Hír: Hal áll L-en (5. rész)
(Kategória: Szappanopera (Folytatásos regény))
Küldte: Ungváry Zsolt
2016. december 07. szerda - 12:33:07


Az 5. folytatás.



Baba néni halálának praktikus hozadékaként hozzájutottam egy lakáshoz. De ha bárki azt gondolná, hogy ez kielégülést okozott, hát téved. Depressziósan ültem Baba néni megörökölt szobájában – ahová azelőtt be sem léphettem –, s azt vettem észre, hogy a kutyaugatást hallgatom a magnóról. Gyorsan kikapcsoltam.

De nem lett jobb kedvem. Olyan régóta lebegett előttem ez a cél, hogy amikor elértem, hirtelen megértettem: egyszer meg fogok halni. Amint a lakáshoz jutás, mint egy biztosan bekövetkező, de a távoli, ismeretlen jövőben élő jelenség létezett, éppen úgy gondoltam a halálra is. És amint elkövetkezett az öröklés, megértettem, hogy egyszer a halál is eljön.

Túl vagyok immár a zsenge, felelőtlen ifjúságon. És még nem jártam Afrikában vagy Bali szigetén; nem volt indián szeretőm, sem kínai, sem néger (sőt, hogy őszinte legyek, fehér is… Nos, hagyjuk!); és ahogy a dolgok állnak, valószínűleg nem is valósul meg ezekből semmi. Én, Nagy Elemér (művésznevén Nagy Marosi), aki csak egyszer éltem ezen a földön, jószerivel alig valamit láttam belőle. Akkor mivégre az egész? A Föld négy és fél milliárd éves, ehhez képest milyen kevés az a hatvan-nyolcvan, amit itt eltöltünk. (Mellesleg micsoda disznó szerencse – vajon mekkora a valószínűsége? –, hogy most éppen ez az időszak van.) De amint elmúlt a dinoszauruszok, a rómaiak vagy a kommunisták ideje, úgy lejár az enyém is.

És ha majd szépen megöregszem (ha előbb nem halok meg), és nyomkodom a fuldokló zsömléket a tejeskávéba (ha lesz kávé, és nem cikóriába vagy neadjisten vízbe a száraz kenyeret… de lesz-e még iható víz?), és hangszalagra vett kutyaugatással tartom távol a betörőket (ha lesz még bármilyen hangrögzítés; betörő biztosan lesz), akkor megkérdezem magamtól: mi értelme volt az egésznek, te szerencsétlen? Majd ideveszem magamhoz Gyuri vagy Csilla valamelyik unokáját, akik kétségbeesetten lesik, mikor dobom fel végre a talpamat. De lehet, hogy még a lakásom sem fog kelleni, mert egyre fogyunk, kényelmesen el fog férni az a néhány milliónyi megmaradt magyar a többi lakásban, és még a kéró kedvéért sem szólnak hozzám néhány kedves szót. Még az újságot sem olvassák fel, amiben huszonhét késszúrással megölt öregurakról írnak.

Pánikszerűen tört rám a késztetés: alkotni valami maradandót! Anyám régen az elrágcsált datolya magját mindig bedugdosta a keze ügyébe eső virágcserépbe, így mindenünnen hegyes végű kis pálmák bukkantak elő. Én elkértem apámtól a citrom magját, ha limonádét csinált, s azokkal teremtettem konkurenciát a datolyapálmáknak. Logikus lépésnek látszott tehát ilyen előzmények után, hogy virágföldet és cserepeket vásároljak, amelyekbe először citrommagot ültettem. Ki is keltek a növények, s ha nem is állítanám, hogy gyorsan, de növekedtek, újabb és újabb leveleket hoztak. Később véletlenül megtudtam, hogy a virágzás és a termés érdekében be kellene oltani őket, ez aztán elvette a kedvemet és áttértem a fokföldi ibolyára. Ezeket nagyon könnyű szaporítani: az ember letöri az egyik levelüket, pohár vízbe állítja (de úgy, hogy csak a szára lógjon bele, mert a levele elrohad, ha víz éri), s amikor megjelennek rajta az apró hajszálgyökerek, lehet cserépbe ütetni. Egy növényről akár nyolc-tíz is szaporítható. Ha valahol sikerülne eladnom a kis palántákat, körülbelül napi húszon kellene túladnom, hogy kiváltsam vele a tanári fizetésemet. Ettől megint kétségbeestem, hiszen havi hatszáz, azaz évi hétezerkétszáz fokföldi ibolya értékesítése reménytelennek látszott, tekintve hogy egészen közeli rokonaimat kivéve nem sok vevő kínálkozott. Mondjuk, a diákjaimat kötelezhetném heti egy ibolya vásárlására, de ez nem látszott etikusnak. Ennél csak kicsit tűnt esélyesebbnek, hogy beszállítói szerződést kössek a Nagy Fokföldi Ibolya áruházzal, ahol a rettenetes igények kielégítése érdekében minden termesztőt tárt karokkal fogadnak.

