Hír: Hunnia - 45. rész
(Kategória: Szappanopera (Folytatásos regény))
Küldte: Ungváry Zsolt
2009. május 20. szerda - 06:23:20
DISZKRIMINÁCIÓ
Magyarországon a politikai közhangulat a kormány ellen fordult. Általában a magyar ember szereti a vezetést szidni, történelmileg úgy alakult, hogy ötszáz éve megszálló és elnyomó hatalmak uralkodtak fölötte, ezért hozzászokott, hogy soha nem õ, vagyis nem a magyar nép van kormányon (ámbár a modernebb diktatúrák már erre hivatkoztak); így aztán a hatalmasokat mindig ellenségnek tekintette. Ezzel együtt igen ritkán lázadt ellene. Talán éppen a hosszú tapasztalat okán azt mondta: úgyse tehetünk semmit. S amikor látszólag lehetõséget kapott rá, hogy megválassza a saját vezetõit, leszavazott a helytartókra, mert azokat már megszokta. Igaz, hogy ezek lopnak, csalnak, hazudnak és tönkre teszik az országot, de egyelõre még hagynak élni, s ki tudja, mit hozna egy változás. És oly mértékben megkedvelte a magyar nép az elnyomásból fakadó kényelmet (nem kell gondolkodni, nem kell semmit csinálni, majd a helytartók megteszik helyettünk; egy kicsit kizsigerelnek, egy kicsit becsapnak, egy kicsit tönkreteszik a jövõnket, megfosztanak a szabadabb és szebb élet reményétõl, de legalább tudjuk, mit várhatunk tõlük), szóval úgy megszokta ezt a kényelmet, hogy nem is akar változtatni rajta.
Most, a legutolsó helytartók mohóság, agresszivitása, pökhendisége és gõgje azonban már-már átlépte az eddigi szintet, és a magyarok – igaz, kizárólag szavakban és dünnyögésekben – megutálták õket. Ez persze az elnyomókat nem zavarja, hiszen õk sosem vágytak az elnyomottak szeretetére, csak a javaira. Még csak az sem kell – bár örülnek annak, ha így alakul -, hogy önként és dalolva adják oda; elveszik erõszakkal, miközben elhitetik a kisemberrel, hogy úgyis odaadná, illetve úgy sincs más lehetõsége.
A helytartók igen ügyesen élnek az elterelõ hadmûveletekkel, amikor a népesség a valódi veszély felismerése helyett egy álveszélytõl retteg. Ilyen az, amikor – noha szervezett, fegyveres magánhadseregei, õrzõ-védõ szolgálatai vannak a helytartóknak – a fegyvertelen és eszköztelen Magyar Gárdától rettegtetik a populációt.
- Vagy itt vannak a külföldi befektetõk és betelepülõk – csapkodta Ludányi fõorvos a kezében lévõ újságot, amelyik az újabb lakópark építésérõl adott hírt. – Egész városrészek épülnek fel Budapesten és vidéken is, amelybe nem a magyar lakosság költözik be. Nem is magyar tulajdonban vannak. A Velencei tó északi partján egész kaszinóváros lesz, az se a miénk. Repteret terveznek a Balaton mellé, ahol majd az árut meg az embereket elosztják… Kialakulnak szépen az enklávék, csak nem nemzetiek lesznek, hanem éppen ellenkezõleg. Ahogy a románok beszivárogtak Erdélybe; csak az annak idején eltartott négy-ötszáz évig, most huszonegyedik századi technikával és logisztikával szervezve pár év alatt lebonyolítható.
- Hunnia is az õ kezükben van? – kérdezte riadtan a felesége.
- Azt nem hiszem, ezt mi szerveztük. De talán azért engedélyezték, hogy teszteljék, miként mûködhet egy enkláve az országon belül. Ha ez így van – szólt eltöprengve -, lehet, hogy mi is az õ eszközükké váltunk?
- Hát nem szabad hagyni, hogy eszközzé váljunk!
- Csakhogy az ember sokszor késõn veszi észre, hogy játszanak vele. A legjobb szándékkal mond vagy tesz valamit, aztán kiderül, hogy a gonoszok malmára hajtja a vizet. Felhívom Leventét.
- Van szegénynek most elég gondja a te elméleteid nélkül is.
- Azért mégis felhívom.
++++++++++++++++++++
A három barát – Lehel, a lelkes forradalmár; Barnabás, a történelem megszállottja és Zsombor, a jelen életvidám embere, aki leginkább azt nehezményezi, hogy elvették tõle az élhetõ világot – éppen tüntetésre tartott. Villamossal, érvényes BKV-bérlettel, Lehel kezében egy gondosan összetekert Árpád-sávos zászlóval, ami azért annyira nem volt rejtegetve, hogy a piros-ezüst csíkozás ne látszódjék. A kocsi belsejében álltak, és beszélgettek, amikor az egyik ülésrõl idõs nõ szólt rájuk:
- Hová mennek azzal a fasiszta zászlóval?
Lehel ide-oda forgott, mert elképzelni sem tudta, kinél lehet Mussolini lobogója 2009-ben a kettes villamoson, Barnabás azonban rögtön megértette, hogy a kedvesnek nem éppen nevezhetõ hölgy az õ zászlajukat kifogásolja.
