Hír: Túszejtés a fővárosban IX.
(Kategória: Szappanopera (Folytatásos regény))
Küldte: Ungváry Zsolt
2016. február 13. szombat - 10:29:18


A történet folytatódik, 9. rész
(A teljes regény megrendelhető az ungvaryzsoltkukacfreemail.hu címen vagy 06-70-625-6171; ára 2400 Ft, ami a postaköltséget is tartalmazza.)



11.

 

Ian Dexim korábban sosem járt a miniszterelnöki hivatalban, de sejtette, hogy nem az a fejetlen izgalom az alapállapot, amit most tapasztalt. Kommandósok rohangáltak teljes felszerelésben, fejükre húzott csuklyával, mint egy bankrablásról szóló amerikai film forgatásán. A kormányőrökön golyóálló mellény, és a belépéskor nem csak a mágneses kapun kellett áthaladni, hanem még meg is motozták az érkezőt. Deximnek háromszor kellett igazolnia magát, kétszer telefonáltak miatta, míg eljuthatott Gänse irodájáig. Itt azonban meglepően könnyen engedték tovább, a titkárnő (csúnya, idősödő, szemüveges, tökéletesen aszexuális jelenség, mintha maga Margarine választotta volna; egyébként így is volt) kedvesen tessékelte be a kormányfő irodájába.

            Gänse szigorú, eltökélt arccal fogadta, a tegnapi bizalmaskodásnak, közvetlenségnek nyoma sem látszott rajta. Szinte úgy nézett ki, mint egy államférfi, amin Dexim magában el is mosolyodott.

            - Rengeteg a dolgom. Vészhelyzet van – közölte Gänse fontoskodva, kezét az egyik telefonkészüléken tartva, mintha azt várná, mikor csörren meg, hogy késlekedés nélkül felvehesse. – Csak Margarine kedvéért fogadtam. Nem könnyű ma ide bejutni, amint láthatta.

            - Igen, köszönöm a lehetőséget – ütött meg akaratlanul is szervilis hangot Dexim, miközben eszébe jutott: egészen másként érintkezett vele Gänse a sportközpont megnyitóján, amikor pénzről esett szó…

            - Öt percet kap – folytatta a miniszterelnök. – Ötöt. Noha sejtem, mit akar kérni, és gyorsan előre is bocsátom, ne legyen köztünk félreértés: nem tárgyalok terroristákkal. Megmondtam a tévében is, a kormánytól is felhatalmazást kaptam a legszigorúbb eljárásra. Nem fogok emberrablókkal egyezkedni. Nem süllyedhetek odáig.

            - Nézze, miniszterelnök úr – kezdte Dexim, bár ez a stílus nem állt jól neki, és feszengett is miatta. – Én hajlandó lennék fizetni. Mind az öt túszért, ha úgy adódik. Nem kis összeget.

            - Szó sem esett eddig pénzről. Nyilvánvaló, hogy a terroristák mást akarnak.

            - Létezik akkora összeg, ami elbizonytalaníthatja őket. Akármi is a követelésük, átváltható pénzre…

            - Jól értem, finanszírozzuk meg, hogy újabb terrorbrigádokat fegyverezhessenek fel? Ezt akarja, Dexim úr? Ez szinte úgy hangzik, mint a hazaárulás.

            - Mindenkit el lehet bizonytalanítani a pénzzel. Csak megfelelő összeget kell mondani. Öt ember élete minden pénzt megér. Azt nem lehet átváltani eurókra vagy dollárra.

            - Úgy érti, a többi túsz hozzátartozói nevében is beszél?

            - Nekik nincs pénzük. Illetve nem tudom, csak a magam nevében beszélek, de Madison is itt lenne mellettem, ha nem kapott volna idegösszeroppanást a történtek miatt. Az ukrán fiú apja is valami vállalkozó, neki is lehet pénze…

            - Nézze, Ian – lépett közelebb Gänse, és próbált együttérzőnek mutatkozni. – Ez nem személyes ügy, nem is gazdasági. Ez kizárólag politikai ügy. A balmákok autonómiát akarnak, és semmi másról nem tárgyalnak. Arról viszont én nem tárgyalhatok, mert ezzel elárulnám az elmúlt évtizedek vagy évszázadok morow politikáját. Ez zsákutca. A kommandósaink be fognak menni, kinyírják az emberrablókat, és kihozzák a túszokat.

            - És ha baja esik a túszoknak?

