A körtéri McDonald’s-ban találkoztunk, Gyuri ötlete volt, természetesen ő fizetett. Baba néni nem szereti, ha vendégeket hívok.
– Mi is ugyanolyan rokonai vagyunk, mint te! – vágta oda indulatosan Csilla, amikor megemlítettem neki az okot, amiért nem jöhetnek fel.
– Persze. Engem sem szeret.
– Ugyan már! – vágott a szavamba a húgom dühösen, és közben kettészedte a zsömléjét. – Ebben nincs semmi, csak egy szétlapított, fűrészporos gumidarab!
– Téged mindenki szeret, Elemér – mondta Gyuri, és nem tűnt úgy, mintha gúnyolódna. Inkább valami felhős mélabú tükröződött az arcán, de ő nem merte megnézni a szendvicsének a belsejét.
– Nemsokára lesz egy saját lakásod, és senki sem pofázik bele az életedbe! – vágta oda indulatosan Csilla, és inkább összecsukta a hamburgert. – Istenem, saját lakás! Nem a szüleiddel élsz együtt…
– Azt hittem, jó neked otthon, elvégre te vagy a mama és a papa kedvence…
– Jó? Mi abban a jó, hogy valahányszor elmész hazulról, be kell róla számolnod, mikor jössz haza? Felnőtt nő vagyok, és nem hozhatok fel nyugodtan egy férfit a…
– Na, speciel ebben Baba néni is elég korlátozó…
– Menjél férjhez egy tisztességes emberhez – szólt Gyuri szigorúan. – Nem helyes folyton másokkal flörtölgetni…
– Flörtölgetni… – kacagott Csilla. – Micsoda kifejezéseket használsz? – Hirtelen hozzám fordult: – Ha lesz végre saját kéród, átengeded majd néha?
– Saját kéróm? – üvöltöttem a fájdalomtól. – Baba néni az emberi kor végső határáig…
– Voltaképpen hány éves?
– Ki tudja?
Gyuri persze tudta.
– Kilencvenkettő.
– Úristen! Kilencvenkettő? Hát mennyi Magyarországon az elpatkoláskor az átlag életkor?
– Hetven körül – mondta a bátyám. – Férfiaknál talán hatvanöt, a nőknél hetven felett.
– Hetven az átlag? Vajon hány fiatalnak kell Baba néni miatt meghalnia? Ha ő 92, akkor egy negyvennyolc éves amiatt dobja fel a talpát, hogy az átlagot biztosítsa. Vagy két ötvenkilenc éves pusztul el a Baba néni kilencvenkettője miatt.
– Ez egy nagy disznóság! Miközben a fiataloknak nincsen lakásuk – tette hozzá Csilla.
– Elemérnek rövidesen lesz – okoskodott Gyuri.
– Addigra már nem is leszek fiatal.
– De úgy élsz, mint egy gyerek. Nem kell gondoskodnod senkiről. Nem érzed a felelősség súlyát. Tulajdonképpen irigyellek, Elemér.
Na, ez a mondat nem szerepelt az első tízezerben, amire fogadtam volna, hogy a bátyám szájából elhangzik. Nem vitás, irigyelhetett volna, mint a Világ Urát, csakhogy ő ezt nem tudta. Még azt sem tudta, hogy titokban már Marosi Elemér vagyok, a Nagy Író. Ő egyszerűen Nagy Elemért irigyelte, az öccsét. Legalábbis ezt mondta. Gyerekkorában, ha Gyuritól megkérdezték: „Mi leszel, ha nagy leszel?”, ő rögtön rávágta: „Már nagy vagyok.” (Tudniillik Nagy György.) Ezt minden idegen felnőtt szellemesnek és frappánsnak tartotta, és a szüleim rám szóltak, miért vágok féltékenyen pofákat a bátyám intellektusának elismerése láttán. Csakhogy én ezerszer hallottam ezt a „rögtönzött” választ, és meg is utáltatta velem a vezetéknevemet. Én nem akartam nagy lenni. És soha fel sem merült, hogy a Gyuri engem irigyeljen. Soha nem gondoltam rá, vajon neki is lehetnek-e problémái. De most hirtelen dőlt belőle a szó:
– Próbálom tartani magam, a saját családom fejeként, de tudod, milyen nehéz? A feleségem szülei teljesen ránk telepedtek. Az ellenőrzésük alatt tartanak. Az anyósom a háztartást, az apósom a pénzügyeket. Esküszöm, a múltkor keresem az ingemet a helyén, hát a kilincsre akasztva lóg a vállfán, mert anyósom kivasalta, és úgy szokta kiakasztani. És tényleg, ha elmész hozzájuk, lógnak a különböző kilincsen a vállfák, mindegyiken egy ruha, öltöny, zakó, ing, blúz… Egyszer leszedem az összeset, és beakasztgatom a szekrénybe.
