16.

Elsőként a közszolgálati tévécsatorna számolt be róla, de rövidesen a rádiók és az internetes portálok is tudatták: igrai lakásán letartóztatták Belus B. Borót, a Balmák Civil Kezdeményezés vezetőjét, akinek vélhetően köze van az ozergradi gimnáziumban lejátszódott drámai eseményekhez, amelynek során három túsz és négy terrorista vesztette életét. A Bacike elnökét a fővárosban hallgatják ki. Rendőrségi források eddig nem számoltak be arról, mennyire megalapozott a gyanú, de szakértők szerint aligha vállalták volna a népszerű politikus letartóztatásának kockázatát a feszült helyzetben, ha nem állnának rendelkezésre bizonyítékok.

            Borót a főkapitányság épületébe vitték, ahol egy irodában várakozott órákig. Nem bántak vele bűnözőként, nem került a fogdába sem, de a magányosan eltöltött hosszú idő felőrölte az idegeit. Éppen a visszafogott bánásmód, a szinte udvarias hangvétel keltett benne gyanút. Nem próbálták megfélemlíteni, és így csikarni ki belőle a vallomást. Úgy tűnt, nem blöffölnek, biztosak a dolgukban, és nem szorulnak rá, hogy a lélektani hadviselés fortélyaival éljenek.

            Végül nyílt az ajtó, középkorú tiszt lépett be. Köszönt, bemutatkozott, és leült az asztal mögé. Valamit jegyzetelt, aztán bekapcsolta a számítógépet. Amíg betöltött, üres tekintettel meredt előre. Aztán kattintgatott néhányszor az egérrel, végül ráemelte a tekintetét a fogolyra.

            - Tisztában van vele, mivel vádolják?

            - Nem – felelte azonnal Boró. A másik elmosolyodott.

            - Terrorizmusra való felbujtás. Ezért a morow törvények szerint életfogytiglani büntetést kaphat.

            - Nevetséges. Egy békés civil szervezetnek az elnöke vagyok.

            - Mit szólna, ha azt mondanám: tárgyi bizonyítékok vannak a kezünkben arra nézve, hogy maga találta ki és szervezte meg az egész terrortámadást.

            - Miféle terrortámadást?

            A tiszt újra mosolygott.

            - A gimnáziumban történt túszejtést. Amit balmák szeparatisták követtek el.

            - A Bacike sosem szervezett erőszakos akciókat. Kizárólag kulturális egyesületként működünk. Mit érhetnénk el egy ilyen ostoba merénylettel?

            - Például a tengerparti olajmezők kitermelésére vonatkozó szerződés meghiúsítását.

            Boró felkapta a fejét, és gyanakodva nézett a kihallgatójára. Az rezzenéstelen arccal állta a pillantását.

            - Ezt honnan veszi?

            - Így van?

            - Szó sincs róla. A Bacike a kulturális autonómiáért küzd. Olajjal nem foglalkozunk.

            A tiszt előhúzott a zsebéből egy CD-t, behelyezte a számítógépbe. Először halkan, alig érthetően szólalt meg.

            - Bocsánat. Újraindítom.

            Boró nem ismerte fel a hangot, de emlékezett a szituációra, amelyben elhangzottak; az Euras cég két képviselőjének látogatásakor.

„Ha én lennék a maga helyében, biztos valami hasonló akciót szerveztem volna, hogy elbizonytalanítsam a konkurens befektetőt. Ha ugyanis a morow kormány szerződik az olaj kitermelésére a Central Petrollal, akkor ebből a lelőhelyből a balmákok soha egy büdös vasat sem látnak, márpedig akkor nem lesz mire alapozni a gazdasági függetlenséget.”

Boró értetlenül, enyhén megbántottan pillantott a tisztre.

- Ez mit bizonyít? Az én hangom nem is hallatszik. Valaki rámond egy szöveget egy szalagra, maguk rögzítik… Nevetséges. Ez bizonyíték?