- Erre tetszik gondolni? – kérdezett vissza udvariasan, rábökve a barátja hóna alatt szorongatott vászonra.
Az öregasszony nem felelt nyíltan, hanem rögtön vádaskodni kezdett.
- Az ilyen taknyosok zavarják meg a világot, ezért nincsen béke, folyton koktéloznak meg kiabálnak, ahelyett, hogy dolgoznának!
- Munkából tetszik jönni? – érdeklõdött Zsombor is a maga behízelgõ modorában.
- Én végigdolgoztam az életemet ebben az országban…
- Látszik is az országon!
- Biztos szép nyugdíjat tetszik kapni – vigyorgott Lehel.
- Tudod mennyi a nyugdíjam, te taknyos? A mai kölyköknek a zsebpénze több…
- Akkor bizonyára nem tetszett a szocialistákra szavazni…
- Én rájuk szavazok mindig, hogy ne jöhessenek vissza az ilyen fasiszták, mint ti.
- Mi egyrészt nem vagyunk fasiszták – pontosított Barnabás, mert szerette a korrektséget -, azok ugyanis a húszas-harmincas évek Olaszországában tevékenykedtek, akkor pedig talán még a néni sem élt, nemhogy mi. Másrészt nem tudom, velünk mi baja, nem mi adósítottuk el az országot, nem mi tettük tönkre a hazai mezõgazdaságot, nem miattunk akasztotta fel magát kilenc libatermelõ…
- De ti lengetitek ezt a zászlót…
- Ez valóban veszélyes… - bólogatott Lehel. – Ha nagyon meglengetjük, léghuzatot tetszik kapni, aztán jön a lumbágó.
- Arról beszélek, amit ez a zászló jelent.
- Az ezeréves magyar államiságra tetszik gondolni? – kérdezte akkurátusan Barnabás. – Vagy nemzeti dinasztiánkra, a honalapító Turul-nemzetségre? A nemzet születésére és éltetõ szimbólumaira?
- Ez alatt a zászló alatt embereket hajtottak a biztos halálba hatvanöt évvel ezelõtt – szólt drámai hangon az öregasszony.
- Nem hinném – ellenkezett Lehel -, mert ezt a zászlót két hete varrta az anyukám.
- Szégyelld magad, hogy viccet csinálsz ebbõl!
- Szégyellje magát a néni, hogy a nemzeti jelképeinkrõl ilyesmi jut az eszébe!
Közben megérkeztek a Kossuth térre, ezért a fiúk leszálltak.
- Micsoda világ! Milyen fiatalok! Mi lesz ebbõl? – sipákolt a nénike.
A meghirdetett tüntetésre fájdalmasan kevesen érkeztek. A legnagyobb ellenzéki párt és szimpatizánsai például távol tartották magukat, noha a meghirdetett rendezvényen az elõre hozott választásokat követelték.
- Szép kis ellenzék az ilyen. Nem is akarnak kormányra kerülni – méltatlankodott Lehel, amikor végre kibontotta a zászlót, és meglengette a tavaszi szélben.
- Szerintem nincs a világon még egy ellenzéki párt, amelyik kihagyott volna annyi ziccert, mint amit itt kormányválsággal, kiderült disznóságokkal, hazugságokkal, megszorításokkal a bolsik felkínáltak – vélte Barnabás.
- Ráadásul a felmérések szerint óriási a támogatottságuk – bólogatott Zsombor, aki újabban olvasott politikai lapokat is a sportújságok mellett.
- Igen, abban bíznak, ha csöndben maradnak, vigyáznak, ez nem is fog változni. És hét éve ezekkel az adatokkal tapétázzák a pártirodákat. Viszont nem kormányoztak egyetlen percet sem. Szép dolog a népszerûség, de egy politikai pártnál csak úgy van értelme, ha ezt hatalomra lehet váltani.
- Majd 2010-ben – vigyorgott Zsombor, aki legfiatalabbként még türelmesen tudott várni a kitûzött távoli idõpontokra.
- Négy évig hallgattuk, hogy 2006-ban megbuknak a komcsik. Nem buktak. Most három éve hallgatjuk, hogy 2010-ben megbuknak. Nem fognak megbukni soha. Vagy ha mégis, egyszerûen nem adják át a hatalmat. Hoznak róla egy törvényt, hogy az összes jobboldali pártot betiltják, aztán csak õk indulnak a választáson meg az MDF. Az emberek meg a legkisebb rosszként leszavaznak Dávid Ibolyára, aztán jöhet a Bokros-Dávid-Schmuck kormány, némi Szili- és Fodor-féle külsõ támogatással. De szép lesz!
- Ne beszélj marhaságokat! – feddte meg Lehel.
- Ebben az országban ne mondd semmilyen politikai konstellációra, hogy abszurd, lehetetlen, képtelenség vagy marhaság. El tudtad volna képzelni tíz évvel ezelõtt Dávid Ibolyát, amint Bokros és Habsburg György között mosolyog, és közben a plakáton a hazára hivatkozik? Gusztustalan.
- Inkább Gusztostalan.
- Sõt! Gusztosos. Õ lesz az ideológiai fõparancsnok. Révai József mai kivitelben.