– Hát tedd meg – bíztatta Csilla.
– Nem is az… – legyintett Gyuri, és már majdnem sírt. – Amikor összeházasodtunk, apósom megjelent a havi BKV-bérletszelvénnyel. Mert addig is ő vette a lányának, hát gondolta… Mondtam, Karcsi bácsi, keresek én annyit, hogy… Mert addigra már én is megvettem. De ő minden hónapban megvette. Én is. Nem hiszitek el, a nejem három évig úgy utazott a buszon, hogy két bérletszelvénye volt. Akkor megtörtem…
– Megtörtél? Te? – csodálkoztam az öntörvényű, büszke, hibátlan Nagy Györgyön.
– Fél évig nem vettem. Aztán karácsonykor együtt a család, s apósom benyög valami fél mondatot arról, hogy hát tudja, milyen nehéz manapság a fiataloknak, de hát azért a bérletet vehetném én a feleségemnek, elvégre neki három gyereke van, mi lenne, ha mindegyiknek ő venné a bérletet… Azóta semmit! Értitek? A múltkor megjelentek két színházjeggyel… Kérdezem, mivel tartozom. Á, nem, nem. De, de! Kifizettem. De rettegek, ha megrendülünk anyagilag, elkezdenek újra atyáskodni felettünk, lógnak az ingek majd mindenfelé, beírja a szelvényszámot a bérletre, befizeti helyettünk a gázszámlát… Nem, nem, még jobban kell hajtanom, csak már hulla fáradt vagyok, alig látom a srácaimat…
– Neked legalább vannak gyerekeid, egyenesben van az életed – szólt irigykedve Csilla. – Én hol találok egy normális fiút?
– Elég sok fiút sikerül találnod, úgy hallom.
– Normálisról beszélek, Gyuri. Akiben meg lehet bízni. Olyan, mint te.
– Senkiben sem lehet megbízni. A legártatlanabb képű öregasszonyról is bármi rossz kiderülhet. Például, hogy ő a cipőfűző-felelős.
– Micsoda?
– Nem tudtad? – hörgött Gyuri, és furcsán csillogott a szeme. – Vannak cipőfűző-felelősök, akik a legválságosabb pillanatban megszólalnak: „Ki van oldódva a gyerek cipőfűzője.” Vagy „Kösse be a cipőfűzőjét, mert elesik.” De van rosszabb is. A múltkor egy fiatal nő megbámulta a srácunkat, tudjátok, a kis Gyurit. „Milyen helyes, satöbbi”. Erre én: „Miért nincs sajátja? Egy ilyen csinos nőnek biztos szép gyereke lenne. De ha csúnya, az se baj, mert az ember a saját gyerekét mindenképpen szépnek látja.”
Elharapta a mondat végét, látva, Csilla milyen dühödten marcingolja a hamburgerét. Nem volt szerencsés a gyerekekre történő utalás. Próbáltam menteni a helyzetet.
– A gyerek sem fenékig tejfel – jelentettem ki. – Emlékeztek, amikor Petőfi miatt apám hülyére vert?
– Téged sosem bántott – tiltakozott a bátyám.
– Nem? – kiáltottam, s még a hasábkrumplit sütögető kis csaj is ránk bámult. – Minden nap megvert.
– Csakugyan? – töprengett. – Nem emlékszem.