Végül az egész paraszti projektből annyi maradt, hogy az erkélyen ládákban termesztettem babot, amit felfuttattam a korlátra, s amikor a növények indái magasabbra törtek a rácsnál, a semmiben lebegtek három emelet magasságban.

 

++++++++++

 

Érdekes, mire lett lakásom, elvesztettem az állásomat. Az egész egy március 15-i ünnepség miatt történt, aminek a megszervezését rám bízták. Úgy gondoltam, minden kölöknek elege van már azokból az egyenműsorokból, amikor felsorakoznak a díszterem színpadán a kispajtások, és felolvassák Petőfi naplójából, hogy a „nagyméltóságú Helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott”, kiáll valami tehetségtelen pufi és elszavalja a Nemzeti dalt, a második bések pedig egymás között felosztva elmondják a 12 pontot. Én egy interaktív előadás keretében tulajdonképpen eljátszattam velük a forradalmat. A szereplők leugráltak a színpadról, ide-oda rohangásztak, kiszabadították Táncsicsot, szidták a kormányt, jött Haynau és mindenkit felakasztatott, de a csúcspont az volt, amikor Petőfit az Egy gondolat bánt engemet szavalása közben ledöfi a kozáknak öltözött Marjai Samu, de a költő még a földön is zengi, hogy holttestemen át fújó paripák száguldjanak a kivívott diadalra, mire orosz egyenruhában bejön néhány tizenegyedik cés (ők azok, akik mind zeneszerzők szeretnének lenni) és gumilövedékekkel feloszlatják a szabadságharcosok maroknyi csoportját.

            A vezetés kínosan feszengett. A diákok szerintem élvezték. Mégis, másnap az igazgató hívatott, és közölte, szeptembertől nem tud nekem órát adni.

            – Kirúgnak? – csodálkoztam.

            – Leépítés. Finanszírozási gondok, pedagógus elbocsátás – tárta szét a karját az igazgató.

            Amikor elmeséltem Borbálának a liftben, nem hitte el.

            – Közalkalmazottat nem lehet csak úgy kirúgni.

            – Én is azt hittem. De úgy látszik, lehet. Képzeld el, ha megszűnik az iskola, akkor is elbocsájtják a tanárokat.

            – De a te iskolád nem szűnt meg – ellenkezett, s újra megnyomta a földszint-gombot, mert éppen hétszer tettük meg le-fel az utat, míg a történet végére értem.

            – Mi az, keféltek a liftben? – kérdezte a homokos festőművész az ötödikről, amikor végre kiszálltunk.

            – Csak elmeséltem a március 15-i iskolai ünnepséget – szabadkoztam.

            – Az marha izgalmas lehetett…

            – És akkor most éhen halsz? – kérdezte aggódva Borbála, s bizonyára felajánlotta volna, de én nem bírnám elviselni, ha egy nő tartana el.

            – Nem, ott van még az Yvette.

            – Az nem fizethet sokat.

            – De most szereztem még egy munkát – találtam ki nyomban. – Egy társkereső honlapnak írok kamu sztorikat.

