Hír: A megírt magyar őstörténet
(Kategória: Ungváry Zsolt)
Küldte: Ungváry Zsolt
2020. február 11. kedd - 12:40:03


Padányi Viktor Dentu-Magyaria című könyve szerintem az egyik legfontosabb alapmű a magyar őstörténet megismeréséhez.
Az alábbi ismertető cikk a Napi Magyarországban jelent meg, 1999. 03.02-án.



Ungváry Zsolt: A megírt magyar őstörténet

 

P. dictus magister - akit a hálátlan utókor Anonymusnak nevez, így, latinul, mert még a nevét sem tudja - leír egy csodálatos történetet: "Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerben (a latin eredetiben 'dentumoger') Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. (...)"

            Kézai Simon, IV. (Kun) László király udvari papja szintén beszámol arról, hogy Szittyaföld egy darabban terül el, de "uralkodásra nézve három országra oszlik, mégpedig Barasciára, Dentiára és Mogoriára". De Kézai sok más érdekeset is ír. Például beszámol a bábeli torony építőjéről, Nimródról, akinek fiaitól, Hunortól és Magortól származnak a hunok és magyarok. Az utókor azzal vádolta Kézait, hogy a Bibliából vett adatokból fabrikált őstörténetet a magyarságnak. Csakhogy míg Kézainál Nimród Jáfettől származik, addig a Szentírásban Noé másik fiától, Kámtól. Kézainál a tornyot azért építik a vízözön után, "hogyha tehát ismét vízözön találna lenni, a toronyba menekülhessenek s így kikerülhessék a bosszú ítéletét." Ezzel szemben a Biblia: "Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér. Szerezzünk nevet magunknak és ne szóródjunk szét a földön!" (Mózes I. könyve, 10,9).  Az udvari pap ne ismerte volna a Bibliát? Hogy volt mersze két adatban is mást írni? Ennyire felületes lett volna? Létezett-e olyan forrás, legenda a XIII. századi Magyarországon, amely a bibliai időkbe visszanyúlóan élt, akár az Ószövetséget is kiigazítva? Emlékezzünk csak Álmos történetére (Emese álmára), és nézzük meg mit ír az ezerháromszáz évvel korábban élt Herodotosz a méd királyról, Asztüagészről, és lányáról, Mandanéról: "A királyi hatalom Asztüagészra, Küaxarész fiára szállt. Ennek született egy Mandané nevű leánya, akiről azt álmodta apja, hogy testéből olyan forrás fakad, amely nemcsak városát, hanem egész Ázsiát elborítja. Álomlátását elmesélte álomfejtő mágusainak, de mikor megmagyarázták neki álma jelentését, nagyon megrémült." Később Mandané fia lett Kürosz, a világhódító, birodalmat alapító perzsa.

            Hová vezet tehát népünk őstörténete? Az uráli, kőkorszaki halász-vadászok közé, ahová finnugor nyelvészeink az elmúlt százötven évben vinni próbálták? Mire jutottak 150 év alatt, amióta a finnugor elmélet először - a Bach-rendszer önkényuralma idején, Bécsből támogatott, nem is magyar származású nyelvészek (Budenz, Hunsdorfer stb.) jóvoltából - felbukkant? Miért nem tudtak mindezidáig egy összefüggő őstörténetet összerakni, aminek a legcsekélyebb írott, régészeti, kulturális bizonyítéka lenne? A középiskolák számára írt Száray Miklós: Történelem I. tankönyvben például ilyen mondatok szerepelnek: "Nincsenek biztos forrásaink arra nézve, mikor vándoroltak át őseink Nyugat-Szibériából a Volga és az Urál folyó közötti vidékre, melyet a ma ott élő tatár népről Baskíriának neveznek. Feltehetően a Kr. e. 500 és a Kr.u. 500 közötti népmozgások egyike sodorta át eleinket új szállásterületükre." Ilyen 1000 éves "lyukak" mutatkoznak az elméleten. Ez akkora idő, mint Szent Istvántól napjainkig. Mintha azt mondanánk: valami történt Magyarországon az államalapítás és a második világháború között, de hogy pontosan mi, még nem tudjuk. (Csak zárójelben, a magyar oktatási rendszerhez egy kis adalék: miközben a 14 éves gyerekek számára olvashatatlan Homéroszt tanítják középiskoláinkban, addig Kézait és Anonymust nem. Szakközépiskolás tanítványaim döntő többsége hallott már Romulusról és Remusról, Odüsszeuszról vagy Mózes történetéről, de alig néhányuk ismerte "Emese álmá"-t.)

