepusztították és eladták az egész országot, az nem lehet véletlen. Az nem csak néhány ember biznisze volt… - vélekedett egy fiatalember. Zárkövy nem avatkozott bele a beszélgetésbe, nem akarván befolyásolni senkit. Kíváncsi volt a nép hangjára. De az nem derülhetett ki teljesen, mert a csapos rájuk szólt:
- Ne beszélgessünk itt rasszista fajüldözõ szövegeket, halihó, mer’ elméletek ide vagy oda, nem komálnám, ha becsuknák a kocsmámat.
- Az már igaz, kár volna érte. Nincs az a politikai haccacáré, amelyik megérné, hogy a Pista kocsmája bezárjon. Így van-e?
Ebben koalícióra jutottak a felek, csak Zárkövy iszogatta csalódottan az ásványvizét.
++++++++++++++++++++++
Málnási György remekül érezte magát Mátyáskúton. Beköltözött egy, az önkormányzat tulajdonában lévõ kertes házba, amit elvileg rászoruló családoknak tartottak fenn, akik kedvezményesen vehették volna bérbe. Szigeti N. Dezsõ, az új polgármester azonban kiutaltatta Málnásinak, még a jelképesnél is csekélyebb összegért, mondván, hogy a férfi a falu számára végez fontos munkát. Ennek pontos leírását nem, csak a Málnásinak folyósított összegekrõl készült számlákat ellenõrizhették az önkormányzati képviselõk.
Hogy a nyitott sportkocsival érkezõ Málnásinak egészen pontosan mi a feladata, csak sejthetõ volt. Néha kiment a Dunához horgászni, reggelente körbefutotta a háztömböt vagy a kutyáját sétáltatta. (Kutya is érkezett vele, valószínûsíthetõen az állat képviselte a „családot”, mivel az említett házat csak „családoknak” lehetett kiadni.) Napközben gyakran bejárt a polgármesteri hivatalba, beszélgetett Szigetivel, de az is megesett, hogy csak ült a váróteremben, újságokat lapozgatva, és figyelte, ki megy be, mennyit idõt tölt el. Gyakran telefonált, és csapta a szelet az irodában dolgozó kétgyermekes anyukának.
Szigeti nagy becsben tartotta, de szemlátomást félt is tõle. Kényszeredett mosolyát nehezen tudta leplezni, ha újra és újra Málnásiba botlott, bármerre is járt. A képviselõtestület ülésein azonban mindig vehemensen kiállt mellette, és munkáját nélkülözhetetlennek nevezte.
+++++++++++++++++++++
Bordó Kornél igazgatónak nehéz napjai voltak. Amióta Szentpéteri tanár úr kötözködni kezdett a Schmidt gyerek miatt, újra és újra eszébe jutott az a kellemetlen nap, amikor idõsebb Schmidt felkereste õt az irodájában. Eleinte barátságosnak tûnt, gyorsan kiderült, mennyi közös ismerõsük van, és a férfi meglepõen tájékozottnak bizonyult az igazgató múltbéli munkahelyeit, családi körülményeit és viselt dolgait illetõen.
A kedélyes hangvétel azonban fokozatosan fenyegetõvé kezdett válni. Schmidt felsorolt néhány kellemetlen esetet, ami Bordó Kornél elõzõ munkahelyéhez, a buzogányi Szent Kinga Gimnáziumhoz kötõdött, ahol például a helyi politikusokkal kialakítandó jó kapcsolat érdekében felvett zûrös hátterû tanulókat az intézménybe. Ezen kívül is megemlített még pár tényt, amelyekrõl „talán jobb, ha nem tudnak az Attila Király Gimnázium fenntartói, mert esetleg új igazgató után néznének”.
- Mindehhez képest igazán semmiség, amit én kérek – fejezte be Schmidt, és letett egy listát Bordó elé. – Ezeket a gyerekeket kellene beírni a megfelelõ évfolyamokra. Rendes, okos srácok, nem lesz velük semmi probléma.
- És miért akarnak ide járni? – kérdezte idegesen Bordó.
- Olyan sok szépet hallunk az itteni szellemrõl, nevelésrõl, oktatási eredményekrõl… Tudom, hogy nem hunniai illetõségûek, de szerencsére ez nem akadály. Hunniából is átjárhatnak hozzánk tanulni, sõt egyetemre kizárólag Magyarországra mehetnek a hun fiatalok, nem lévén saját felsõ oktatása…
- …Még! – emelte magasba öntudatosan az ujját az igazgató.