A tiszt mosolygott, és egy másik felvételt játszott le. Ezen egyértelműen felismerhető volt Boró és Vered Dorbert hangja.

„Boró: …most itt állunk mint tömeggyilkosok. Még szerencse, hogy nincs semmi bizonyíték ellenünk.

            Dorbert: Így is, úgy is minket vádolnak. De hát számítottunk erre, nem igaz? Így még nagyobbat szól.”

            Boró idegesen fészkelődött a széken.

            „Dorbert: Bent vagyunk a köztudatban.

            Boró: Na persze, minden európai tévécsatornán a szétlőtt fejű túszok, meg a gonosz balmák terroristák képei.

            Dorbert: Újra megkérdezem: mire számítottál?

            Boró: Nem tudom. Te azt ígérted, sima ügy lesz. Felhajtás, aminek nyomán vagy leülnek velünk tárgyalni, vagy ha elkapják őket a morowok, beállíthatjuk a túszejtőinket szabadságharcosoknak. Feddhetetlen, jó szándékú fiatalok. Nem bűnözők, hanem szabadságharcosok.”

            - Ez micsoda? – húzta el a száját Boró, de érezte, hogy a hangja megremeg.

            - Azt hittem, elég egyértelmű. Maga beszélgetett a helyettesével. „Azt ígérted, sima ügy lesz…” Mikor ígérte? Miről?

            - Fogalmam sincs.

            - Nem? Na, nézzünk egy másikat.

            Boró homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, ahogy előre hajolva, feszülten figyelt. Újra felismerte a saját hangját és Dorbertét.

            „Boró: Ha úgy gondolod, hogy ebből jól jöhetnénk ki…

Dorbert: Csakis. Nem lennének hullahegyek. Éppen csak elbizonytalanítanánk a Central Petrol vezetőit, miszerint még sincs akkora rend…

Boró: S közben nyugtatgatnánk az Eurast, hogy ez nem komoly, és mi garantálni tudjuk a nyugalmat… Oké, oké. De kellene valaki, aki ezt az egészet, hogy is mondjam… koordinálja. Én mégsem toborozhatok embereket…

            Dorbert: Persze. Ez evidens. Kezdettől így gondoltuk.

            Boró: Lehetőleg amatőrökkel. Nagyon lightosan.

            Dorbert: Lightosan? Ez mit jelent?

            Boró: Hát csak szőrmentén. Egy ilyen operettakció… Nehogy vérontás legyen belőle. Értelemszerűen szükség van egy profi vezetőre, aki maga mellé vesz néhány amatőrt. Akikről nincs karton, akik talán meg sem merik húzni a ravaszt… Érted? Nem igazi terrortámadás volna ez, csak…”

            Borónak kiszáradt a szája, érezte, kész. Ennyi. Mindent tudnak. A tiszt a fejét csóválta.

            - „Nem lennének hullahegyek…” Hét hulla még nem hegy, igaz? Ezt elmesélné a három árvának? Vagy a tizenhat éves fiú szüleinek?

            - Hallhatta… Nem így akartam…

            - Én csak azt hallottam, hogy maga lényegében utasítást adott egy terrorakció megszervezésére. Amely terrorakció, fájdalom, meg is történt. Láttuk. Hullahegyekkel.

            - Mióta figyelnek?

            - Nem képzelte, hogy a morow titkosszolgálat nem tartja szemmel egy autonomista szervezet vezetőjét? Ennél dörzsöltebbnek gondoltam.

            - Vigyáztam… Kizárólag Vered Dorberttel… - Hirtelen a felismerés fénye csillant a szemében, s aztán rögtön a bosszúság, a tehetetlen düh érzete. – Vered Dorbertet is behozták?

            - Már vallomást is tett. Hosszan, feltáróan… Ez jelentősen csökkenteni fogja a büntetési tételét.