            Nincs tehát kísérlet sem a honfoglalást megelőző idők összefoglalására? Vajon Árpádékat éppen akkor rázták le a fáról, és múltjuk nem volt?

            Dr. Padányi Viktor az emigráció mostoha körülményei között kísérletet tett egyfajta szintézis megírására, hiányzó őstörténetünk felvázolására. Az alábbiakban - igazán csak vázlatosan - szeretném bemutatni könyvét, amelynek látásmódja annyira újszerű - s újszerűségében éppen az Igazságra való rácsodálkozás erejét hordozza -, hogy a marxista-indoeurópai-finnugor történelemszemléleten felnőtt ember csak a kapkodja a fejét: jé, hát ilyen a világ?!

            A könyv három részből áll. (I. Történetszemléletünk kritikája; II. Az elsüllyedt Káspi-mediterráneum; III. Dentumagyaria néma története).

            Az első részben - s ez a szemlélet a későbbiekben is megmarad - az elmúlt másfél évszázad magyar történelemszemléletét bírálja, amellyel szolgai módon átvette a nyugat-európai történelemírás kliséit. Ráadásul minden esetben a magyarság kárára, hazánk, népünk rovására foglalt állást nem csak a kétes esetekben, de olykor a logikával és a tényekkel is szembefordulva. Véletlen-e, hogy minden külföldi történész az adatokból, kételyekből a saját nemzetének legkedvezőbb változatot választja, s olykor dicső múltat fabrikál ott is, ahol ez nyilvánvaló képtelenség, miközben mi magyarok még a nyilvánvalóan büszkén vállalható múltunkat is letagadjuk, vagy cinikusan-ironikusan szemléljük.

            A sok újszerű meglátás mellett álljon itt egy: Padányi rehabilitálja a nomád életformát, amit a nyugatiak - s nyomukban a hazaiak is - eleve "alacsonyrendű, barbár" foknak soroltak be, s tanítják ezt ma is így. (Ez persze politikai eszköz is a letelepült Európa számára saját felsőbbrendűségének bizonyítására a "nomád" turániakkal szemben.) "A helyhezkötött 'parti' civilizáció-forma mellett a lovas civilizációs forma létrehozása az emberi intelligenciának egyik legnagyobb történelmi teljesítménye, hiszen az első csupán emberen kívül fekvő a priori tényekhez való alkalmazkodás volt, a második azonban teljes egészében emberi alkotás (...) Ennek a formának, mely két évezreden át élettel, történelemmel, társadalmakkal töltötte fel a 'parti' jellegű sávok mögött ásítozó belső kontinentális térségeket és kiterjedt politikai kötelékek létrejöttét tette lehetővé, ugyanannak a géniusznak csodálatos intelligenciája volt a kimunkálója, amely az írást és a tornyot kitalálta. A vizek háta helyett lovak hátára ültetett társadalom eszméje éppolyan korszakalkotó volt egy primitív és földhözragadt emberiség idején, mint a mozdonyé négyezer évvel később." Pedig ennek az életformának volt köszönhető, hogy az emberiség nem csak a vízparti területeket tehette civilizálttá, hanem a kontinensek belső hatalmas tereit is, ahová korábban a civilizáció nem juthatott el, nem tudván legyőzni a legnagyobb természeti ellenséget: a távolságot. A nomádság nem civilizációs fok, hanem civilizációs forma.

            Igaz, hogy a lovas népek nem hoztak létre monumentális emlékműveket; de miért is tették volna? Számukra az élet költözést, a korlátlan szabadságot jelentette. Csak olyan dolgokba fektettek nagy energiát, tudást, munkát, amit magukkal vihettek. S ezekben a tudományokban-művészetekben kiválót alkottak: ötvösművészetük, öltözködésük, étkezési kultúrájuk, táncaik, dalaik messze különbek a letelepült népekéinél.

