Hír: Hunnia - 14. rész
(Kategória: Szappanopera (Folytatásos regény))
Küldte: ungvaryzsolt.hu
2008. október 31. péntek - 13:04:55
AZ EGYEZSÉG
Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.16 )
(Kategória: Szappanopera (Folytatásos regény))
Küldte: ungvaryzsolt.hu
2008. október 31. péntek - 13:04:55
AZ EGYEZSÉG
A "nép hangja" Budapesten - felerõsítve természetesen a kereskedelmi tévék "független" mûsorainak hangvételével és a különbözõ betelefonálós adásokban véleményt nyilvánító okosakkal - szörnyen elítélõen nyilatkozott az egész Hun-szigetrõl.
"Micsoda izgágák!", dühöngtek a derék honpolgárok, akik utálják a változásokat, a rendetlenséget, az övékétõl eltérõ viselkedést és gondolkodást. Mert csak õk tudják, hogy a legfontosabb a nyugalom, s az sem baj, ha hazaáruló piócák élõsködnek rajtuk, csak "baj ne legyen! Mindenki maradjon csöndben és otthon; jaj, jaj, a végén még rosszabb lesz". És amikor egy kicsit megint rosszabb lesz, akkor megint sipákolnak, hogy "jaj, jaj, nem kell lázadozni, mert ez még elviselhetõ, de ha sokat ugrálunk, akkor elõbb-utóbb elviselhetetlen lesz". Így aztán a magyar ember ücsörög a mocsárban, összehúzza magát, nem izeg-mozog, nehogy elsüllyedjen, s borzasztóan gyûlöli azokat, akik próbálnak kikecmeregni - ezzel esetleg megmozdítva a mocsarat -, mert akkor õk még beljebb süllyednek. Az ugyanis már régóta eszükbe sem jut, hogy õk is kimászhatnának. Ebben nem sokat változott a magyar világ az évszázadok során, mert Petõfi épp úgy megírta ezt, mint Ady.
Ráadásul - mivel a lelkük mélyén talán érzik, hogy nekik is tenniük kéne valamit, de gyávák és kényelmesek ehhez - irracionális dühük a tevékenyek ellen fordul: "Az izgágák!", kiáltoztak az elszakadókra. "Eddig, amíg tartott a jólét, amíg osztogatott a kormány, addig persze jó volt. Az nem zavarta õket. A terhekbõl már nem akarnak részesülni! Kapni igen, de adni, azt nem!", kiabálták leghangosabban azok, akik maguk soha egy fillér adót nem fizettek, egy szalmaszálat keresztbe nem tettek, s még a házuk elõtt sem söpörték el a szemetet vagy a havat, mert azt is az önkormányzattól várták. A bennfentesebbek persze mindjárt valami svindlit gyanítanak, mert az nem lehet, hogy valaki pusztán etikai megfontolásokból, nemzeti, hazafiúi lelkesedésbõl fogjon bele valamibe. "Mi lehet emögött? Talán a törvények elõl menekülnek? Biztosan bûnözõk...", pedzegették azok is, akik a francia elnöknek köszönõlevelet írtak, amiért befogadták a csákvári fiatalembert agyonverõ zámolyi cigányokat.
Szegény Mariannak, Székely Levente feleségének, bõven kijutott a zrikálásból, megvetésbõl, számon kérésbõl; a kórházban ugyanis gyorsan kiszivárgott, hogy az õ férje az a Székely Levente, aki a hunniai függetlenség egyik élharcosa, de aki arra sem képes, hogy meglátogassa az újszülött gyermekét. (Jött volna szegény, de a lezárt szigetrõl akkor még nem lehetett kijutni.) Az orvosok és ápolószemélyzet természetesen kedves volt Mariannal - már csak az apja, Ludányi fõorvos iránti tiszteletbõl és kollegialitásból is -, de ez még jobban bõszítette a többi beteget.
