Hír: Hunnia - 40. rész
(Kategória: Szappanopera (Folytatásos regény))
Küldte: Ungváry Zsolt
2009. április 05. vasárnap - 19:45:11
VÁRATLAN HÚZÁS
- Soha nem lesz már normális, élhetõ világ… - mondta Zárkövy, aki egy kocsmában beszélgetett alkalmi ivócimborájával, egy munkásruhás, középkorú férfival, akirõl mindössze annyit tudott, hogy Józsinak hívják, de egyelõre ezzel bõven beérte. – A szüleink is a teljes reménytelenségben éltek. Fõleg 56 után… Nem azt mondom, hogy éhen haltak, vagy nem volt egy boldog percük… De a teljes kilátástalanság… Hogy az õ életükben nem lesz már vége ennek. - Minek? – vakkantotta Józsi.- Hát ennek a bolsevizmusnak. Kommunizmusnak. Szocializmusnak.
++++++++++++++++++++++
A március 15-i ünnepség az utóbbi években sajátos hangulatban telt. Pedig még a kommunizmus idején is volt egy hagyományos koreográfia; a Nemzeti Múzeum kertjében aránylag hazafias mûsor szavalatokkal, énekkel, tánccal, valamelyik kevéssé tenyérbe mászó állampárti politikus semmitmondó – de az egybegyûlteket legalábbis nem provokáló – beszéde, utána kis zászlócskák lengetése, elhelyezése Arany János szobrának tövében, majd az iskolások hazatérnek. (Munkaszüneti nap nem lévén, fõleg diákok tették tiszteletüket.) A radikálisabbak – fõleg egyetemisták, de sok középiskolás is – a hivatalos megemlékezésen kívül rendeztek egy nem hivatalosat is. Élet volt a pesti utcán, jó, persze, rengeteg rendõrt is kivezényeltek, de Kádár vagy Lázár György vagy bármelyikük nem rettegett ennyire a néptõl, és nem zárta körül magát ennyire látványosan kordonokkal és robotzsarukkal, mint Gyurcsány és bandája. No meg Demszky, aki inkább komikus volt, semmint félelmetes, ahogy magányosan álldogálva seregnyi egyenruhás között üvöltözött és provokált. Nehéz elhinni róla, hogy valamikor õt is kergették volna a rendõrök; aki egyszer megélte azt, hogy szemtõl-szemben állt velük, soha többé nem tud jó érzéssel, pláne egy kis enyhe gyomorgörcs nélkül rájuk pillantani. Aki rendõrökkel veteti magát körül, az sosem szerethette a szabadságot. Néhányan megkísérelték felidézni március 15-e lényegét, és nemzeti jelképekkel felvértezve elfoglalni a pesti utcát, ahogyan Petõfiék tették hajdan, de seregnyi droid ezt igyekezett megakadályozni. Lehel barátaival együtt reménytelenül próbálkozott a Múzeumkert megközelítésével, mert valami furcsa logika mentén gyanúsnak találták a szíve fölött viselt hatalmas kokárda miatt. Az embernek az az érzése támadt, hogy Habsburg ügynökök figyelik az embereket, és a háromszínû szalagot önkényuralmi jelképnek vélve üldözik a viselõiket. Érdekes, gondolta a fiú, hogy ilyenkor mindig százszámra akadnak kommandósok, mezei és városi rendõrök, egyenruhában vagy civilben, de ha valahol lányokat erõszakolnak, öregasszonyokat gyilkolnak, sportolókat szúrnak szíven, sosem bukkannak fel ennyien. Sõt, egyáltalán nem bukkannak fel. Vidéken problémát okoz egy körzeti megbízott állandó jelenléte is, itt meg a kiskörúton vagy a Kossuth téren olyan tömegben fordulnak elõ, hogy a komplett hazai alvilággal leszámolhatnának, ha nem lenne éppen fontosabb dolguk, tételesen a nemzeti ünnepet ünneplõk megfigyelése és sakkban tartása.
