Hír: Hajnalban
(Kategória: Ungváry Zsolt)
Küldte: Ungváry Zsolt
2018. március 23. péntek - 20:16:44


Megjelent A Kárpátia c. folyóirat 2018. márc-ápr. számában.



Mindkét hálószoba a nappaliba nyílt. Akár egy színpadon: balra és jobbra ajtó, középen a cselekmény.

A fiatalember álmosan, kócos haját vakargatva jött ki, talán egy pohár vízre vágyott. A túloldalon is éppen ekkor tárult fel az ajtó, és a fiatalasszony lenge, éjszakai öltözetben lépett be. A férfi azonnal megtorpant, szemét lesütötte, és elfordult. A nő szinte kétségbeesetten szólt utána:

-Maradjon csak!

-Hát Sándor? – kérdezte a válla fölött, de igyekezett nem pillantani a hálóruhából elővillanó hófehér karokra.

-Elment.

Erre már fölemelte a férfi a tekintetét. A fehérszemélynek izzott a szeme, és állta a pillantását.

-Elment? – csodálkozott. – Ilyen korán?

-Hajtja a vére.

-Ugyan, ne mondjon már ilyet. – Kis híján közelebb lépett, de a mozdulata abba maradt, inkább leült a székre, amin még tegnap is ücsörgött, amikor a férjjel beszélgettek a haza dolgairól, és az asztalra fektetett papiroson fogalmazgatták a kiáltványt. – Sándor rajong magáért.

Az asszony szomorúan hátravetette a haját, ő is helyet foglalt, éppen oda, ahol az ura ült előző este.

-Van, akit nálam is jobban szeret – sóhajtotta.

A fiatalember arca elfelhősödött. Átcikázott az agyán néhány név, Etelkától Kornéliáig, csak akikről ő tudott. De korrekt barátnak tartotta magát, s tudatlanságot színlelve elkerekedett szemmel kérdezte:

-Ugyan kicsodát?

A nő elnevette magát.

-Hát a politikát.

-Ja, úgy – könnyebbült meg. – Most is abban jár. Bizonyára a Pilvaxba ment, összeszedni a fiúkat.

-És itt hagyott engem magával kettesben…

-Nagy dolgok készülődnek, Júlia. Sándor ebből nem maradhat ki. Aki őt ismeri, az tudja.

Kicsit megnyugodott, a beszélgetés számára ismerősebb terepre tért át. Júlia azonban nem hagyta annyiban a témát.

-Ja, tudom. A „Szabadság, szerelem”. Azt hiszi, nem olvastam?

-Sándor már csak ilyen.

-Milyen? – kérdezte támadóan, és előrehajolt a széken. – Mondja meg, Móric, hogy milyen!

-Romantikus – nyögte ki.

-Romantikus? Maga szerint romantika az, ha leírja, hogy hülye politikai szempontok miatt képes lenne otthagyni a szerelmét?

-Azt is írta, hogy az életét feláldozná a szerelemért. Magáról írta, Júlia. Szerintem ez szép.

-Ez csak duma! Hol van most? Itt hagyott egy lakásban, kettesben egy vonzó ifjúval.

-Én úriember vagyok – ugrott fel a férfi hirtelen, s hátrált két lépést. Júlia felkacagott.

-Ugyan már, nem harapok, hová rohan?

-Nem szép, hogy amikor a hű Sándor a haza dolgában jár, akkor maga…

-Hű Sándor? – legyintett dühösen. – Megkérte Prielle Kornélia kezét, amikor pedig már a vőlegényem volt.

Móric lehajtotta a fejét. Erről ő is tudott. Az egész ország tudott róla. Pedig milyen csinos ez a Júlia. Összeborzongott.

-Hűvös van itt – jegyezte meg a nő, kacéran a férfira pillantva.

-Kint milyen hűvös van – vette át a szót egy váratlan fordulattal, és az ablak felé intett. A hajnali derengésben látszott, hogy havas eső csapkodja a házak falát. – És Sándor mégsem itt melegszik a takaró alatt.