- Mé' ide jön? - kérdezte tõle egy másik kismama. - Szûjön azon a hun miafenén. Vagy odahaza, he? Vagy fizesse meg keményen, igaz-e?
- Maga mennyi adót vagy tébé járulékot fizetett eddig életében? - kérdezett vissza Mariann, õrizve a higgadt elemzõ szerepkörét.
- Ahhó magának mi köze?
...De a kisbaba szerencsére szépen gyarapodott, s mivel semmi komplikáció nem lépett fel, néhány nap múlva hazamehettek. És néhány hét múlva már az új házba, Hunniába. Mert az elszakadók törekvéseit közben siker koronázta...
++++++++++++++ +++
Addig azonban még rögös út vezetett a végsõ gyõzelemhez. Nem kapott túl nagy nyilvánosságot, de többen is megpróbáltak beszökni a szigetre, hogy jelenlétükkel növeljék a hunniai lakosság számát; két Schirilla tanítvány átúszta a jéghideg folyót, õk kijátszották a cirkáló rendõrcsónakok figyelmét is; végül az etelvári kórházban gondoskodtak róluk.
Hosszas telefonos egyeztetés, majd két-két delegátus személyes tárgyalása után végül sikerült megállapodni a magyar-hunniai legfelsõbb szintû tárgyalásról. Homoki Alíz ragaszkodott a megbeszéléshez, és Gyurcsányék ultimátumszerû tervezetére csak annyit reagált, hogy ennél az õszödi beszéd is becsületesebb, igazabb és szimpatikusabb stílusú volt.
Mivel egyik fél sem akart - nem mert - a másik oroszlánbarlangjába belépni, végül különleges megoldást választottak. A kívülállók számára csak annyi látszott, hogy a híd közepén, keresztbefordulva parkol egy sötétített üvegû busz. Azt gondolták, talán a kordonnak egy sajátos továbbfejlesztése, még abban sem tudtak egyetérteni az emberek, ki vitte oda. Szemtanúk persze látták, hogy éjszaka, a túloldalról érkezik, a sofõr kiszáll, majd visszamegy. De az utóbbi napokban már engedtek be kamionokat élelemmel, sõt önkénteseket a Vörös Kereszttõl és a Máltai Szeretetszolgálattól, tehát lehettek volna éppenséggel azok is.
Hogy pontosan mi történt, azt csak késõbb, a történészek számára rekonstruálták, de mivel jórészt államtitokról volt szó, egészen pontosan nem derült ki minden.
Annyi biztos, hogy az üres buszba - amelyet Morczos Kálmán vezetésével három etelvári rendõr, továbbá a szociálliberális kormány részérõl ugyancsak három In-Kalos biztosított - Székely Levente és Homoki Alíz szállt be elõször. Körülbelül fél óra múltán fekete Audi érkezett a partról, s a busz takarásában valakik felszálltak a buszra. A magyar kormány tárgyalóküldöttségét nagy valószínûséggel Gyurcsány és - húzódozva bár, de a helyzet adta kényszerbõl - Kóka János, az SZDSZ akkori elnöke képezte.
Gyurcsány állítólag átadott egy, a rózsadombi paktumhoz hasonló tervezetet, amely hosszasan sorolta Hunnia kötelezettségeit és meghatározott köröknek minden körülmények között kijáró elõjogait, ám ezt a papírt Homoki és Székely nemes egyszerûséggel összetépte.