            – Miféle sztorikat?

            – Hát elképzelt ügyfelek nevében megírom, hogyan jöttek össze életük szerelmével a „Találd meg a párod a weben!” cég segítségével. Nagyon jópofa történetek, pezsgős vacsorákkal, párizsi, velencei utakkal. Nézik a panorámát az Eiffel-torony tetejéről, miközben összebújnak, a férfi belecsókol a nyakába, és azt suttogja: „Ez a csoda is csak a Találd meg a párodat a weben internetes párkereső segítségével valósulhatott meg…” Vagy nézik a naplementét Szicíliában, ahogy a vöröslő korong belehanyatlik a tengerbe, s arra gondolnak, ha nincs a társkereső, akkor e percben is Pesten ülnének a tömött piros hetesen és azon izgulnának, rájuk hány-e a szemközti ülésről a részeg hajléktalan. A nőknek romantikus fikciók kellenek, a férfiaknak szexuális csemege. Ki mire indul be. Megírtam Elemér és Borbála történetét, akik a liftben lettek egymáséi. Az egyik mesém olyan jól sikerült, hogy a boldog párt még a tévében is bemutatták valamilyen kereskedelmi adón.

            – De hát hogyan mutatták be, amikor te találtad ki az egészet?

            – Szerinted nagyon nehéz találni két embert, akik megfelelő díjazásért azt állítják, hogy róluk szól a neten keringő fantasztikus sztori?

            – Hiszen ez hazugság!

            – Miért, a sztori nem volt hazugság, amit kitaláltam?

            – Az irodalom – suttogta elrévedve.

            – Az irodalom is hazugság. Kitaláció, fikció.

            – Igen, de azt senki se veszi készpénznek.

            – A tévéhíradót se veszi senki készpénznek.

            – Én annak veszem.

            – Akkor te vagy az egyetlen.

            Lesütötte a szemét. Ilyenkor volt a legszebb. Kicsinek, elesettnek, butának látszott. Felnézett rám. Nem akartam hazugságban maradni a kitalált állással, ezért gyorsan le is számoltam vele.

            – Sajnos, közben elveszítettem ezt a munkát is.

            – A kamu társkeresőst? Hogyan?

            – Egyszer azt írtam az egyik nő nevében: „Tibor eleinte kifejezetten ellenszenves volt, de aztán, ahogy jobban megismertem…” Erre a főnök azt mondja nekem: „Ilyet nem lehet leírni. Még hogy ellenszenves!” „Miért? Elsőre mindenkinek rohadt ellenszenves a társkeresős fickója… Így legalább azt érzi az olvasó, hogy nincs egyedül. Lám, annak is unszimpatikus volt a fószer, akárcsak nekem, de aztán mégis összejöttek.” „Maga nem érti a dörgést, Elemér!” Magázni szokott. „A reklámokban mindenki abszolút tökéletes és boldog. Az ellenszenves szó taszít. Aki ilyesmiről olvas, sosem lesz az ügyfelünk. Nem fordulok olyan társkeresőhöz, gondolja, ahol ellenszenves férfiak hirdetnek.”

            – Pedig ez azt sugallja, hogy ellenszenves emberből is lehet jó társ – vélte Borbála.

            – De okos vagy! – dicsértem meg. – Ugyanígy látom én is. De a főnök nem. „Ki a fene azonosulna egy ellenszenves alakkal? Mindenkinek az a képe saját magáról, hogy ő bizony rokonszenves. Figyelje meg, milyen gyakran mondjuk valakiről, hogy rossz arcú. De vajon a rossz arcú emberek ezt tudják magukról? Aligha! Látott már valakit, aki azt mondta magáról: hát én olyan rossz arcú vagyok?” „Hiszen főnök úr is olyan rossz arcú, biztos tudja magáról…”, szóltam ártatlan képpel, s már ki is voltam rúgva.

– És ha téged kirúgtak, akkor azóta ki írja ezeket az elképzelt összeismerkedéseket?

Vállat vontam, igyekeztem flegmán ejteni a szavakat.