-Nem az az egyhelyben megülős típus – bólogatott a sokat tapasztaltak flegmájával az asszony.

-Párizsban két napja kitört a forradalom – lelkesedett bele a fiatalember, szeme szinte égett az izgalomtól. Most igazán vonzónak látszott. – Pozsonyban az országgyűlés forradalmi változásokat szavaz meg. Ha mi itt Pesten most nem lépünk, örökre lemaradunk. De meg is érdemeljük.

-Hát igen – sóhajtott Júlia, s közben talán felmelegedett a levegő a nappali szobában, mert egy kicsit lazított a hálóruháján, s a nyakát is szabaddá tette. – Aki nem lép, amikor alkalom kínálkozik, meg is érdemli, ha hoppon marad.

-Milyen igaz! – helyeselt az ifjú. – Hát mi nem késlekedtünk, de nem ám! A tizenkét pontban összegyűjtöttünk minden fontosat. A szabad sajtótól Erdély csatlakozásáig. Sándor verset is írt. „Rajta, magyar!”, így kezdődik.

-Maga se tudhat mindent, Móric – mosolygott elnézően Júlia. – Kijavította az első szót.

-Kijavította?

-Ki. Valaki javasolta neki. „Talpra, magyar!” Így kezdődik.

-Nem hiszem. Sándor nem szokott azzal törődni, amit mások javasolnak.

-Önfejű, az már igaz. De ezt kijavította. Nekem elhiheti. De nem tök mindegy, hogy „rajta” vagy „talpra”?

A férfi elgondolkodott.

-Hát, más az akusztikája, az biztos. A „rajta”, az olyan indulatos, olyan gyerünk… Mint a ló, amelyik alig várja, hogy kitörjön a karámból. A „talpra”… Hát az olyan felrázó. Hogy eddig csak kushadtál, magad alatt vagy, még nem tudsz nekilódulni… Előbb talpra kell állni. Értem én. Sándor már rohanna, de nincs, aki kövesse. Azoknak előbb talpra kell ugraniuk, aztán…

Belecsapott öklével a levegőbe. Ez az! Talpra, magyar! Ez nagyot fog szólni.

Talán hangosan is kimondhatta, mert Júlia is felszökkent.

-Talpra, hát! – kiáltotta, s körbeforgott. Ruhája szabadon lengett. A férfi csodálkozva bámulta. Hirtelen szinte megfeledkezett arról, hogy itt van. – Nem jut eszébe semmi rólam, ahogyan itt állok ebben a rohadt hideg szobában, a hajnali derengés sápadt fényében?

-Dehogynem! – kiáltotta lelkesen. – Lerajzolom. Le én! – Rajzeszköz és papiros után nézett a szobában. – Én ugyanis festő leszek. Tudta?

-Pont az való magának. – Hangjában csöppnyi neheztelés csengett. – Álldogálni valami folyó partján, és lassú vonásokkal felvázolni a szemközti templom tornyát… No hiszen, Móric, biztos nagy festő válik magából.

-Gúnyolódik velem? – csodálkozott.

-Isten ments! Hiszen úgysem értené a tréfát.

-Dehogynem. Hát milyen remekül eltréfálkoztunk itt, amíg Sándor…

Nyílt az ajtó. Bevágott a kinti hűvös levegő, talán néhány vízcsepp is a szobába permetezett, nyomában öles léptekkel betoppant a férj, mögötte még két fiatalember.

-Te még ingujjban, öregem? – dörrent rá Jókaira. – Rögvest megyünk vissza, épp csak felugrottunk érted. Összefutottam Bulyovszkyval meg Vasvárival – mutatott hátra a másik kettőre, akik közben benyomultak a lakásba, s behúzták az ajtót. – A többi jómadár még bizonyára alszik, mert senkit sem láttam az utcán, hacsak nem a köd nyelte el őket. Ronda egy idő van, annyi szent igaz, de hát nem a kalendárium szerint csinálják a forradalmat.

-Hogyan lesz forradalom, ha senki se dugja ki az orrát? – tamáskodott Júlia.