++++++++++++++++++++++
Molnár Zoltán igyekezett kimaradni a március 15-i megmozdulásokból. Neki több volt a vesztenivalója annál, semmint ilyen buta módon lebukjon. Ráadásul Etelváron is tartottak egy nagyszabású rendezvényt, ahol békében, emelkedetten ünnepelhetett minden hunniai. Még Magyarországról is jöttek át sokan. Volt zászlófelvonás, nagygyûlés, történelmi játék, lovashuszárok, csatajelenetek. - Sikerült valamit kideríteni? – kérdezte Morczos, aki ezúttal nem a rendezvény biztosításában vett részt, hanem az állam vezetõi között kapott helyet a megemlékezésen, és délután fogadta az irodájában Molnárt.- Nyilvánvaló, hogy egy befektetõi csoport az ásványvíz miatt szeretné megkaparintani a mátyáskúti polgármesteri széket. Ehhez pedig remek partner a budapesti kormány, akiknek a zavarkeltés miatt van szükségük a befolyásra. Még nem látok egészen tisztán… - tette hozzá óvatosan.
Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.66 )
(Kategória: Szappanopera (Folytatásos regény))
Küldte: Ungváry Zsolt
2009. április 05. vasárnap - 19:45:11
VÁRATLAN HÚZÁS
- Soha nem lesz már normális, élhetõ világ… - mondta Zárkövy, aki egy kocsmában beszélgetett alkalmi ivócimborájával, egy munkásruhás, középkorú férfival, akirõl mindössze annyit tudott, hogy Józsinak hívják, de egyelõre ezzel bõven beérte. – A szüleink is a teljes reménytelenségben éltek. Fõleg 56 után… Nem azt mondom, hogy éhen haltak, vagy nem volt egy boldog percük… De a teljes kilátástalanság… Hogy az õ életükben nem lesz már vége ennek. - Minek? – vakkantotta Józsi.- Hát ennek a bolsevizmusnak. Kommunizmusnak. Szocializmusnak.
- Miért kellett volna, hogy vége legyen?
- Mert szar volt – mondta Zárkövy tömören. - Én gyerek voltam a Kádár-korban, meg kezdõ melós, de nem úgy emlékszem, hogy nagyon szar volt. Na ja, nem voltak ezek a nyugati kocsik, csak Trabant. Nagy cucc. Az öregapám idejében lovaskocsi volt. Az nem bírt nyolcvannal lerepeszteni a Balatonra. A Trabant lebírt… Meg volt sör is. Nem ez a sokféle, de volt Kõbányai. Az jó sör volt. “Széle csipkés, a belseje virágos, sej de virágos! – énekelte kissé dallamtalanul, miközben fölemelte a poharát -, de legjobb sör a Kõbányai Világos, sej de világos!”- Hát ez az – sóhajtott Zárkövy. – Trabant, Kõbányai, május elseje. Trapper farmer, Lenin körút, Internacionálé. Errõl beszélek.- Na, az Inter most is jó. A fiam ugyan a Milannak drukkol, de az olyan fasiszta csapat, tudod, az a Berlusz izé az elnöke.
Zárkövy nem figyelt a közbevetésre. - Nekünk is a reménytelenség maradt – folytatta. – Nem mondom, 89-ben azt hittük, most lesz valami. Hogy a mi életünkben jön egy normális világ. Aztán tessék, itt ez a teljes kilátástalanság. Ráadásul ezt már nem is az oroszoknak köszönhetjük, hanem a saját honfitársainknak, akik visszaszavazták õket 2002-ben.- Már hogy kiket?- Hát ezt a tolvaj bandát.