            A honfoglaló magyarság "barbár" sztereotípiájára szemléletes összehasonlítással él a szerző. Nem a mából nézve, hanem a korabeli Európa helyzetét, fejlettségét szemlélve mutatja be a különbséget; a civilizációs fok öt ismérvét veszi számba:

            -ruházkodás; ebben a turáni lovas-nomád népek (köztük a honfoglaló magyarság) célszerűségi, esztétikai szempontból messze a nyugatiak fölött álltak. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy ma az egész civilizált emberiség a turáni lovascivilizációk csizmáinak, csizmába tűrt, kétszárú nadrágjainak, elöl gombolt ujjas kabátjainak, csattjainak, fehérneműinek (!), kesztyűinek stb. utódait viseli, nem pedig a sarukat, tógákat, tunikákat, vállkendőket stb.

            -táplálkozás; a fűszerekben gazdag, messze földön híres magyar főzőművészetet nem a miénkhez képest még ma is kezdetleges európaiakétól lestük el. Őseink ismerték a húspor, tejpor készítését, saját kést és kanalat használtak. "Az ősi magyar fűszeres abálást és a különböző savanyításokat pl. az angol háztartásban ma sem ismerik."

            -lakás; itt a legnagyobb a lenézés a "nomád sátrak" iránt, jóllehet a biztosan felépített jurta (vagy kamlik) sokkal tágasabb, világosabb, jobban szigetelhető, lakályosabb volt, mint a korabeli Európa veremlakásai, ahol a parasztok szűk lyukakban osztoztak néhány állat kellemes melegével, amikor napközben viselt ruhájukban lefeküdtek aludni. Ráadásul a kamlik könnyedén szétszerelhető, szállítható volt, és gyorsan újra felállítható. Padányi részletesen leírja a kamlik alkatrészeit, összeszerelését, kultikus jelentőségét (és például az ezzel összefüggésben máig élő szokásokra, kifejezésekre, szólásokra is rámutat), s kiderül, mennyire hamis holmi "sátraknak" tekinteni ezeket a lakásokat.

            -higiénia, tisztaság; a borotválkozó, rendszeresen mosakodó (erre egy nagyon érdekes bizonyítékot hoz Padányi "szita" szavunkkal kapcsolatban), fehérneműt hordó turáni ember és a torzonborz, mocskos középkori Európa találkozik itt is. (A nyugati népeknél a fürdés a mai napig nem tartozik a rendszeres elfoglaltságok közé, nem véletlenül terjedtek el a híres francia parfümök, amik eredetileg azt a célt szolgálták, hogy el tudják vele nyomni a testszagot.)

            -viselkedés; Európában általános gyakorlat a verés (az előkelőbbek verik az alattuk állókat, a férjek a feleségüket; emellett ágyasokat tartanak az egynejűség dacára, a földesurak pedig tulajdonukként rendelkeznek a parasztlányokkal). A magyarok mind szabad emberek, csak a törzs vezetője és a nemzetségfő alá tartozik, aki beleszületett egy vérségi kötelékbe.

            Visszatérve a történelem kronológikus rendjéhez; Padányi bemutatja, hogyan megy végbe a Krisztus előtti harmadik évezred folyamán a sumer etnikum kirajzása a Kaszpi-tenger irányába. Ezt nézzük meg kicsit bővebben:

            Padányi szerint az emberiség fejlődési szakaszait a következőkre lehet bontani:

            -folyami szakasz (A folyók természetes utakként a közlekedés, szállítás, kapcsolattartás lehetőségét jelentették. Civilizáció csak úgy jöhet lérte, ha az emberek tudnak egymással kommunikálni, a törvényeket ki lehet hirdetni, az adót beszedni stb.) Nem véletlen, hogy az első emberi civilizációk mind nagy folyamok mentén jönnek létre: Nílus - Mezopotámia - Indus, Gangesz - Huang-ho, Jang-ce (az öntözés csak másodlagos szempont, hiszen sok helyen, a szárazföld belsejében is van kedvező éfghajlat, bőséges csapadék, még sincs kultúra). Amikor a fejlettség megfelelő fokra ér, terjeszkedési kényszer, a hatósugár növelésének igénye lép fel, elkövetkezik a

            -mediterrán szakasz (A kínai nagy folyók a Sárga-tenger mediterráneumába folynak, át is tevődik arra a súlypont. Hasonlóan a Nílus. Az indiai civilizáció megreked, nem lévén nagy folyóinak mediterrán "kifutása".)

