A legszentebb áldozat
Színdarab boldog Apor Vilmos emlékére
„Senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért.” Ezzel a mondattal kezdődik és ezzel zárul Ungváry Zsolt: Áldozat című egyfelvonásos drámája, amely boldog Apor Vilmosról szól. A bemutató apropóját az adta, hogy idén van a mártír püspök pappá szentelésének 100. és vértanú halálának 70. évfordulója. A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium zsúfolásig megtelt Békefi termében nagy taps fogadta a Latinovits Diákszínpad megrendítő, szép előadását.
A darabban a történelem ítélőszéke vizsgálja meg a püspök életét. Megidéznek tanúkat, de maga az érintett is megjelenik: hófehér ruhában, immár a megdicsőültek nyugalmával egészíti ki az elhangzottakat. A „vizsgálat” során felvillannak Apor életének legfontosabb pillanatai. Látjuk őt gyerekként „miséset játszani” vagy például két fontos politikai küldetésében: az első világháború végén Mária román királynénál a Gyulán elfogott katonák érdekében és a második világháborúban Veesenmayernél, a bebörtönzött Mindszenty ügyében. Mindkét földi hatalom megpróbálja a maga táborába csábítani, de Apor hitet tesz magyarsága és az üldözöttek mellett. A győri püspökvárba menekült nők védelmében vállalt hősi áldozat, a fegyverropogás nem látszik, tanúvallomásokból rekonstruálhatjuk a történteket.
Az erdélyi báró életútja az áldozatvállalás, a szeretet, a történelem viharaiban való helytállás gyönyörű példája.
A diákszínpadi előadásnak mindig különös hangulata van; egészen más az atmoszféra, amikor tizenévesek játszanak felnőtt embereket. Az apróbb egyenetlenségekért bőséggel kárpótol a fiatalok tisztasága, amellett néhány egyértelműen profi alakítást is láthattunk. A korábban érettségizettek közül a Mindszentyt megformáló Endrédy Gábor az előző évadban az egri színházban Rómeót alakított, Apor szerepében (a Gyula vitéz tervezte jelmezben) Ungvári Álmos vagy a kiváló orgánumú Perczel Ambrus egyaránt színházi élményt keltően játszottak. A jelenlegi diákok közül Koós Balázs, Nagy Zsombor, Ungvári Botond és a többiek is mind remekül helytálltak.
A közel harminc éves Latinovits Diákszínpad előadását ezúttal is a társulat alapítója, lelke, Lukácsi Huba rendezte.
Apor Vilmost a kommunista rendszer nem szerette – báró volt, püspök, erdélyi magyar -, de a személye körüli hallgatás fő oka az volt, hogy a megszálló szovjet katonák elé kiállva, a rábízott hívek védelmében, igazi jó pásztorként életét adta juhaiért.
Ismernünk kell hőseink sorsát, hogy példájukból erőt merítsünk, hogy hivatkozhassunk rájuk, ha gyalázzák múltunkat, történelmünket, és tudjuk azt is, kikhez imádkozhatunk.
A Kárpátia 2016. március-áprilisi számában megjelent cikk:
Apor püspök áldozata
Gyerekkoromban apám sokat mesélt történelmi hősökről, egészen mást és máshogy, mint amit az iskolában vagy a tévében hallottam. Így tudtam meg, hogy valójában mi történt 1956-ban (bár ezt a tudásomat az iskolában szigorúan el kellett rejtenem, ha nem is mindig sikerült), és ekkor – az 1980-as években – hallottam először Apor Vilmosról, Győr mártír püspökéről.
Az így megismert történelmi alakok többsége persze valamennyire jelen volt a közbeszédben, még Nagy Imre is szerepelt a tankönyvünkben – talán még fotót is közöltek róla –, Aporról azonban semmi. Ha nem bíztam volna olyan vakon apámban, azt is gondolhattam volna, hogy ő találta ki az egészet. A hős főpapot, aki a nők védelmében szembeszáll a szovjet katonákkal, s akit megsebesítenek a megszállók, éppen nagypénteken. Áldozata azonban nem hiábavaló, hiszen a részeg oroszok dolguk végezetlen távoznak, és később sem térnek vissza a lányokért, asszonyokért. És hogy ez nem csak utólagos belemagyarázás, a halálos ágyán, iszonyatos fájdalmak közepette az erdélyi báró is panasz helyett annyit mond, amikor megtudja, hogy a nőknek nem esett bántódása: „A Jóisten elfogadta az áldozatomat”.