- Én azt mondom – tért vissza Barnabás az eredeti témához -, hogy ezt a sok gazságot minden valamire való ellenzéki szervezet kihasználta volna, Moldovától Grúzián át Thaiföldig vagy Izlandig, Afrikától Dél-Amerikáig. Emlékezzetek vissza, amikor Antallék felemelték tíz forinttal a benzint, mindjárt lezárták a hidakat. Nem egyet, az összeset. Nem pár órára, hanem napokra.
- Van, akinek bármit szabad, van, akinek semmit.
- Nekik sem szabad mindent. Ha egyszer megbuknak végre, akkor nagyon keményen el kell õket számoltatni. Ahogy 90-ben kellett volna.
- Már hallom, amint Lendvai Ildikó sipákolja, hogy ebben a gazdasági csõdben (mert az tuti, hogy gazdasági csõdben leszünk) nem ez a legfontosabb. Inkább oltani kell, ha ég a ház.
- Gondolod, ilyen költõien fogalmaz majd Lendvai?
- Reméljük, legalább lassan mondja.
- És akkor azt kell neki válaszolni, hogy igen, ez a legfontosabb. Mert ha hazamegyek és azt látom, hogy egy betörõ felgyújtja a fürdõszobában a törölközõt, a konyhában a függönyt, a szobában a bútorokat, nem rohanok elõször törölközõt oltani, aztán konyhafüggönyt, miközben az idegen már a szõnyegeket veszi kezelésbe, hanem legelõször elkapom a gyújtogatót, megkötözöm, kidobom az ablakon, és csak utána fogok az oltáshoz.
A közben összegyûlt tömeg lelkes tapsban tört ki. Lehel hajlongott, de kiderült, hogy az ováció nem õt, hanem az emelvényre lépõ szónokot köszöntötte.
++++++++++++++++++++
Miközben a Szathmári-gyilkosság három elítéltje az ideiglenesen kialakított fogdában várta az elsõ fokon nyolc éves ítéletük megfellebbezése utáni újabb fejleményeket, nagy erõk mozdultak meg az érdekükben Magyarországon és az Európai Unióban egyaránt. Mind a hivatalos állami és uniós szervek foglalkoztak a kérdéssel – faji alapú diszkrimináció, a romák hátrányos megkülönböztetése; egyikük gyanús halála (vajon agyonverték a brutális õrök?) – mind pedig a média nagy terjedelmet szánt az ügyre. Érdekes módon az eredeti bûncselekmény, a jámbor, becsületes, idõs vendéglõs meggyilkolása egyáltalán nem is került szóba, kizárólag az ítélet mögött gyanítható rasszista indítékokat járták körbe magyar értelmiségiek épp úgy, mint brüsszeli döntéshozók. Mivel Hunniának az EU-ban semmiféle képviselete nem volt, ezért valamennyi vád egyoldalúan, a másik fél meghallgatása nélkül hangozhatott el. És mivel a Hun-sziget végül is Magyarországon található, és az európai államok zöme nem is ismerte el önállóságát, ezért a vádak a magyarságra, a magyar nemzetre is kiterjedtek. A magyar kormányt is bírálták, õk azonban azt az álláspontot hangoztatták, hogy a lehetõ legerõteljesebben fellépnek a rasszizmus minden formája ellen, sajnos demokratikus elkötelezettségük és közismert toleranciájuk miatt nem tudnak még keményebb eszközöket bevetni, de fontolgatják a szabadságjogok olyan megnyirbálását, amely felhatalmazást adhatna a szélsõséges nacionalista és idegengyûlölõ elemek elleni határozott fellépésre.
Hunnia polgárai – akik még mindig mécseseket gyújtottak a Szindbád étterem elõtt, a merénylet helyszínén – értetlenül álltak az õket érõ vádak elõtt. Végtére is itt gyilkosokat ítéltek el, akik ráadásul nem is a legsúlyosabb büntetést kapták, noha a közvéleményben olyan hangok is hallatszottak, amelyek a halálbüntetés kiszabását követelték, amire elvben Hunnia törvényei módot adnának. Különös, hogy miközben a rendszeres magyarveréseket mint kisebbségellenes atrocitást, például Malina Hedvig esetében, mély hallgatás övezte nyugaton, addig a cigányokkal szembeni méltánytalanságnak mindig akadnak szószólói. A szlovákiai oktatási- vagy nyelvtörvény, a szélsõséges pártok kormányzati szerepvállalása, a Benes-dekrétumok megerõsítése felett könnyedén átsiklottak a harcos jogvédõk és a híres nyugat-európai demokraták. Az sem szúrt szemet senkinek, hogy a temerini fiúk egy szerb bántalmazása (nem meggyilkolása!) miatt súlyosabb büntetést kaptak, mint a háborús bûnösök Hágában.
- Mi az oka, hogy velünk, magyarokkal minden megtehetõ? – tette fel a kérdést Forrai Bendegúz, az etelvári színház új produkciójának, egy erdélyi költõk írásaiból összeállított irodalmi mûsornak a beharangozójául szolgáló cikkben. – Vagy van határozott kisebbségvédelem; de akkor ne csak a romákra terjedjen ez ki, hanem a Felvidéken, Erdélyben, Kárpátalján, Délvidéken õshonos nemzettestvéreinkre is. Vagy minden állam belügye, ahogy az állampolgáraival bánik, de akkor mit revolvereznek minket folyton a nemlétezõ cigány- és zsidóellenességünkkel?