- Még… - mosolygott Schmidt. – Nem lévén még saját felsõ oktatása a szigetnek…
Bordó Kornél beleegyezett. Végtére is, ebben semmi különös nincs, hacsak az egész módszert, és a kérés köré felépített hangulatkeltést nem tekintjük annak.
És eddig valóban nem is adódott semmi probléma. Szentpéteri tanár úr heves reakciói, és az ennek nyomán már érezhetõ tantestületi izgalom azonban gondterheltté tették az igazgatót. Õ saját magát azzal vigasztalta, hogy igazán csekély eséllyel dúlja fel az iskola rendjét és békéjét néhány esetlegesen nem idevaló diák. De persze ott van az a törvény is, miszerint ha egy liter borba egy kanál szennyvizet keverünk, szennyvizet kapunk. (Sajnos, ha egy liter szennyvízhez adunk egy kanálnyi bort, akkor is szennyvizet kapunk; ezért ritkaság, hogy egy-egy nagyszerû ember a maga képére formálja az alapvetõen hitvány közösséget.)
Bordó Kornél arcát a tenyerébe temetve ült az irodában. Eszébe jutott a nagycsütörtöki lábmosás, amikor egyedüliként a bal lábát nyújtotta a plébános felé. Hát mégis õ lenne Júdás?
Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.78 )
(Kategória: Szappanopera (Folytatásos regény))
Küldte: Ungváry Zsolt
2009. május 25. hétfő - 10:54:59
AZ ELLENSÉG BETETTE A LÁBÁT
Székely Leventét – hiába lett az önállóvá vált Hunnia ideiglenes államfõje (a remények szerint a királyság majdani visszaállításáig) -, azért továbbra is izgatta Magyarország sorsa. Hiába gondolták azt a szakadárok, hogy megszabadulván a gyurcsányista, posztkádári magyar mocsárból, csak a saját gondjaikkal kell foglalkozniuk; azért továbbra is fájt nekik, ami az anyaországban történik.
- Hát sose lesz már szabad és független Magyarország? – fakadt ki a kormányzó, valahányszor a magyar politikai eseményekrõl, a budapesti helytartók újabb és újabb galádságáról értesült. – A török helyett bejött az osztrák, aztán a német, azután a szovjet. És alig mentek ki keletre az oroszok, nyugatról – de leginkább egyszerre, mindenfelõl – bejött az idegen érdekû globális nagytõke különbözõ álcák alatt. Most éppen itt van megint az IMF.
- Ami mögött persze emberek állnak – vette át a szót az apósa, Ludányi fõorvos, aki az utóbbi idõben már nem csak a magyarországi tévékbõl tájékozódott, hanem rákapott az internetre is, ahol legalább bõven lehetett nemzeti szellemiségû honlapokat is találni. Természetesen egy seregnyi hun honlap is mûködött, bár magyar regisztrációval a nemzetközi elismertség hiányában. (Mellesleg a .hu végzõdésrõl úgyis Hunniára asszociál mindenki, csakúgy, mint a gépkocsik H felségjelérõl. „Voltaképpen nem mi szakadtunk ki Magyarországról, hanem a magyarok belõlünk”, vélte Palkó Géza, a cukrászda tulajdonosa.) – Minden cég, minden állam, minden betûszó és minden gazemberség mögött emberek állnak – folytatta a fõorvos. – Marhaság azt mondani, hogy én haragszom a Világbankra vagy a Tescóra vagy az USÁ-ra. Ezek tárgyak, fogalmak, amikre nem lehet haragudni. Az emberekkel van a baj, akik ezeket a cégeket, vállalatokat, disznóságokat olyanná tették, amilyenek; úgy mûködtetik, ahogy, és olyan célokat tûznek ki eléjük, amilyeneket kitûznek. – A fõorvos nagy levegõt vett, mint aki most jól megmondta. A veje arcán mégse látott kellõ lelkesedést, ezért részletezte: - A mostani megszállók már nem vállalják fel olyan nyíltan a megszállást, mint a régiek. Mert persze azt a ruszkik is tagadták, hogy õk megszállók, de hát csak itt voltak a katonák, a harckocsik és a többi, mindenki látta. Ma már nem fegyverrel hódítanak. Az körülményes, drága, bonyolult, veszélyes és túlzottan látványos. A megszálló sosem szereti, ha látják rajta, hogy éppen hódít. Persze, ez is koroktól függ, mert Nagy Sándor vagy Napóleon büszke volt rá. Sztálin már azzal leplezte, hogy õ csak a kommunizmus szent eszméjét terjeszti. Manapság tehát nem idegen katonákat kell kerülgetni, de pont olyan hatékony a megszállás, mint húsz éve. Sõt! Láthatatlansága miatt még hatékonyabb. A megszállók