-Kidugják, csak előbb alusznak rá egyet – legyintett Sándor. – Mi rögvest loholunk is vissza a Pilvaxba…

-Nekem előbb még van egy kis randevúm – jelentkezett Vasvári, s míg elvigyorodott, rákacsintott Júliára. Az asszony visszamosolygott. Petőfi tekintete féltékenyen surrant egyikről a másikra.

-Na, rendezd le gyorsan, öcsém, azt a légyottot. Te meg, Móric, öltözz már, a jó ég áldjon meg!

-El akartok menni? – kérdezte az asszony csalódottan. – Csak most jöttél.

-Hiszen mondám, nem figyelsz? Találkánk van a Pilvaxban, jön Móric is, felolvassuk a tizenkét pontot, én meg elszavalom a versemet.

-A Talpra, magyart? – kottyantott közbe Móric. Sándor gyanakvóan méricskélte.

-Honnan tudod?

-Mit honnan tudok?

-Hát hogy „talpra”? Ezt senkinek nem mondtam, csak… - Tekintete majd keresztülszúrta az asszonyt. – Te árultad el neki?

-Hát titok?

-Még miről beszélgetettek?

-A verseidről, Sándor. Csak a verseidről.

-No az jó – enyhült meg. – Melyikről még?

-A Szabadság, szerelemről…

Petőfi szerényen mosolygott.

-No, az jól sikerült.

-Az áll benne, hogy a szerelemért feláldoznád az életedet.

-Tudom, mi áll benne. Én írtam.

-Akkor miért rohansz el már megint hazulról?

Közelebb lépett, homlokát gyengéden a felesége homlokához érintette:

-Nem olvastad tovább, egyetlenem? Az jön benne…

-Tudom, mi jön benne.

Hirtelen hátrébb lépett, arca elszántságot, s talán csöppnyi haragot tükrözött.

-Nahát, most ez van! A szabadság! Itt az idő, most vagy soha… Ezt is én írtam. – Jókaira pillantott, aki kissé esetlenül figyelte a házasok évődését. – Mi van már, Móric? Nem öltözöl?

-Dehogynem. Rögtön jövök.

Gyorsan eltűnt a szobájában. A másik két fiatalember közben elköszönt.

-Lent megvárlak – szólt vissza Bulyovszky az ajtóból.

-Na, látod, kedvesem! – ütött meg ismét engedékenyebb hangot. – Nagy dolgok születnek ma. De ebédre megjövök.

Előkerült Móric, még gombolgatta a kabátját, és úgy indult az ajtó felé, hogy Júliát nagy ívben elkerülje.

-Hát maga hová rohan, Móric? – kérdezte az asszony. – Magának is fontosabb a szabadság?

-Minél?

-Hát minél fontosabb?

-Mindennél, szívem, mindennél! – vágott közbe Sándor. – A szabadság mindennél fontosabb. Gyerünk, Móric!

-Borzasztó idő van – siránkozott az asszony. – Majd csináltok forradalmat holnap. – Jókaihoz fordult, mert a férje már kint volt a lakásból. – Vagy csinál a Sándor egyedül.

Jókai megrázta a fejét.

-Ugyan! Nem tud egyedül forradalmat csinálni.

-Nem-e? – toppant vissza a szobába. – Azt hiszed, nem lennék rá képes?

-Nem is tudom… - hallgatott el zavartan.

-Hát képes lennék rá egyedül is. De én demokrata vagyok, Móric, és nem fogok a nép nélkül forradalmat csinálni. Úgyhogy irány a Pilvax, de sebesen, mert lemaradunk a saját forradalmunkról.

Körülnézett. Látta, hogy Júlia kissé megszeppenten álldogál, hálóruháját összefogva magán. Odalépett hozzá, és megcsókolta. Aztán már szinte futott.

-Nem jössz? – dörrent rá Jókaira.

-Dehogynem! Megyek.

Júlia egyedül maradt, leroskadt a székre.

-Ezek a férfiak!... – sóhajtotta.

 




Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.600 )