            - Olvasta az újságban, Ian? Tegnap délután a kettes főközlekedési úton két autó frontálisan ütközött. Heten haltak meg. Hét ember. Egy pillanat alatt. A gimnáziumban összesen van öt túsz. Öt ember. Bármelyik hétvégén van olyan baleset, amelyikben elveszíthetünk öt embert.

            - Gyerekek vannak benn…

            - Emlékszem, két-három hónapja volt az a diszkó-tűz. Egy ostoba kölyök eldobott egy csikket a zsúfolt táncteremben… Négy gyerek fulladt meg… És nem kellett cserébe lemondanunk a tengerparti területekről vagy ilyesmi. Egyszerűen elveszítettünk négy fiatal, egészséges, szép gyereket.

            - Bent van az unokaöcsém! – tért vissza makacsul Dexim az eredeti témához.

            - Ha engedünk a terroristáknak, holnap tíz másik unokaöccsöt ejtenek foglyul. Akkor már külön országot fognak követelni. Tengerparttal, turizmussal, olajjal…

            - Nem lehet az olaj miatt életeket odadobni…

            - Jaj, istenem, Ian, hány élet veszett el már az olaj miatt!

            - De ezt megakadályozhatnánk…

            - És holnap egy másik ember állna itt könnyezve, egy másik gyerek miatt, akit elraboltak, mert azt remélik…

            - Én nem könnyezem! Én nem kérek, én követelem…

            - Követeli? – emelte fel a hangját Gänse, és hirtelen nagyon ideges lett. Jóval alacsonyabb volt Deximnél, lábujjhegyre kellett állnia, hogy közelről a szemébe nézhessen. – Ez n-nemzetbiztonsági kérdés. – Felemelte a telefont, amit eddig szorongatott. – Kérem, vezessék el Dexim urat. – Szinte azonnal nyílt az ajtó, egy kommandós lépett be, kezében gépfegyverrel. – N-nem mehetünk bele alkukba. Ez már há-háború – mondta búcsúzóul Deximnek, akit a kommandós félreérthetetlen mozdulatokkal tessékelt ki.

            A folyosón éppen a belügyminiszterbe ütközött. Ő mintha éveket öregedett volna tegnap óta.

            - Mit keres maga itt? – förmedt rá Deximre.

            - A miniszterelnök urat próbáltam rábeszélni, hogy engedjen az emberrablóknak…

            Paucha Mink felkacagott.

            - Engedni nekik? Itt sokkal nagyobb érdekek mozognak annál, Dexim úr, mintsem engedhetnénk.

            Annyira teátrálisan beszélt, kiabálva, széles gesztusokkal, hogy Deximnek az az érzése támadt, szerepet játszik.

            - Mi lehet fontosabb az emberéletnél? – kérdezett vissza a vállalkozó. A kommandós egyelőre a háttérben várakozott. Csak arra kapott parancsot, hogy a vendéget vezesse ki az irodából, egyelőre szemmel tartotta.

            - Egy politikus nem gondolkodhat egyénekben – mondta Mink. - Akkor örökösen elveszne a részletekben. Maga hogyan építene fel egy házat, ha minden téglán, minden kőműves fizetésén, minden segédmunkás nyavalyáin problémázna?

- Ha én nem néznék meg minden egyes téglát, selejtet csinálnék.

Hosszasan egymásra néztek, aztán Mink zavartan kérdezte:

- Ezt, ugye, csak képletesen értette?

Dexim megcsóválta a fejét, és köszönés nélkül elindult a kijárat felé. A kommandós tisztes távolból figyelte.

 

12.

 

Orlando Chyson egyelőre odahaza üldögélt, és elégedetten figyelte a fejleményeket. Pártja évek óta koalícióban kormányzott Gänse pártjával, de Chysonban volt annyi önmérséklet, hogy nem vállalt tárcát. Várta, hogy elérkezzen az ideje. A sajátságos morow szokások szerint ugyanis nem a választásokon cseréltek miniszterelnököt, hanem szinte mindig ciklus közben. Az egyik párt embere elkopott, hibát követett el, kiégett, ilyenkor előugrott a koalíciós partner legerősebb tagja, és átvette a kormányrudat. A választások után újra koalíciót alakítottak, maradt a miniszterelnök, addig, amíg át nem vette a helyét a másik pártból valaki. Ez a rendszer azóta működött, amióta elszakadtak a Szovjetuniótól. A kommunizmus idején megszokotthoz képest ez is kirívóan demokratikusnak számított. A fontos politikai-gazdasági-kulturális-médiabeli pozíciókat elosztották egymás között, és a status quót nem kérdőjelezte meg senki. A viszony ugyan gyakran feszültté vált, de a zsákmány és a bűntudat együtt tartotta őket. Formailag persze létezett ellenzék, de mivel sem sajtója, sem pénze nem volt, jelentős eredményeket sosem tudtak elérni.

