Hír: Hunnia - 35. rész
(Kategória: Szappanopera (Folytatásos regény))
Küldte: Ungváry Zsolt
2009. március 04. szerda - 08:51:04

-A helyi rendõröket nem is engedték oda a balesethez...

KI ÁLL A HÁTTÉRBEN?


- A helyi rendõröket nem is engedték oda a balesethez – mesélte Feri, a merénylet helyszínére biciklijével elsõként érkezõ éjjeliõr a kocsmában Molnárnak, akit a hun titkosszolgálat küldött, hogy nyomozzon a két halálos áldozattal járó robbantás ügyében. Azt már csak itt tudta meg, hogy nem is két áldozat volt, hiszen a mozdonyvezetõt néhány nappal késõbb elgázolta és cserbenhagyta egy ismeretlen autó.
- Úgy bizony – helyeselt a csapos Feri szavaira. – Pestrõl jöttek valakik. Civil ruhában. Nagy agyasok lehettek, mert elirányítottak mindenkit. A mieinket szabályszerûen elzavarták.
- A mozdonyvezetõt ismerte valaki? – kérdezte Molnár.
- Ugyan, ki? Nem idevalósi volt. Én azt se tudtam, hogy meghalt.
- Benne volt az újságban. K. Jenõ mozdonyvezetõ… Tudom, hogy õ volt, én láttam… - folytatta Feri. – Amikor kikászálódott a kisiklott masinából, vérzett a feje, de magánál volt. Káromkodott, jajveszékelt, szidott mindenkit… Gyorsan lekapcsolta valami fickó, és elvezette onnan jó messzire.
- Persze, hiszen orvosra volt szüksége – bólogatott Molnár.
- Nem úgy tûnt, mint akit orvoshoz visznek… Egyszerûen el akarták távolítani a közelbõl. Aztán olvastam az újságban a balesetrõl.
- Odaírták, hogy ez az a mozdonyvezetõ, aki…
- Nem írtak semmi ilyesmit. De én emlékeztem rá. Volt mellette egy fénykép is.
Molnár nem akarta ezt a szálat tovább erõltetni, inkább rendelt még egy italt Ferinek, az illendõség kedvéért õ is felhajtott egy pohár sört, és indult. A kijáratnál azonban egy apró kis emberke megfogta a karját.
- Újságíró, mi? – kérdezte.
- Nem vagyok – felelte gyorsan Molnár, kis zavart mímelve. Ha már gyanúsnak találják a kérdezõsködését, inkább higgyék újságírónak, mintsem kiderüljön a valóság. Az emberke mosolygott.
- Jó, értem én. Kíváncsi típus. De mifelénk veszélyek leselkednek a kíváncsiakra…
- Fenyeget? – csodálkozott Molnár.
- Jaj, nem, dehogy! A fenét! Nem tõlem kell félni. De ez az egész ügy… - Lehalkította a hangját, intett a fiatalembernek, hogy dugja közelebb a fülét. – Valami nem stimmel ezzel a merénylettel. Itt mindenki tudja, csak nem merik mondani. A srácok elõzõ este furcsa alakokat láttak a sínek körül ólálkodni. Arrafelé, ahol a robbanás történt.
- Milyen srácok?
- Hát srácok. Gyerekek. Fiúk. Mentek focizni a kiserdõ mellé. Ott van két régi kapu. Illetve csak a fémváz, de elég az…
- És kinek mondták el ezt a fiúk?
- Hát a szüleiknek… Azok meg a lelkükre kötötték, hogy eszükbe ne jusson errõl beszélni.
- Miért?
- Mert ha valakik itt robbantani akartak és megtették, akkor azokkal nem tanácsos ujjat húzni. Pláne, hogy nagyon magasról jöhettek. Ezt az ügyet el akarták mismásolni.
- De hiszen meglett a tettes. Valami Bollóknak hívták.
Ezen már felkacagott az emberke, sõt még néhányan, akik a közelben álltak és füleltek.
- Min nevetnek?
- Maga elhiszi, hogy õ tette?
- Õt fogta el a rendõrség. Miért ne hinném?
- Mert akkor maga az egyetlen…
Molnár a fejét csóválta.
- Hát ha ilyen tisztán lát mindenki, akkor miért nem mennek a rendõrségre?
- Minek? Úgy sincs semminek semmi következménye soha. A rendõrök csak azzal foglalkoznak, hogy megbírságolják a gyorshajtókat. De meg lehet õket vesztegetni, s akkor mehetsz kétszázzal is. Ez így mûködik.
- De hát így nem lehet élni!
- Már hogyne lehetne.
- És ha holnap magukat robbantják fel?
- Ugyan már, miért robbantanának fel?
- És ha maga ül azon a vonaton? Vagy a felesége?
- A feleségem tíz éve elhagyott – legyintett az emberke.
Molnár sóhajtott. Tényleg nagy bajok vannak ebben az országban, gondolta.