Végül a "Hídi egyezség" - ahogyan elõbb a köznyelv, majd a sajtó és a politika is nevezte - tartalmazta, hogy Magyarország az önrendelkezés iránti megértéssel, a béke és biztonság ügye iránti alázattal - kísérleti jelleggel! - elismeri a Hun-sziget széleskörû autonómiáját (amely magában foglalja az államforma megválasztását is; ezzel a kiegészítéssel gyakorlatilag Homoki Alíznak sikerült az önálló állami státuszt rögzíttetnie, függetlenül a szerzõdés nyakatekert szövegétõl). Hunnia önálló gazdasági és politikai egység lesz (bár területe továbbra is része marad a kilencvenháromezer négyzetkilométernyi Magyarországnak); rendfenntartásáról, igazságszolgáltatásáról, törvényhozásáról, adószedésérõl maga gondoskodik. Önálló hadsereget azonban nem tarthat, formailag saját külpolitikát nem folytathat. (Mint magánszemély, természetesen bármelyik hunniai vezetõ oda megy és azzal beszél, akivel akar, s a települések testvérvárosi kapcsolatain keresztül, kulturális, gazdasági tevékenységekben kötõdhetnek a külvilághoz; ahogyan bármely magyar személy vagy város ezt megteszi. De nemzetközileg Hunnia nem léphet fel önálló entitásként.) Kóka külön követelésére bekerült egy záradék a kisebbségek védelmérõl is, de ennek ellenõrzése a hunniai igazságszolgáltatás feladata. A következõ esztendõre még fizeti a magyar állam a 2006-os adó- és tébé-járulékokból a Hun-szigetnek járó részesedését, de a továbbiakban ezt maguknak kell megoldaniuk. Aki 2006-ban vagy elõtte ment nyugdíjba, annak járandóságát élete végéig a magyar állam folyósítja, a 2007 és 2015 közöttieknél részben, aki késõbb, azt viszont már a Hun állam állja teljesen. ("2015... Höhö, kacagnom kell!", mondta állítólag Gyurcsány, amikor aláírás elõtt elolvasta ezt a pontot. "Akkorra talán már én sem leszek miniszterelnök..." "Értelmes ember nem tervez rövid távra...", válaszolta Székely, nem minden célzatosság nélkül.)
A megállapodásnak része volt, hogy az autonómia növekedését mind területi, mind személyi szempontból lezárják. Hunnia területe véglegesen egybeesik a Hun-sziget területével, állampolgár pedig (az állampolgár szót sikerült benne hagyatni a szerzõdésben; talán Gyurcsány figyelmetlensége miatt átcsúszott...) csak az lehet, akinek a szerzõdés életbe lépésekor bejelentett lakcíme van Hunniában. Az utazást és a gazdasági kapcsolatokat ezzel együtt egyik fél sem gátolja, s a körözött bûnözõkre (amennyiben azokat bizonyíthatóan nem politikai alapon üldözik; Székely kiegészítése) kölcsönös kiadatási egyezményt kötöttek. (Ennek záradéka gondoskodott arról is, hogy a Morczos Kálmán által korábban õrizetbe vett nemzetbiztonsági tisztet elengedjék.)
2007 elején tehát, miközben a belpolitika még mindig Õszöd lázában égett, megalakulhatott - immár törvényesen - Hunnia Sziget Királyság.
++++++++++++++++
A blokád feloldása után megtörténhettek a "családegyesítések"; a kint rekedtek végre hazatérhettek. Székelynek is elsõ dolga volt, hogy meglátogassa Budapesten a családját. A kislány természetesen csak aludni tudott - enni és sírni kelt fel pár percre -, de a fiúkkal kiment a játszótérre focizni. A cégére is rá kellett néznie, az utóbbi hetekben kissé elhanyagolta az ügyeit - építési vállalkozó volt -, ám szerencsére nagyobb bajok nem történtek. Az általános recessziót, a rossz hangulatot, a bizalmatlanságot, a körbetartozásokat, az igénytelenséget és a felelõtlenséget leszámítva minden mûködött. Mint általában az országban. Úgyis azt tervezte, hogy eladja a kft-t, és ha végre családostul beköltözhet a Hun-szigetre (hónapokon belül), akkor ott fog befektetni; elsõsorban ott is a várható építõipari fellendülésbe, de komolyan foglalkoztatta az almalé-gyártás is. (Az élet aztán másképp hozta, és üzleti karrier helyett egészen máshogy fordult a sorsa...)