            A balmák kérdés eddig nem számított fontosnak, abban valamennyi morow politikai erő tökéletesen egyetértett, hogy balmák-kérdés márpedig nincs, ezért arról szó sem essék. (Tulajdonképpen az átlagos morow állampolgár számára balmákok sem igen léteztek.) A balmákok ugyan mindig szembenálltak az aktuális kormánnyal, de mivel az ellenzéki morowok sem vették őket komolyan, ezért az ő tíz-tizenkét képviselőjük mindig teljes elszigeteltségben foglalt helyet a parlamentben.

            Orlando Chysont a Gänse megrendelésére készített titkosszolgálati tanulmány hideg fejű, gátlástalan, hataloméhes, szenvtelen és irgalmatlan emberként jellemezte, ami nem állt messze a valóságtól. (De ha történetesen Chyson lett volna a miniszterelnök, és ő készíttet a szovjet időket háborítatlanul túlélő titkosszolgálatokkal jellemzést Gänséről – vagy bármelyik potenciális kormányfőről – valószínűleg ugyanezt olvashatta volna.) Chysonnak se kutyája, se macskája nem volt (állítólag szülei sem, úgy találták a kukoricaföldön; ami persze nem igaz, de remekül hangzik), így teljességgel zsarolhatatlan volt.

A túszdráma kirobbanása óta kajánul figyelte az eseményeket. Látta, hogy Gänse versenyt fut az idővel, és ebből nem jöhet ki jól. Az Isten küldte éppen most ezeket a terroristákat!, sóhajtott, és szinte sajnálta, hogy nem neki jutott eszébe megszervezni valami ilyesmit. Bárhogy is alakul a dolog, vagy a közvélemény, vagy a balmákok elégedetlenek lesznek. Ha nem lép fel elég keményen a kormány, akkor az a baj. Ha emberek halnak meg, az nagy baj. Pláne, ha túszok halnak meg; ebben az esetben vagy a balmákok ellen fordul a népharag – akár polgárháborús helyzetet generálva, amibe okvetlenül bele kell a miniszterelnöknek buknia – vagy a tehetetlen Gänse ellen; az is kormányváltó hangulatot szül. Nincs más teendő tehát, mint kivárni a megfelelő pillanatot, és akkor a parlamentben bizalmi szavazást kérni. A koalíciós képviselők is örülni fognak, ha megszabadulhatnak az egyre kínosabbá váló Gänsétől.

„Anyámasszony hunyorgó katonája…”, gondolta Chyson nevetve, miközben figyelte a tévében a Gänse-interjút.

 

13.

 

A Pillantás Morowiára című bulvárlap (a német Blick helyi kiadása) címoldalon foglalkozott a túszdrámával, egyelőre csak néhány bombasztikus cím és a gimnázium épületéről készült fotó segítségével. Az internetes kiadásban azonban már délelőtt felkerült két cikk is. Az egyikben Wilhelmnek, a portásnak az édesanyja számol be arról, hogy levelet fog írni a kormánynak – bár az ilyesmi nem kenyere, mindig a fia intéz minden hivatalos ügyet, a számlákat se tudja befizetni –, amelyben könyörögni fog, hogy egyezzenek meg mindenáron a terroristákkal, és engedjék haza az ő kicsi fiát. (Itt egy fénykép látható a „kicsi fiúról”, alatta a gonoszkodó, kommentár nélkül felirat: Wilhelm, a portás 57 esztendős.)

Utána Paucha Mink, a belügyminiszter nyilatkozik, aki megérti a kedves idős hölgy érzelmeit, de megerősíti a kabinet eltökéltségét: terroristákkal nem tárgyalnak, mert az precedenst teremtene, aminek beláthatatlanok a következményei. A bűnözőknek meg kell tanulniuk, hogy nem zsarolhatják a köztársaság kormányát. Semmilyen cél nem szentesítheti az eszközt; és ez igaz az emberrablókra épp úgy, mint a kormányra. (Tudniillik a túszok kiszabadításának nemes célja nem szentesíti azt az esetleges eszközt, ami a terroristákkal való tárgyalás lenne.)