- No, az az igazság, én is a szocikra szavaztam – bólogatott komolyan Józsi. – Mert ki volt ott, he? Az Orbán, azzal a nagy pofájával, meg a rengeteg kölkivel, akiknek mindnek össze kell gründolnia egy lakást a mi pénzünkbõl, igaz-e? A másik serpenyõben meg a… az a másik, olyan gyümölcs neve volt… - Medgyessy?- Az hát! No, az már összelopta magát, gondoltam, ebben megbízhatunk. Nincs igazam? Meg õ már akkor is miniszter volt, amikor még jól mentek a dolgok.- Jól mentek?
- Hát a rendszerváltás elõtt. - Amikor volt Trabant meg Kõbányai?- Ja. – Ivott. Kicsit közelebb hajolt Zárkövyhez, mintha titkot akarna súgni. – Ezt a másikat, ezt a Gyurcsányit én sem komálom. De hát – tárta szét a karját, s most már hangosabban beszélt – ki van jobb? Mutasd meg nekem, pajtás, ki lenne jobb?- Ennél, pajtás, csak jobb lenne. Ezek kilóra eladnak minket, szõröstül-bõröstül. Országostul, folyóstul, mindenestül. A házadat, a kocsidat, a feleségedet, a srácaidat… Már csak kölcsönbe vannak nálad. Amíg õk úgy nem döntenek, hogy elveszik.
- Na, azt szeretném én látni, hogy valaki elveszi az asszonyt. Meg miért is tenné? – kuncogott. – A szülés után úgy elhízott, hogy… Na, mindegy, nem mondok rá semmit, rendes asszony. Én aszondom, nem jó a Gyurcsányi, de egyik politikus olyan, mint a másik. Mindig így volt a világban, a kisemberrel kitoltak, nem köll foglalkozni a nagyok dolgával. - De azért szavazni csak elmentél?- Naná! Hát az állampolgári kötelesség.- És leszavaztál a szocikra.
- Én mindig azokra szavazok. - És nem tehetsz arról, ami van…- Kisember vagyok én, hát mirõl tehetek. Ha valakit agyonvágna az áram, amit én kötöttem be. Arról tehetnék.- Villanyszerelõ vagy?
- Az hát. - És mit szólnál hozzá, ha én belepofáznék, hova kösd a vezetéket, meg milyen kapcsolót hova tegyél.- Hát, ha nem értesz hozzá, aszondanám, dugulj el, mer ha olyan pofázik a dolgokba, aki nem ért hozzá, abból nagy baj lesz.- Na, ebben egyetértünk. Tessék, itt az enyém is, idd meg nyugodtan.
- Nem ízlik? - Megcsömörlöttem az egésztõl…+++++++++++++++++++++
A magyar kormány nemzetközi fórumokon is fölvetette, hogy a Hunniában – a Szindbád étterem tulajdonosának meggyilkolásáért – letartóztatott négy cigány származású férfi ellen valójában etnikai alapú hajtóvadászat folyik. Ennek megakadályozására az Európai Uniónak közbe kellene lépni.- Sajnos, még nálunk, Magyarországon is vannak etnikai támadások a roma kisebbség ellen – mondta megtört hangon a kormányfõ. – De a leghatározottabban fel fogunk lépni minden ilyesmivel szemben, és nem tûrjük, hogy ebben a szélsõséges enklávéban a második világháborút kirobbantó ocsmány ideológiák újjáéledése veszélyeztesse a térség békéjét, a tisztességes emberek boldogulását és biztonságát. Mert nekünk az a legfontosabb, hogy senkit se üldözhessenek a bõre színe, a szexuális orientációi miatt. Ma ez a legnagyobb rákfenéje a közéletnek, s ha ezzel nem számolunk le, nem tudunk becsülettel odaállni a gyerekeink elé: mi mindent megtettünk a szabad, büszke világ létrejöttéért.A végére a miniszterelnök szinte meghatódott, az újságírók nem is merték kérdéseikkel megzavarni ezt az áhítatot. Szerencsére, gyorsan kiheverhette az érzelmi megindultságot, mert amikor percekkel késõbb négyszemközt maradt a rendészeti miniszterével, már fülig ért a szája, és túlmozgásosan billegett egyik lábáról a másikra.