A történet irodalmi – sőt filmes – feldolgozás után kiállt; hány ennél ostobább és kevésbé magasztos sztoriból csináltak hollywoodi szuperprodukciót. És hányszor ismételgetnek magyar filmek untig ismert történelmi toposzokat, miközben a hazai közvélemény (a nagyvilágról nem is beszélve) alig tud valamit Apor Vilmosról.
Ezzel együtt én magam sem gondoltam rá, hogy valamilyen módon írjak róla, egészen addig, amíg a Latinovits Diákszínpad vezetője, Lukácsi Huba meg nem keresett tavaly májusban; az Apor Emlékbizottság a vértanú püspök pappá szentelésének 100. és halálának 70. évfordulójára egy drámával szeretne tisztelegni, és ennek megírására engem kértek fel. Így született meg az Áldozat című darab.
Több szempontot is figyelembe kellett vennem: először is a diákszínpad adottságait, a fiúk és lányok arányát, a díszletek és jelmezek behatároltságát. Szerettem volna elkerülni a lineáris történet buktatóit, az ebből adódó unalmas részeket. Egyfelől be akartam mutatni, ki is volt Apor Vilmos, a mártíriumig mit tett, hogyan készült és épült fel egész élete és papi hivatása a győri püspökvárban bekövetkező önkéntes áldozatáig. Másrészt színdarabot akartam írni, amelynek mondanivalója van, amelyben figurák vannak, drámai feszültség és reménybeli katarzis. Ezért az alapszituáció szerint a történelem ítélőszéke tart vizsgálatot (tárgyalást) a báró ügyében. Meghallgatnak tanúkat, sőt maga az érintett is megjelenik, immár hófehér ruhában, a megdicsőültek felülemelkedettségével. Párhuzamba állítottam Apor két sikeres követjárását – az első világháború után Mária román királynénál a Gyulán elfogott magyar katonák és a második alatt Veesenmayernél Mindszenty és társai ügyében –, amikor bátorságáról, politikai készségéről tehetett tanúságot. S noha mindkét megszálló hatalom a maga oldalára próbálja állítani a „román bárót”, illetve a „német anyanyelvű főpapot”, Apor mindkétszer hitet tesz magyarsága és katolikus elkötelezettsége mellett.
A tanúk között megjelenik a szovjet katona, akiről valójában semmit sem tudunk, pusztán a cselekedetet ismerjük, amit elkövetett. Ő az ismeretlen katona, aki leszúrta Petőfit Segesváron (nem mellesleg Apor ott született, 1892. február 29-én), aki átdöfte Krisztust, és aki nagypénteken lelőtte a püspököt. A mindenkori megszálló hatalom embere; személyében jelentéktelen, az elkövetett bűnében szimbolikus.
A magyar nyelvben az áldozat szó egyszerre jelent passzív elszenvedést (ha úgy tetszik, a püspök a háború áldozata lett, mint korábban két másik győri püspök a tatár – Muhi – és a török – Mohács – dúlás során; a felszaba-dúlás újabb mártírt adott az egyházmegyének) és jelent egy aktív cselekedetet, a feláldozást, az áldozat hozatalt. Valójában ezt tette Apor, amikor több tucatnyi magyar lány és asszony tisztessége, becsülete és élete védelmében jó pásztorként a saját életét adta.
Mi magyarok nehezen tudunk az elmúlt évszázadból olyan személyiséget, olyan példaképet felmutatni, akit minden politikai oldal, minden tisztességes magyar ember elfogadhat; ő ilyen lehetne. Az sem mellékes, hogy az 1997-ben boldoggá avatott Apor Vilmos szentté avatása nagy sikere lenne a magyar katolikus egyháznak, a magyar híveknek, a magyar államnak, az egyetemes magyarságnak.