            -óceáni szakasz (Amerika felfedezése után a tengerparti népek - pl. olaszok - lehanyatlanak, és a jó fekvésnek köszönhetően Hollandia, Franciaország és Anglia felemelkedése következik be.)

            De térjünk vissza a második fejlődési szakaszra, hiszen a harmadik majd csak az újkorban következik be. Mi lesz a sumerek sorsa? Mezopotámia folyói - hasonlóan Indiáéhoz - nem mediterráneumba futnak ki. Padányi alapos kitekintéssel állítja, hogy a sumerek két földközi térséget választanak elvándorlásaik során. Az egyik a Földközi-tenger medencéje; Kréta, Kis-Ázsia, az ókori Hellász; az etruszkok Itáliája egyértelműen közel-keleti kisugárzás. Semmi közük Európához, hiszen Európa akkor nem is létezik. Róma és Hellász - Ázsiában vannak. A történészek által "rejtélyesnek" vélt népek - mivel nem "árják", így az indoeurópai kutatáson kívül maradtak - Padányi szerint mind turániak; vagyis az etruszkok, pelazgok, krétaiak; a mediterrán civilizáció létrehozói. (Amibe ugyan belefolyik némi latin, illetve dór elem is, de például a dór "népvándorlás" kiheverése több évszázadba telik, amíg az ókori Görögország ismét kiemelkedhet a barbarizmusból.) A másik földközi irány, amerre a sumerek kirajzanak: a Kaszpi-tenger vidéke. Padányi öt kirajzást különböztet meg, s a távozás ideje alapján ezt a külvilág öt különböző népnek véli: a dáhok, avarok, hunok, úzok és szabírok. Ők magukat "szakák"-nak, "népek"-nek hívják (ld. a székely "székek"), a görögök azonban - akik mindennek és mindenkinek önkényesen görög nevet adnak - "szkíták"-nak nevezik őket. A szkíták történetéről aztán már igen sokat tudunk, Padányi alaposan fel is térképezi ezeket, különösen magyar vonatkozásaikkal együtt, hivatkozva számtalan korabeli és későbbi forrásra.

            A fenti népek közül a szabírokkal foglalkozik elsősorban, mint a magyarok őseivel, hiszen a Bizáncban járt Árpád-dédunokák úgy informálták Bíborbanszületett Konstantint, hogy a népüket korábban szabírnak hívták. Ez a szabír etnikum - hosszas hányódás után - eljut a Kaukázuson túlra, a Meótisz-vidékre (a mai Azovi-tenger), ahol államot alapít a VIII. században; Dentu-Magyariát.

            Itt érkezünk el a könyv egyik legizgalmasabb kérdéséhez.

            Történetírásunk az Etelközt megelőző időszakban Levédiába helyezi őseinket (elsősorban Bíborbanszületett Konstantin közlése nyomán), s ebbe a metódusba Dentu-Magyariát nem tudja beileszteni, ezért el is hallgatja. Padányi azonban felvet egy igen jól dokumentált és igen valószínű elméletet: Levédia és Dentu-Magyaria párhuzamos létezését.             Maga a vérszerződés ténye amellett szól (noha ezt finnugrista történészeink figyelmen kívül hagyják, noha annyira nyilvánvaló, hogy szinte kiált), hogy legalább két külön csoport, két külön etnikum, két külön politikai képlet hozza létre a magyarságot. Ez pedig Padányi szerint a Kazária határőrvidékén, Levédiában élő, s onnan kiszakadó három onogur törzs (mellesleg az onogurok is turániak), valamint Dentu-Magyaria négy törzse. (Levédia nevéről és a sokat emlegetett kabarokról is egészen újszerű, de könnyen elfogadható elmélettel áll elő, ez azonban már maradjon meglepetés az olvasóknak, hiszen a könyv egyébként is - amint a szerző halad előre felfedező útján - egy jó bűnügyi történet izgalmával és meglepetéseivel vetekszik.)