Barabás Hunor, az erdélyi vállalkozó – aki bõkezû mecénásként nagy szerepet vállalt a hun függetlenség kivívásában és mûködtetésében – a Palkó Cukrászdában olvasta Forrai cikkét, s azt kommentálva mondta Palkó Gézának, a tulajdonosnak:
- Velünk, kisebbségi magyarokkal az a gondjuk az oláhoknak, hogy a saját kultúránkat, nyelvünket akarjuk megõrizni. Már ezt se bírják. Belerokkannak, ha mi magyarul beszélhetünk és magyarul gondolkodhatunk. De a romákkal sosem azért van a gond, hogy a kultúrájukat õrzik. Õrizzék! Sõt! Ki ne szeretné, ha a cigányok zenélnének, táncolnának, megmutatnák, mit írtak satöbbi. Még a nyelvüket is ápolhatják. Hajrá! Velük a gond mindig köztörvényes alapon jelentkezik. Nem az a gond a cigánygyerekkel, hogy iskolába akar járni, hogy a kultúráját kiteljesítse… Egy belga lap egyenesen arról írt, hogy a cigányoknak félniük kell Hunniában és Magyarországon egyaránt. Nem csak hátrányos megkülönböztetés éri õket napról napra, de az életük is veszélyben forog.
- No, ez már több a soknál – hõbörgött Palkó Géza. – Hiszen végül is úgy kezdõdött, hogy megölték Szathmári Feri bácsit. Az már senkit sem érdekel?
++++++++++++++++++++++
Mivel az új polgármester, Szigeti N. Dezsõ látványosan engedett az önkormányzati képviselõk óhajának, és nem növelte a forrás kitermelését, a Hun Harmat forgalma jelentõsen visszaesett. Akadt, aki azzal gyanúsította a polgármestert, hogy szándékosan szabotálja az értékesítést, de Szigeti ezt határozottan cáfolta.
- Ugyan, miért tenném ezt? Én voltam, aki a kapacitás növelését javasoltam, hogy növekedjenek az önkormányzat bevételei. Akkor azzal vádoltak, hogy felélem a jövõt. Most meg akadályozom, hogy elég palackot adjunk el. Legyenek már következetesek, akik engem bírálnak!
A kiesõ bevételek érzékenyen érintették Mátyáskút költségvetését. Ráadásul fejleszteni is kellett volna, modernebb gépsorokat beszerezni, de ezekrõl egyelõre le kellett mondani a szûkülõ anyagi lehetõségek miatt. Legalábbis a polgármester ezt állította.
Kisvártatva egy befektetõ jelentkezett, hogy megvásárolná a kitermelési jogokat és a palackozó üzemet. Így a városnak nem kellene költeni a már nagyon esedékes felújításokra, s a befektetõ – felhasználva kiterjedt üzleti kapcsolatait – találna vevõket az elfekvõ készletekre.
Azok a mátyáskútiak, akik a magyarországi tévéadókat is nézték, s emiatt rettegtek a fenyegetõ válságtól, most hangot adtak véleményüknek: igenis, el kell adni a palackozót. Ki tudja, érkezik-e még hasonlóan jó ajánlat? A válság ide is betör, egyáltalán nem lehet majd eladni a vizet, és a nyakunkon rohad, miközben most jó pénzt kaphatnánk érte.
Ezzel szemben a mátyáskúti képviselõk, és a függetlenséget annak idején pártolók zöme semmiképpen sem kívánt lemondani a forrásról.
- A víz mindig érték lesz. Jöhet bármilyen válság, az ivóvíz aranyat fog érni. Ostobaság lenne megválni tõle.
- Hát a kutat csak nem viszik el innen – mondta kacagva Szigeti. – Sõt, itt marad. És még fizetnek is nekünk ezért. Kell-e ennél jobb üzlet?
Károly atya, Ludányi fõorvos, sõt maga a helyi lakos kormányzó és a többi, függetlenség-párti aktivista döbbenten tapasztalta, hogy a Magyarországról már ismert, korlátolt, proli-mentalitású, önzõ és rövid távon gondolkodó massza itt is jelen van. Most, hogy végre pénzrõl esett szó, hallatták hangjukat. A függetlenség ünneplésekor, az eufórikus hangulatban megfeledkeztek róla, hogy sok ugyan a lelkesedõ ember, de ki tudja, hányan lapítanak odahaza. Most kiderült, hogy bizony az õslakosok között akadnak ellendrukkerek. S ha azt hallják, hogy valamit el lehet adni, amibõl most rögtön pénz lesz, hát akkor õk is tudnak lelkesedni. Szabadság, függetlenség, haza, nemzet, zászló – ezek õket hidegen hagyták. De jött valaki Szigeti személyében, aki ért a nyelvükön.
A kormányzó testközelbõl tapasztalhatta meg, hogy a butaság elleni harc nem ért véget az elszakadással.
Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.75 )
(Kategória: Szappanopera (Folytatásos regény))
Küldte: Ungváry Zsolt
2009. május 20. szerda - 06:23:20
DISZKRIMINÁCIÓ
Magyarországon a politikai közhangulat a kormány ellen fordult. Általában a magyar ember szereti a vezetést szidni, történelmileg úgy alakult, hogy ötszáz éve megszálló és elnyomó hatalmak uralkodtak fölötte, ezért hozzászokott, hogy soha nem õ, vagyis nem a magyar nép van kormányon (ámbár a modernebb diktatúrák már erre hivatkoztak); így aztán a hatalmasokat mindig ellenségnek tekintette. Ezzel együtt igen ritkán lázadt ellene. Talán éppen a hosszú tapasztalat okán azt mondta: úgyse tehetünk semmit. S amikor látszólag lehetõséget kapott rá, hogy megválassza a saját vezetõit, leszavazott a helytartókra, mert azokat már megszokta. Igaz, hogy ezek lopnak, csalnak, hazudnak és tönkre teszik az országot, de egyelõre még hagynak élni, s ki tudja, mit hozna egy változás. És oly mértékben megkedvelte a magyar nép az elnyomásból fakadó kényelmet (nem kell gondolkodni, nem kell semmit csinálni, majd a helytartók megteszik helyettünk; egy kicsit kizsigerelnek, egy kicsit becsapnak, egy kicsit tönkreteszik a jövõnket, megfosztanak a szabadabb és szebb élet reményétõl, de legalább tudjuk, mit várhatunk tõlük), szóval úgy megszokta ezt a kényelmet, hogy nem is akar változtatni rajta.
Most, a legutolsó helytartók mohóság, agresszivitása, pökhendisége és gõgje azonban már-már átlépte az eddigi szintet, és a magyarok – igaz, kizárólag szavakban és dünnyögésekben – megutálták õket. Ez persze az elnyomókat nem zavarja, hiszen õk sosem vágytak az elnyomottak szeretetére, csak a javaira. Még csak az sem kell – bár örülnek annak, ha így alakul -, hogy önként és dalolva adják oda; elveszik erõszakkal, miközben elhitetik a kisemberrel, hogy úgyis odaadná, illetve úgy sincs más lehetõsége.
A helytartók igen ügyesen élnek az elterelõ hadmûveletekkel, amikor a népesség a valódi veszély felismerése helyett egy álveszélytõl retteg. Ilyen az, amikor – noha szervezett, fegyveres magánhadseregei, õrzõ-védõ szolgálatai vannak a helytartóknak – a fegyvertelen és eszköztelen Magyar Gárdától rettegtetik a populációt.
- Vagy itt vannak a külföldi befektetõk és betelepülõk – csapkodta Ludányi fõorvos a kezében lévõ újságot, amelyik az újabb lakópark építésérõl adott hírt. – Egész városrészek épülnek fel Budapesten és vidéken is, amelybe nem a magyar lakosság költözik be. Nem is magyar tulajdonban vannak. A Velencei tó északi partján egész kaszinóváros lesz, az se a miénk. Repteret terveznek a Balaton mellé, ahol majd az árut meg az embereket elosztják… Kialakulnak szépen az enklávék, csak nem nemzetiek lesznek, hanem éppen ellenkezõleg. Ahogy a románok beszivárogtak Erdélybe; csak az annak idején eltartott négy-ötszáz évig, most huszonegyedik századi technikával és logisztikával szervezve pár év alatt lebonyolítható.
- Hunnia is az õ kezükben van? – kérdezte riadtan a felesége.
- Azt nem hiszem, ezt mi szerveztük. De talán azért engedélyezték, hogy teszteljék, miként mûködhet egy enkláve az országon belül. Ha ez így van – szólt eltöprengve -, lehet, hogy mi is az õ eszközükké váltunk?
- Hát nem szabad hagyni, hogy eszközzé váljunk!
- Csakhogy az ember sokszor késõn veszi észre, hogy játszanak vele. A legjobb szándékkal mond vagy tesz valamit, aztán kiderül, hogy a gonoszok malmára hajtja a vizet. Felhívom Leventét.
- Van szegénynek most elég gondja a te elméleteid nélkül is.
- Azért mégis felhívom.
++++++++++++++++++++
A három barát – Lehel, a lelkes forradalmár; Barnabás, a történelem megszállottja és Zsombor, a jelen életvidám embere, aki leginkább azt nehezményezi, hogy elvették tõle az élhetõ világot – éppen tüntetésre tartott. Villamossal, érvényes BKV-bérlettel, Lehel kezében egy gondosan összetekert Árpád-sávos zászlóval, ami azért annyira nem volt rejtegetve, hogy a piros-ezüst csíkozás ne látszódjék. A kocsi belsejében álltak, és beszélgettek, amikor az egyik ülésrõl idõs nõ szólt rájuk:
- Hová mennek azzal a fasiszta zászlóval?
Lehel ide-oda forgott, mert elképzelni sem tudta, kinél lehet Mussolini lobogója 2009-ben a kettes villamoson, Barnabás azonban rögtön megértette, hogy a kedvesnek nem éppen nevezhetõ hölgy az õ zászlajukat kifogásolja.