Egy minisztériumi tisztviselő egy pszichológus társaságában felkereste Wilhelm anyukáját, és próbáltak neki lelki segítséget nyújtani. Ennek fogadtatásáról azonban a Pillantás már nem tudott beszámolni, mert arról a sajtót teljesen kizárták.

            Délután újabb, a túszdrámához kötődő anyag került fel a netre; Ivan Griscsuk, az egyik fogva tartott fiú apja is a nyilvánosság elé állt.

            - Mi Ukrajnából költöztünk ide, de állampolgárságot kaptunk és ez a hazánk. Éppen ezért elvárjuk és reméljük, hogy sikerül épségben kihozni a túszokat.

            - Nem tartja igazságtalannak, ha néhány elvetemült gazfickó komoly politikai eredményeket tud kicsikarni pusztán azzal, hogy erőszakhoz folyamodott? Hova vezetne, ha a későbbiekben fegyverek árnyékában születnének a döntések?

            - Én csak azt tartanám igazságtalannak, ha a fiamnak bármi baja esne amiatt, mert az ozergradi kormány nem képes rendezni a tengerparti területek státuszát. Ezt, gondolom, a függetlenség kivívásakor meg kellett volna tenni, és minél tovább halogatják, annál nehezebb lesz.

            - Azt gondolom – szólt közbe a riporter – sem Ön, sem én nem vagyunk kompetensek, hogy erről véleményt formáljunk.

            - Abban viszont kompetens vagyok, hogy vissza akarom kapni épségben a fiamat. Nem tudom, mit szólna a miniszterelnök, ha az ő fiát rabolnák el? Akkor is ilyen szenvtelenül és határozottan elzárkózna a tárgyalásoktól?

            - A miniszterelnöknek nincsen fia…

            - Nem csoda, ha hiányzik belőle az empátia. Így könnyű keménynek lenni. Próbálná ki, milyen az, ha valaki a szeretteiért retteg…

 

14.

 

Evelyn pár percet késett a megbeszélt ebédről. Még sosem járt a Bel Panorámában, ami a város egyik legdrágább éttermének számított. Egy magas irodaház tetején volt, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tóra. (Erről a tóról kapta a nevét a főváros; a szláv ozero szóból: Ozergrad.)

            Ahogy belépett, azonnal megpillantotta Deximet. Az asztal mellett ült, és a kellemes nyári időben a tavon nyüzsgő hajókat és vitorlásokat figyelte. Az éjszakai vihar egy kicsit lehűtötte a levegőt, ideális kirándulóidő volt; ilyenkor a helybeliek és a turisták megcélozták a tópartot. Evelyn végigsietett az asztalok között – nem mondhatni, hogy zsúfolásig megtöltötték volna a helyiséget a vendégek –, s megállt Dexim mellett. A férfi felnézett, felugrott, és kihúzta a másik széket a nőnek. Evelyn egy mosollyal megköszönte és leült.

            - Rendelt már valamit?

            - Én is csak most érkeztem. Járt már itt?

            - Még nem.

            - Akkor kóstolja meg a ráksalátájukat. Nagyon jól csinálják. Igaz, jóllakni nem lehet vele.

            - Inkább valami kommerszre vágynék. Borzalmasan éhes vagyok.

            - Nem ette fel az éléskamrámat?

            - Ugyan. Ittam egy kávét, aztán siettem a tévébe.

            - Hát akkor – emelte meg a hangját, s fölpillantott, mert közben odalépett a pincér – együnk valami kiadós, finom húsételt.

            A pincér azonnal felsorolt négy-öt féle fogást. Evelyn választott; Dexim bólintott:

            - Az nekem is jó lesz.

            - Italt?

            - Én csak egy üdítőt kérek. Kólát.

            - Hozzon egy kólát és egy gyömbért.

            A pincér felnyalábolta az étlapokat, és távozott. Egy darabig mindketten a sebesen sikló vitorlásokat, és a komótosan pöfögő kirándulóhajókat nézték. Innen akkorának látszottak csak, mint a távirányítós makettek. A nő szólalt meg előbb.

            - Tudott beszélni Gänsével?

            - Képzelje, sikerült. Margarine elintézte.