- Mit szólsz? Szabad, büszke világ. Még mondhattam volna, hogy szép. Szabad, szép, büszke világ. Ez jobban hangzott volna? – De nem várt választ, máris folytatta. – Na, mindegy. Én most államférfi voltam, te viszont egy kicsit hergelhetnéd a közvéleményt. Esetleg kétségbe vonhatnánk, hogy a Hun-szigeten a valódi bûnösöket fogták-e el. - Boszorkányüldözés? Koncepciós per a cigányok ellen? Ez jó?- Romák, Tibor. Tanuld már meg! De az ötlet nem rossz. A valódi tetteseket futni hagyták. Sõt! Hoppá! Szándékos provokáció! Maga a hun titkosszolgálat ölette meg az öreget, hogy ráverjék a cigányokra.- A romákra gondolsz?
- Vannak olyanok, akik képesek lennének ilyen aljasságra… - vigyorgott a kormányfõ. Csörgött a mobilja. – Igen. Láttad? És felvetted? De kedves tõled, anyuka. Hát persze, majd megnézem, ha legközelebb megyek… Hogyne, vegyél nyugodtan akár fél kilót is a csirkemellbõl. Kifizetem, persze.++++++++++++++++++++++
A március 15-i ünnepség az utóbbi években sajátos hangulatban telt. Pedig még a kommunizmus idején is volt egy hagyományos koreográfia; a Nemzeti Múzeum kertjében aránylag hazafias mûsor szavalatokkal, énekkel, tánccal, valamelyik kevéssé tenyérbe mászó állampárti politikus semmitmondó – de az egybegyûlteket legalábbis nem provokáló – beszéde, utána kis zászlócskák lengetése, elhelyezése Arany János szobrának tövében, majd az iskolások hazatérnek. (Munkaszüneti nap nem lévén, fõleg diákok tették tiszteletüket.) A radikálisabbak – fõleg egyetemisták, de sok középiskolás is – a hivatalos megemlékezésen kívül rendeztek egy nem hivatalosat is. Élet volt a pesti utcán, jó, persze, rengeteg rendõrt is kivezényeltek, de Kádár vagy Lázár György vagy bármelyikük nem rettegett ennyire a néptõl, és nem zárta körül magát ennyire látványosan kordonokkal és robotzsarukkal, mint Gyurcsány és bandája. No meg Demszky, aki inkább komikus volt, semmint félelmetes, ahogy magányosan álldogálva seregnyi egyenruhás között üvöltözött és provokált. Nehéz elhinni róla, hogy valamikor õt is kergették volna a rendõrök; aki egyszer megélte azt, hogy szemtõl-szemben állt velük, soha többé nem tud jó érzéssel, pláne egy kis enyhe gyomorgörcs nélkül rájuk pillantani. Aki rendõrökkel veteti magát körül, az sosem szerethette a szabadságot. Néhányan megkísérelték felidézni március 15-e lényegét, és nemzeti jelképekkel felvértezve elfoglalni a pesti utcát, ahogyan Petõfiék tették hajdan, de seregnyi droid ezt igyekezett megakadályozni. Lehel barátaival együtt reménytelenül próbálkozott a Múzeumkert megközelítésével, mert valami furcsa logika mentén gyanúsnak találták a szíve fölött viselt hatalmas kokárda miatt. Az embernek az az érzése támadt, hogy Habsburg ügynökök figyelik az embereket, és a háromszínû szalagot önkényuralmi jelképnek vélve üldözik a viselõiket. Érdekes, gondolta a fiú, hogy ilyenkor mindig százszámra akadnak kommandósok, mezei és városi rendõrök, egyenruhában vagy civilben, de ha valahol lányokat erõszakolnak, öregasszonyokat gyilkolnak, sportolókat szúrnak szíven, sosem bukkannak fel ennyien. Sõt, egyáltalán nem bukkannak fel. Vidéken problémát okoz egy körzeti megbízott állandó jelenléte is, itt meg a kiskörúton vagy a Kossuth téren olyan tömegben fordulnak elõ, hogy a komplett hazai alvilággal leszámolhatnának, ha nem lenne éppen fontosabb dolguk, tételesen a nemzeti ünnepet ünneplõk megfigyelése és sakkban tartása.