            - Hacsak el nem tűnik valamilyen tanúvédelmi programban… - mondta Boró gúnyosan.

            - Hacsak… - mosolygott a tiszt.

            Fél órával később Georg Birnako részletesen beszámolt a Boróval folytatott beszélgetésről.

            - Én magam hallgattam ki – szólt az államvédelmi hivatal vezetője.

            - Az olajról is esett szó? – kérdezte aggodalmasan Gänse.

            - Szőrmentén.

            - Az Euras el fog tűnni, amint értesül Boró beismerő vallomásáról…

            - Reméljük. – Birnako megvakarta a fejét. – Betilthatnánk a Bacikét…

            - Természetesen – bólogatott a miniszterelnök. – A frakció már dolgozik a törvénytervezeten. Látja, veszélyes még a kulturális autonómia is, mert bármelyik pillanatban terrorhálózatok nőhetnek ki belőle… - Mindketten elmosolyodtak. – Engedni fogunk a közvélemény nyomásának, és katonai egységeket vezénylünk a tengerparti területekre, a rend fenntartására.

            - Az mindenképpen szükséges – bólogatott Birnako. – Nem ártana valami kis erődemonstráció sem…

            - Szólok Paucha Minknek…

            Boró letartóztatásának hírére Igrán spontán tüntetés kezdődött. A városháza előtt összegyűlő tömeg Gänsét és a morowokat bíráló jelszavakat skandált, sőt feltűntek olyan transzparensek is, amelyeken a négy merénylő neve szerepelt fekete gyászkeretben. A rendőrség eleinte tétlenül szemlélte az eseményeket, ám – amikorra a tömeg elérte a két-háromezer főt – egyszer csak körbezárták, és egy szűk utca felé szorították az embereket, miközben a helyszín elhagyására szólítottak fel mindenkit. Mivel erre a kis területen, a rendőrség által lezárt utcasarkokon keresztül nem nyílott mód, néhányan kétségbeesésükben megpróbáltak áttörni. Őket a rendőrök kiemelték, és gumibottal, tonfával demonstratív jelleggel agyba-főbe verték. Az utcában rekedtekre – hivatkozva az oszlatási parancs megtagadására – könnygázgránátokat lőttek ki, és csak ekkor szabadították fel a főutcára nyíló kijáratot. A fuldokló, könnyező, köhögő tüntetők kétrét görnyedve (a nők valamint néhány gyerek zokogva) próbáltak menekülni.

            A forgalmas, a délutáni csúcsforgalomtól bedugult sugárútra kitóduló embereket a dudáló autók között a rendőrök tovább kergették.

            A rend estére helyreállt, többeket letartóztattak, a merénylőkkel szimpatizáló táblák tulajdonosait terrorcselekmények támogatásának vádjával őrizetbe vették. A kórházakban tucatnyi sérültet ápoltak, a helyi pletykák két halottról is tudtak, de ezt semmilyen hivatalos forrás nem erősítette meg. A morow közszolgálati televízió rendbontásról, a terroristák melletti kiállásról, újabb merényletek tervezéséről beszélt, és dicsérte a szakszerűen eljáró rendőrséget.

            - Szép munkát végeztek az embereid – gratulált Gänse telefonon Minknek késő este. – Vezényelj Igrára még néhány egységet. Mostantól nyugalom és béke legyen a tengerparton.

            - Minden rendben lesz – biztosította Paucha Mink a főnökét.

17.

Ian Dexim a tévében nézte a bejelentést, miszerint a terroristák mögött felbujtóként – amint azt sokan gyanították – Belus B. Boró állt. A Bacike elnökét őrizetbe vették. Tulajdonképpen minden a helyére került: a tettesek halottak, az értelmi szerző rács mögött; Dexim mégsem tudott megnyugodni. Különösen az újabb hírek láttán: a rendőrség nagy erőket vetett be Igrán; várható a katonaság egységeinek helyszínre vezénylése; az újonnan feltárt olajlelőhelyeket a Central Petrol aknázhatja ki, a napokban rákerül az aláírás a szerződésre.