+++++++++++++++++

Néhány nappal azután, hogy a Szindbád étteremben egy ötfõs, a Duna túlsó partjáról érkezett csoport randalírozott egészen addig, amíg a hun rendõrök és gárdisták el nem fogták õket, újabb, ezúttal legalább száz fõs csapat próbált átkelni a Reinhardt Péterrõl elnevezett hídon. Ezúttal azonban – hála a partokon elhelyezett térfigyelõ kameráknak és a dunai járõröknek – már a szigetre sem léphettek be, mert megerõsített rendvédelmiek várták õket. Lehet, hogy nem is akartak bejönni, pusztán erõdemonstrációnak szánták. Üvegekkel, kövekkel megdobálták a rendõröket, néhány botot ráztak fenyegetésként, mire a hunok megmutatták az éles lõfegyvereiket. A cigányok sem késtek a válasszal, náluk is akadtak géppisztolyok, de lövés nem dördült el. Végül is a behatolók – néhány átkiabálás után, amelyek többnyire arról szóltak, hogy megbosszulják megsebesült társukat, továbbá, hogy mindaddig visszajárnak, amíg négy másik társukat szabadon nem engedik (õk jelenleg egy etelvári fogdában vártak a gyorsított ítéletre) – hátat fordítottak, s a híd vaskorlátját megrongálva, néhány botot és követ a folyóba hajítva (jelképesen a hun naszádok felé) elvonultak.
Morczos Kálmán belügyminiszter kollegiális alapon felhívta a szomszédos megye kapitányságát, hogy információkat adjon a maffiaszerû csoportról, továbbá esetleges segítséget kérjen az újabb atrocitások megakadályozására. Legnagyobb meglepetésére a fõkapitány helyettese közölte, hogy nem tudnak maffiacsoportokról, elszigetelt, magányos bûnözõk természetesen vannak, de ezek jó része a rendõrség látókörében van.
- Teljesen mégsem lehettek látókörben, ha százan átmasíroztak a fél megyén, és feljöttek a hídra, amit egyébként a magyar rendõrség is nagy erõkkel figyel… - szólt maliciózusan Morczos, aki már sokszor felrótta, hogy a magyar hatóságok indokolatlan gyanakvással és szigorral járnak el mindenkivel szemben, aki hun papírokkal a trianoni Magyarország területére lép.
- Urai vagyunk a helyzetnek – ismételte meg a fõkapitány-helyettes.
- Nézd, Béla – váltott hangot Morczos, hiszen jól ismerte a századost. Másfél évvel ezelõttig neki is felettese volt. – Mit bohóckodunk itt? Te is tudod, én is, hogy száz felfegyverzett partizán próbálta megrohamozni a szigetet.
- Mit értesz partizán alatt?
- Ne komolytalankodjuk el a dolgot, Béla! Vagy már saját magatoknak is hazudtok?
- Nézze, belügyminiszter úr – mondta a százados, enyhe gúnnyal ejtve a másik címét. – Mi nem tudunk maffiózókról, maffia csoportokról, ilyenek Szicíliában vannak, meg a Keresztapában, tudja, a Marlon Brando. Itt mindenki szorgalmasan és becsületesen dolgozik, akad ugyan néhány szegény, a társadalomból kitaszított szerencsétlen, aki a megélhetése érdekében olykor-olykor a máséhoz nyúl, de csak azért, hogy saját és temérdek csemetéje éhét elverje…
Morczos nem bírta nevetés nélkül, a fõkapitány-helyettes sem játszotta tovább a szerepet.
- Másrészt, Kálmán, te is tudod, hogy nem vagyunk a magunk urai.
- Azt hittem, a rendõrség független.
- Az egy másik videójáték… A rendõrség hierarchikus rendszer, a csúcsán az országos rendõrfõkapitány, afölött a rendészeti miniszter, afölött a miniszterelnök, aki fölött már csak a Jóisten lenne, ha hinne ilyesmiben…
- A politika elvtelen kiszolgálói lettetek! – dühöngött Morczos.
- Te is politikusoknak engedelmeskedsz… Nem így van? A politikusok dolga, hogy megmondják, mit kell tennünk, és mi megtesszük.
- Nem a politikusoknak engedelmeskedünk, hanem a törvényeknek!
- A törvényeket a politikusok hozzák.
- Vannak olyan törvények, amelyeket nem politikusok hoztak.
- Azok nem érvényesek ránk.
- Azok minden emberre érvényesek. Ahol felbukkan egy százfõs csoport fegyverekkel, és terrorizálja a lakosságot, ott fel kell lépni velük szemben, akármit mond errõl a törvény, a politikusok vagy bárki.
- Nálatok te azt teszel, amit akarsz? Szép kis anarchia.
- Szó sincsen róla. De nálunk a politikai rendszer az emberek érdekében mûködik.
- Minden politikai rendszer ezt állítja magáról. Láttál már olyan politikust, aki bejelentette, hogy kizárólag önnön haszna érdekli, és tojik mindenki fejére?
- Történetesen láttam ilyet. A te miniszterelnököd Õszödön.
A fõkapitány-helyettes pár másodpercig várt, aztán ismét a kezdeti hivatalos hangon szólalt meg:
- Tudomásul vettem a jelzését, belügyminiszter úr, de még egyszer, nyomatékosan közlöm, hogy nálunk kizárólag magányos bûnelkövetõk vannak, és az indokolatlan csoportosulást igyekszünk megakadályozni.
- Persze, ha ellenzéki tüntetõk mennek…
Egy kattanás jelezte, hogy Béla lerakta a telefont.
Morczos, már csak lelkiismerete megnyugtatása végett, az Etelvárral szemközti település polgármesterét is felhívta, aki kifejezetten ellenségesen fogadta a beszámolót, sõt az egész konfliktust hun belügyként értelmezte.
- És jobb lenne – fejezte be a polgármester már-már fenyegetõen -, ha a problémáikat nem exportálnák Magyarországra.
Ekkora pofátlanság láttán Morczos jószerivel csak hápogni tudott, és jobb híján elrendelte a híd fokozott õrzését és a járõrözések sûrítését.