– Nekem is úgy rémlik – avatkozott közbe Csilla –, hogy Elemérnek sok mindent elnéztek… Hiába, no, a papa szeme fénye! De téged még Baba néni is szeret. Nem véletlenül választott téged.
– Ez nem így van! – tiltakoztam, mert a végén még az derül ki, hogy hármunk közül nekem a legjobb. – Téged – mondtam Csillának – apáék el sem engedtek volna.
– Pedig jöttem volna szívesen.
– Nehogy azt hidd, hogy egy népünnepély Baba nénivel együtt lakni… – szóltam elcsukló hangon, és eszembe jutott az éjszakára bezárt ajtó, az eltüzelt dolgozatok, a reménybeli fiatal lányok távoltartása, és az adu ász, a tejeskávéba fullasztott zsömlék hekatombája.
– A szüleinkkel sem… – mordult Csilla, és neki is lehettek erről élményei, mert hosszasan, némán meredt maga elé.
– Abban mindannyiunknak volt része – vitatkoztam –, míg Baba néniből csak nekem.
– Neked könnyű! – fakadt ki váratlanul Gyuri. – Ott volt a saját fantáziavilágod. Emlékszem, egész nap kint fociztál a kertben, közvetítetted magad és könyvelted az eredményeket. Meg a filmsorozatok, amiket játszottál… És a kamu országokból épített kamu világ, kamu térképekkel, kamu szereplőkkel. Kamu királyokkal és kamu hírességekkel. Még nevük is volt, mi? Emlékszel rájuk? Várj csak! Volt a Hamzsi, a Kötözék…
…Az még kicsi koromban lehetett. Akkoriban Pitypangnak hívták a kedvenc focistámat. Hol volt a Besztonvrics csapata Sukutapával, Orlando Kájszonnal, Vered Dorberttel, Jebadával?… Sukutapa például olyan gyógyszert kapott gyerekkorában, hogy két és fél méterre nőtt, ezért minden szögletnél, felugrás nélkül is bebólintotta a labdát. Ő fejelte a legtöbb gólt a galaxisban… Ezt persze nem tudhatja Gyuri, Csilla meg végképp nem.
Ahogy álltam a tükör előtt a fürdőszobában, s azon töprengtem, mondhatná-e nekem Gyuri azt, hogy Hamzsi meg Kötözék, hiszen biztos, hogy nem tud róluk, meghallottam Baba néni rikácsoló hangját:
– Meddig kushadsz még a fürdőben, Elemér? Le akarok feküdni, és még nem zártalak be.
Nesze neked, Nagy Marosi Elemér. Se lakásod, se feleséged, se egy normális állásod, és hiába van akkora fantáziád, mint ide ’Lacháza, legfeljebb Zárkövy helyesírási hibáit javítgatod.
– Jövök már, Baba néni.
– Na azért!
++++++++++
– Azt mondják a gyerekre, ha folyik az arcán a tej, csokis a képe és még a takony is szivárog az orrából, mert képtelen megtörölni, hogy jaj, milyen aranyos – dünnyögte Baba néni a szemközti falhoz beszélve, és csámcsogva falta a kávéban szétázott zsömledarabokat. – Ellenben az öregasszony gusztustalan, ha csattog a protézise, vagy fogatlan szájából kifordul a félig rágott kenyérbél. Esetleg megtapad a szája sarkában, s ezért beszéd közben apró nyálfoszlányok vibrálnak az ajkai között. Ha a kölök bepisil vagy bekakil, ónezsanír tutykolják az anyukák a szart. Újabban még az apák is törölgetik a csecsemő fenekéről a rászáradt, barnásfekete ürüléket, miközben még mosolyognak-gügyögnek is, jól megdögönyözik az apró meztelen testet, és szétpuszilják a gyerek nyálas-taknyos-könnyes fejét. Így van?
Vállat vontam, mert próbáltam nem figyelni a szavak jelentésére, hogy legyűrjem a reggelimet. Baba néni folytatta:
– Viszont ahhoz már gyomor kell, hogy az elfekvőben a saját piszkában fetrengő aggastyán alól kipucolják az ágyat, és senkinek sem jutna eszébe egy nyolcvanéves bácsikát megdögönyözni, majd a pofiját össze-vissza csókolgatni. Ez miért van?