            - A first lady? Ismeri?

            - Kedves asszony. Általában.

            - A helyi pletyka szerint valójában ő irányítja Gänsét, vagyis lényegében ő a miniszterelnök…

            - Ez butaság. Nagy befolyása van a férjére, de inkább csak emocionálisan. Margarine nem politikus. Ő egyszerűen pártfogolja, védi, buzdítja az urát. Ha villanyszerelő lenne, akkor az áramkörökről beszélgetne vele. 

            - És mit mondott?

            - Margarine?

            - Nem. Gänse.

            Dexim sóhajtott, és megvakarta az állát.

            - Semmi bíztatót.

            - Kihozzák a túszokat?

            - Nem akar tárgyalni az emberrablókkal. Vagyis támadni fognak, ez elég nyilvánvaló. Akkor pedig vérfürdő lesz.

            - Ezt nem teheti meg…

            - A maga módján tulajdonképpen igaza van. Ha bármiben is engedne a terroristáknak, holnap mindenki túszokat ejtene, aki valamit el akar érni. Ez nem módszer. Csakhogy… Kicsit az az érzésem, másról van szó. Először azt hittem, Gänse szerepelni akar, hősködni, amerikai akciófilmet játszani. Nem tudom… Itt jön az ebédünk.

            Valójában az a csoda nem esett meg, hogy a sült húsok a saját lábukon odamasírozzanak az asztalhoz; a pincér érkezett, s ő hozta a tányérokat. Evelyn rögtön hozzá is látott, Dexim azonban eltöprengve figyelte a villáját, mintha azzal lenne problémája.

            - A politikusok csak használják az embereket. Mintha sakkoznának velük, mint bábukkal. Gänse nem öt embert lát maga előtt, aki retteg az életéért, akiknek családjuk van, akik épp olyan egyszeri és megismételhetetlen csodái a világnak, mint akár ő maga is… Nem, a politikus használati tárgyakat lát. Elképzelései vannak, amiket meg akar valósítani, s ehhez eszközül használ mindenkit. A túszokat, a terroristákat, engem…

            - És mit akar?

            - Most? Fogalmam sincs. De nem akarja őket kihozni. Vagy legalábbis nem ez az elsődleges célja. Talán a pozícióját akarja megerősíteni. Chyson éberen lesi, hogy átvehesse a kormányrudat.

            - De ha meghalnak a túszok, az neki rossz. Nem így van?

            - Ép ésszel azt gondolnám, igen. De emlékezzen csak a New York-i merényletre, a két torony lerombolására. Amikor meghallottam, az volt az első gondolatom: Na, Bushnak annyi. Ezek után le kell mondania. Erre mi történt? Szárnyalt a népszerűsége, belevágott egy háborúba, aztán még egybe… Újraválasztották… A világ nem működik logikusan. Illetve lehet, hogy nem az én logikám szerint működik.

            Evelyn elnevette magát.

            - Ezt csak az Isten mondhatná el. „A világ az én logikám szerint működik.” Az ő szájából jól hangzana.

            - Vagy a Sátán… – tette hozzá Dexim. – Mintha inkább az ő módszerei érvényesülnének. Egy alapvetően jó világban Gänséből sosem lehetett volna miniszterelnök. Komplexusos, önző, sértett ember.

            - A politikusok valahol mind sérült emberek. Ahhoz, hogy eljusson a hatalom csúcsáig, nagyon sokszor kell megalkudnia, kompromittálódnia, disznóságokat csinálnia…

            Dexim eltöprengve szúrt fel a villája hegyére egy darab húst. Evelyn folytatta:

            - Én ezzel együtt mégsem vagyok benne biztos, hogy minden politikus szükségszerűen gazember. Vannak nagy formátumú államférfiak, akik csakugyan a nemzetük javát szolgálják.

            - Ritkán.

            - Ritkán hát! Ezért lesznek ezen kevesekből nemzeti ikonok, akikről utcát neveznek el, és szobrot állítanak nekik.

            - Az én világképem szerint minden politikusnak méltóvá kéne válnia a szoborra – mondta Dexim.

- Ha minden politikus méltó lenne szoborra, nem férnénk el az utcán a sok politikusszobortól.

- Lehet, hogy elegendő lenne csak egy szobor. Egy jó politikus.

- Ezt már ismerjük. A szovjet pártfőtitkár mindig csodálatos, jó, önzetlen, tökéletes politikus volt. Ha valaki nagyon tökéletes, az már diktátor.