Késõbb, amikor a droidok minden átmenet és ésszerûség nélkül rájuk rontottak, Lehel egy negyvenes férfi társaságában loholt a Bajcsy-Zsilinszky úton. Egy kapualjban sikerült átmenetileg megpihenniük, és mivel a szél másfele fújta a könnygázt, most aránylag levegõt is kaptak.
- Ez már keményebb – lihegte a negyvenes. – Amikor olyan korú voltam, mint te, még jobban bírtam. De akkor nem futottunk ekkorákat. Végigsétáltunk a városon: Petõfi-szobor, Kossuth tér, Batthyány-örökmécses, aztán át Budára a Margit-hídon: Bem, végül Kölcsey szobra a Batthyány téren… Ott aztán igazoltattak. Tõlem a személyimet is elvették. Mondták, majd az iskolában visszakapom. Ez ’86-ban volt, érettségi elõtt álltam. Átfutott az agyamon sok minden. Elõzõ héten járt bent a suliban egy ávós fejtágítót tartani. Elriasztásképpen felvázolta, hogy aki elmúlt tizennyolc, azt bizony le is csukhatják, ha sokat ugrál… Én persze nagypofájú alak voltam, tettem fel néhány kekeckedõ kérdést ennek a kivezényelt okostojásnak, mire végül megunta és odavetette: “Nagyanyád mit szólna hozzá, ha azt látná, megint fasiszták masíroznak az utcán?” Nem értettem, ez hogy jön ide, nem akartam mondani, hogy nagyanyámnak nem sok félnivalója volt a németektõl, mert se zsidó, se kommunista nem volt. Bezzeg volt oka tartani az oroszoktól, mert csinos fiatal asszony volt… - És mi lett a személyivel? – kérdezte Lehel.- Semmi – vigyorgott a férfi. – Néhány nap múlva hívatott az igazgató néhányunkat az irodájába. Akik ott voltunk tizenötödikén. Bementünk, sorba állított minket, és kommentár nélkül kiosztotta a személyiket. Elmehettek, mondta. Nos, ennyi volt a megtorlás. Rendes krapek volt a diri, történelmi nevet viselt. Mint az árvízi hajós.- Ennyi az egész? – kérdezte Lehel kissé csalódottan.
- Ennyi. Se könnygáz, se gumilövedék. Na, abban az évben, este a Lánchídon azért elvertek néhány fiatalt, de én akkor már nem mertem visszamenni személyi nélkül. Úgyhogy megúsztam. Na, gyere, fussunk tovább, jönnek a droidok.++++++++++++++++++++++
Molnár Zoltán igyekezett kimaradni a március 15-i megmozdulásokból. Neki több volt a vesztenivalója annál, semmint ilyen buta módon lebukjon. Ráadásul Etelváron is tartottak egy nagyszabású rendezvényt, ahol békében, emelkedetten ünnepelhetett minden hunniai. Még Magyarországról is jöttek át sokan. Volt zászlófelvonás, nagygyûlés, történelmi játék, lovashuszárok, csatajelenetek. - Sikerült valamit kideríteni? – kérdezte Morczos, aki ezúttal nem a rendezvény biztosításában vett részt, hanem az állam vezetõi között kapott helyet a megemlékezésen, és délután fogadta az irodájában Molnárt.- Nyilvánvaló, hogy egy befektetõi csoport az ásványvíz miatt szeretné megkaparintani a mátyáskúti polgármesteri széket. Ehhez pedig remek partner a budapesti kormány, akiknek a zavarkeltés miatt van szükségük a befolyásra. Még nem látok egészen tisztán… - tette hozzá óvatosan.