ügynökeik, kettõs állampolgáraik, megvett helytartóik révén beépülnek mindenütt a döntéshozó szervekbe; mindenhová, ahol fontos a jelenlétük. Az önkormányzatoktól kezdve a gazdasági, kulturális életen át a médiáig, a Parlamentig és a kormányig. Õk kötik meg aztán az IMF-fel – vagyis lényegében saját magukkal – ezeket a gyarmatosító szerzõdéseket. Kell a magyar föld, a magyar víz, a magyar élettér, csak útban vannak a magyarok. Hát mit követel az IMF: ne legyen gyes, gyed, családi adózás, gyermekek utáni kedvezmények. Legyen ingatlanadó! Elvenni az életet és az életteret. A bankok – vagyis megint csak õk maguk, akik ezt az egészet mozgatják – megszerzik a házakat, s az költözik bele, akit õk akarnak. Nincs, aki tiltakozzon, mert mindenütt õk vannak: önkormányzat, rendõrség, államigazgatás, sajtó, tévé, igazságszolgáltatás… Nem tudsz hová menekülni.
- De tudsz – jutott szóhoz végre Székely Levente, akit kicsit bántott, hogy apósa figyelmen kívül hagyja a tökéletesen kidolgozott megoldását, a nemzetiek kemény válaszát a gyarmatosításra: a sziget királyságot. – El kell tõlük szakadni. Semmibe kell venni õket, újra építeni az egész életet…
- Száz négyzetkilométeren… - legyintett a fõorvos.
- Már Béla bácsi szerint is…
- Ismered az én véleményemet. Elsõk között voltam, akik helyeselték a függetlenséget. De ez legfeljebb nekünk megoldás. Pár tízezer embernek. És nem etikus. Olyan, mint beszállni a mentõcsónakba, amikor tudod, hogy a Titanicon még rengetegen maradtak, és nem jut mindenkinek hely.
- Az akkor sem megoldás, hogy fulladjunk meg valamennyien. Akinek van esze, ereje és akarata megmenekülni, miért ne tegye?
A fõorvos az állát vakargatta. Nehéz kérdés. Két évvel ezelõtt biztosabban válaszolt volna rá.
- Azt hiszem, akkor is meg kell kísérelni a hajó összes utasát megmenteni, ha tudjuk, hogy nem férnek be a mentõcsónakba valamennyien.
- Akkor elpusztulunk mindannyian.
Az öreg nem válaszolt. Nehéz ügy.
+++++++++++++++++++++++
Az etelvári Attila Király Gimnáziumban természetesen már a hun tanrend szerint folyt az oktatás, ami elsõsorban a humán tárgyakat, vagyis részben a magyar irodalmat, kiváltképpen pedig a történelmet érintette. A többi tantárgynál jelentõs módosításokra nem volt szükség, a pedagógusok hasonló tanmenetek alapján haladhattak, mint korábban. A magyar – és nem kis részben az egyetemes – történelem tanításában azonban óhatatlanul változtatásokra volt szükség, hiszen a magyarországi oktatáspolitika bizonyos kérdésekben hatvan, más kérdésekben százötven éve tévúton járt (illetve tévúton járatták). Különösen a magyar õstörténet – a Duna túlsó partjain tévesen, de leginkább sehogy sem tanított – kérdéseit, származásunkat, a honfoglalás körülményeit és céljait illetõen mutatkoztak feloldhatatlan ellentétek az eddigi követelmények és a hun állami követelmények között. De részben igaz ez a középkorra, és hangsúlyozottan a huszadik századra, ahol ugyan 1990 után Magyarországon is történtek kísérletek az igazság kibontására, de ezek részben félbemaradtak, részben pedig soha be sem épültek a tananyagba. A régi rendszerbõl itt maradt tanárok jó része például szándékosan szabotálta az 1945 utáni, átértelmezett anyag leadását. Kényszerbõl ugyan szerepelt az érettségi tételekben például az 1956-os forradalom, de gyakorta „nem jutottak el” odáig az anyagban, a Kádár-korszak értékelése pedig végképp elmaradt a középiskolákban. Az egyetemes történelem marxista osztályharcos szellemiségén, az egyoldalú görög-római szemléleten is mindenképpen változtatni kellett a hun oktatási minisztériumnak, a huszadik századot pedig végképp a feje tetejérõl a talpára kellett állítani. Ennek elvégzését néhány lelkes – köztük számtalan amatõr, hiszen az érdekeit körömszakadtáig védõ Akadémiától nem nyerhettek hivatalos támogatást – történész már elvégezte, illetve megvoltak azok a szerzõk, akikhez vissza lehetett nyúlni a háború elõtti, valamint a külföldi publikációk alapján.
