Hír: Negyvenhat
(Kategória: Ungváry Zsolt)
Küldte: Ungváry Zsolt
2018. október 03. szerda - 11:18:14


Az írás a Képmás Magazin 2018. októberi számában jelent meg.



Évek óta írom a Képmásba a családos történeteket, amelyek főleg a kisgyermekes szülők mulatságos vagy megható hétköznapjairól szólnak. Noha abban a szerencsés (?) helyzetben voltunk, hogy négy gyerekünk születése 14 évre oszlott el, így húsz évig mindig volt otthon kicsi, mostanra csak-csak le kell számolnunk a „kisgyerekes család” szerepével, hiszen a legkisebb is bőven iskolás, a legnagyobbak pedig már egyáltalán nem gyerekek. Ezért a család fogalmát óhatatlanul tágítanom kellett. Persze nem úgy, ahogyan manapság a nyugati világban tágítani próbálják, inkább figyelmemet a (nagyrészt már elhunyt) felmenők felé fordítottam.

Míg másoknak klassz vidéki nagyszüleik voltak, az enyémek két-, illetve ötháznyira laktak ugyanabban a zuglói utcában, mint mi. Ennek ellenére (vagy éppen emiatt) nem volt igazán jó a kapcsolatunk, de erről más alkalommal, ugyanis még az okok megfejtésének folyamatában vagyok.

Apai nagyanyám huszonegy évesen házasodott: klasszikus múlt századi történet a harmincas évekből. A vidékről feljött cselédlány férjhez megy, no nem a háziúr gazdag fiához, hanem a legalább olyan szegény nagyapámhoz, aki egy szoba-konyhában lakik szüleivel és két felnőtt testvérével. A folyóvizet összesen egy darab hidegvizes csap biztosítja, a fűtés egy kicsi vaskályha, vécé az udvaron. Nagyapám állítólag okos volt; a Szent István Gimnáziumban érettségizett, ami akkoriban – 1925 táján – elég rangos dolognak számított. Mégsem tanulhatott tovább, mert dolgoznia kellett, így lett pincér. Negyvenöt évesen halt meg, a tizenkét éves kori skarlátból szerzett szervi szívbajától nem teljesen függetlenül. Özvegy nagyanyám még négy évig viselte elhalt ura nevét, majd – gondolom, afféle levezetésként – újra férjhez ment, és amint az abban az időben természetes volt, felvette második házastársa nevét. Negyvenhat évet éltek le együtt, míg nyolcvannyolc évesen el nem hunyt. Huszonegy évig hívták tehát Gálnak, ugyanennyi ideig Ungvárynak és negyvenhat esztendeig Zsuborinak. Mégis, amikor haldoklott, és a kiérkező ügyeletes orvos megkérdezte a nevét, azt motyogta, szinte öntudatlanul: Ungváry… Vajon kiesett neki az utolsó fél század vagy mindig is egyszem fia családjához tartozónak érezte magát, és a maradék negyvenhatra valóban csak „levezetésként” tekintett?

Nevelő nagyapámról én csak hat-nyolc évesen tudtam meg, hogy nem az igazi, de mindig annak tekintettem, ahogy ő is unokáinak tartott minket; ő vitt focimeccsekre, a Népstadion kettős rangadóira. Ő tanította meg öcsémet sakkozni, és egészen addig mindig türelmesen játszott vele, mígnem a hat-hét éves gyerek le nem győzte. Akkor lesöpörte a bábukat a tábláról, és többet nem játszottak. Nem tudom, jelen volt-e az orvos és a felesége közötti kérdés-válasznál, és ha igen, vajon rosszul esett-e neki, amikor negyvenhat évnyi házasság után megfeledkeztek róla. Tény, hogy három hónap elteltével követte nagyanyámat. Nem csoda, képtelen lett volna nélküle létezni. A ruházkodását, az étkezéseit nagyanyám felügyelte, a házimunkákat ő végezte, a kávét is ő tette nagyapám elé. Nem mintha az öreg lusta lett volna; nyolcvan évesen is három ház kertjének gondozását vállalta, ahol füvet nyírt, gereblyézett, sepregetett, locsolt. De a hétköznapokat nem tudta egyedül megoldani. És hát negyvenhat év, bármennyire is zárójeles, „arra a kis időre” szolgáló megoldás, azért nagyon mély nyomot tud hagyni az emberben.




Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.618 )