            Dexim vállalkozóként sok furcsa figurával, üzletemberrel, kalandorral és szélhámossal találkozott. Általában fel tudta mérni, aktuális ügyfele melyik típushoz tartozik, de elsősorban az számított, megbízható-e az illető, és hogy valóban az-e, aminek látszik. Deximet nem zavarta, ha valaki nem járt mindig egyenes úton, kizárólag a megtévesztő, alattomos, hazug embereket nem szerette. Griscsukról elég gyorsan kialakult benne az a határozott meggyőződés, hogy a férfi bizonnyal gyakorta tér le a törvényesség útjáról, de nem csapja be azokat, akikkel dolga van. Ezért aztán bátran és nyíltan beszélt előtte arról, mit is gondol a kialakult helyzetről.

Dexim lakásán találkoztak, ő hívta fel az ukránt, akivel az utóbbi időben többször is beszélt.

- Úgy látom, magát sem nyugtatták meg a fejlemények…

Griscsuk legyintett.

- Én azt tanultam, hogy csak saját magamra számíthatok. És ha nem így tettem, mindig baj lett belőle. Most is. Én mondtam, hogy kihozom a túszokat. Több halott akkor se lett volna, az tuti.

- Így van – helyeselt Dexim. – Az embernek természet adta joga az önvédelem. A családja, az otthona, a szerettei védelme. Csak a civilizáció kifejlődésével ezt a jogot átadtuk az államnak. Rábíztuk a vezetőkre, oldják meg ők ügyesebben. De ha ők nem képesek ellátni ezt a feladatot, akkor az egyén visszaveheti a jogot, és maga gondoskodhat az önvédelemről.

            Griscsuk töprengve masszírozta az állát. Jól beszélte a morow nyelvet, de ha valami nagyon fontosat akart közölni, mindig tartott tőle, hogy esetleg félreérthetik a pontatlan megfogalmazás miatt. De azért belevágott:

            - Egyértelmű, hogy a kormány szándékosan nem hozta ki a túszokat – mondta lassan. – Ürügyet akart találni a fellépésre. A rendőri, katonai eljárásra a tengerparton. Miért? Az olaj miatt. Hogy nyugalmat teremtsen, vitathatatlan helyzetet. Tudjuk, hogy a Central Petrollal Gänse és Birnako is üzleti kapcsolatban állt. Nem lennék meglepve, ha az egész mögött az a szándék állna: rendteremtés a balmákoknál, a társadalom széleskörű felhatalmazásával. Megszabadulni Borótól, megkötni a szerződést, amire a nagy dohányokat már felvették a ciprusi cégen keresztül. Mindehhez nem nagy ár néhány túsz és terrorista feláldozása.

            Dexim nem válaszolt. Pontosan erre a következtetésre jutott ő is.

            - És akkor mi legyen? – kérdezte sokára, és remélte, ugyanazt hallja az ukrántól, amire ő is már egy ideje gondolt.

            - Amit az ember nem maga végez, az nincs elvégezve – kacsintott Griscsuk. – Annak nem sok értelme van, hogy fellármázzuk a sajtót, mert azok le se mernék hozni az ügyet. Gänse szimatot kapna, eltüntetné a bizonyítékokat és minket is.

            - Vagyis?

            - Kutyaharapást szőrével. Szoktak ilyen mondani, igaz? Be kell bizonyítanunk, hogy a miniszterelnöknek személyes oka volt rá, hogy ne tárgyaljon az emberrablókkal. Nem elvi kérdés ez nála, hanem üzleti. Feláldozott három ártatlant a saját gazdasági-politikai haszna érdekében.

            - És hogyan tudnánk ezt bebizonyítani?

            - Marha egyszerű – vigyorgott az ukrán. – Elraboljuk Gänse és Birnako valamelyik közeli hozzátartozóját.

