Hír: Hunnia - 2. rész
(Kategória: Szappanopera (Folytatásos regény))
Küldte: ungvaryzsolt.hu
2008. augusztus 03. vasárnap - 11:22:00
A FÜGGETLENSÉG KIKIÁLTÁSA
(A Nemzetõr c. lapban olvasható sorozat)
Az elsõ rész tartalmából: magyar hazafiak egy csoportja úgy határoz, hogy a Dunán található Hun-szigeten (annak négy településén) új államot kiáltanak ki, amely elszakad a tévútra sodródott Magyar Köztársaságtól. A sziget polgárainak elegük lett belõle, hogy a többség idióta döntései miatt újra és újra dilettánsok, gazemberek és idegen hatalmak ügynökei kormányozzák. Az elszakadás fõ szorgalmazója Székely Levente, s vele tart a 4 település polgármestere is. Az ellenzéki Fidesztõl azonban - hiába környékezték meg egyik tagját - úgy tûnik, nem várhatnak politikai segítséget.
Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.4 )
(Kategória: Szappanopera (Folytatásos regény))
Küldte: ungvaryzsolt.hu
2008. augusztus 03. vasárnap - 11:22:00
A FÜGGETLENSÉG KIKIÁLTÁSA
(A Nemzetõr c. lapban olvasható sorozat)
Az elsõ rész tartalmából: magyar hazafiak egy csoportja úgy határoz, hogy a Dunán található Hun-szigeten (annak négy településén) új államot kiáltanak ki, amely elszakad a tévútra sodródott Magyar Köztársaságtól. A sziget polgárainak elegük lett belõle, hogy a többség idióta döntései miatt újra és újra dilettánsok, gazemberek és idegen hatalmak ügynökei kormányozzák. Az elszakadás fõ szorgalmazója Székely Levente, s vele tart a 4 település polgármestere is. Az ellenzéki Fidesztõl azonban - hiába környékezték meg egyik tagját - úgy tûnik, nem várhatnak politikai segítséget.
Sosem látott tömeg gyûlt össze a Hun sziget legnagyobb településének, Etelvárnak a fõterén. A bátrabbak húszezresre, a rendõrség és a helyi lap munkatársa kicsit óvatosabban, mintegy 8-10 ezerre becsülte a jelenlévõk létszámát.
Hivatalosan az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójának etelvári megemlékezésére került sor, de a szokatlan érdeklõdés jelezte, hogy a titokban elsuttogott részinformációk, az sms-ben és e-mailben küldött rejtélyes szövegû meghívók dacára - vagy éppen azért - mindenki pontosan tudta, mi készül. Még a Budapestrõl érkezõ ellentmondásos hírek sem tudták kizökkenteni a helybélieket a kicsit fennkölt, magasztos és roppant izgatott hangulatukból. Gyanút legfeljebb az kelthetett, hogy a városháza múlt századi épületén a nemzeti trikolórral átellenben ezúttal nem a 2004 május elseje óta megszokott csillagos kék EU-zászló lengett, hanem az Árpádok vörössel és ezüsttel hétszer vágott lobogója. A nagygyûlésre érkezõk felmutattak az Árpád-sávos zászlóra, sejtelmesen összemosolyogtak, mintha csak õk értenék, azután úgy tettek, mintha semmi különös nem lenne.
A tér közepén magasodott Attila, Isten ostora, a hunok nagy királyának szobra. A bronzból kiöntött kétembernyi alak ülõ helyzetben (kicsit hasonlóan, mint Than Mór festményén), de kinyújtott jobb karral, ítélkezés közben ábrázolta Etelét, a város névadóját. A két világháború között már egy lovasszobor emlékeztetett a hun uralkodóra, de azt a kommunista tanács elõbb áthelyezte a Duna-partra, majd a hetvenes években nyoma veszett. Egyesek esküdtek rá, hogy a város volt tanácselnökének õsfákkal szegélyezett kertjében lelt új otthonra, de mire elérkezett a rendszerváltás és lehetõség nyílt a dolognak utánajárni, természetesen csak hûlt helye maradt a szobornak. (Ezt a mostanit 2003-ban készítették, néhány liberális újság csapott is belõle országos botrányt; miközben akadozik a szociális segélyek kifizetése, dörögték a balradikális lapok, addig grandiózus, magyarkodó, áltörténelmi, dilettáns emlékmûvekre bezzeg futja a jobboldali vezetésnek! Az, hogy a szobor közadakozásból készült, és az önkormányzat minden fillérrel pontosan elszámolt, egyáltalán nem érdekelte az országos médiát.)
A kitûzött idõpontban egy budapesti színész lépett az emelvényre - mindenki tudta róla, hogy Füzeskén van kis hétvégi háza, sõt néhány hete már bejelentett lakos a faluban -, üdvözölte az ünneplõ közönséget, és közösen elénekelték a Himnuszt. Ezután Homoki Alíz, a város pártonkívüli, jobboldali összefogással, 74 %-os többséggel három hete megválasztott polgármestere tartott rövid beszédet, amelyben a szabadságról, a magyar hagyományokról, a március 15-e és október 23-a közötti párhuzamokról, Petõfirõl és Gérecz Attiláról; a márciusi ifjakról és a pesti srácokról; Batthyányról és Nagy Imrérõl beszélt. (Ez utóbbi párhuzam ellen néhányan tiltakoztak - "Még hogy Batthyány és az a kommunista miniszter!" -, de lehurrogták õket. "Nagy Imre a magyar nemzet mártírja, akárki és akármi is volt korábban!")