++++++++++++++

Molnár Zoltán megtudta, hogy a mozdonyvezetõt nem hallgatták ki, hiszen sebesülten feküdt a kórházban. Amikor pedig sor kerülhetett volna erre, a nyomozást már le is zárták, a tettest õrizetbe vették, és megállapították, hogy Bollók Sándor egyedül tervelte ki és hajtotta végre a robbantást. Olyasmivel a rendõrök nem bíbelõdtek, hogy a gyenge képességû, visszahúzódó, már-már ügyefogyott Bollók hogyan lehetett képes ilyesmire. Az okok kiderítése a bíróság dolga. A rendõrök prezentálták a tettest. Hogy az ügyben milyen telefonokat és kik bonyolítottak, az nem tartozik az egyszeri nyomozóra…
Az pedig, hogy a mozdonyvezetõ alig jött ki a kórházból, halálra gázolta egy autó, a tragikus véletlenek sorába tartozik. Nem is hinné az ember, mennyi furcsa, megmagyarázhatatlan véletlen történik a világban…
Az eset kivizsgálása kapcsán azonban Molnárban egyre erõsödött a gyanú, hogy veszélyben lehet Feri, a biciklis is, aki elsõként ért a helyszínre, s aki eddig mintha elkerülte volna a rendõrség figyelmét, jóllehet szinte szemtanúnak számított.

++++++++++++++

Egy külföldi érdekeltségû befektetõi csoport két képviselõje tárgyalt egy szállodai szobában néhány magyarországi politikussal és vállalkozóval. Többféle téma is terítékre került, általában azokról a trükkökrõl esett szó, ahogyan állami vagy önkormányzati tulajdonban lévõ telkekhez olcsón hozzá lehet jutni, s ezeket késõbb más ingatlanokkal elcserélve vagy értékesítve, busás haszonhoz jutni. Különösen szerencsés olyan területet vásárolni, amely késõbbi rendezési tervek szerint autópálya vagy más jelentõs állami beruházás útjába esik, így vagy a kisajátításkor emelkedik az értéke, vagy az elkészülõ beruházáshoz kapcsolódóan a külföldi befektetõ is létrehozhatja a saját projektjeit. Miután a legkülönbözõbb variációkat végigbeszélték (a külföldi csoportnak korlátlan fantáziája volt arra nézve, hogyan lehet a magyarországi természeti adottságokat kihasználni, s mivel ebben a kérdésben a kormánynak viszont semmilyen ötlete nem volt, könnyedén uralták a tárgyalást), felvetettek még egy témát.
- Van még egy elképzelésünk – szólalt meg egyikük, amikor már úgy tûnt, az egész országot virtuálisan felparcellázták és szétosztották, kaszinókat, reptereket, erõmûveket és bevásárló központokat álmodva mindenhová. – Nagyon jelentõs és értékes ásványvíz-kincs van a Hun-sziget alatt.
- Igazán? – kérdezte a kormányzatban is szerepet játszó politikus.
- Régóta figyelemmel kísérjük – bólogatott a külföldi befektetõ. – Az édesvíz a huszonegyedik század olaja.
- Igen, errõl már hallottam. De a sziget jelenleg nincs teljes mértékben az ellenõrzésünk alatt.
- Tudok róla. Mi mindenrõl tudunk. Arról is, hogy az érintett település, Mátyáskút polgármestere lemondott, és új választást írtak ki. A palackozó üzem ugyan részben magántulajdonban van, de maga a forrás még nem; és talán sor kerülhetne a privatizációjára egy új polgármester idejében.
- Nem ismerem pontosan a hun törvényeket, de szerintem erre nem nagyon lenne mód.
- Mindenre van mód. Kizárólag akarat és pénz kérdése. Az elsõ lépés mindenesetre a polgármester jóindulatának megnyerése.
- Azt sem tudjuk, ki lesz az új polgármester.
- Dehogynem tudjuk. Az lesz, akit akarunk. Vagy megnyerjük magunknak az egyik jelöltet, vagy saját jelöltrõl gondoskodunk…
- Nem lenne szerencsés a régi recept szerint balliberális pártszínekben elindítani valakit… Annak Hunniában fikarcnyi esélye sem lenne.
- Mindenhol a térség adottságai szerint dolgozunk – bólogatott a befektetõ. – Elég nagy erõ áll mögöttünk – tette hozzá cinikus mosollyal. – Egy vacak falu polgármesterének megvétele csupán ujjgyakorlat…