Az irodalom oktatásánál is szükségszerû volt néhány szerzõt kigyomlálni, néhányat némiképp átértelmezni és újakat behozni mûveikkel, gondolataikkal együtt. A legnagyobb falatot pedig a nyelvészetet és történelmet egyaránt érintõ finnugrista szemlélettel szakító, középkori krónikáinkra, hagyományainkra és újabb kutatásokra alapozott szkíta-hun-magyar azonosság felélesztése jelentette.
Érdekes módon a gimnázium elsõ nagyobb botrányának kirobbanása is ehhez kötõdött. Egy diák – aki már korábban is gyakran kötözködött tanárával – tiszteletlenül és nyeglén számon kérte oktatóján ezt a „túlzott szittya buzgalmat, mert”, mondván „a millenniumkor legalább annyi zsidó élt Magyarországon, mint lovas szittya, s ezen az alapon õstörténet címén a zsidóság történetét is tanulhatnánk azóta.”
A kiváló pedagógus megõrizte higgadtságát, s azzal érvelt, hogy még ha így is volna – bár ezt genetikai vizsgálatokkal kitûnõen lehet ellenõrizni, s aligha állja meg a helyét a feltételezés -, azért egy ezeréves hagyományt, az erre épülõ állameszmét nem véletlenszerûen választották ki 1896-ban, hanem a kontinuitás jegyében ünnepelték.
A kontinuitás szóra gúnyosan a dáko-román kontinuitás asszociációt villantotta fel a diák, mondván, legalább olyan nevetséges a magyar õsöket idõszámítás elõtti korokban keresni, mint a románok identitását a római birodalomban.
- Csakhogy Románia százötven éves állam, és mielõtt Mátyás történetírója, Bonfini, meg nem említette azt a furcsaságot, hogy az erdélyi vlachok beszéde hasonlít a latinra, bizony senkiben fel sem ötlött efféle párhuzam. A román kultúrából, történelembõl és tudatból tökéletesen hiányzik a folytonosság, egy modern kori csinálmány az egész elmélet, szemben a mi szkíta-hun hagyományunkkal. Az õsi idõkig való visszavezetés pedig egyáltalán nem valami pántlikás magyar különlegesség, hiszen a görögök is az ókorban tudják a gyökereiket, a kínaiak négy-ötezer évérõl nem is szólva, vagy a zsidókról, akik egyenesen a világ teremtésétõl számolják az idõszámításukat.
A fiatalembernek azonban további kételyei voltak, ami egy tanuló esetében egyáltalán nem bûn, bár a pimaszságot semmiképpen sem menti. Ennek ellenére Szentpéteri tanár úr az óra végeztével kíváncsiságból utánanézett az izgága diák adatainak, s némi megütközéssel tapasztalta, hogy nem hunniai lakcíme volt, szülei sem itt éltek. Nem állhatta meg, hogy be ne kopogjon Bordó Kornél igazgatóhoz, az esetrõl referálni. Amikor a gyerek nevét kiejtette, az igazgató egy szempillantásra összerezzent, és seregnyi dolgára hivatkozva kitessékelte a történelem lelkes tanárát az irodából.
+++++++++++++++++
Zárkövy Bonifác, ahogy az már az utóbbi idõben szokásává vált, törzshelyén töltötte az estét, néhány szesztestvérrel együtt. Azzal áltatta magát, hogy ebbõl majd elõbb-utóbb könyvet ír, bár pontosan tudta, hogy erre sosem fog sor kerülni.