– Valami Zárkövy nevű faszi vállalta el. Állítólag sokkal több pénzért.

 

++++++++++

 

Szerettem késő estig bent maradni az Yvette szerkesztőségében. Mivel a magazin hetente jelenik meg, nincs az a nyüzsgés, mint egy napilapnál. Hat-hét körül mindenki elmegy, bár egyébként se sokan járnak be. Ilyenkor egyedül üldögélek a számítógép előtt, és korrektúrázom a szövegeket. Hálásak lehetnek nekem, mert nem pusztán a helyesírási hibákat szúrom ki, de azt a rengeteg tartalmi marhaságot is, amit a túlművelt újságírók benne hagynak.

Néha kényszert éreztem, hogy átírjam Zárkövy glosszáját, vagy egyenesen kicseréljem saját hasonló, ám lényegesen jobb cikkemre, de igazából sosem volt hozzá bátorságom. Elképzelni persze tudtam, hogy megjelenik a Zsenik a faluban című opuszom, amelyik egy kicsiny ukrajnai településről szól, ahol az 1945-46-os évfolyamban megannyi zseni gyerek születik, holott apjuk elesett a fronton vagy hadifogságban sínylődött. A magyarázat természetesen az, hogy a felszabadító Vörös Hadsereg járt arra 1944-ben, s a megszálló erők között szolgált a később világhírűvé lett polihisztor, Ivan Grigorjevics Maszladov. A többit el lehet képzelni. A cikk megjelenése után az olvasók elalélnak a remek, szellemes, pikáns írástól, a főszerkesztő hívatja Zárkövyt: „Bonifác, miért írod azt a sok szart nekünk, ha ilyet is tudsz?” Zárkövy persze lesunyt fejjel, értetlenül áll, bár sejti, honnan fúj a szél. Végül beismeri, hogy nem is az ő fejéből pattant ki a sztori, hanem a korrektoréból. „Ide nekem azt a korrektort!”, mennydörgi a főszerkesztő. „A jövő héttől ő kapja Zárkövy rovatát.” „És mi legyen szegény Zárkövyvel?”, aggódnak a kollégák. „Hát ezentúl majd korrektúrázni fog!”, szól a verdikt.

            Efféléken töprengtem késő esténként, mert ugyan minek is mentem volna haza az üres lakásba, ahol Barbaráról fantáziálgattam volna, míg ő egy emelettel lejjebb hetyeg az udvarlójával. Ennél még a sötét szerkesztőség is jobb, itt legalább a képzelet sem jár örökösen a lányok körül.

            Hirtelen nyílt az ajtó, valaki felkapcsolta a neonokat. Fényárban úszott a terem. Az érkező a könyvespolchoz lépett, ahol az Yvette régi számai mellett verseskötetek is sorakoztak. Leemelt közülük egy Petőfit, aztán már indult volna. Ekkor megpillantott engem, a sarokban, a monitor előtt gubbasztva. Rám köszönt. Zárkövy volt.

            – Ilyenkor is dolgozol?

            – Szeretem a nyugalmat. Már mindenki elhúzta a csíkot.

            – Én is csak Petőfiért ugrottam be. Szeretek pontosan idézni, és nem találtam otthon az enyémet. Biztos kölcsönadtam a húgom kislányának.

            – Miért nem néztél utána az interneten?

            – Nincs otthon internetem. Ez még nem az a világ…

            – Persze, persze – kaptam észbe.

            Zárkövyn látszott, hogy nem akar még indulni, s mivel ürügye már nincs a maradásra, hát témát keres a beszélgetéshez. Meg is találta a Petőfi összest forgatva.

            – Milyen vicces, hogy ennyi az egész életmű. Egyetlen kötet.

            – De jó vastag! – védtem meg Sándort.

            – Oké, de mégis belefér egyetlen könyvbe. Erre alapozni ennyi utcanevet, szobrot…

            – Petőfi nem csak a versei miatt lett utcanév – vitatkoztam. Zárkövy bólintott.