-Ha veszélyben volt a haza - folytatta Homoki Alíz -, mindig akadtak hõsök, magányosan vagy csoportban, sokan vagy kevesen, de mindig akadtak, akik felemelték a szabadság, a függetlenség, a jövõbe vetett hit, az élhetõ és boldog Magyarország zászlaját. Ma is ilyen férfiakra és nõkre van szükségünk. Hadd mutassam be egyiküket, Székely Leventét, Mátyáskút köztiszteletben álló lakóját.
Székely felment a színpadra, meghajolt. Nagy taps fogadta, hiszen sokan ismerték, és pontosan tudták milyen szerepe van abban, ami rövidesen következni fog.
-Megkérem Székely Leventét - tette hozzá az etelvári polgármesterasszony -, olvassa fel annak a kiáltványnak a szövegét, amelyet erre a jeles napra fogalmaztak meg a Hun-sziget hazájukért aggódó és felelõsséget viselõ lakói.
Székely Levente lépett a mikrofonhoz, megköszörülte a torkát, kisimította a kezében lévõ papírlapot.
-Kedves barátaim! Kedves magyarok! Kedves hun-szigetiek! A mai napon, a magyar függetlenségért folytatott dicsõséges harc kirobbanásának ötvenedik és a kommunizmus látszólagos bukásának, a népköztársaság helyett az akkor még reményekre jogosító köztársaság kikiáltásának tizenhetedik évfordulóján - látva, hogy ezek a dátumok továbbra is beteljesületlen vágyak hordozói maradtak - úgy döntöttünk, hogy az alábbi szándéknyilatkozatot tesszük Hun-sziget lakosainak nevében: - Olvasni kezdte: - Szeretett hazánk olyan állapotba jutott, amikor a pillanatnyi körülmények és politikai környezet nem látszik alkalmasnak a megmentésére, sõt a további romlás megállítására sem. Ezért mi, Hun-sziget négy településének lakói a mai napon kinyilvánítjuk azt a szándékunkat, hogy a maradék trianoni Magyarországtól, amelyet Gyurcsány Ferenc és az MSZP-SZDSZ kormányzat vezet, függetlenedni kívánunk.
Dörgõ, hosszan tartó taps szakította félbe a szónokot, a közben még nagyobbra nõtt tömegben néhány piros-fehér-zöld zászló mellett egyre több Árpád-sávosat lengettek.
-A mostani hivatalos Magyarország - akár csak a török-, a Habsburg- vagy a szovjet-idõkben - nem a nemzet érdekeit védi, nem a nemzet valós vágyait tartja szem elõtt, hanem szûk, a magyarsággal ellenérdekelt csoportok óhajait. Nem valódi kormányzat, hanem strómanok, lelketlen hazaárulók, megfizethetõ bérgyilkosok gyülekezete. A mai magyarországi hatalom - és ezt az elmúlt hetekben még hangsúlyosabban láthattuk - a bûnösöket védi, az ártatlanokat bünteti. Mindent üldöz, ami magyar; legyen bár õsi szimbólum, gondolat, tárgy, kulturális örökség, személy vagy közösség. Eközben mindent támogat, ami deviáns, ami nemzetellenes, amely idegen népek és tõkéscsoportok érdekeit szolgálja. Egy mohó, gátlástalan, tolvaj banda vezetésével elzárja a gazdasági felemelkedés lehetõségét az õslakosok elõl. A tehetségeket perifériára szorítja, a megalkuvó, korrupt, kontraszelektáltakat pedig pozíciókkal jutalmazza. Az adónkat ellopják, és semmit sem nyújtanak cserébe; miközben százmilliós csalások felett szemet hunynak, a kisembert tíz-húszezer forintokért vekzálják. Amit hazánk lakossága ellen hatvan éve folytatnak, azt csak a népirtás szóval lehet kifejezni. A hétmilliónyi legális abortusz, a hitélet és a család szentségének szétrombolása, az egészségügyi- és oktatási rendszer szétverése mind-mind vörös szegek hazánk és nemzetünk koporsójába. Eddig is tudtuk, hogy hazudnak nekünk mindig és mindenben. Szeptember 17-e óta már tárgyi bizonyítékunk is van rá. Mint ahogy arra is, mennyire gyûlölik és megvetik a népet, amelyet kormányoznak. Nem lehetnek illúzióink, hogy ha a sors úgy hozza, lõni fognak saját polgáraikra, agyonverik vagy börtönbe zárják legkiválóbb fiainkat, amint ezt tették 1945 óta folyamatosan. Az elbutított, tudatlanságban tartott nép pedig - hiába rendelkezik ma a formális választás lehetõségével - nem képes és nem alkalmas arra, hogy elzavarja õket. A tavaszi, újabb traumát hozó választás után úgy döntöttünk: elég volt! Ha fegyvert ragadnánk, az sem volna túlzás, az sem volna méltánytalan ezzel a rezsimmel szemben. Mi azonban békés polgárok vagyunk, építkezni szeretnénk és nem rombolni. Ezért semmi mást nem kérünk - pontosabban követelünk -, mint a mindenkit megilletõ önrendelkezési elvre hivatkozva ennek a kicsiny szigetnek a függetlenségét.