Meglátogatta apját is.
Székely István hatvanhárom esztendõs volt, de testben és lélekben egyaránt sokkal többnek tûnt. Amióta megözvegyült, fián kívül szinte senkivel sem tartotta a kapcsolatot. Korábban nem volt jellemzõ rá a nagy elszigetelõdés, erõs közéleti vénával áldotta meg a sors, akárcsak a fiát. Részt vett az 56-os forradalomban, aminek leverése után tíz évre ítélték. A 63-as amnesztiával szabadult - akkor sem jött ki mindenki, akadt olyan cellatársa, akit ugyan szabadon engedtek, de két hét múlva újra megjelentek nála az ávósok és visszavitték még hét évre -, családot alapított, egy fia született, s látszólag megszakított minden politikai tevékenységet. Legalábbis feleségével igyekezett ezt elhitetni. A nyolcvanas évektõl aztán titokban újra bekapcsolódott az ellenzéki mozgolódásokba. Minden fontosabb rendezvényen - legyen az március 15-i illegális felvonulás vagy például a tüntetés számba menõ Bibó- vagy késõbb az Illyés-temetés - megjelent. Még a Beszélõbe is írt, persze álnéven, néhány cikket.
A rendszerváltáskor aztán, úgy érezte, kinyílt a világ, eljött az õ ideje. Már a felesége sem tiltakozhatott, hiszen demokrácia lett, megbuktak a kommunisták, kimentek az oroszok. Belépett a Pofoszba, az MDF-be, eljárt a nagy megmozdulásokra: az Erdély-tüntetéstõl a nagymarosi vízlépcsõ felépítése elleni tiltakozásokon át a Nagy Imre temetésig mindenütt felbukkant. Fia, aki ekkor már egyetemista volt, vele együtt csinálta végig az eszmélésnek, a felszabadulásnak ezeket a stációit. Még a taxisblokádkor is azon kevesek között voltak, akik a Parlament lépcsõin tüntettek az Antall-kormány mellett, míg velük szemben a sok kocka Lada parkolt, élükön liberális harcosokkal; akkor nem vontak kordont a Kossuth térre.
Székely István lelkesedése késõbb elcsitult. Fiát is egyre inkább arra nógatta, hogy hagyja a fenébe a közéleti szerepvállalást, ne foglalkozzon politikával, hanem "legyen egy jó állása meg sok gyereke!". 1994-ben, Horn gyõzelmekor végképp megcsömörlött. "Ennek a népnek tényleg Mohács kell!", mondogatta, ha valaki mégis megpróbálta rábeszélni, hogy aktivizálja magát. "Majd ha a fegyvert osztjátok, akkor szóljatok!", szokta válaszolni, s erre már mindenki rálegyintett, mert dumálni, hõzöngeni remekül lehet, de a "fegyver" szótól megborzong az antibolsevik is, és inkább dirmeg-dörmög, de behúzza fülét-farkát. Székely Istvánt az Orbán-kormány idõszaka sem dobta fel túlzottan. "Annak örüljek, hogy van egy kormány, amelyik nem kizárólag hazaárulókból áll, és úgy tûnik, mintha lenne valami halvány koncepciója arról, mit akar? Mintha nem kizárólag a magyarellenes érdekeket képviselné, hanem némi teret engedne a nemzeti eszmének is? Ez volna a minimum! Innen kellene kiindulni. Márpedig nekem a minimum kevés!" Hiába gyõzködte lelkesen a fia - aki még a Fideszbe is belépett -, hogy valahonnan csak el kell indulni. Arra pedig még várnunk kell, hogy elérjük azt az optimumot, amit Csurka úgy fogalmazott meg: "Magyarnak magyar legyen az ellenzéke is."
Az öreg Székely szomorúságához és erõtlenségéhez az is hozzájárult, hogy 2000-ben, rövid betegség után váratlanul elveszítette szeretett feleségét. Azóta nem érdekelte a világ. Ha hívták - családi ünnepre, karácsonyra - kimentette magát, esetleg néha elment Leventéékhez, de szoros kapcsolatot nem ápolt velük.