Nem tudtam a helyes választ, csak tippeltem:
– A fiatalság szép. Az öregség nem.
– Az öreg útban van – bólogatott Baba néni. – Jönnek a fiatalok, és kell a hely. Ezért nem leljük örömünket bennük, szabadulnánk tőlük. Valószínűleg genetikailag belénk épült. Valamikor én is fiatal voltam – szólt váratlanul, és annyira mereven nézett mögém, hogy kénytelen voltam megfordulni. Éppen szemmagasságban egy új képet fedeztem fel; fekete-fehér fotó, minőségéből ítélve a világháború előtt készülhetett, s ha értenék az ilyesmihez, biztos mondhatnám, hogy a rajta szereplő hölgy frizurájából és ruházatából is erre a korra lehetne következtetni. Az öreglány követte fejmozgásomat. – Így néztem ki fiatalon. Ugye hihetetlen? De hiszen meséltem már neked róla, hogy bomlottak utánam a férfiak. Egy másik korban. Másik bolygón. Egy másik világon. Az ember sosem tudhatja…
Hosszasan nyomkodta a zsömléjét, elkalandozó figyelemmel kavargatta a kávét, és már-már attól féltem, a péksütemény teljesen feloldódik az egyre zavarosabb barna lében. Pár perc szünet után hirtelen folytatta:
– Sosem tudhatjuk, mi lesz később. Olvastam egy regényt, amiben egy sikeres, gazdag pesti vállalkozó, akinek szép családja, háza, mindene van, arról beszél, hogy a jövő tervezhető. Vannak dolgok, amik nem következhetnek be. Például kizárt dolog, hogy New York-i hajléktalanként fejezze be az életét. És aztán mi történik? A felesége hirtelen meghal, a fia kábítószerrel kereskedik, lecsukják, a lánya külföldre megy egy férfi után… Summa summárum, hősünk követi… Nem részletezem, végül New Yorkba kerül a lánya udvarlójához, aki egy nap kidobja őt is, meg az elkurvult nőt is… Hajléktalan lesz és megfagy.
– Ki írta ezt a regényt?
– Valami mai fickó. Zárkövy talán… Olyan hülye neve volt. De nem ez a lényeges. Képzeld el, ha egy kolozsvári magyar családnak azt mondják 1910-ben, hogy tíz év múlva Romániában fog élni. Jó vicc! Mi fiatal lányokként bálokról álmodtunk. Nagypolgári háztartásról, katonatiszt férjről, száz hold földről. Aztán mi lett belőle? Kitelepítés. Szövőnő három műszakban. Alkoholista férj. Kommunista szombat. Te el tudod képzelni, hogy valaki 1940-ben arra gondolt, hogy tíz év múlva kommunista szombatot tartanak a Rákosi Mátyás Művekben? Folyton a jelenből indulunk ki, és a fantáziánk nem terjed túl a saját tapasztalatainkon.
Hát igen, gondoltam, a suliban mi is azt játszottuk a fiúkkal, kinek milyen kocsija lesz, ha felnő. Trabant, Zsiga, Wartburg. Aztán a tizenöt éves találkozón Suzukival, Opellel, Fiattal jött mindenki. A marha Belényi céges Audival. Belényi volt a leghülyébb alsóban. Aztán kikupálódott. A divatos, vágyott szakmák közé tíz-tizenkét évesen az autószerelő, a futballista, a kamionsofőr vagy a lángossütő tartozott. Senki sem akart számítógép-programozó vagy biztosítási ügynök, esetleg mobiltelefonos tarifacsomagokat értékesítő előadó lenni, pedig a legtöbbjük az lett. És mekkorát szívott az, aki írógépszerelőnek tanult a nyolcvanas évek végén, mondván, írógépre mindig szükség lesz, amíg hivatalok, akták és bürokrácia van. A bürokrácia nem szűnt meg, az írógép viszont igen. A hagyományos, a villany- és a gömbfejes írógép egyaránt, hiába is próbált volna valaki haladni a korral.