Ezúttal a politikai vitára mindig kész felek egy kényes kérdést hoztak szóba, amely a nagypolitikában is gyakorta terítékre kerül, ha a baloldal el akarja a figyelmet terelni a disznóságairól. Az egyik hozzászóló azt firtatta, vajon miért akarnak egy történelmi kérdést – nevezetesen a zsidók második világháború alatti üldöztetését, szenvedését és áldozatának nagyságát – törvényben szabályozni.
- Ezen az alapon büntetni lehetne azt is, aki szerint a mohácsi vészért Szapolyait terheli a felelõsség. Vagy aki vitatja, hogy II. Lajos a Csele patakba fulladt.
- De ki lehetne ezt terjeszteni természettudományos kérdésekre is – vélekedett egy idõsebb úriember, akit mindenki professzor úrnak szólított választékos modora és vastag keretes szemüvege miatt, miközben valójában vízvezeték-szerelõ volt. – Például büntessék meg, aki tagadja a gravitációt. Vagy Euklidész törvényeit.
- No, akkor Bólyainak szorulnia kéne – jegyezte meg Zárkövy.
- Ki az a Bólyai? – nézett körül a vízvezeték-szerelõ gyanakodva.
- Itt nem errõl van szó – mondta Oszkár, akit persze nem így hívtak, de ez lényegtelen. – A világban a zsidók uralkodnak, ezt tudja minden kétéves gyerek. A terrorizmus is azért van, mert elfoglalták az arabok országát. A New York-i bankárok miatt van a kamatrabszolgaság is, meg aztán a történelem elhazudása. Mindenütt õk uralkodnak, mi meg visszaszorulunk.
- Ez üldözési mánia – ellenkezett Roland. – Szimplán hülyék vagyunk, nem tudunk összefogni, mert utáljuk egymást. Ha kimegyünk külföldre, és magyar szót hallunk, puszi, puszi, te is magyar vagy! Villogunk a magyar rendszámra az autópályán, és lengetjük a trikolórt az olimpián. De idehaza kanál vízbe megfojtanánk azt a magyart, amelyik bejön elénk sávváltáskor, kártyával fizet a kis boltban vagy a másik pártra szavazott.
- Azért azt nehéz lenne nem észrevenni – ellenkezett Oszkár -, hogy ez a kormány idegen érdekeket hajt végre, és minden vagyont átjátszik a külföldi megbízóinak.
- A túrót. Maguknak lopják a pénzt, megtömik a zsebüket, közben persze csurgatnak valami kis alamizsnát a népnek is, fõleg ha választás jön. Magyar ember hozzászokott, hogy kis alamizsnáért szívesen nyal talpat, csak gondolkodni ne kelljen. Aztán ha ezek a maffiózók eléggé megszedték magukat, majd lelépnek. Nem kell minden anyagias, rabló gazember mögött összeesküvés-elméleteket sejteni.
- Gyanúsan összevág minden. Ahogyan lepusztították és eladták az egész országot, az nem lehet véletlen. Az nem csak néhány ember biznisze volt… - vélekedett egy fiatalember. Zárkövy nem avatkozott bele a beszélgetésbe, nem akarván befolyásolni senkit. Kíváncsi volt a nép hangjára. De az nem derülhetett ki teljesen, mert a csapos rájuk szólt:
- Ne beszélgessünk itt rasszista fajüldözõ szövegeket, halihó, mer’ elméletek ide vagy oda, nem komálnám, ha becsuknák a kocsmámat.
- Az már igaz, kár volna érte. Nincs az a politikai haccacáré, amelyik megérné, hogy a Pista kocsmája bezárjon. Így van-e?
Ebben koalícióra jutottak a felek, csak Zárkövy iszogatta csalódottan az ásványvizét.
++++++++++++++++++++++
Málnási György remekül érezte magát Mátyáskúton. Beköltözött egy, az önkormányzat tulajdonában lévõ kertes házba, amit elvileg rászoruló családoknak tartottak fenn, akik kedvezményesen vehették volna bérbe. Szigeti N. Dezsõ, az új polgármester azonban kiutaltatta Málnásinak, még a jelképesnél is csekélyebb összegért, mondván, hogy a férfi a falu számára végez fontos munkát. Ennek pontos leírását nem, csak a Málnásinak folyósított összegekrõl készült számlákat ellenõrizhették az önkormányzati képviselõk.