            Csak pár pillanatig tartott a csend. Dexim szinte a saját gondolatait hallotta viszont, ezért szükségtelennek tartott bármilyen ál-felháborodást. Szótlanul bólintott. Aztán kisvártatva megszólalt:

            - És Mink? A belügyminiszter? Róla se feledkezzünk el.

            - Nem feledkeztem el. De az akciót egyszerre kell lebonyolítani, és csak ketten vagyunk. Egy harmadik túszhoz harmadik ember is kell.

            - Már nekem is eszembe jutott – mondta Dexim. – Alex barátunk a feleségét veszítette el…

            - Ő túlságosan civil az ilyesmihez – húzta el a száját az ukrán.

            - Azért egy próbát megér.

            - És ha a rendőrséghez fordul?

            - Ugyan! Nem táplál irántuk túlzott bizalmat a történtek után…

            Nem lehetne azt állítani, hogy Alex nem riadt meg, amikor megértette, mibe akarja belevonni a másik kettő. Dexim higgadtan, elemzően beszélt, teljesen logikusnak látszott, amit elmondott: ha az állam nem hajlandó megvédeni a polgárait, sőt maga sodorja őket veszélybe, akkor a polgároknak joguk van visszavágni, és bebizonyítani, hogy az állam tévedett, illetve disznóságot követett el. Mindezzel együtt, talán éppen a szenvtelen érvelés miatt, Alex megrettent.

            - Ha jól értem, emberrablást akarnak elkövetni?

            - Nem, nem értette jól! – vágott közbe dühösen Griscsuk, mert bosszantotta, hogy ő a külföldi, és mégis Alex az, aki nem ért morow nyelven. – Gänse, Mink és Birnako közölték, hogy nem tárgyalnak a túszejtőkkel a rokonaink érdekében, mert három, négy, öt ember érdekénél fontosabb az ország érdeke. – Segítséget várva Deximre nézett, aki helyeslően bólogatott. – Ha ez így van, akkor egy miniszterelnök rokona sem értékesebb egy bármilyen állampolgárnál…

            Mivel Alex még mindig riadtan nézett, Dexim türelmetlenül folytatta:

            - Ivan barátunk talán nem fejezte ki magát elég pontosan. A kormány azt hiszi, bármit megtehet az emberek életével. Azt hiszi, rendelkezik felettük. Mint valami középkori kényúr a jobbágyairól. Lehet, hogy ez a szovjet időkben így ment. De most más idők vannak. Ennek vége! Én nem akarok olyan világban élni, ahol vannak első osztályú és másodosztályú polgárok. Maga ilyen világban akarja felnevelni a gyerekeit? Hiába halt meg a felesége?

            - A feleségem nem egy jobb világ reményében halt meg. Nem volt sem hős, sem mártír. Nem voltak ilyen ambíciói. Azért halt meg, mert rosszkor volt rossz helyen, néhány állat őt használta paizsként az elmebeteg ötleteihez…

            - …de legfőképpen azért, mert a kormány meg sem kísérelt segíteni rajta. Ha a miniszterelnök felesége, vagy a belügyminiszter fia lett volna ott, maga szerint elkövetnek mindent, hogy kihozzák őket?

            - Bizonyára.

            - Na látja! Ezt a rendszert kell felborítani. Megértetni a politikusokkal, hogy minden ember fontos. Az én unokaöcsém is, a maga felesége is, Griscsuk barátunk fia is.

            - Ez nem támasztja fel Paulát…

            - Nem. Petrt sem és Viktort sem. Ez igaz. De jólesik, hogy megmutathatjuk, mi is emberek vagyunk. Azoknak a nevében, azok helyett is, akiket máskor és máshol használnak túszként vagy játékszerként a politikusok. Amikor hagynak meghalni embereket azért, hogy ezzel mások ellen gyűlöletet keltsenek, és ezt a gyűlöletet meglovagolva hadat vezethessenek a saját pecsenyéjük sütögetése érdekében.