– Az öregek – folytatta Baba néni kissé csapongva – mindig azt mondják: „végigdolgoztam az életemet”. Megfigyelted? Nos, ha így lenne, ha itt ennyi ember dolgozott volna megállás nélkül, akkor már tejjel-mézzel folyna minden. Vajon egy függetlenített párttitkár is ezt mondja? Persze, bement reggel a munkahelyére, ott nézgelődött, felírt, bemószerolt, taggyűlést tartott, ellenőrzött, tanulmányozta és végrehajtotta a párt legfrissebb direktíváit… Eltelt az idő. Hazament este, azt mondta az asszonynak: jaj, de sokat dolgoztam! És ha elment nyugdíjba és a hatvanegyesen nem adták át neki a helyet a József Attila Gimnáziumból kitóduló diákok, hát hangosan így kommentálta: „Ezek a mai fiatalok! Nem tisztelik a koromat, pedig végigdolgoztam az életemet!”
– Hát én ilyet sose fogok mondani – csóváltam a fejemet. – Tipikus kamu szövegek. Például amikor azt írja az újság gyászjelentése: türelemmel viselt szenvedés után... Megfigyelte, Baba néni? Látott már olyat, hogy valakiről megjelent: türelmetlenül viselt fájdalmak, örökös nyavalygás, a környezetének őrületbe kergetése után végre elhunyt.
Az öreglány gyanakodva mustrált a tekintetével. Nem tetszett neki a téma. Azt hittem, találva érzi magát. De végül azt kérdezte:
– Mondd, Elemér, nem foglalkoztat téged egy kicsit sokat a halál gondolata?
– Mindig attól tartottam, hogy fiatalon fogok meghalni – feleltem, de nem említettem, hogy Petőfi reinkarnációjaként eleve nem lehettek nagy kilátásaim.
– Hát olyan borzasztóan fiatalon már nem halhatsz meg – állapította meg Baba néni.
– Nem – bólintottam. – Borzasztó fiatalon már nem. Ez kimaradt az életemből.
Baba néni szúrós szemmel végigmért. Még sosem láttam ilyen már-már aggodalmas érdeklődést a pillantásában.
– Sok minden kimarad az életedből, Elemér. Te nem udvarolsz lányoknak? – kérdezte hirtelen.
Gondoltam, nem dőlök be a provokációnak. Az öreglány az elején kikötötte, hogy nőket nem hozhatok fel. Csak ingattam a fejemet.
– Fiatal vagyok még a nősüléshez… – kentem el a témát egy XIX. századi gavallér lezserségével.
Persze, nősülésről szó sem volt. Esélye se nagyon. A legpotenciálisabb jelöltnek, Barbarának fogalma sem volt róla, hogy a köszönőviszonynál (amivel bizonyára ő jellemezné a helyzetet) mennyivel mélyebb és komolyabb a kapcsolatunk. Például újabban, éjszakánként, ha nem jött álom azonnal a szememre (és ez kilenckor még gyakran megesett), leeresztettem egy kötelet (kötélhágcsót, létrát, mikor mit) az ablakon, és Borbála ezen kúszott fel hozzám; jól kijátszottuk az öreglányt. Ha azonban a fantáziám nem bizonyult elég élénknek, melankóliába zuhantam, mert nem elég, hogy be vagyok zárva a szobába egy dilinyós főbérlő miatt, de még nőhöz is csak képzeletbeli kötelek segítségével juthatok.
Aznap este, amikor a fürdőszoba tükörbe belenéztem, a saját arcom helyett Baba néniét láttam. Hangosan kimondtam, amire gondolok, és a tükörből az ő protézises szája tátogta vissza: „Eltelt az élet, és nem történt semmi.”