- Erre tetszik gondolni? – kérdezett vissza udvariasan, rábökve a barátja hóna alatt szorongatott vászonra.
Az öregasszony nem felelt nyíltan, hanem rögtön vádaskodni kezdett.
- Az ilyen taknyosok zavarják meg a világot, ezért nincsen béke, folyton koktéloznak meg kiabálnak, ahelyett, hogy dolgoznának!
- Munkából tetszik jönni? – érdeklõdött Zsombor is a maga behízelgõ modorában.
- Én végigdolgoztam az életemet ebben az országban…
- Látszik is az országon!
- Biztos szép nyugdíjat tetszik kapni – vigyorgott Lehel.
- Tudod mennyi a nyugdíjam, te taknyos? A mai kölyköknek a zsebpénze több…
- Akkor bizonyára nem tetszett a szocialistákra szavazni…
- Én rájuk szavazok mindig, hogy ne jöhessenek vissza az ilyen fasiszták, mint ti.
- Mi egyrészt nem vagyunk fasiszták – pontosított Barnabás, mert szerette a korrektséget -, azok ugyanis a húszas-harmincas évek Olaszországában tevékenykedtek, akkor pedig talán még a néni sem élt, nemhogy mi. Másrészt nem tudom, velünk mi baja, nem mi adósítottuk el az országot, nem mi tettük tönkre a hazai mezõgazdaságot, nem miattunk akasztotta fel magát kilenc libatermelõ…
- De ti lengetitek ezt a zászlót…
- Ez valóban veszélyes… - bólogatott Lehel. – Ha nagyon meglengetjük, léghuzatot tetszik kapni, aztán jön a lumbágó.
- Arról beszélek, amit ez a zászló jelent.
- Az ezeréves magyar államiságra tetszik gondolni? – kérdezte akkurátusan Barnabás. – Vagy nemzeti dinasztiánkra, a honalapító Turul-nemzetségre? A nemzet születésére és éltetõ szimbólumaira?
- Ez alatt a zászló alatt embereket hajtottak a biztos halálba hatvanöt évvel ezelõtt – szólt drámai hangon az öregasszony.
- Nem hinném – ellenkezett Lehel -, mert ezt a zászlót két hete varrta az anyukám.
- Szégyelld magad, hogy viccet csinálsz ebbõl!
- Szégyellje magát a néni, hogy a nemzeti jelképeinkrõl ilyesmi jut az eszébe!
Közben megérkeztek a Kossuth térre, ezért a fiúk leszálltak.
- Micsoda világ! Milyen fiatalok! Mi lesz ebbõl? – sipákolt a nénike.
A meghirdetett tüntetésre fájdalmasan kevesen érkeztek. A legnagyobb ellenzéki párt és szimpatizánsai például távol tartották magukat, noha a meghirdetett rendezvényen az elõre hozott választásokat követelték.
- Szép kis ellenzék az ilyen. Nem is akarnak kormányra kerülni – méltatlankodott Lehel, amikor végre kibontotta a zászlót, és meglengette a tavaszi szélben.
- Szerintem nincs a világon még egy ellenzéki párt, amelyik kihagyott volna annyi ziccert, mint amit itt kormányválsággal, kiderült disznóságokkal, hazugságokkal, megszorításokkal a bolsik felkínáltak – vélte Barnabás.
- Ráadásul a felmérések szerint óriási a támogatottságuk – bólogatott Zsombor, aki újabban olvasott politikai lapokat is a sportújságok mellett.
- Igen, abban bíznak, ha csöndben maradnak, vigyáznak, ez nem is fog változni. És hét éve ezekkel az adatokkal tapétázzák a pártirodákat. Viszont nem kormányoztak egyetlen percet sem. Szép dolog a népszerûség, de egy politikai pártnál csak úgy van értelme, ha ezt hatalomra lehet váltani.
- Majd 2010-ben – vigyorgott Zsombor, aki legfiatalabbként még türelmesen tudott várni a kitûzött távoli idõpontokra.
- Négy évig hallgattuk, hogy 2006-ban megbuknak a komcsik. Nem buktak. Most három éve hallgatjuk, hogy 2010-ben megbuknak. Nem fognak megbukni soha. Vagy ha mégis, egyszerûen nem adják át a hatalmat. Hoznak róla egy törvényt, hogy az összes jobboldali pártot betiltják, aztán csak õk indulnak a választáson meg az MDF. Az emberek meg a legkisebb rosszként leszavaznak Dávid Ibolyára, aztán jöhet a Bokros-Dávid-Schmuck kormány, némi Szili- és Fodor-féle külsõ támogatással. De szép lesz!
- Ne beszélj marhaságokat! – feddte meg Lehel.
- Ebben az országban ne mondd semmilyen politikai konstellációra, hogy abszurd, lehetetlen, képtelenség vagy marhaság. El tudtad volna képzelni tíz évvel ezelõtt Dávid Ibolyát, amint Bokros és Habsburg György között mosolyog, és közben a plakáton a hazára hivatkozik? Gusztustalan.
- Inkább Gusztostalan.
- Sõt! Gusztosos. Õ lesz az ideológiai fõparancsnok. Révai József mai kivitelben.
