Hír: Wales meghódítása (novella)
(Kategória: Ungváry Zsolt)
Küldte: Ungváry Zsolt
2009. június 10. szerda - 20:49:34
WALES MEGHÓDÍTÁSA
Amikor a király és kísérete a hatalmas terembe lépett, az asztalok már megterítve álltak. A kandalló elõtt, fõhelyen, díszesen faragott, támlás szék, rajta a Montgomeryek õsi címere. Edward intésére a bejáratnál két-két katona helyezkedett el, kivont karddal, terpeszben, fenyegetõ testtartásban. A túlsó oldalon újabb két ajtó nyílt, hasonló termekbe lehetett belátni. Montgomery mély meghajlással köszöntötte az uralkodót. A wales-i nemesek nem mozdultak, komoran néztek maguk elé. Egyetlen éljenzés, egyetlen szó, egyetlen köszöntés sem hangzott el. Edward néma csöndben foglalta el a helyét. Tekintetét végigjártatta az urakon, aztán pillantása tovasiklott fegyvereseire, akik nem csak a bejáratokat ellenõrizték, hanem az asztalok között is megálltak, szemmel tartva mindenkit.
Montgomery intésére szolgák csoportja sietett elõ, és Edward elé tálalta az elsõ fogást. Mielõtt azonban hozzálátott volna, a király felállt, s tettetett vidámsággal kiáltotta:
-Mi ez a temetõi csend? Sírboltba jöttem vagy lakomára? Az étkek, a borok, a díszes serlegek azt mutatják: gyõzelmi tort ülünk. De a vendégek mégsem örvendenek együtt urukkal? Nem hallottam felköszöntõ beszédet, pedig királyotok érkezett. – Montgomery mozdult, hogy mondjon valami tósztot, de Edward leintette. – A te hûségedet, jó Montgomery, ismerjük és ismerni fogják unokáink is. De én most hallani szeretném a wales-i nemesség hangját. A hála és a szeretet szavait. – Dühödten, már-már elcsukló hangon tört ki belõle: – Edward vagyok, ennek a földnek a királya!
Dermedt némaság fogadta szavait. Valaki moccant, szikrázó szemek figyelték, de az illetõ csak a földrõl emelte fel leesett kendõjét. Edward mosolya vicsorrá torzult.
-Halljuk a híres bárdokat! Én vagyok a király! Az elsõ ember az országban! – Hallgatag, ellenséges arcok. Edward folytatta, karjaival hadonászva, hangszálait kétségbeesetten rezegtetve: - Gyáva népség! Kutyák! Bújjon elõ valamelyik a vackából, ha mer…
Elharapta a mondat végét, maga is meglepõdött kissé, amikor a szemben lévõ hatalmas tölgyfaajtó megcsikordult, s mögüle õsz hajú vénember emelkedett fel.
-Itt vagyok! – szinte suttogott, hangja mégis betöltötte a termet. Edward megkönnyebbülten sóhajtott. A feszültségtõl még a levegõ is vibrált. Az agg bárd apró hangszerének húrjaiba csapott, s rekedtes hangján felcsendült a vádló dal:
„Levágva népünk ezrei, halomba mind kereszt, hogy sírva tallóz, aki él. Király, te tetted ezt!”
-Elég! – ordította Edward. – Vigyétek! Máglyára vele! – Két katona azonnal megragadta, s bár az öreg még énekelt volna, kiverték a kobozt kezébõl. – Halljuk, urak! – jártatta tekintetét végig a vendégseregen. – Tud-e másként dalolni valaki?
Ekkor középre perdült egy fiatal férfi; kissé hamisan, de erõteljesen intonálva nótázott:
„Gyertek lányok, öltözzetek fehérbe, szórjunk rózsát elsõ Edward elébe. Hadd járjon õ a rózsában bokáig; éljen, éljen Edward király sokáig!”
A többség mereven bámult. Akadt, aki lesütötte a szemét, mások az õsz kobzost keresték tekintetükkel, de annak már nyoma veszett. A katonák kivont karddal figyeltek.
Valaki összecsapta a kezét. Bátortalanul, épp alig keltve zajt, de a némaságban félelmetesen visszhangzott. Erre még ketten, aztán hárman, tizen kezdtek tapsolni. Sõt, hátralökték széküket, felálltak. Elõbb külön-külön, de aztán kórusban, torkuk szakadtából kiabáltak:
-Él-jen Ed-ward! Él-jen Ed-ward!
A király megdicsõülten mosolygott, kezét üdvözlésre emelte. Montgomery odaszaladt, és megcsókolta.
Csak néhányan maradtak ülve. Ezekre rárontottak a fegyveresek, megkötözték õket, s kivonszolták a terembõl. Útközben ütötték-verték-rúgták valamennyit.
Edward visszaült az asztalához. A lakoma folytatódott.
Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.43 )
(Kategória: Ungváry Zsolt)
Küldte: Ungváry Zsolt
2009. június 10. szerda - 20:49:34
WALES MEGHÓDÍTÁSA
Amikor a király és kísérete a hatalmas terembe lépett, az asztalok már megterítve álltak. A kandalló elõtt, fõhelyen, díszesen faragott, támlás szék, rajta a Montgomeryek õsi címere. Edward intésére a bejáratnál két-két katona helyezkedett el, kivont karddal, terpeszben, fenyegetõ testtartásban. A túlsó oldalon újabb két ajtó nyílt, hasonló termekbe lehetett belátni. Montgomery mély meghajlással köszöntötte az uralkodót. A wales-i nemesek nem mozdultak, komoran néztek maguk elé. Egyetlen éljenzés, egyetlen szó, egyetlen köszöntés sem hangzott el. Edward néma csöndben foglalta el a helyét. Tekintetét végigjártatta az urakon, aztán pillantása tovasiklott fegyvereseire, akik nem csak a bejáratokat ellenõrizték, hanem az asztalok között is megálltak, szemmel tartva mindenkit.
Montgomery intésére szolgák csoportja sietett elõ, és Edward elé tálalta az elsõ fogást. Mielõtt azonban hozzálátott volna, a király felállt, s tettetett vidámsággal kiáltotta:
-Mi ez a temetõi csend? Sírboltba jöttem vagy lakomára? Az étkek, a borok, a díszes serlegek azt mutatják: gyõzelmi tort ülünk. De a vendégek mégsem örvendenek együtt urukkal? Nem hallottam felköszöntõ beszédet, pedig királyotok érkezett. – Montgomery mozdult, hogy mondjon valami tósztot, de Edward leintette. – A te hûségedet, jó Montgomery, ismerjük és ismerni fogják unokáink is. De én most hallani szeretném a wales-i nemesség hangját. A hála és a szeretet szavait. – Dühödten, már-már elcsukló hangon tört ki belõle: – Edward vagyok, ennek a földnek a királya!
Dermedt némaság fogadta szavait. Valaki moccant, szikrázó szemek figyelték, de az illetõ csak a földrõl emelte fel leesett kendõjét. Edward mosolya vicsorrá torzult.
-Halljuk a híres bárdokat! Én vagyok a király! Az elsõ ember az országban! – Hallgatag, ellenséges arcok. Edward folytatta, karjaival hadonászva, hangszálait kétségbeesetten rezegtetve: - Gyáva népség! Kutyák! Bújjon elõ valamelyik a vackából, ha mer…
Elharapta a mondat végét, maga is meglepõdött kissé, amikor a szemben lévõ hatalmas tölgyfaajtó megcsikordult, s mögüle õsz hajú vénember emelkedett fel.
-Itt vagyok! – szinte suttogott, hangja mégis betöltötte a termet. Edward megkönnyebbülten sóhajtott. A feszültségtõl még a levegõ is vibrált. Az agg bárd apró hangszerének húrjaiba csapott, s rekedtes hangján felcsendült a vádló dal:
„Levágva népünk ezrei, halomba mind kereszt, hogy sírva tallóz, aki él. Király, te tetted ezt!”
-Elég! – ordította Edward. – Vigyétek! Máglyára vele! – Két katona azonnal megragadta, s bár az öreg még énekelt volna, kiverték a kobozt kezébõl. – Halljuk, urak! – jártatta tekintetét végig a vendégseregen. – Tud-e másként dalolni valaki?
Ekkor középre perdült egy fiatal férfi; kissé hamisan, de erõteljesen intonálva nótázott:
„Gyertek lányok, öltözzetek fehérbe, szórjunk rózsát elsõ Edward elébe. Hadd járjon õ a rózsában bokáig; éljen, éljen Edward király sokáig!”
A többség mereven bámult. Akadt, aki lesütötte a szemét, mások az õsz kobzost keresték tekintetükkel, de annak már nyoma veszett. A katonák kivont karddal figyeltek.
Valaki összecsapta a kezét. Bátortalanul, épp alig keltve zajt, de a némaságban félelmetesen visszhangzott. Erre még ketten, aztán hárman, tizen kezdtek tapsolni. Sõt, hátralökték széküket, felálltak. Elõbb külön-külön, de aztán kórusban, torkuk szakadtából kiabáltak:
-Él-jen Ed-ward! Él-jen Ed-ward!
A király megdicsõülten mosolygott, kezét üdvözlésre emelte. Montgomery odaszaladt, és megcsókolta.
Csak néhányan maradtak ülve. Ezekre rárontottak a fegyveresek, megkötözték õket, s kivonszolták a terembõl. Útközben ütötték-verték-rúgták valamennyit.
Edward visszaült az asztalához. A lakoma folytatódott.
Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.43 )