            – Oké, forradalom, március 15, hősi halál, történelem. Na de ott van József Attila. Az még vékonyabb. És róla egyetemet is neveztek el. Micsoda elégtétel – töprengett. – Kirúgják az egyetemről, és később róla nevezik el. Ez olyan, mintha engem kirúgnának az Yvette-től, és a halálom után Zárkövy címen jelenne meg az újság.

            Ebbe a gondolatba egészen beleszeretett, kénytelen voltam magamra terelni a figyelmet.

            – Engem kirúgtak a suliból, ahol tanítottam. És éppen egy március 15-i ünnepség miatt.

            – Na, akkor lehet, hogy egyszer majd Nagy Endre Gimnáziumnak fogják hívni.

            – Elemér – szóltam öntudatosan. – A nevem Nagy Elemér.

            Zárkövy mentegetődzve mosolygott.

            – Azt hittem Endre vagy. Ne haragudj! Az Elemér se rossz. Szóval, kirúgtak a suliból? Én mindig tanár szerettem volna lenni. Az nagyon szép lehet.

            Keserűen felkacagtam.

            – Ne hidd! Tök hülyék a diákok. Egyszer valaki azt hitte, hogy Batu kán és a Vatikán testvérek.

            Nem nevetett, gyanakodva nézett.

            – Ez vicc, ugye?

            – Persze. Fogalmuk sincs róla, ki az a Batu kán. Ha elmondasz valamit, másnapra elfelejtik. Értelmetlen az egész tevékenység.

            – Ne gondold, hogy az olvasók értelmesebbek! A múltkor véletlenül hallottam, hogy az újságosnál egy öregasszony vásárolt egy lapot. Azt mondta: „Kérek egy Ivettét.” Így, é-vel. Azt hiszi, Ivette a lap címe. Mit érthet az én cikkeimből ezek után? Például az orgonásból, amikor azt írom, a zenében olyan Bach, mint az időszámításban Krisztus. Van Bach előtt és Bach után. Az a patak ott, például, Bach előtt van. Érted, a Bach németül patakot jelent. – Kíváncsian nézett rám, vajon megértettem-e. Mivel nem reagáltam elég lelkesen, fásultan folytatta: – Az a lap szlogenje, hogy „Jó újság az Yvette, ha péntek van, ki vett?” Ebből is tudhatná az öreglány, miként kell kiejteni.

            – Igazságtalan vagy – szóltam eltöprengve. – Hiszen lehetne úgy is: Jó újság az I-vet-te, ha péntek van, ki vet-te? De tulajdonképpen – fűztem tovább –, miért adnak egy magyar újságnak ilyen címet?

            – Mert nem magyar. Valami külföldi kiadvány magyar változata. Van angol Yvette, meg francia Yvette, sőt talán román Yvette is.

            – Nekem volt egy osztálytársam, a Horváth Yvette.

            Zárkövy vállat vont.

            – Lehet, hogy van horvát Yvette is. Manapság már minden nemzetközivé lett. Régebben nem így volt.

            – Pedig ezt énekeltük gyerekkorunkban, az Internacionáléban. A kommunisták megbuktak, de a világ nemzetközivé lett. Francia Yvette, magyar Yvette, lengyel Yvette…

            – Most, hogy így mondod, olyan kurvás név ez az Yvette.

            – Te hány kurvát ismertél?

            E ponton Zárkövy odahúzott egy széket, és leült mellém, a Petőfi összest pedig lerakta az asztalra

            – Közelről egyet se. Régebben a Rákóczi téren megszólítottak néha.

– Újabban már nincsenek a Rákóczi téren.

– Tudom, kiköltöztek. Néhány hete a Kamaraerdő felé bicikliztem. Muszáj sportolni, hogy el ne hízzak – csapott jókedvűen a hasára, ami így, ültében úgy gömbölyödött, mintha a negyedik hónap vége felé járna. – Tudod, hogy köszönnek Kövérországban? Rácsapnak a rengő hasukra, és azt mondják: háj! – Udvariasan nevettem. – Szóval, feltekertem azon a szörnyű kaptatón a Tétényi fennsíkra – folytatta –, s amikor kiértem végre az egyenes szakaszra, izzadtam, akár egy ló, kilógott a nyelvem, kalapált a szívem, lihegtem, hát ott álltak a partizánok az út mentén.