            - Ez nem a mi dolgunk. A politika, a történelem…

            - A történelem! – kiáltott fel teátrálisan Dexim. – Mi vagyunk a történelem. A maga felmenői, akik harcoltak a háborúkban, akik gyerekeket szültek és neveltek, akik felépítették ezt a várost, akik lecsapolták a mocsarakat. Mi vagyunk a történelem, akiknek a gyerekét, asszonyát feláldozzák az olajért. És mi leszünk a történelem, akik visszavágunk mindezért, és örök időkre a politikusok fejébe verjük, hogy nem játszhatnak az életünkkel.

            Alexet még mindig nem győzték meg a hallottak. Nem látta be, miért jelente megoldást, ha a bűnözők által megölt felesége emlékére maga is bűnözővé válna. Dexim látta a hezitálást. Elővette a táskájából az Evelyntől kapott dvd-t, amin az Alex-szel készült interjú volt.

            - Nem tudom, emlékszik-e, amikor ez adásba ment, még élt a felesége – szólt. Addig nyomogatta a gombokat, amíg oda nem ért ahhoz a részhez, ahol Alex kétségbeesését nehezen palástoló méltósággal belemondja a kamerába: „Annyit kérek a miniszterelnök úrtól…, annyit kérek tőle, hogy egyezzen meg mindenáron a terroristákkal. Eresszék szabadon a túszokat, a feleségemet és a másik négy ártatlan embert, utána pedig tárgyalásos úton rendezzék a problémáikat a balmákokkal…”

            Dexim megállította.

            - Ezt a részt letiltották. Nem láthatta Morowia népe, nem kiálthatott fel: „Egyezz meg, te miniszterelnök, hadd menjen haza az asszony a gyermekeihez!” Hanem csak azt hozták le, amikor a kissrác bekiált.

            Újra elindította a felvételt. A háttérből a legkisebb gyerek hangja: „Terrorista bácsik, kérem, engedjék haza az anyukámat!”

            - „Terrorista bácsik!” Az ő lelkükre akarunk hatni. De a gonosz terrorista bácsik nem is tudják hazaengedni anyukát, mert a miniszterelnök úr nem tárgyal a túszejtőkkel. Mert ő nem tárgyal terroristákkal, ez neki elv, különben is vért akar látni, sok, felháborító vért, mert a „terrorista bácsik” gonoszok, s meg kell bosszulni rajtuk és utódaikon hetedíziglen amit elkövettek…

            Dexim kicsit talán túlzottan is belehergelte magát, de a jelenet varázsa hatott Alexre.

            - Rendben van – mondta. – Benne vagyok. De nem bántunk senkit.

            - Mi nem vagyunk gyilkosok – bólogatott komoly képpel Griscsuk.

18.

Evelynben még mindig nem működött megfelelőképpen a veszélyérzet. Az elmúlt napok történései dacára sem gondolta, hogy a hírigazgató azért rendelte magához, hogy kirúgja. Amikor azonban belépett, és a főnöke úgy ordított rá, ahogyan civilizált férfi nőre sosem ordíthatna, már tudta, hogy nagy a baj.

            - Megőrült, Ladogan? – kiáltotta köszönés helyett. – Mi a francot művel? Minek képzeli magát? – Evelyn úgy sejtette, nem vár választ, hát hallgatott. – Tudja ki telefonált ide az előbb?

            Mivel rövid szünet következett, a nő ezúttal úgy döntött, megpróbál felelni. A szíve a torkában dobogott, a vér elöntötte az agyát, a füle zúgott, és lüktetett. Most már úgyis mindegy, gondolhatta volna, ha még képes logikusan gondolkodni. De már nem akarta a hírigazgató kegyeit keresni.