Újabb tapsvihar, lelkes bekiabálások fogadták a szónok bejelentését. Székely folytatta:
-Vállalkozásunk hasonlatos ahhoz, amit a török idõkben a három részre szakadt országban az Erdélyi Fejedelemség betöltött. Egy tartalék Magyarország; egy terület, egy közösség, amely a vészterhes idõket túléli, s ami menedéket nyújt azoknak a gondolatoknak és eszméknek, amelyek boldogabb korokban ismét szárba szökkenve eláraszthatják a Kárpát-medencét.
Itt Székely egy pillanatra megállt, s most nem a papírról olvasta, hanem fejbõl mondta:
-A pusztuló, dekadens Római Birodalomban elõször csak tizenketten hittek egy új tanban, s lám, mivé lett mára a cézárok hatalma, s mivé lett a tizenkettek mozgalma. Elég, ha csak mögétek pillantok, a katolikus templom égbe nyúló tornyára. Mondhatjátok, hogy de hiszen ott az isteni erõ mûködött. S vajon mögöttünk nem áll-e a hit ereje? Cserben hagyhat-e a magyarok Istene bennünket ebben a vállalkozásunkban, amikor olyan nagyon bízunk benne?
A szónok ismét a nyilatkozatot olvasta:
-Vannak történelmi elõzmények: a Lajta-bánság életre hívói megakadályoztak Nyugat-Magyarország teljes elcsatolását. A török kiûzése után a Hun-sziget is különleges státusszal bírt, hasonlatosan a jász-kun kerületeknek, az erdélyi székely- és szász székeknek az egységes megyerendszer kialakításáig fennálló autonómiájához. Mi azonban most ennél is többet akarunk: teljes függetlenséget. Új országot: a Hun-sziget teljes önállóságát: Hunnia Sziget Királyságot!
Újra lengtek a lobogók, éljenzett a nép, összeölelkeztek ismerõsök és ismeretlenek. Székely meghajolt, kétrét hajtotta kezében a papírt, s azzal intett búcsút a hallgatóságnak.
Ismét a színmûvész, Forrai Márton Bendegúz lépett a mikrofonhoz.
-Amíg státusunk pontosan rendezõdik - mondta -, addig is a minket körülvevõ mostohaanya-országgal, az elcsatolt és az emigráns magyarsággal, valamint a külföldi országokkal való tárgyalásokra, a kapcsolattartásra egy ideiglenes testületet hoztunk létre. Ennek tagjai a négy település - Etelvár, Szigetfalu, Mátyáskút és Füzeske - polgármesterei, továbbá a civil kezdeményezõk által delegált személy: Székely Levente. Az alkotmány rendelkezései a megerõsítõ népszavazás után lépnek életbe, addig az ideiglenes kormányzati központon, az etelvári városházán mind a magyar nemzeti zászlót, mind Hunnia Sziget Királyság leendõ lobogóját kitûztük.
Újabb üdvrivalgás fogadta a bejelentést. Ekkor egy jogász következett - õ is a Hun-sziget lakója, immár közel fél éve -, s kicsit talán hosszúra nyúló, olykor unalmas szaknyelven ismertette a népszavazás lefolyását. A lényege az volt, hogy december 5-én (egy másik, tragikus kimenetelû december 5-i népszavazás kiegyensúlyozásaképpen) megtartják a terület lakosainak megerõsítõ szavazását, amelyen formálisan is határoznak a függetlenségrõl. A hatályos magyar törvények alapján ez természetesen nem történhet, de mivel éppen az illegitimnek tartott Magyar Köztársaságtól kívánnak elszakadni, ezért nem is veszik tudomásul annak törvényeit. Akkor ugyanis eleve képtelenség volna végigcsinálni mindazt, amit terveznek.
A népszavazás megtartásáig újabb lakosok bejelentésére már nincsen mód, megakadályozva ezzel a bolsevikok várható aknamunkáját.
-Végezetül - vette vissza a szót Forrai Márton Bendegúz - énekeljük el a székely himnuszt. És senki se feledje, hogy este nyolc órától kerül sor a fáklyás felvonulásra.
+++++++++++++ ++++++
A fáklyás felvonulás valójában inkább gyertyás álldogálás volt. A négy település lakói - önkéntesek szervezésében - kimentek a Duna-partra, s gyertyákkal-fáklyákkal körberajzolták az új ország határait. A szigetet egyetlen híd kötötte össze a szárazfölddel, az Alföld felé, ezt biztos ami biztos alapon több tucatnyian lezárták. Egyelõre azonban nem volt nyoma annak, hogy a magyar rendfenntartók be akarnának avatkozni.
Néhányan úgy vélték, a délutáni, pesti erõdemonstrációhoz felhasználták az ország összes rendõrét és õrzõ-védõjét, így sem emberük, sem szándékuk nem maradt rá, hogy a hun-szigeti demonstrációt megakadályozzák.
Egy kisebb, 8-10 fõs csoport, két autóval, az ablakon kidugott nemzeti zászlókkal érkezett a part felõl.
-Hát ti? Elkéstetek? - fogadták õket.
-Pesten voltunk, az Astoriánál.
-Mi a fenének mentetek oda?
-Ott volt a huszonharmadikai megemlékezés. Szétverték a rendõrök. Nem hallottatok róla?