- Az nem baj, ha valakinek nagy hatalma van. Ha jóra fordítja.

- Ez azonban nagyon ritka…

- Ebből lesz a szobor… Körbeértünk. Ha végre jönne egy politikus, aki nem használni, hanem kiszolgálni akarná az embereket. Persze – vitatkozott magával Dexim, meg sem várva, hogy Evelyn mit szól – a média is használja az embereket. Maga is látszólag az igazságot keresi, mindenkinek jót akar, de azért sokkal sikeresebb a riportja egy tragédiáról, mintha nem történik semmi különös… A média szerintem örül ennek a túszügynek. Sokkal jobban örül, mintha nem lenne. Vagyis áttételesen örül annak, hogy az unokaöcsémet elfogták, és talán meg is ölik…

- Hogy mondhat ilyet? Miért örülnék neki?

- Nem magára gondoltam. A rendszer. A rendszer örül, aminek maga is a része. Ha van balhé, vannak riportok, vannak emberi sorsok, van nézettség. Megcsinálta az interjút a mi Alex barátunkkal?

- Persze…

- Na látja!

- Azért csináltam, hogy a politikusokat meghassam! Hogy tárgyaljanak az emberrablókkal… Hogy az emberekben részvétet ébresszek, hogy mindenki a magáénak érezze a túszokat, izguljon értük, követelje a szabadon engedésüket, kényszerítse a kormányt…

- Blabla… Akart egy jó riportot csinálni, amivel befuthat, amivel ismertté teheti a nevét…

Evelyn letette a kést és villát a kezéből. A szeme furcsán csillogott. Most közel állt hozzá, hogy sírjon.

- Ennyire cinikusnak tart?

- Ugyan dehogy! – szabadkozott Dexim, és a tenyerét a nő asztalon fekvő karjára tette. Evelyn elhúzta, és a két kezét az ölébe ejtette. – Elhiszem, hogy sajnálja a túszokat, és azt akarja, hogy kiszabaduljanak. De mégiscsak szakmai szemmel figyeli az egészet, és ne kerteljünk: örül neki. Ahogyan egy fogorvos örül a szuvas fognak. Megszid minket, hogy miért nem mossuk rendesen, úgy tesz, mintha azt szeretné, hogy mindenkinek csupa ép foga legyen, de fölkopna az álla, ha így lenne. Neki a rossz fog a megélhetése. Mint az autószerelőnek a bedöglött motor.

Evelyn durcásan a férfira nézett. Magában egy pillanatra el is mosolyodott, mert arra gondolt, most szerepet játszik, s ezzel óhatatlanul igazat ad a másiknak. Úgy tett, mintha dühös volna.

- Miért, maga nem használja az embereket? Az egyik bevételt jelent, a másik munkaerőt, a harmadik lobbizni tud magának, a negyedik üzlettárs, az ötödik szexuális partner…

- Ez nem használat. Ez a társadalmi létezés.

- Ugyanolyan társadalmi létezés, mint a fogorvosnak az ínygyulladás, a gumisnak a defekt és a médiának a túszdráma. Nem a fogorvos lyukasztja a fogakat és nem az újságíró fizeti a terroristákat. Van egy jelenség, amire reagál. Ez a dolga. És ha becsületes ember, akkor megpróbál segíteni.

- Ez jól hangzik. De azért elismeri, hogy egy olyan országban, ahol béke, gazdagság, boldogság, igazságosság van, soha nem történik semmi érdekes, ott nem lenne értelme újságírónak lenni.

- Szerencsére nem ilyen országban élek…

Dexim felkapta a fejét, a villáját – amelynek a végén egy sültkrumpli pihent – vádlón a nő felé fordította.

- „Szerencsére.” Látja, elszólta magát. Én nem bánnám, ha olyan országban élnék, ahol nem rabolják el az unokaöcsémet, akire a politikusok mint alkupozícióra, mint haszonra tekintenek, akinek a sorsa által a pecsenyéjüket sütögetik. Én csak Petrre tudok gondolni, vajon mi lesz vele. A politikusok meg ilyenekre gondolnak: autonómia, olaj, pénz, hatalom. S ehhez csak eszköz az unokaöcsém. Kíváncsi vagyok, mi lenne, ha egyszer az ő unokaöccsük lenne az eszköz…

FOLYTATÁS:

http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.501.3




Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.498 )