            - A pápa? – kérdezett vissza azzal a hangsúllyal, ami egyszerre volt kíváncsi és pimasz; egy ostoba liba próbálkozása a vetélkedő harmadik körében, amikor fogalma sincs a megoldásról, és egy dörzsölt vagány provokatív megnyilvánulásának keveréke. A hírigazgató egy pillanatra ki is zökkent a szerepéből. De az ő szeme is vérben forgott; nehéz percei lehettek korábban, és ezt valakin le kellett vezetnie.

            - Ne viccelődjön, nincsen abban a helyzetben! Megmondom, ki telefonált. A miniszterelnök titkárnője. A miniszterelnök úr ugyanis rettenetesen fel van háborodva. Miközben az országot terrorveszély fenyegeti, emberek élete forog kockán, maga egyéni akcióba kezd, és elmegy az egyik terrorista anyjához.

            - Azt hittem, riporter vagyok…

            - Úgy van! Maga a közszolgálati televízió munkatársa, és oda megy, ahová a főnöke küldi. Ehelyett bekavar az állambiztonsági hivatalnak. Zaklatja a kormányfőt! Állítólag időpontot akart tőle kérni egy interjúra…

            - A titkárnőjével beszéltem. Nem zaklattam Gänsét…

            - Ez nem így megy, Evelyn! Tudja, hány egyeztetést igényel, amíg végre egy miniszterelnöki interjút összehozunk? Ezek nem a közszolgálat módszerei. Ezek… Ezek terrorista módszerek… Örülhet, ha nem csukják börtönbe. Magánál van a szalag, amit Igrán felvett?

            Legegyszerűbb lett volna letagadni. De Evelyn megrettent; ezek pontosan tudják, mikor hol jár… Félt, de közben megértette, hogy ezek még nála is jobban félnek. Talán igaza van Griscsuknak és Deximnek.

            - Nálam van…

            - Azt majd át fogja adni nekem. Az állásából pedig azonnali hatállyal elbocsátom. Már szóltam a napos szerkesztőnek, hogy mást küldjön maga helyett riportra…

            „Nem fogok sírni…”, mondogatta magának Evelyn, amíg megfordult, és kijött a szobából. Nem is sírt. Egy buta liba valószínűleg tehetetlenül zokogna. Ő azonban nem ilyen. Kifelé ezt mutatja, de belül erős. Bárkivel felveszi a harcot.

            Düh és bosszúvágy kavargott benne. Ha most szembe jön vele a miniszterelnök, szó nélkül hasba vágja. Miféle világ ez, hogy letelefonál és kirúgatja! Mint a régi időkben. Amiről a szülei meséltek. Amiről a könyvek és újságok írnak. Vége lett a diktatúrának és eljött a szabadság. Hát egy frászt! Minden pont olyan, mint volt. Nem számít az emberek élete. Csak a hatalom, a pénz, az olaj, a karrier. És ezért átgázolnak mindenkin. Igazuk volt ezeknek a balmák fiúknak. Valamit tenni kell. Persze nem gyerekeket rabolni, az félmegoldás… A valódi ellenséget kell egyszer célba venni. Hogy ne csak eljátsszák, hogy fáj nekik. Micsoda képmutatás: kiáll Gänse pityeregve, mintha sajnálná a túszokat, akiket ő maga lövetett agyon. Egyszer éreznék csak a saját bőrükön…

            Nem értette, hogyan történt, de miközben lehajtott fejjel, a kavicsokat rugdosva ment utcáról utcára, talán már egy órája bolyongva a városban, Dexim háza előtt találta magát. Eddig is vonzódott a férfihoz, de azt nem hitte volna, hogy ez a vonzalom a gravitációhoz vagy a mágnesességhez hasonlóan működik.

            Ha már ott volt, becsöngetett.