Természetesen hallottak, hiszen a rádióból, ismerõsök telefonjaiból mindenki értesült a hatalom garázda fellépésérõl.
-Éppen ezért nincs nekünk ehhez már semmi közünk - kiabáltak többen. - Mi közben kikiáltottuk a függetlenséget.
A második kocsiból elõhúztak egy fiatalembert, akinek fején hatalmas fehér turbán, kezében nem kevésbé hatalmas fotóapparátus.
-Ki ez a mohamedán fényképész? - kérdezték.
-Nem mohamedán, csak a rendõrök ellátták a baját. Egy nyugati lapnak a fotósa. Mondtuk neki, hogy jöjjön velünk, mert itt is lesz egy kis móka. Bátor fiú!
A külföldi média persze nem csak véletlenszerûen jelent meg a Hun-szigeten. A Székely vezette testület gondoskodott a televíziós társaságok, hírügynökségek értesítésérõl, ám sokan nem vették õket komolyan, illetve inkább a budapesti helyszínekre látogattak el. Az Astoriánál történt brutális tömegoszlatás képei kicsit el is vették a hun-szigeti autonómia bejelentésének élét.
Ha csak sokadik hírként is, de a magyarországi média is beszámolt a Székely által felolvasott nyilatkozatról, és az - idézõjelben - szélsõséges és radikális csoportok 2-3 ezer fõsre becsült gyûlésérõl.
Miközben a Duna-parton az emberek énekeltek, ünnepeltek, s újabb és újabb gyertyákat gyújtottak, óriási felháborodást keltett az a rövid telefonbeszélgetés, amelyet az egyik kereskedelmi csatorna folytatott Rakos Róberttel, Etelvár korábbi, fideszes polgármesterével. (A jobboldali többségû Etelváron az utolsó pillanatban a polgári és nemzeti erõk megvonták bizalmukat Rakostól, mivel õ hevesen ellenzett minden olyan kezdeményezést, ami - nézete szerint - a fennálló demokratikus rend feldúlását, annak áthágását jelentené. Így végül a jobboldali összefogás Homoki Alíz mögé állt, s Rakos - aki a pártközpontot úgy tájékoztatta, hogy szélsõségesek helyi, csekély támogatottságú puccsáról van szó - végül 7 %-ot kapott Homoki 74-ével szemben. A maradék 19 százalékot a szocialista-szabad demokrata jelölt zsebelhette be.)
Rakos tehát ezen a jeles napon, amikor népgyûlésen, közfelkiáltással döntöttek a Hun-sziget leválásáról az elkorrumpálódott, élhetetlenné vált, a jog és igazság útjáról letért Magyar Köztársaságról, azt nyilatkozta a legnagyobb nézettségû gagyitévének, hogy pusztán néhány magamutogató, szerencsétlen alak nevetséges játékáról van szó. Noha nem helyesli a Gyurcsány kabinet számos intézkedését, mint demokratikus politikus tiszteletben tartja a választók akaratát, és a Magyar Köztársaság kormányát legitimnek fogadja el. (És az kit érdekel, hogy te kit minek fogadsz el? - kérdezték a vehemensebbek a televízió-készüléktõl; magyar ember ugyanis elõszeretettel társalog rádióval, tévével és egyéb technikai vívmányokkal, kizárólag egyoldalúan, a válasz lehetõségét eleve kizárva. A hangulatot azonban kétségkívül jól érzékelteti ez a megjegyzés. Vége van annak a világnak - szögezte le Székely is abban a baráti társaságban, amely az etelvári városháza dísztermében koccintott ezekben a percekben a függetlenségre -, amikor mindig az õ elvárásaik szerint beszéltünk és cselekedtünk, és mindig arra figyeltünk, vajon mit szólnak hozzá. Egyszer végre diktáljuk mi a tempót, a szóhasználatot, az események menetét a saját hitünk, logikánk és érdekeink szerint. Ha Rakosnak a maga 7 százalékos támogatottságával mi magamutogató gyerekes játékot játszunk, hát menjen az Astoriához és veresse ott össze magát Gyurcsány pribékjeivel. Mi ebbõl, köszönjük, nem kérünk!)
++++++++++++++++++ ++++
Azért a rendészeti minisztérium figyelmét sem kerülték el teljesen az Etelváron történtek. Morczos Kálmánt, Etelvár rendõrkapitányát utasították, hogy határozottan, s a lehetõ legnagyobb szigorral lépjen fel a rendzavarókkal szemben.
-Itt nincsenek rendzavarók - jelentette a százados. - Egy elõre bejelentett tüntetés zajlik méltóságteljesen és nyugalomban.
-Százados elvt... Százados úr, ez nem az Ön mérlegelésére van bízva! Bizonyára tud a mai nap eseményeirõl és a felforgató elemekkel szembeni aktuális eljárásról.
-Ismétlem, itt nincsenek felforgató elemek, sem ellenszegülõk, sem bûnözõk. Én nem lövök békés, ünneplõ magyarokra sem golyóval, sem gumilövedékkel, sem könnygázzal, sem teniszlabdával.
-Nem értett meg? Ez a miniszter parancsa.
-Én ilyen parancsot nem teljesítek.
Letette a telefont. Mellette állt a helyettese, aki egy grimasszal jelezte, hogy mindent hallott.
-Az állomány? - kérdezte tõle Morczos.
-Kint van terepen.
-Jelentettek eseményt?