++++++++++
Alapvetően női lelkem van, amennyiben inkább várakozom, hogy történjenek velem a dolgok, és kevésbé alakítom azokat. (Lehet, hogy mégis én voltam anyám álmában a csillagszemű, szőke kislány, és cseréltünk a húgommal, mert ő folyton függetlenségre, önálló egzisztenciára vágyik, és úgy vadássza a férfiakat, mint egy fordított Casanova.) Persze az sincs kizárva, hogy csak az undok, férfisovén világ rajzolta így fel a nemi szerepeket, mert manapság még abban is kételkednek egyesek, hogy létezik-e egyáltalán ilyen különbség. Vagyis a fiúk azért játszanak katonásdit, mert az óvodában azt nyomják a kezükbe, a lányok pedig azért babáznak, mert az előítéletes társadalom azt vesz nekik a születésnapjukra. Mindenesetre tehetetlen dühöt éreztem, és a kikosarazott várkisasszony sértettségét, amikor észrevettem, hogy Barbarának udvarlója van. Már maga a szó is anakronisztikus (van ugyan udvar a bérház közepén, de azt épeszű ember már nem kerülgeti); a helyes szakkifejezés szerint járnak egymással. De járókának mégsem nevezhetem az illetőt, jobb híján maradt az udvarló. Valószínűleg Barbara kiröhögne, ha tudná, hogy azt a nyeszlett, magas fickót így neveztem. Ő magában biztos úgy hívja: a pasim. Vagy: a Laci. A barátnőinek azt mondja: a kedvesem. Ha idegeneknek bemutatja: a párom.
A következő pillanatban zörögtek az üvegen, az utca felől; Borbála (én már csak így hívom) csimpaszkodott az eresz szélébe. Gyorsan kinyitottam neki az ablakot, bemászott. Csak bugyit és melltartót viselt.
– Már ágyban voltam – magyarázta. – De nem tudtam elaludni.
Helyet csináltam neki magam mellett. Bebújt, a takarót a nyakáig húzta, csak a feje látszott ki. A szeme ide-oda járt kíváncsian a plafon különböző pontjait fürkészve.
– Az öreglány?
– Soha nem jön be – nyugtattam meg.
Hihetetlennek tűnt, hogy miattam felmászott ide. Lehetett volna úgy is, hogy én ereszkedem le, s akár mint a Világ Ura (kényszerrel), akár mint a Nagy Marosi Elemér (vonzerővel) ráveszem a látogatásra. Mindegy, a lényeg, hogy itt kucorog az ágyamban. Halkan sutyorogtunk, nehogy Baba néni gyanút fogjon. De el voltam rá szánva: kihajítom az ablakon, ha bejönne tiltakozni. Ez sem volt éppen utolsó kép, de letettem róla, így zavartalanul beszélgethettünk.
Szó esett például autókról; Borbála megemlítette, mennyire imponálna neki, ha elvinné valaki autókázni. Jó messzire, kötöttségek nélkül, csak a száguldás, a céltalan utazás kedvéért, mint a filmekben: tengerparti hegyek közötti szerpentinen, lehajtott tetővel, miközben hosszú haja lebegne a szélben…
– Ott állunk meg, ahol akarunk – tette hozzá elrévedve.
– Ez már szinte költészet – merengtem.
– Te költő is vagy? – kérdezte repesve, pillája verdesett.
– Már mondtam: csak prózát írok. – Hátrasimítottam a hajam, s csak úgy, mellékesen, odavetettem: – Most jelent meg egy novellám valami irodalmi lapban.
– Ne mondd! – csillogott a szeme.
– Felolvassam?
– Inkább meséld el, miről szól.
– Hát jó – egyeztem bele csalódottan. – Az a címe: „Írógép-szerelő a XXI. században”. Arról szól, hogy a főhőst a nyolcvanas években írógép-szerelőnek adja be az apja, „Kádár is ezt tanulta”. „De ő is mással foglalkozott inkább!”, ellenkezik a srác, mert érzi a bajt. Az apa azonban – határozott, erős akaratú apa, aki a gyerekében éli ki mindazt, ami neki nem sikerült – hajthatatlan. „Ez biztos megélhetés. A bürokrácia virágzik, s ez csak fokozódni fog. Mindenkinek egy íróasztal az álma, sok-sok papírmunkával, jelentésekkel, kimutatásokkal. Mancikák, titkárnők mindig lesznek. Írógépkattogás tölti be a minisztériumok, a hivatalok, az egyetemek, iskolák, a rendőrség, a kórházak folyosóit. Minden kattogás mögött ott egy írógép, ami elromlik, s akkor szükség lesz rád. Hej, ha még egyszer születnék, csak írógépszerelőnek állnék.”