            – Égett a tűz az olajoshordókban?

            – Tűz? Bennem égett a tűz, majd megpusztultam szomjan. Nyár volt, forróság. Rám kiált az egyik kis nőcske fitten: „Lesz üzlet, szépfiú?”

            – És lett? – érdeklődtem kíváncsian.

            – Fenét! Mondtam neki udvariasan: „Köszönöm, de baszok én eleget.” És tovább karikáztam, miközben próbáltam rendezni a légzésemet.

            Ez olyan nagyképűen hangzott, hogy bármennyire is felkínálta, nem kérdeztem rá: „Eleget? Nocsak?” Azonban Zárkövy is érezhette a helyzet visszásságát, mert magyarázkodni kezdett:

            – Együtt élek egy nővel. Erre értettem, hogy eleget. Már hogy amikor csak adódik… Voltaképpen nem élünk teljesen együtt, mert neki is van egy saját otthona, meg nekem is. Neki van két gyereke.

            – Gratulálok.

            – De nem tőlem.

            – Bocs.

            – A neve Somlyai Boglárka, de én Somlói Galuskának hívom, mert szeretek mindenkinek más nevet adni. Téged is magamban Endrének hívlak. Ha nem haragszol… Tudtad, hogy igazából a Zárkövy Bonifác is felvett név? Egy templomban olvastam a plébánosok névsorában. Engem ugyanis… Hagyjuk! Ne irigyelj a Galuska miatt – legyintett.

            – Olyan csúnya?

            – Gyönyörű. Nem is értem, miért hagyta el a férje. De azért, ha néha nála alszom, és reggel bemásznak hozzánk az ágyba a kis galuskák… Nos, az nem ugyanolyan, mint a te saját galuskáid. Ha értesz engem.

            Nem értettem. De Zárkövy nagy művész, most már világos volt, és ezért irigyeltem. Ám, mintha olvasna a gondolataimban, gyorsan folytatta:

            – Ne irigyelj engem, Endre! Igazából nem vittem semmire. Lassan negyven éves leszek, és a családom egy elvált szemésznő a két gyerekével. A nagyanyámtól örökölt kis vacak belvárosi lakásban lakom, nagy regényeket kéne alkotnom, ehelyett marhaságokat írok egy gügye magazin hülye olvasóinak, akik a lap címét sem képesek pontosan kimondani.

            – Regényt írni fantasztikus dolog – merengtem félhangosan, de Zárkövy ahelyett, hogy rákérdezett volna (Nahát, Endre, te regényeket írsz?), megértően bólogatott.

            – Igen, a regényírás rettenetes hatalmat ad a kezedbe. A világ ura lehetsz. Embereket keltesz életre, megölöd őket, teremtesz és pusztítasz, ezernyi életet alkotsz a saját elcseszett életed helyett. Ha nem volnék író, író szeretnék lenni…

            Megrendülten hallgattam. Korábban sokszor gondoltam arra, hogy ha nem lennék Nagy Marosi Elemér, tulajdonképpen Zárkövy Bonifác szeretnék lenni. De voltaképpen nem szeretnék egyáltalán Nagy Marosi Elemér lenni. Habozás nélkül elcserélném az életemet Baba néni lakásával, a képzelt Borbálával, sőt Gyurival és Csillával együtt a vacak belvárosi lakásban reggel meztelenül ébredő Somlói Galuskára, az Yvette ostoba jegyzeteire, s úgy általában Zárkövy életére.

            – Azért is szeretek ilyen hozzád hasonlóan sikertelen emberekkel beszélgetni – folytatta fecsegve Zárkövy –, mert ez enyhít valamennyit a kínjaimon.

            – Enyhít a más ember szerencsétlensége? – kérdeztem dühösen, és szívesen végeztem volna Zárkövyvel huszonhét késszúrással.