-Nem.
-Milyen a hangulat?
-Az embereink fraternizálnak a tüntetõkkel.
-Fraterniz álnak? Ne használjon nekem ilyen külföldi szavakat.
-Hát, úgy értem, barátkoznak. Úgy tûnik, a többségük egyetért a tüntetõk céljaival.
Ismét csörgött a telefon.
-Morczos vagyok.
-Én is! De nagyon. A megyei fõkapitány beszél. Adja át a telefont a helyettesének!
-Nem értem, milyen megye? Én Hunnia Sziget Királyságának polgára, Etelvár szabad királyi város fõkapitánya vagyok. Nem ismerek semmilyen magyarországi minisztert meg megyei fõkapitányt.
-Százados úr, ez lázadás!
-Fõkapitány úr, ez beavatkozás egy független állam belügyeibe. Háborús ok. Önt teszem felelõssé a következményekért.
Morczos letette a telefont, és nevével ellentétben széles vigyor ült ki az arcára. Szerette volna látni a megyei fõkapitány arcát, de hát videotelefont egyelõre nem rendszeresítettek a magyar rendõrség eszközállományában.
Hivatalosan az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójának etelvári megemlékezésére került sor, de a szokatlan érdeklõdés jelezte, hogy a titokban elsuttogott részinformációk, az sms-ben és e-mailben küldött rejtélyes szövegû meghívók dacára - vagy éppen azért - mindenki pontosan tudta, mi készül. Még a Budapestrõl érkezõ ellentmondásos hírek sem tudták kizökkenteni a helybélieket a kicsit fennkölt, magasztos és roppant izgatott hangulatukból. Gyanút legfeljebb az kelthetett, hogy a városháza múlt századi épületén a nemzeti trikolórral átellenben ezúttal nem a 2004 május elseje óta megszokott csillagos kék EU-zászló lengett, hanem az Árpádok vörössel és ezüsttel hétszer vágott lobogója. A nagygyûlésre érkezõk felmutattak az Árpád-sávos zászlóra, sejtelmesen összemosolyogtak, mintha csak õk értenék, azután úgy tettek, mintha semmi különös nem lenne.
A tér közepén magasodott Attila, Isten ostora, a hunok nagy királyának szobra. A bronzból kiöntött kétembernyi alak ülõ helyzetben (kicsit hasonlóan, mint Than Mór festményén), de kinyújtott jobb karral, ítélkezés közben ábrázolta Etelét, a város névadóját. A két világháború között már egy lovasszobor emlékeztetett a hun uralkodóra, de azt a kommunista tanács elõbb áthelyezte a Duna-partra, majd a hetvenes években nyoma veszett. Egyesek esküdtek rá, hogy a város volt tanácselnökének õsfákkal szegélyezett kertjében lelt új otthonra, de mire elérkezett a rendszerváltás és lehetõség nyílt a dolognak utánajárni, természetesen csak hûlt helye maradt a szobornak. (Ezt a mostanit 2003-ban készítették, néhány liberális újság csapott is belõle országos botrányt; miközben akadozik a szociális segélyek kifizetése, dörögték a balradikális lapok, addig grandiózus, magyarkodó, áltörténelmi, dilettáns emlékmûvekre bezzeg futja a jobboldali vezetésnek! Az, hogy a szobor közadakozásból készült, és az önkormányzat minden fillérrel pontosan elszámolt, egyáltalán nem érdekelte az országos médiát.)
A kitûzött idõpontban egy budapesti színész lépett az emelvényre - mindenki tudta róla, hogy Füzeskén van kis hétvégi háza, sõt néhány hete már bejelentett lakos a faluban -, üdvözölte az ünneplõ közönséget, és közösen elénekelték a Himnuszt. Ezután Homoki Alíz, a város pártonkívüli, jobboldali összefogással, 74 %-os többséggel három hete megválasztott polgármestere tartott rövid beszédet, amelyben a szabadságról, a magyar hagyományokról, a március 15-e és október 23-a közötti párhuzamokról, Petõfirõl és Gérecz Attiláról; a márciusi ifjakról és a pesti srácokról; Batthyányról és Nagy Imrérõl beszélt. (Ez utóbbi párhuzam ellen néhányan tiltakoztak - "Még hogy Batthyány és az a kommunista miniszter!" -, de lehurrogták õket. "Nagy Imre a magyar nemzet mártírja, akárki és akármi is volt korábban!")
-Ha veszélyben volt a haza - folytatta Homoki Alíz -, mindig akadtak hõsök, magányosan vagy csoportban, sokan vagy kevesen, de mindig akadtak, akik felemelték a szabadság, a függetlenség, a jövõbe vetett hit, az élhetõ és boldog Magyarország zászlaját. Ma is ilyen férfiakra és nõkre van szükségünk. Hadd mutassam be egyiküket, Székely Leventét, Mátyáskút köztiszteletben álló lakóját.
Székely felment a színpadra, meghajolt. Nagy taps fogadta, hiszen sokan ismerték, és pontosan tudták milyen szerepe van abban, ami rövidesen következni fog.
-Megkérem Székely Leventét - tette hozzá az etelvári polgármesterasszony -, olvassa fel annak a kiáltványnak a szövegét, amelyet erre a jeles napra fogalmaztak meg a Hun-sziget hazájukért aggódó és felelõsséget viselõ lakói.