- Akkor így tovább. Csak sebesen, mert sürgõs lenne, hogy a választás elõtt teljesen tisztán láthassunk.
- Az biztos, hogy Magyarországot némely csoportok gyarmatként használják. Erre láttunk példát tengernyit; most épp a Velencei tó északi partján létesítenének kaszinót meg holmi Las Vegast, de minden négyzetmétert, minden ásványkincset, minden csepp ivóvizet el akarnak venni tõlünk. Ezt eddig is tudtuk. Úgy fest, most már Hunniát sem kímélik. Szerintem nem is elsõsorban azért, mert pont ez a vízkészlet kell nekik, hiszen szabadon rabolhatnak bárhonnan, a magyar kormány ebben csak segít nekik. Hanem demonstrálni akarják, hogy hiába játsszuk a függetlent, hiába próbálkozunk bármivel, az õ kezük mindenhová elér. - Informálom a kormányzót – dörmögte rossz kedvûen Morczos.+++++++++++++++++++
Noha Hunnia önálló, független állam, azért természetesen a magyarországi fejleményeket mindenki nyomon kíséri. Kifelé, nagy hangon persze azt mondják, hogy “minket ugyan nem érdekel, mit csinálnak a Duna túlpartjain a bolsevikok, meg a sok hülye akik õket megválasztották”, de azért a lelkük mélyén nagyon is érdekli, és abban bíznak, vagy azért imádkoznak, hogy forduljanak ott is jóra a dolgok. Egy kicsit talán hasonló a helyzetük, mint a határon túliaké, bár õket önkényes döntéssel, akaratuk ellenére lökték egy idegen országba anélkül, hogy elköltöztek volna, Hunnia lakói viszont szabad döntésükkel hagyták el Magyarországot. Nem a magyar nemzetet, nem a magyar földet, nem a magyar történelmet, hagyományokat, kultúrát, hanem azt a jelenkori magyar politikát, amely sem értékeiben, sem érdekképviseletében nem volt méltó a magyar névre. De azért a lelke mélyén mindenki azt várta, hogy ismét egyesülhessenek.Ezért is okozott elsõ pillanatban szinte eufórikus örömöt, amikor a hírközlõ szervek világgá röpítették, hogy az elmúlt idõszak legnagyobb kalandora, az ország lakóinak életét néhány év alatt pokollá tevõ, torz lelkivilágú kormányfõ váratlanul lemondott. Gyorsan kiderült persze, hogy újabb színjátékról van szó; felelõs államférfi helyett továbbra is az a kártyákat kavargató trükkös csaló maradt, aki nem azt tartja egy politikus sikerének, ha az általa vezetett országban az emberek boldogok, gyarapodnak, biztonságban érzik magukat és tervezhetõ jövõképet látnak maguk elõtt, hanem ha ügyes húzásokkal meg tudja szerezni, illetve tartani a hatalmat. A szocialisták világképében az eredményes politikust nem döntéseinek, tetteinek gazdasági-társadalmi-nemzeti hatásai minõsítik, hanem a hatalomban eltöltött idõ, amelyet a támogatók-barátok-rokonok-üzletfelek gyarapítására használhat fel.
Miközben a legnagyobb magyarországi ellenzéki párt – amelybõl viszont, ellentétben a szocialistákkal, tökéletesen hiányzik a hatalom megragadásának képessége – bénultan figyelt, a Hun-szigeten fiatalok spontán összegyûltek az Attila király téren, és Erkel Hunyadi Lászlójából lelkesen énekelték: “Meghalt a cselszövõ…” Az érettebbek azonban leintették õket. Nem hogy meg nem halt, de igazából még meg sem rendült. Minden folytatódni fog, mint eddig. Még szerencse, hogy mi elszakadtunk ettõl a vircsafttól…Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.66 )