            – Az ember nem képes abszolút módon tekinteni a saját helyzetére, csak relatíven, a kortársakhoz viszonyítva. Mert teszem azt, mennyivel jobb az életminősége egy ma élő átlag fickónak Mátyás királyhoz képest! Van fűtött lakása, méghozzá központi fűtés, elektromos áram, telefon, internet, nyomtatott könyvek, autó, repülő. Mit nem adott volna Mátyás egy telefonért, vagy azért, hogy két és fél óra alatt Bécsben legyen Budáról.

            – El tudod képzelni Mátyás királyt, amint egy Volvón száguld az M1-esen Hegyeshalom felé?

            – Mátyás biztos nem svéd gyártmányú gépkocsin közlekedne. De nem ez a lényeg. Folyton elégedetlenkedünk, pedig felmenőink közül egyik sem jutott hozzá olyan könnyen az élelmiszerhez, ruhához, meleghez, mint mi. De mégsem őhozzájuk mérjük magunkat, hanem a szomszédhoz, akinek kertes háza van, a Hawaii-szigeteken nyaralt, tízszer annyit keres, mint mi, és nem Suzukival jár, hanem Mercedesszel. És ettől frusztráltak vagyunk, és legszívesebben beléjük döfnénk a kést.

            …s persze arra gondolunk, hogy rovata van a disznónak egy hetilapban, keres vele egy csomó pénzt, és még sajnáltatja is magát…

            – Milyen idézetet kerestél a Petőfiben? – zökkentettem ki.

            – A jövő heti jegyzetemhez kell.

            – Na de melyik?

            – A XIX. század költőiből… – Felemelte az asztalról, és fellapozta a kötetet. – „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad, s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, s azért a szent fát félretedd.”

            Zárkövy hümmögött; bíztam benne, ez lesz az a pillanat, amikor a fejéhez kap, és így szól: „Valóban, én egy tehetségtelen alak vagyok, aki csak pazarolja a nyomdafestéket. Tudod mit, Endre? Írd ezentúl te a heti jegyzeteket az Yvette-be, én meg elvonulok a hegyekbe elmélkedni, s csak akkor térek vissza, ha lesz mondanivalóm.”

            Ehelyett azonban egy teljesen profán kérdést tett fel.

            – Meg lehet abból élni, ha az ember korrektor az Yvette-nél?

            Vállat vontam.

            – Se családom, se macskám, se hobbim, se…

            – Se csókod, se szeretőd – bólintott megértően. – Akkor nincs nagy rezsid az életre.

            – Hálát adhatok, hogy egyáltalán van bármekkora is.

            – Ezt hogy érted?

            Elmeséltem születésem csodás körülményeit az abortusz injekciókkal, a csillagszemű kislánnyal és megmenekülésemmel. Ez érdekelte Zárkövyt.

            – Szakasztott így jártam én is.

            – Csilagszemű kislánnyal?

            – Nem, csak az abortusz injekciókkal. Biztos valami KGST vacak volt, és amint látszik, nem hatott.

            – És vajon akiknél hatott, azokból hozzánk hasonló Zárkövyk és Nagy Elemérek lettek volna?

            – Vagy József Attilák. Tudod, ha akkoriban lett volna ilyesmi, József Attila mamája biztos beadatja magának.

            – Miért?

            – Na hallod! Ott az a két lány, nyomorult kis lakás a Ferencvárosban, szappangyári munkás férj. Mire szülsz így gyereket, Borcsa?

            – Miért, Szűz Mária mire szült? Se férje nem volt, se egy normális állása… Se autója, se jó kis kérója.

            – Kérója lehetett éppen.

            – Akkor miért istállóban szült?

            – A népszámlálás miatt ment Betlehembe – okított tanárosan Zárkövy, jóllehet nagyanyámnak hála, szívtam magamba némi hittant. – Lehet, hogy Názáretben kétszintes, amerikai konyhás, kertes házuk volt.