Székely Levente lépett a mikrofonhoz, megköszörülte a torkát, kisimította a kezében lévõ papírlapot.
-Kedves barátaim! Kedves magyarok! Kedves hun-szigetiek! A mai napon, a magyar függetlenségért folytatott dicsõséges harc kirobbanásának ötvenedik és a kommunizmus látszólagos bukásának, a népköztársaság helyett az akkor még reményekre jogosító köztársaság kikiáltásának tizenhetedik évfordulóján - látva, hogy ezek a dátumok továbbra is beteljesületlen vágyak hordozói maradtak - úgy döntöttünk, hogy az alábbi szándéknyilatkozatot tesszük Hun-sziget lakosainak nevében: - Olvasni kezdte: - Szeretett hazánk olyan állapotba jutott, amikor a pillanatnyi körülmények és politikai környezet nem látszik alkalmasnak a megmentésére, sõt a további romlás megállítására sem. Ezért mi, Hun-sziget négy településének lakói a mai napon kinyilvánítjuk azt a szándékunkat, hogy a maradék trianoni Magyarországtól, amelyet Gyurcsány Ferenc és az MSZP-SZDSZ kormányzat vezet, függetlenedni kívánunk.
Dörgõ, hosszan tartó taps szakította félbe a szónokot, a közben még nagyobbra nõtt tömegben néhány piros-fehér-zöld zászló mellett egyre több Árpád-sávosat lengettek.
-A mostani hivatalos Magyarország - akár csak a török-, a Habsburg- vagy a szovjet-idõkben - nem a nemzet érdekeit védi, nem a nemzet valós vágyait tartja szem elõtt, hanem szûk, a magyarsággal ellenérdekelt csoportok óhajait. Nem valódi kormányzat, hanem strómanok, lelketlen hazaárulók, megfizethetõ bérgyilkosok gyülekezete. A mai magyarországi hatalom - és ezt az elmúlt hetekben még hangsúlyosabban láthattuk - a bûnösöket védi, az ártatlanokat bünteti. Mindent üldöz, ami magyar; legyen bár õsi szimbólum, gondolat, tárgy, kulturális örökség, személy vagy közösség. Eközben mindent támogat, ami deviáns, ami nemzetellenes, amely idegen népek és tõkéscsoportok érdekeit szolgálja. Egy mohó, gátlástalan, tolvaj banda vezetésével elzárja a gazdasági felemelkedés lehetõségét az õslakosok elõl. A tehetségeket perifériára szorítja, a megalkuvó, korrupt, kontraszelektáltakat pedig pozíciókkal jutalmazza. Az adónkat ellopják, és semmit sem nyújtanak cserébe; miközben százmilliós csalások felett szemet hunynak, a kisembert tíz-húszezer forintokért vekzálják. Amit hazánk lakossága ellen hatvan éve folytatnak, azt csak a népirtás szóval lehet kifejezni. A hétmilliónyi legális abortusz, a hitélet és a család szentségének szétrombolása, az egészségügyi- és oktatási rendszer szétverése mind-mind vörös szegek hazánk és nemzetünk koporsójába. Eddig is tudtuk, hogy hazudnak nekünk mindig és mindenben. Szeptember 17-e óta már tárgyi bizonyítékunk is van rá. Mint ahogy arra is, mennyire gyûlölik és megvetik a népet, amelyet kormányoznak. Nem lehetnek illúzióink, hogy ha a sors úgy hozza, lõni fognak saját polgáraikra, agyonverik vagy börtönbe zárják legkiválóbb fiainkat, amint ezt tették 1945 óta folyamatosan. Az elbutított, tudatlanságban tartott nép pedig - hiába rendelkezik ma a formális választás lehetõségével - nem képes és nem alkalmas arra, hogy elzavarja õket. A tavaszi, újabb traumát hozó választás után úgy döntöttünk: elég volt! Ha fegyvert ragadnánk, az sem volna túlzás, az sem volna méltánytalan ezzel a rezsimmel szemben. Mi azonban békés polgárok vagyunk, építkezni szeretnénk és nem rombolni. Ezért semmi mást nem kérünk - pontosabban követelünk -, mint a mindenkit megilletõ önrendelkezési elvre hivatkozva ennek a kicsiny szigetnek a függetlenségét.
Újabb tapsvihar, lelkes bekiabálások fogadták a szónok bejelentését. Székely folytatta:
-Vállalkozásunk hasonlatos ahhoz, amit a török idõkben a három részre szakadt országban az Erdélyi Fejedelemség betöltött. Egy tartalék Magyarország; egy terület, egy közösség, amely a vészterhes idõket túléli, s ami menedéket nyújt azoknak a gondolatoknak és eszméknek, amelyek boldogabb korokban ismét szárba szökkenve eláraszthatják a Kárpát-medencét.
Itt Székely egy pillanatra megállt, s most nem a papírról olvasta, hanem fejbõl mondta:
-A pusztuló, dekadens Római Birodalomban elõször csak tizenketten hittek egy új tanban, s lám, mivé lett mára a cézárok hatalma, s mivé lett a tizenkettek mozgalma. Elég, ha csak mögétek pillantok, a katolikus templom égbe nyúló tornyára. Mondhatjátok, hogy de hiszen ott az isteni erõ mûködött. S vajon mögöttünk nem áll-e a hit ereje? Cserben hagyhat-e a magyarok Istene bennünket ebben a vállalkozásunkban, amikor olyan nagyon bízunk benne?