De mire hősünk elvégzi a szakiskolát, egyre jobban terjedni kezd a számítógép. A régi Naumann írógépek helyét átveszik Neumann János találmányai, a számítógépek. Néhány év, és az irodák otthonos, meghitt kattogása végleg elenyészik. Sem mechanikus, sem villany, sem gömbfejes írógépre nincsen szükség többé. Hősünk minden egykori iskolatársa átáll a nyomdagépek szerelésére vagy egészen más pályát választ, ő azonban makacsul ragaszkodik ahhoz, amit tanult, amit szeret, amihez egyedül ért.
– De aztán – szólt közbe Borbála – ő is csak beáll a sorba, s lesz belőle biztosítási ügynök…
– Nem áll be az új sorba! – tiltakoztam. – Marad írógép-szerelő. Mindenkit ismer, aki a szakmában van: gyűjtőket, régiségkereskedőket, megrögzött klaffogókat, a technikai civilizáció túlburjánzásának nagy ellenségeit, akiknek mégis szükségük van írógép-szerelőre. És, képzeld, az országban már csak ő szerel. Így kialakul egy kis közösség, aminek ő a mestere. Hívják telefonon, e-mailben, bárhová kiszáll. – Szinte lelkessé tett a helyzet, úgyhogy kicsit visszafogtam magam, s próbáltam kívülállóként, szenvtelenül mesélni: – Ugyan tök felesleges, amit csinál – hiszen már maga az írógép is felesleges, pláne a szerelője –, de jól keres vele, s azt hiszi a maga zárt világában, hogy ez egy működő, értelmes világ. Figyelsz egyáltalán, Borbála?
Lelkesen bólogatott.
– Most mesélj a Petőfi-reinkarnációról! – kérte, mert egyszer erről is elszóltam magam előtte.
Nekem persze nem kell kétszer mondani, szívesen mesélek, bár nem pont arról, amit kérdezett.
– Petőfihez való különleges viszonyomról már beszéltem, de a költészet iránt egyébként is megmagyarázhatatlan rajongás élt bennem már zsenge ifjúkoromban. A családi legendárium szerint Arany kötettel a hónom alatt sétálgattam a lakásban, és A walesi bárdokból idéztem. Én inkább Petőfire, majd gimnazista koromból a József Attila iránti lelkesedésre emlékszem. Egyszer családlátogatásra jött a bátyám osztályfőnöke. Mivel az én osztályfőnököm sosem jött, s ezért háttérbe szorítva éreztem magam, hát igyekeztem előtérbe kerülni, és elszavaltam Petőfitől a Mit nem beszél az a német-et. Ebben van az ominózus sor, miszerint „háborút küld a magyarra, országunkat elfoglalja. Foglalod ám a kurvanyádat…” Ezt többször elismételtem, ha valaki nem értette volna tisztán. Az osztályfőnök próbált konszolidált maradni – körzetes iskola, járt ő bizonyára igen cifra családoknál is, csak arra ügyelt, ne hergelje a szülőket –, de miután elment, apám rettenetesen elvert. És még azt állítják a testvéreim, hogy én nem kaptam ki soha. Kac-kac.
Erre az esetre persze Gyuri is emlékezett. Égett az arcáról a bőr, elvégre kitűnő tanulóként hozsannára és mennybemenetelre számított, ehelyett a hülye öccse magánszáma lett a téma.
– Hát igen – bólogatott Gyuri, amikor felidéztem neki a jelenetet. – Akkor csakugyan elpáholt a fater. Nem mintha nem érdemelted volna meg…
Na tessék, Gyuri miatt egészen elfeledkeztem Barbaráról. Közben mintha el is szundítottam volna. Méghozzá alaposan, mert odakint világosodik, s az autóforgalom beszűrődő zajából ítélve legalább fél hét lehet. Lassan fel kell ébredni…
FOLYTATÁS:
http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.536.3