            – Ahol Szent József hétvégente nyírta a füvet… Hát lehet.

            – Sosem lehet tudni, miből mi lesz – bölcselkedett Zárkövy. – Annyi véletlen van, hogy az már szinte bántó. Mi van, ha a szüleim nem találkoznak? Ha nem házasodnak össze? Ha aznap éjjel, amikor fogantam, jó film megy a tévében? Ha kéz alatt szerez jó minőségű, hatásos, nyugati antibébi tablettát?

            – Ne hívd véletlennek. Hívd sorsszerűségnek. Talán valaki látja pontosan előre, mi lesz, s azt mondja: így legyen!

            – Ugyan, mi értelme van annak, hogy te itt ülsz, és korrektúrázod az Yvette-et? Ha nem lennél, korrektúrázná más. És ha senki sem korrektúrázná, akkor sem történne semmi. Igazság szerint – halkította le a hangját, és konspiratívan körülnézett – abból se lenne semmi tragédia, ha az egész Yvette nem létezne. Ha az alapítója fogantatásakor jó film ment volna a tévében…

            Megráztam a fejem. Noha Zárkövy félelmetesen megidézte saját gondolataimat, úgy éreztem, józan eszem megőrzése érdekében vitába kell szállnom vele; vagyis önmagammal.

            – Mindennek kell, hogy értelme legyen. Az Isten nem teremthetett értelmetlen világot.

            – De mi van, ha nem az Isten teremtette, hanem csak úgy lett? Ha véletlenszerűen összeálltak a molekulák, és ez sült ki belőle?

            – Akkor biztosan nincs semmi értelme. S akkor keresni sincs értelme az értelmét. De akkor az ember mint olyan tökéletesen felesleges az univerzumban. S ha felesleges, akkor nincs semmi értelme, tehát megfejtettük az egyenletet. Ellenben, ha az Isten alkotta terv szerint, akkor volt vele valami célja, tehát értelme is van. Akkor már lehet keresni. Kérdés, vajon az Isten tudja-e?

            – Persze – bólogatott Zárkövy. – Állítólag el is mondta. Olvasd el, benne van a Bibliában. – Találomra a könyvespolc felé mutatott. – Mintha láttam volna a Káma Szútra mellett.

            Engem azonban más izgatott.

            – Ha Jézus az Isten fia volt, és ismerte a Teremtés célját és körülményeit, akkor bizonyára mindent tudott róla. Azt is tudnia kellett, hogy a Föld forog a Nap körül, s azt is, hogy 23 pár kromoszómánk van. Igaz? Ismernie kellett a csonkagúla területének kiszámítási képletét éppen úgy, mint az E egyenlő emszercénégyzetet. Feltalálhatta volna a mobiltelefont, a könyvnyomtatást. A kép- és hangrögzítést… Hagyhatott volna videóüzenetet…

            – Hagyott szöveges üzenetet. Vagy ott van a torinói lepel. Ha videóüzenetet hagyott volna, azt kétezer évig meg se tudta volna nézni senki… Mondjak valamit? Lehet, hogy hagyott is… Most, hogy már meg tudjuk nézni, talán elő is kerül valahonnan. De ami a legfontosabb: aki nem akarja elhinni, úgyse fogja. Annak ha felírná az égre az üzenetét, azt mondaná, trükk. Aki meg hisz benne, annak nem kell videóüzenet. Azt mondja Jézus Tamásnak, amikor a sebeket látva végre elhiszi a feltámadást: „Láttál, és hiszel. Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek.”

            – Te vallásos vagy? – kérdeztem hirtelen.

            Zárkövy megrázta a fejét.

            – Én kétkedő vagyok. Tagadni és kételkedni remekül tudok. Elfogadni és hinni nagyon nehezen. – Elnevette magát, valami eszébe jutott. – Egy ismerősömnek szavajárása volt, hogy mindenre azt mondta: „Az nem szentírás!” Egyszer érvként felhoztam, hogy a Bibliában ez és ez szerepel. Mire dühösen leintett: „A Biblia az nem szentírás!”



Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.538 )