A szónok ismét a nyilatkozatot olvasta:
-Vannak történelmi elõzmények: a Lajta-bánság életre hívói megakadályoztak Nyugat-Magyarország teljes elcsatolását. A török kiûzése után a Hun-sziget is különleges státusszal bírt, hasonlatosan a jász-kun kerületeknek, az erdélyi székely- és szász székeknek az egységes megyerendszer kialakításáig fennálló autonómiájához. Mi azonban most ennél is többet akarunk: teljes függetlenséget. Új országot: a Hun-sziget teljes önállóságát: Hunnia Sziget Királyságot!
Újra lengtek a lobogók, éljenzett a nép, összeölelkeztek ismerõsök és ismeretlenek. Székely meghajolt, kétrét hajtotta kezében a papírt, s azzal intett búcsút a hallgatóságnak.
Ismét a színmûvész, Forrai Márton Bendegúz lépett a mikrofonhoz.
-Amíg státusunk pontosan rendezõdik - mondta -, addig is a minket körülvevõ mostohaanya-országgal, az elcsatolt és az emigráns magyarsággal, valamint a külföldi országokkal való tárgyalásokra, a kapcsolattartásra egy ideiglenes testületet hoztunk létre. Ennek tagjai a négy település - Etelvár, Szigetfalu, Mátyáskút és Füzeske - polgármesterei, továbbá a civil kezdeményezõk által delegált személy: Székely Levente. Az alkotmány rendelkezései a megerõsítõ népszavazás után lépnek életbe, addig az ideiglenes kormányzati központon, az etelvári városházán mind a magyar nemzeti zászlót, mind Hunnia Sziget Királyság leendõ lobogóját kitûztük.
Újabb üdvrivalgás fogadta a bejelentést. Ekkor egy jogász következett - õ is a Hun-sziget lakója, immár közel fél éve -, s kicsit talán hosszúra nyúló, olykor unalmas szaknyelven ismertette a népszavazás lefolyását. A lényege az volt, hogy december 5-én (egy másik, tragikus kimenetelû december 5-i népszavazás kiegyensúlyozásaképpen) megtartják a terület lakosainak megerõsítõ szavazását, amelyen formálisan is határoznak a függetlenségrõl. A hatályos magyar törvények alapján ez természetesen nem történhet, de mivel éppen az illegitimnek tartott Magyar Köztársaságtól kívánnak elszakadni, ezért nem is veszik tudomásul annak törvényeit. Akkor ugyanis eleve képtelenség volna végigcsinálni mindazt, amit terveznek.
A népszavazás megtartásáig újabb lakosok bejelentésére már nincsen mód, megakadályozva ezzel a bolsevikok várható aknamunkáját.
-Végezetül - vette vissza a szót Forrai Márton Bendegúz - énekeljük el a székely himnuszt. És senki se feledje, hogy este nyolc órától kerül sor a fáklyás felvonulásra.
+++++++++++++ ++++++
A fáklyás felvonulás valójában inkább gyertyás álldogálás volt. A négy település lakói - önkéntesek szervezésében - kimentek a Duna-partra, s gyertyákkal-fáklyákkal körberajzolták az új ország határait. A szigetet egyetlen híd kötötte össze a szárazfölddel, az Alföld felé, ezt biztos ami biztos alapon több tucatnyian lezárták. Egyelõre azonban nem volt nyoma annak, hogy a magyar rendfenntartók be akarnának avatkozni.
Néhányan úgy vélték, a délutáni, pesti erõdemonstrációhoz felhasználták az ország összes rendõrét és õrzõ-védõjét, így sem emberük, sem szándékuk nem maradt rá, hogy a hun-szigeti demonstrációt megakadályozzák.
Egy kisebb, 8-10 fõs csoport, két autóval, az ablakon kidugott nemzeti zászlókkal érkezett a part felõl.
-Hát ti? Elkéstetek? - fogadták õket.
-Pesten voltunk, az Astoriánál.
-Mi a fenének mentetek oda?
-Ott volt a huszonharmadikai megemlékezés. Szétverték a rendõrök. Nem hallottatok róla?
Természetesen hallottak, hiszen a rádióból, ismerõsök telefonjaiból mindenki értesült a hatalom garázda fellépésérõl.
-Éppen ezért nincs nekünk ehhez már semmi közünk - kiabáltak többen. - Mi közben kikiáltottuk a függetlenséget.
A második kocsiból elõhúztak egy fiatalembert, akinek fején hatalmas fehér turbán, kezében nem kevésbé hatalmas fotóapparátus.
-Ki ez a mohamedán fényképész? - kérdezték.
-Nem mohamedán, csak a rendõrök ellátták a baját. Egy nyugati lapnak a fotósa. Mondtuk neki, hogy jöjjön velünk, mert itt is lesz egy kis móka. Bátor fiú!
A külföldi média persze nem csak véletlenszerûen jelent meg a Hun-szigeten. A Székely vezette testület gondoskodott a televíziós társaságok, hírügynökségek értesítésérõl, ám sokan nem vették õket komolyan, illetve inkább a budapesti helyszínekre látogattak el. Az Astoriánál történt brutális tömegoszlatás képei kicsit el is vették a hun-szigeti autonómia bejelentésének élét.