Hogy a nyitott sportkocsival érkezõ Málnásinak egészen pontosan mi a feladata, csak sejthetõ volt. Néha kiment a Dunához horgászni, reggelente körbefutotta a háztömböt vagy a kutyáját sétáltatta. (Kutya is érkezett vele, valószínûsíthetõen az állat képviselte a „családot”, mivel az említett házat csak „családoknak” lehetett kiadni.) Napközben gyakran bejárt a polgármesteri hivatalba, beszélgetett Szigetivel, de az is megesett, hogy csak ült a váróteremben, újságokat lapozgatva, és figyelte, ki megy be, mennyit idõt tölt el. Gyakran telefonált, és csapta a szelet az irodában dolgozó kétgyermekes anyukának.
Szigeti nagy becsben tartotta, de szemlátomást félt is tõle. Kényszeredett mosolyát nehezen tudta leplezni, ha újra és újra Málnásiba botlott, bármerre is járt. A képviselõtestület ülésein azonban mindig vehemensen kiállt mellette, és munkáját nélkülözhetetlennek nevezte.
+++++++++++++++++++++
Bordó Kornél igazgatónak nehéz napjai voltak. Amióta Szentpéteri tanár úr kötözködni kezdett a Schmidt gyerek miatt, újra és újra eszébe jutott az a kellemetlen nap, amikor idõsebb Schmidt felkereste õt az irodájában. Eleinte barátságosnak tûnt, gyorsan kiderült, mennyi közös ismerõsük van, és a férfi meglepõen tájékozottnak bizonyult az igazgató múltbéli munkahelyeit, családi körülményeit és viselt dolgait illetõen.
A kedélyes hangvétel azonban fokozatosan fenyegetõvé kezdett válni. Schmidt felsorolt néhány kellemetlen esetet, ami Bordó Kornél elõzõ munkahelyéhez, a buzogányi Szent Kinga Gimnáziumhoz kötõdött, ahol például a helyi politikusokkal kialakítandó jó kapcsolat érdekében felvett zûrös hátterû tanulókat az intézménybe. Ezen kívül is megemlített még pár tényt, amelyekrõl „talán jobb, ha nem tudnak az Attila Király Gimnázium fenntartói, mert esetleg új igazgató után néznének”.
- Mindehhez képest igazán semmiség, amit én kérek – fejezte be Schmidt, és letett egy listát Bordó elé. – Ezeket a gyerekeket kellene beírni a megfelelõ évfolyamokra. Rendes, okos srácok, nem lesz velük semmi probléma.
- És miért akarnak ide járni? – kérdezte idegesen Bordó.
- Olyan sok szépet hallunk az itteni szellemrõl, nevelésrõl, oktatási eredményekrõl… Tudom, hogy nem hunniai illetõségûek, de szerencsére ez nem akadály. Hunniából is átjárhatnak hozzánk tanulni, sõt egyetemre kizárólag Magyarországra mehetnek a hun fiatalok, nem lévén saját felsõ oktatása…
- …Még! – emelte magasba öntudatosan az ujját az igazgató.
- Még… - mosolygott Schmidt. – Nem lévén még saját felsõ oktatása a szigetnek…
Bordó Kornél beleegyezett. Végtére is, ebben semmi különös nincs, hacsak az egész módszert, és a kérés köré felépített hangulatkeltést nem tekintjük annak.
És eddig valóban nem is adódott semmi probléma. Szentpéteri tanár úr heves reakciói, és az ennek nyomán már érezhetõ tantestületi izgalom azonban gondterheltté tették az igazgatót. Õ saját magát azzal vigasztalta, hogy igazán csekély eséllyel dúlja fel az iskola rendjét és békéjét néhány esetlegesen nem idevaló diák. De persze ott van az a törvény is, miszerint ha egy liter borba egy kanál szennyvizet keverünk, szennyvizet kapunk. (Sajnos, ha egy liter szennyvízhez adunk egy kanálnyi bort, akkor is szennyvizet kapunk; ezért ritkaság, hogy egy-egy nagyszerû ember a maga képére formálja az alapvetõen hitvány közösséget.)
Bordó Kornél arcát a tenyerébe temetve ült az irodában. Eszébe jutott a nagycsütörtöki lábmosás, amikor egyedüliként a bal lábát nyújtotta a plébános felé. Hát mégis õ lenne Júdás?
Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.78 )