Most is, arcán mosollyal, de kedvetlenül fogadta a fiát, aki bevásárolt számára a közeli boltban.
- Régen láttalak... - mondta.
- Nem tudtam jönni.
- Olvastam az újságban. Gondolod, helyes ez így?
- Igen. Katasztrofális helyzetre csak radikális válaszok vannak.
- De nem elmenekülni kell, hanem elkergetni õket.
- Én nem fogok harcolni azokért, akik aztán visszaszavazzák a nyakunkba megint a bolsikat. Neked magyarázzam? Nem akarok olyan emberek között élni, akikrõl tudom, hogy csak A kutyák dalát olvasták.
Az idõsb Székely bólintott.
- Egyébként jól vagytok?
- Jól.
- A kicsi?
- Õ is.
- Kislány, igaz?
- Igen.
- És Mariann?
- Õ is jól van.
- Na, akkor minden rendben. Hát, vigyázzatok magatokra!
++++++++++++
Újra jártak a távolsági buszok. Anita elsõ dolga volt, hogy elutazott Budapestre. Forrai ugyan felajánlotta, hogy elviszi kocsival - neki is be kellett mennie a színházba -, de a nõ elhárította.
A nemzetbiztonsági hivatal munkatársával a Váci utcában találkozott egy presszóban. Felületes szemlélõnek úgy tûnhetett, csak egy pár tölti itt az idejét. Igaz, a fickó jóval idõsebb, bizonyára nõs férfi, és most, munkaidõben hetyeg ezzel a kis nõcskével.
- Részletes beszámolót írásban fogok tenni - mondta Anita, s maga sem tudta, mitõl lett hirtelen olyan rossz kedve.
- Még szép! Bár amit eddig tudok, arról nem sokat írhatna.
- Székelyhez nem sikerült közel férkõznöm...
- Egyelõre - emelte fel a tiszt az ujját.
- Egyelõre? Továbbra is üssük ezt a vasat?
- Hát ezért ment oda, szépségem, nem igaz?
- Ne nevezzen szépségemnek.
A tiszt halványan elmosolyodott, s olyan leplezetlenül tolakodóan nézett a nõre, hogy Anita önkéntelenül összefogta a nyakán a ruhát, mintha a másik beláthatna oda. Forrai soha nem pillantott így rá. Mindig tisztelettel beszélt vele, kezet csókolt...
- Ezt a Székelyt igazán nem lehetne gond befûzni. Pláne most hetekig a feleségétõl elválasztva élt. Nem bírta kihasználni a helyzetet?
- Rajong a családjáért. Elképzelhetetlen, hogy...
- Rajong... - mondta gúnyosan a tiszt. - Ugyan már, bármelyik férfit be lehet cserkészni egy kis tehetséggel. Egyiket sem érdekli más, csak egy kis etye-petye, bármilyen keresztény konzervatív szerepet is játszik...
Anita megköszörülte a torkát.
- Forrai, a színész, kezet szokott csókolni...
Erre már felkacagott a nemzetbiztonsági.
- Kezet csókol! Marha jó! Az egyik hûségesen rajong a feleségéért, a másik nem löki rögtön hanyatt a kis szõke hölgyikét... Ez ám az irigylésre méltó világ!
Anita hirtelen felpattant.
- Igen. Ez egy más jellegû világ. Majd írásban jelentek.
És kisietett a presszóból. Pillanatok alatt elnyelte a Váci utcai forgatag.