++++++++++++++++++

Lilla, Molnár Zoltán jegyese, kissé furcsállotta, hogy a fiú ilyen váratlanul elutazott. Szó esett persze valamilyen egyetemi tanulmányi kirándulásról, de nem tûnt túlzottan valószínûnek. Amikor véletlenül összefutott Zoltán egyik évfolyamtársával, aki semmit sem hallott az állítólagos kirándulásról, már kimondottan gyanakvóvá vált. Rögtön felhívta a fiú mobilját.
Molnár éppen egy ellenzéki politikussal beszélgetett egy presszó eldugott kis asztalánál, amikor zsebében zizegni kezdett a telefon. Rögtön ki akarta kapcsolni, de a kijelzõn Lilla mosolygott.
- Bocsánat… - dünnyögte. – Szia – szólt bele fojtott hangon.
- Szia Zoli. Csak hívtalak…
- Látom.
- Kérdezni szerettem volna, jól vagy-e…
- Persze, hogy jól vagyok – mondta a szerelmes võlegény elolvadó hangja helyett egy türelmetlen hivatali bürokrata stílusában.
- Baj, hogy hívtalak?
- Dehogy baj, ne haragudj, de…
- Szeretsz?
- Igen, igen, hogyne!
- Mondjad, hogy szeretsz!
Zoltán a szemben ülõ képviselõ rezzenéstelen arcára pillantott.
- Hiszen tudod.
- Rosszkor hívtalak?
- Most le kell tennem. Fél óra múlva visszahívlak.
- Akkor már nem leszek itthon.
- De a mobilod nálad lesz?
- Ki tudja?
Molnár nagyot sóhajtott.
- Nagyon szeretlek… - suttogta, de nem lehettek olyan illúziói, hogy a tõle fél méterre ülõ politikus nem fogja meghallani. Mégiscsak kellemetlen, hogy nagy nehezen eljut ehhez az emberhez, sikerül kicsikarnia egy találkozót, ahol esetleg elhangozhat néhány olyan információ, amit máshonnan aligha szerezhet be, és akkor Rómeót kell játszania telefonon…
- Akkor jó – csicseregte Lilla, bár hangjában érzõdött a megbántottság. Zoltán sem kifejezetten pozitív gondolatokat táplált e pillanatban a lány iránt. – Hát szia – és letette.
- Hol is tartottunk? – fordult Molnár a politikushoz.
- A mozdonyvezetõrõl volt éppen szó, amikor a kisasszony telefonált… - mondta kajánul a másik.

++++++++++++++++++++

- Nem lenne éppen kedvezõtlen – töprengett félhangosan a miniszterelnök -, ha az országban uralkodó rossz hangulat végre nem a kormány ellen fordulna.
- Hát nem – bólogattak a párt elnökségének jelen lévõ tagjai.
- Milyen remek ötlet volt a huszonhárom millió román, mi? – vigyorgott. – És azért vannak még itt tartalékok. Például nem csak a románokkal szemben élnek elõítéletek a többségi társadalomban, igaz? Errõl olvastam valami kitûnõ szociográfiát, vagy minek hívják ezeket az elemzéseket.
- Ehhez nem kell szociográfiát olvasni. Ha arra gondolsz, hogy a pattanásig feszült a helyzet vidéken a cigányok és a magyarok között…
- Én nem gondoltam semmire. Csak elábrándoztam azon, hogyan lehet egy szükségállapotban gond nélkül kormányozni.
- Ez világos. Csak kérdés, kit hecceljünk fel a másik ellen?
- Mindkettõt. Vica verza. De nem kell csinálni semmi különöset. Néha a tétlenség a legjobb ösztönzõ erõ…



Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.52 )