- Én azt mondom – tért vissza Barnabás az eredeti témához -, hogy ezt a sok gazságot minden valamire való ellenzéki szervezet kihasználta volna, Moldovától Grúzián át Thaiföldig vagy Izlandig, Afrikától Dél-Amerikáig. Emlékezzetek vissza, amikor Antallék felemelték tíz forinttal a benzint, mindjárt lezárták a hidakat. Nem egyet, az összeset. Nem pár órára, hanem napokra.
- Van, akinek bármit szabad, van, akinek semmit.
- Nekik sem szabad mindent. Ha egyszer megbuknak végre, akkor nagyon keményen el kell õket számoltatni. Ahogy 90-ben kellett volna.
- Már hallom, amint Lendvai Ildikó sipákolja, hogy ebben a gazdasági csõdben (mert az tuti, hogy gazdasági csõdben leszünk) nem ez a legfontosabb. Inkább oltani kell, ha ég a ház.
- Gondolod, ilyen költõien fogalmaz majd Lendvai?
- Reméljük, legalább lassan mondja.
- És akkor azt kell neki válaszolni, hogy igen, ez a legfontosabb. Mert ha hazamegyek és azt látom, hogy egy betörõ felgyújtja a fürdõszobában a törölközõt, a konyhában a függönyt, a szobában a bútorokat, nem rohanok elõször törölközõt oltani, aztán konyhafüggönyt, miközben az idegen már a szõnyegeket veszi kezelésbe, hanem legelõször elkapom a gyújtogatót, megkötözöm, kidobom az ablakon, és csak utána fogok az oltáshoz.
A közben összegyûlt tömeg lelkes tapsban tört ki. Lehel hajlongott, de kiderült, hogy az ováció nem õt, hanem az emelvényre lépõ szónokot köszöntötte.
++++++++++++++++++++
Miközben a Szathmári-gyilkosság három elítéltje az ideiglenesen kialakított fogdában várta az elsõ fokon nyolc éves ítéletük megfellebbezése utáni újabb fejleményeket, nagy erõk mozdultak meg az érdekükben Magyarországon és az Európai Unióban egyaránt. Mind a hivatalos állami és uniós szervek foglalkoztak a kérdéssel – faji alapú diszkrimináció, a romák hátrányos megkülönböztetése; egyikük gyanús halála (vajon agyonverték a brutális õrök?) – mind pedig a média nagy terjedelmet szánt az ügyre. Érdekes módon az eredeti bûncselekmény, a jámbor, becsületes, idõs vendéglõs meggyilkolása egyáltalán nem is került szóba, kizárólag az ítélet mögött gyanítható rasszista indítékokat járták körbe magyar értelmiségiek épp úgy, mint brüsszeli döntéshozók. Mivel Hunniának az EU-ban semmiféle képviselete nem volt, ezért valamennyi vád egyoldalúan, a másik fél meghallgatása nélkül hangozhatott el. És mivel a Hun-sziget végül is Magyarországon található, és az európai államok zöme nem is ismerte el önállóságát, ezért a vádak a magyarságra, a magyar nemzetre is kiterjedtek. A magyar kormányt is bírálták, õk azonban azt az álláspontot hangoztatták, hogy a lehetõ legerõteljesebben fellépnek a rasszizmus minden formája ellen, sajnos demokratikus elkötelezettségük és közismert toleranciájuk miatt nem tudnak még keményebb eszközöket bevetni, de fontolgatják a szabadságjogok olyan megnyirbálását, amely felhatalmazást adhatna a szélsõséges nacionalista és idegengyûlölõ elemek elleni határozott fellépésre.
Hunnia polgárai – akik még mindig mécseseket gyújtottak a Szindbád étterem elõtt, a merénylet helyszínén – értetlenül álltak az õket érõ vádak elõtt. Végtére is itt gyilkosokat ítéltek el, akik ráadásul nem is a legsúlyosabb büntetést kapták, noha a közvéleményben olyan hangok is hallatszottak, amelyek a halálbüntetés kiszabását követelték, amire elvben Hunnia törvényei módot adnának. Különös, hogy miközben a rendszeres magyarveréseket mint kisebbségellenes atrocitást, például Malina Hedvig esetében, mély hallgatás övezte nyugaton, addig a cigányokkal szembeni méltánytalanságnak mindig akadnak szószólói. A szlovákiai oktatási- vagy nyelvtörvény, a szélsõséges pártok kormányzati szerepvállalása, a Benes-dekrétumok megerõsítése felett könnyedén átsiklottak a harcos jogvédõk és a híres nyugat-európai demokraták. Az sem szúrt szemet senkinek, hogy a temerini fiúk egy szerb bántalmazása (nem meggyilkolása!) miatt súlyosabb büntetést kaptak, mint a háborús bûnösök Hágában.
- Mi az oka, hogy velünk, magyarokkal minden megtehetõ? – tette fel a kérdést Forrai Bendegúz, az etelvári színház új produkciójának, egy erdélyi költõk írásaiból összeállított irodalmi mûsornak a beharangozójául szolgáló cikkben. – Vagy van határozott kisebbségvédelem; de akkor ne csak a romákra terjedjen ez ki, hanem a Felvidéken, Erdélyben, Kárpátalján, Délvidéken õshonos nemzettestvéreinkre is. Vagy minden állam belügye, ahogy az állampolgáraival bánik, de akkor mit revolvereznek minket folyton a nemlétezõ cigány- és zsidóellenességünkkel?