            Ian Deximnek nem volt jó kedve. Éppen az imént fejezte be azt a telefonbeszélgetést, amelyben Alex értesítette róla, hogy inkább kiszállna, mert nem szeretné, ha a gyerekei teljesen árvák maradnának. Sokat vívódott, sokat töprengett, míg végül így döntött. „Akkor most meg kellene, hogy öljem…”, gondolta szórakozottan a vállalkozó. Vagy pedig lefújni az egész akciót. Úgyis marhaságnak tűnik így, hogy már aludtak rá egyet. Alex azonban, mintha olvasna a másik gondolataiban, gyorsan hozzátette (ügyelve azért a kevéssé direkt megfogalmazásra, hogy ha lehallgatnák őket, amire van esély a mai Morowiában, mégse találjanak benne egyértelmű utalást): „Azért maguk csinálhatják nyugodtan. Én nem tudok róla semmit. Nem is vagyok pletykás típus. Gyáva vagyok, nem besúgó.”

No de két emberrel ezt végigcsinálni… Dexim sóhajtott, és letette a telefont. Csakugyan, milyen orbitális képtelenség az egész! Kockára tenni a vagyonát, a szabadságát, az életét… De végtére is, ki az, aki kockáztasson, ha nem ő? Alexnek ott a három gyerek. Griscsuk az egyetlen fiát vesztette el, neki sincs oka óvatoskodni. Csak lenne még egy független, bátor, elszánt figura ebben a játszmában!

            Ekkor csöngettek.

            Evelyn kipirult arccal, zilált tekintettel és kócosan állt az ajtóban. Talán még sírt is. Dexim akaratlanul is átkarolta a nő vállát, amint beljebb tessékelte. Evelyn az ismerősök magabiztosságával, kínálásra nem is várva helyet foglalt az egyik fotelban.

            - Vége a játszmának – jelentette ki teátrálisan.

            - Melyiknek?

            - Az enyémnek. Vidéki kislány feljön a fővárosba, munkát kap a tévénél, kisebb feladatokkal bízzák meg, aztán riporter lesz, bemondó… Sínen az élete, a karrierje, amiről álmodott. Ennek vége.

            - Nocsak! Kirúgták?

            Evelyn bólintott. Olyan színpadiasan, kicsit erőltetett ripacskodással adta elő a nagyjelenetet, hogy Dexim elnevette magát.

            - Ez vicces? – kérdezte a nő, de nem volt harag a hangjában.

            - Az vicces, ami eszembe jutott.

            - Micsoda?

            Dexim nem válaszolt.

            - Miért rúgták ki?

            - Mert interjút akartam kérni a miniszterelnöktől.

            - Bolsevik tempó. Meglepődött?

            - Meglepődtem.

            - Még mindig? Azok után, amit az elmúlt napokban megtapasztalt?

            - Igen. Naiv voltam.

            - És most?

            - Most elszánt vagyok.

            Dexim töltött egy pohárba valami italt, és átnyújtotta. Evelyn szó nélkül felhajtotta. Egy kicsit megborzongott, a szeme rövidesen csillogni kezdett. A vállalkozó kihúzott egy fiókot, dossziét vett ki belőle, és Evelyn ölébe ejtette. A jelenet kísértetiesen emlékeztetett a Griscsukkal az autóban lefolytatotthoz. Ezúttal azonban a nő érdeklődve kinyitotta a mappát. Fényképek, újságcikkek, internetről letöltött adatok…

            - Paucha Mink rokonsága – magyarázta Dexim. – Két fia van. Robert és Rolló. Az egyik a terrorelhárításnál dolgozik, a másik híres nudista.

            Evelyn kuncogott.

            - Ezen a képen ruhában van.

            - Szeretne vele megismerkedni? Vagy inkább… Bocsánat. – Ugyanúgy nyúlt a nő ölében lévő dossziéhoz, mint annak idején Griscsuk. Kiemelt belőle egy másik fotót. – Birnako értelmi fogyatékos öccse. Egy intézetben lakik. Nem vigyáznak rá különösebben…

FOLYTATÁS:

http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.512.3