Ráadásul - mivel a lelkük mélyén talán érzik, hogy nekik is tenniük kéne valamit, de gyávák és kényelmesek ehhez - irracionális dühük a tevékenyek ellen fordul: "Az izgágák!", kiáltoztak az elszakadókra. "Eddig, amíg tartott a jólét, amíg osztogatott a kormány, addig persze jó volt. Az nem zavarta õket. A terhekbõl már nem akarnak részesülni! Kapni igen, de adni, azt nem!", kiabálták leghangosabban azok, akik maguk soha egy fillér adót nem fizettek, egy szalmaszálat keresztbe nem tettek, s még a házuk elõtt sem söpörték el a szemetet vagy a havat, mert azt is az önkormányzattól várták. A bennfentesebbek persze mindjárt valami svindlit gyanítanak, mert az nem lehet, hogy valaki pusztán etikai megfontolásokból, nemzeti, hazafiúi lelkesedésbõl fogjon bele valamibe. "Mi lehet emögött? Talán a törvények elõl menekülnek? Biztosan bûnözõk...", pedzegették azok is, akik a francia elnöknek köszönõlevelet írtak, amiért befogadták a csákvári fiatalembert agyonverõ zámolyi cigányokat.
Szegény Mariannak, Székely Levente feleségének, bõven kijutott a zrikálásból, megvetésbõl, számon kérésbõl; a kórházban ugyanis gyorsan kiszivárgott, hogy az õ férje az a Székely Levente, aki a hunniai függetlenség egyik élharcosa, de aki arra sem képes, hogy meglátogassa az újszülött gyermekét. (Jött volna szegény, de a lezárt szigetrõl akkor még nem lehetett kijutni.) Az orvosok és ápolószemélyzet természetesen kedves volt Mariannal - már csak az apja, Ludányi fõorvos iránti tiszteletbõl és kollegialitásból is -, de ez még jobban bõszítette a többi beteget.
- Mé' ide jön? - kérdezte tõle egy másik kismama. - Szûjön azon a hun miafenén. Vagy odahaza, he? Vagy fizesse meg keményen, igaz-e?
- Maga mennyi adót vagy tébé járulékot fizetett eddig életében? - kérdezett vissza Mariann, õrizve a higgadt elemzõ szerepkörét.
- Ahhó magának mi köze?
...De a kisbaba szerencsére szépen gyarapodott, s mivel semmi komplikáció nem lépett fel, néhány nap múlva hazamehettek. És néhány hét múlva már az új házba, Hunniába. Mert az elszakadók törekvéseit közben siker koronázta...
++++++++++++++ +++
Addig azonban még rögös út vezetett a végsõ gyõzelemhez. Nem kapott túl nagy nyilvánosságot, de többen is megpróbáltak beszökni a szigetre, hogy jelenlétükkel növeljék a hunniai lakosság számát; két Schirilla tanítvány átúszta a jéghideg folyót, õk kijátszották a cirkáló rendõrcsónakok figyelmét is; végül az etelvári kórházban gondoskodtak róluk.
Hosszas telefonos egyeztetés, majd két-két delegátus személyes tárgyalása után végül sikerült megállapodni a magyar-hunniai legfelsõbb szintû tárgyalásról. Homoki Alíz ragaszkodott a megbeszéléshez, és Gyurcsányék ultimátumszerû tervezetére csak annyit reagált, hogy ennél az õszödi beszéd is becsületesebb, igazabb és szimpatikusabb stílusú volt.
Mivel egyik fél sem akart - nem mert - a másik oroszlánbarlangjába belépni, végül különleges megoldást választottak. A kívülállók számára csak annyi látszott, hogy a híd közepén, keresztbefordulva parkol egy sötétített üvegû busz. Azt gondolták, talán a kordonnak egy sajátos továbbfejlesztése, még abban sem tudtak egyetérteni az emberek, ki vitte oda. Szemtanúk persze látták, hogy éjszaka, a túloldalról érkezik, a sofõr kiszáll, majd visszamegy. De az utóbbi napokban már engedtek be kamionokat élelemmel, sõt önkénteseket a Vörös Kereszttõl és a Máltai Szeretetszolgálattól, tehát lehettek volna éppenséggel azok is.