Barabás Hunor, az erdélyi vállalkozó – aki bõkezû mecénásként nagy szerepet vállalt a hun függetlenség kivívásában és mûködtetésében – a Palkó Cukrászdában olvasta Forrai cikkét, s azt kommentálva mondta Palkó Gézának, a tulajdonosnak:
- Velünk, kisebbségi magyarokkal az a gondjuk az oláhoknak, hogy a saját kultúránkat, nyelvünket akarjuk megõrizni. Már ezt se bírják. Belerokkannak, ha mi magyarul beszélhetünk és magyarul gondolkodhatunk. De a romákkal sosem azért van a gond, hogy a kultúrájukat õrzik. Õrizzék! Sõt! Ki ne szeretné, ha a cigányok zenélnének, táncolnának, megmutatnák, mit írtak satöbbi. Még a nyelvüket is ápolhatják. Hajrá! Velük a gond mindig köztörvényes alapon jelentkezik. Nem az a gond a cigánygyerekkel, hogy iskolába akar járni, hogy a kultúráját kiteljesítse… Egy belga lap egyenesen arról írt, hogy a cigányoknak félniük kell Hunniában és Magyarországon egyaránt. Nem csak hátrányos megkülönböztetés éri õket napról napra, de az életük is veszélyben forog.
- No, ez már több a soknál – hõbörgött Palkó Géza. – Hiszen végül is úgy kezdõdött, hogy megölték Szathmári Feri bácsit. Az már senkit sem érdekel?
++++++++++++++++++++++
Mivel az új polgármester, Szigeti N. Dezsõ látványosan engedett az önkormányzati képviselõk óhajának, és nem növelte a forrás kitermelését, a Hun Harmat forgalma jelentõsen visszaesett. Akadt, aki azzal gyanúsította a polgármestert, hogy szándékosan szabotálja az értékesítést, de Szigeti ezt határozottan cáfolta.
- Ugyan, miért tenném ezt? Én voltam, aki a kapacitás növelését javasoltam, hogy növekedjenek az önkormányzat bevételei. Akkor azzal vádoltak, hogy felélem a jövõt. Most meg akadályozom, hogy elég palackot adjunk el. Legyenek már következetesek, akik engem bírálnak!
A kiesõ bevételek érzékenyen érintették Mátyáskút költségvetését. Ráadásul fejleszteni is kellett volna, modernebb gépsorokat beszerezni, de ezekrõl egyelõre le kellett mondani a szûkülõ anyagi lehetõségek miatt. Legalábbis a polgármester ezt állította.
Kisvártatva egy befektetõ jelentkezett, hogy megvásárolná a kitermelési jogokat és a palackozó üzemet. Így a városnak nem kellene költeni a már nagyon esedékes felújításokra, s a befektetõ – felhasználva kiterjedt üzleti kapcsolatait – találna vevõket az elfekvõ készletekre.
Azok a mátyáskútiak, akik a magyarországi tévéadókat is nézték, s emiatt rettegtek a fenyegetõ válságtól, most hangot adtak véleményüknek: igenis, el kell adni a palackozót. Ki tudja, érkezik-e még hasonlóan jó ajánlat? A válság ide is betör, egyáltalán nem lehet majd eladni a vizet, és a nyakunkon rohad, miközben most jó pénzt kaphatnánk érte.
Ezzel szemben a mátyáskúti képviselõk, és a függetlenséget annak idején pártolók zöme semmiképpen sem kívánt lemondani a forrásról.
- A víz mindig érték lesz. Jöhet bármilyen válság, az ivóvíz aranyat fog érni. Ostobaság lenne megválni tõle.
- Hát a kutat csak nem viszik el innen – mondta kacagva Szigeti. – Sõt, itt marad. És még fizetnek is nekünk ezért. Kell-e ennél jobb üzlet?
Károly atya, Ludányi fõorvos, sõt maga a helyi lakos kormányzó és a többi, függetlenség-párti aktivista döbbenten tapasztalta, hogy a Magyarországról már ismert, korlátolt, proli-mentalitású, önzõ és rövid távon gondolkodó massza itt is jelen van. Most, hogy végre pénzrõl esett szó, hallatták hangjukat. A függetlenség ünneplésekor, az eufórikus hangulatban megfeledkeztek róla, hogy sok ugyan a lelkesedõ ember, de ki tudja, hányan lapítanak odahaza. Most kiderült, hogy bizony az õslakosok között akadnak ellendrukkerek. S ha azt hallják, hogy valamit el lehet adni, amibõl most rögtön pénz lesz, hát akkor õk is tudnak lelkesedni. Szabadság, függetlenség, haza, nemzet, zászló – ezek õket hidegen hagyták. De jött valaki Szigeti személyében, aki ért a nyelvükön.
A kormányzó testközelbõl tapasztalhatta meg, hogy a butaság elleni harc nem ért véget az elszakadással.
Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.75 )