            Végül a honfoglalásról, amelyről (noha a középkori Európa talán legnagyobbszabású, legjobban kidolgozott és legtartósabb eredményű katonai vállalkozása volt) lesújtó kép él a hivatalos történelemírásban. A tankönyvekben is szereplő, nevetségesen történelmietlen elmélet szerint a besenyő támadás elől "menekültek" be Árpádék a Kárpát-medencébe, mint egy vert sereg, szervezetlen horda.

            Padányi tökéletesen bebizonyítja, hogy egy négyszázezres nép nem tud ötszáz, esetleg ezer kilométeren át "menekülni". Szekerekkel, málhával, asszonyokkal, gyerekekkel ez képtelenség. Ezeket vagy lemészárolják, vagy visszazavarják a támadókat.  A csordákat, méneseket legeltetni kell, ekkora embertömeg mozgatását meg kell előre szervezni, ilyen vállalkozásba senki sem kezd bele hirtelen. (Még egy érdekes adalék: valószínűleg a nemzetségfők jó időben fogantatási tilalmat rendeltek el az előző év - 894 - őszén, hiszen különben a szülő és napokig vérző nők egyfolytában hátráltatták volna a menetet, vagy hihetetlen emberveszteséget okoztak volna asszonyban, csecsemőben egyaránt, aminek viszont semmi nyoma.) Mellesleg a besenyő haderőnek - ha előlük fejvesztetten megfutottak a magyarok - olyan óriásinak kellett volna lennie, amely egy akkora létszámú népet feltételez, amely nem tűnhetett volna el nyomtalanul néhány évtized alatt.

            Szintén a tudatos honfoglalás mellett szólnak Árpádéknak a korábbi években mind szaporodó felderítő hadjáratai a Kárpát-medencébe, valamint a Bölcs Leó bizánci császárral kötött bolgár-ellenes szövetség, amely a honfoglalás idején lekötötte az Erdélyt birtokban tartó bolgárok fő erőit, és lehetővé tették Árpádéknak az ország birtokbavételét. A bolgár háború nem valami ostoba zsákmányszerző akció volt, nem is elszigetelt harc, hanem a honfoglalásnak mint katonai akciónak egyik mellékhadszíntere, amelyet a főparancsnok fia, Levente vezetett.

            895-ben tehát Árpád zseniális stratégiájának köszönhetően az immáron a legerősebb törzsről "magyar"-nak nevezett nép megszállta a Kárpát-medencét, ott jelentősebb veszteségek nélkül kitelelt, és teljes lendülettel foghatott hozzá a terület megszervezéséhez. Hogy mennyire nem okozott jelentős pusztítást sem a "besenyő-vész", sem a vándorlás, sem a bolgár-háború, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nem tudunk külső fenyegetettségről a korabeli Európa egyik legnagyobb területű országának határain, sőt, közel hatvan évig tőlünk rettegett egész Európa.

            Külön dicsősége Árpád géniuszának, hogy a kontinens valamennyi jelentősebb állama közül egyedül a miénket "alapították", tudatosan, s nem valami fejlődés, vagy kisebb fejedelemségek összekapcsolásának eredményeként jött létre.

            Az ausztrál emigrációban, elzárva a források nagy részétől és a kutatás lehetőségétől, Padányi Viktor a meglévő adatokból összeállított egy őstörténetet. A finnugristák 150 év alatt annyira voltak képesek, hogy kizárólag nyelvészeti következtetések alapján többezer kilométer céltalan bolyongást tulajdonítottak eleinknek.

            Ez a könyv legyen szemrehányás a magyar történettudomány számára; esetleges tévedéseinek kijavításához, adatainak pontosításához, olykor merésznek tűnő hipotéziseinek igazolásához vagy elvetéséhez meg kellene végre indulnia - állami-akadémiai-egyetemi támogatással - a magyar őstörténet belső-ázsiai, iráni, mezopotámiai kapcsolódásai feltérképezésének. A finnugor állásponttal ellenkező mind több bizonyítékot pedig nem lesöpörni kellene a dilettantizmus vádjával (Padányi elképesztő forrásismerete, szaktudása, látásmódja sok minden, de semmiképpen sem dilettáns), hanem megvizsgálni vagy legalább érdemben megcáfolni.

            Aki ezt a könyvet elolvassa - ha a füle nyitott a hallásra -, azt megérinti az Igazság ereje. És éppen ezért a Dentu-Magyariát mindenkinek el kell olvasnia.




Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.554 )