Hogy pontosan mi történt, azt csak késõbb, a történészek számára rekonstruálták, de mivel jórészt államtitokról volt szó, egészen pontosan nem derült ki minden.
Annyi biztos, hogy az üres buszba - amelyet Morczos Kálmán vezetésével három etelvári rendõr, továbbá a szociálliberális kormány részérõl ugyancsak három In-Kalos biztosított - Székely Levente és Homoki Alíz szállt be elõször. Körülbelül fél óra múltán fekete Audi érkezett a partról, s a busz takarásában valakik felszálltak a buszra. A magyar kormány tárgyalóküldöttségét nagy valószínûséggel Gyurcsány és - húzódozva bár, de a helyzet adta kényszerbõl - Kóka János, az SZDSZ akkori elnöke képezte.
Gyurcsány állítólag átadott egy, a rózsadombi paktumhoz hasonló tervezetet, amely hosszasan sorolta Hunnia kötelezettségeit és meghatározott köröknek minden körülmények között kijáró elõjogait, ám ezt a papírt Homoki és Székely nemes egyszerûséggel összetépte.
Végül a "Hídi egyezség" - ahogyan elõbb a köznyelv, majd a sajtó és a politika is nevezte - tartalmazta, hogy Magyarország az önrendelkezés iránti megértéssel, a béke és biztonság ügye iránti alázattal - kísérleti jelleggel! - elismeri a Hun-sziget széleskörû autonómiáját (amely magában foglalja az államforma megválasztását is; ezzel a kiegészítéssel gyakorlatilag Homoki Alíznak sikerült az önálló állami státuszt rögzíttetnie, függetlenül a szerzõdés nyakatekert szövegétõl). Hunnia önálló gazdasági és politikai egység lesz (bár területe továbbra is része marad a kilencvenháromezer négyzetkilométernyi Magyarországnak); rendfenntartásáról, igazságszolgáltatásáról, törvényhozásáról, adószedésérõl maga gondoskodik. Önálló hadsereget azonban nem tarthat, formailag saját külpolitikát nem folytathat. (Mint magánszemély, természetesen bármelyik hunniai vezetõ oda megy és azzal beszél, akivel akar, s a települések testvérvárosi kapcsolatain keresztül, kulturális, gazdasági tevékenységekben kötõdhetnek a külvilághoz; ahogyan bármely magyar személy vagy város ezt megteszi. De nemzetközileg Hunnia nem léphet fel önálló entitásként.) Kóka külön követelésére bekerült egy záradék a kisebbségek védelmérõl is, de ennek ellenõrzése a hunniai igazságszolgáltatás feladata. A következõ esztendõre még fizeti a magyar állam a 2006-os adó- és tébé-járulékokból a Hun-szigetnek járó részesedését, de a továbbiakban ezt maguknak kell megoldaniuk. Aki 2006-ban vagy elõtte ment nyugdíjba, annak járandóságát élete végéig a magyar állam folyósítja, a 2007 és 2015 közöttieknél részben, aki késõbb, azt viszont már a Hun állam állja teljesen. ("2015... Höhö, kacagnom kell!", mondta állítólag Gyurcsány, amikor aláírás elõtt elolvasta ezt a pontot. "Akkorra talán már én sem leszek miniszterelnök..." "Értelmes ember nem tervez rövid távra...", válaszolta Székely, nem minden célzatosság nélkül.)
A megállapodásnak része volt, hogy az autonómia növekedését mind területi, mind személyi szempontból lezárják. Hunnia területe véglegesen egybeesik a Hun-sziget területével, állampolgár pedig (az állampolgár szót sikerült benne hagyatni a szerzõdésben; talán Gyurcsány figyelmetlensége miatt átcsúszott...) csak az lehet, akinek a szerzõdés életbe lépésekor bejelentett lakcíme van Hunniában. Az utazást és a gazdasági kapcsolatokat ezzel együtt egyik fél sem gátolja, s a körözött bûnözõkre (amennyiben azokat bizonyíthatóan nem politikai alapon üldözik; Székely kiegészítése) kölcsönös kiadatási egyezményt kötöttek. (Ennek záradéka gondoskodott arról is, hogy a Morczos Kálmán által korábban õrizetbe vett nemzetbiztonsági tisztet elengedjék.)