Ha csak sokadik hírként is, de a magyarországi média is beszámolt a Székely által felolvasott nyilatkozatról, és az - idézõjelben - szélsõséges és radikális csoportok 2-3 ezer fõsre becsült gyûlésérõl.
Miközben a Duna-parton az emberek énekeltek, ünnepeltek, s újabb és újabb gyertyákat gyújtottak, óriási felháborodást keltett az a rövid telefonbeszélgetés, amelyet az egyik kereskedelmi csatorna folytatott Rakos Róberttel, Etelvár korábbi, fideszes polgármesterével. (A jobboldali többségû Etelváron az utolsó pillanatban a polgári és nemzeti erõk megvonták bizalmukat Rakostól, mivel õ hevesen ellenzett minden olyan kezdeményezést, ami - nézete szerint - a fennálló demokratikus rend feldúlását, annak áthágását jelentené. Így végül a jobboldali összefogás Homoki Alíz mögé állt, s Rakos - aki a pártközpontot úgy tájékoztatta, hogy szélsõségesek helyi, csekély támogatottságú puccsáról van szó - végül 7 %-ot kapott Homoki 74-ével szemben. A maradék 19 százalékot a szocialista-szabad demokrata jelölt zsebelhette be.)
Rakos tehát ezen a jeles napon, amikor népgyûlésen, közfelkiáltással döntöttek a Hun-sziget leválásáról az elkorrumpálódott, élhetetlenné vált, a jog és igazság útjáról letért Magyar Köztársaságról, azt nyilatkozta a legnagyobb nézettségû gagyitévének, hogy pusztán néhány magamutogató, szerencsétlen alak nevetséges játékáról van szó. Noha nem helyesli a Gyurcsány kabinet számos intézkedését, mint demokratikus politikus tiszteletben tartja a választók akaratát, és a Magyar Köztársaság kormányát legitimnek fogadja el. (És az kit érdekel, hogy te kit minek fogadsz el? - kérdezték a vehemensebbek a televízió-készüléktõl; magyar ember ugyanis elõszeretettel társalog rádióval, tévével és egyéb technikai vívmányokkal, kizárólag egyoldalúan, a válasz lehetõségét eleve kizárva. A hangulatot azonban kétségkívül jól érzékelteti ez a megjegyzés. Vége van annak a világnak - szögezte le Székely is abban a baráti társaságban, amely az etelvári városháza dísztermében koccintott ezekben a percekben a függetlenségre -, amikor mindig az õ elvárásaik szerint beszéltünk és cselekedtünk, és mindig arra figyeltünk, vajon mit szólnak hozzá. Egyszer végre diktáljuk mi a tempót, a szóhasználatot, az események menetét a saját hitünk, logikánk és érdekeink szerint. Ha Rakosnak a maga 7 százalékos támogatottságával mi magamutogató gyerekes játékot játszunk, hát menjen az Astoriához és veresse ott össze magát Gyurcsány pribékjeivel. Mi ebbõl, köszönjük, nem kérünk!)
++++++++++++++++++ ++++
Azért a rendészeti minisztérium figyelmét sem kerülték el teljesen az Etelváron történtek. Morczos Kálmánt, Etelvár rendõrkapitányát utasították, hogy határozottan, s a lehetõ legnagyobb szigorral lépjen fel a rendzavarókkal szemben.
-Itt nincsenek rendzavarók - jelentette a százados. - Egy elõre bejelentett tüntetés zajlik méltóságteljesen és nyugalomban.
-Százados elvt... Százados úr, ez nem az Ön mérlegelésére van bízva! Bizonyára tud a mai nap eseményeirõl és a felforgató elemekkel szembeni aktuális eljárásról.
-Ismétlem, itt nincsenek felforgató elemek, sem ellenszegülõk, sem bûnözõk. Én nem lövök békés, ünneplõ magyarokra sem golyóval, sem gumilövedékkel, sem könnygázzal, sem teniszlabdával.
-Nem értett meg? Ez a miniszter parancsa.
-Én ilyen parancsot nem teljesítek.
Letette a telefont. Mellette állt a helyettese, aki egy grimasszal jelezte, hogy mindent hallott.
-Az állomány? - kérdezte tõle Morczos.
-Kint van terepen.
-Jelentettek eseményt?
-Nem.
-Milyen a hangulat?
-Az embereink fraternizálnak a tüntetõkkel.
-Fraterniz álnak? Ne használjon nekem ilyen külföldi szavakat.
-Hát, úgy értem, barátkoznak. Úgy tûnik, a többségük egyetért a tüntetõk céljaival.
Ismét csörgött a telefon.
-Morczos vagyok.
-Én is! De nagyon. A megyei fõkapitány beszél. Adja át a telefont a helyettesének!
-Nem értem, milyen megye? Én Hunnia Sziget Királyságának polgára, Etelvár szabad királyi város fõkapitánya vagyok. Nem ismerek semmilyen magyarországi minisztert meg megyei fõkapitányt.
-Százados úr, ez lázadás!
-Fõkapitány úr, ez beavatkozás egy független állam belügyeibe. Háborús ok. Önt teszem felelõssé a következményekért.
Morczos letette a telefont, és nevével ellentétben széles vigyor ült ki az arcára. Szerette volna látni a megyei fõkapitány arcát, de hát videotelefont egyelõre nem rendszeresítettek a magyar rendõrség eszközállományában.
Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.4 )