2007 elején tehát, miközben a belpolitika még mindig Õszöd lázában égett, megalakulhatott - immár törvényesen - Hunnia Sziget Királyság.
++++++++++++++++
A blokád feloldása után megtörténhettek a "családegyesítések"; a kint rekedtek végre hazatérhettek. Székelynek is elsõ dolga volt, hogy meglátogassa Budapesten a családját. A kislány természetesen csak aludni tudott - enni és sírni kelt fel pár percre -, de a fiúkkal kiment a játszótérre focizni. A cégére is rá kellett néznie, az utóbbi hetekben kissé elhanyagolta az ügyeit - építési vállalkozó volt -, ám szerencsére nagyobb bajok nem történtek. Az általános recessziót, a rossz hangulatot, a bizalmatlanságot, a körbetartozásokat, az igénytelenséget és a felelõtlenséget leszámítva minden mûködött. Mint általában az országban. Úgyis azt tervezte, hogy eladja a kft-t, és ha végre családostul beköltözhet a Hun-szigetre (hónapokon belül), akkor ott fog befektetni; elsõsorban ott is a várható építõipari fellendülésbe, de komolyan foglalkoztatta az almalé-gyártás is. (Az élet aztán másképp hozta, és üzleti karrier helyett egészen máshogy fordult a sorsa...)
Meglátogatta apját is.
Székely István hatvanhárom esztendõs volt, de testben és lélekben egyaránt sokkal többnek tûnt. Amióta megözvegyült, fián kívül szinte senkivel sem tartotta a kapcsolatot. Korábban nem volt jellemzõ rá a nagy elszigetelõdés, erõs közéleti vénával áldotta meg a sors, akárcsak a fiát. Részt vett az 56-os forradalomban, aminek leverése után tíz évre ítélték. A 63-as amnesztiával szabadult - akkor sem jött ki mindenki, akadt olyan cellatársa, akit ugyan szabadon engedtek, de két hét múlva újra megjelentek nála az ávósok és visszavitték még hét évre -, családot alapított, egy fia született, s látszólag megszakított minden politikai tevékenységet. Legalábbis feleségével igyekezett ezt elhitetni. A nyolcvanas évektõl aztán titokban újra bekapcsolódott az ellenzéki mozgolódásokba. Minden fontosabb rendezvényen - legyen az március 15-i illegális felvonulás vagy például a tüntetés számba menõ Bibó- vagy késõbb az Illyés-temetés - megjelent. Még a Beszélõbe is írt, persze álnéven, néhány cikket.
A rendszerváltáskor aztán, úgy érezte, kinyílt a világ, eljött az õ ideje. Már a felesége sem tiltakozhatott, hiszen demokrácia lett, megbuktak a kommunisták, kimentek az oroszok. Belépett a Pofoszba, az MDF-be, eljárt a nagy megmozdulásokra: az Erdély-tüntetéstõl a nagymarosi vízlépcsõ felépítése elleni tiltakozásokon át a Nagy Imre temetésig mindenütt felbukkant. Fia, aki ekkor már egyetemista volt, vele együtt csinálta végig az eszmélésnek, a felszabadulásnak ezeket a stációit. Még a taxisblokádkor is azon kevesek között voltak, akik a Parlament lépcsõin tüntettek az Antall-kormány mellett, míg velük szemben a sok kocka Lada parkolt, élükön liberális harcosokkal; akkor nem vontak kordont a Kossuth térre.
Székely István lelkesedése késõbb elcsitult. Fiát is egyre inkább arra nógatta, hogy hagyja a fenébe a közéleti szerepvállalást, ne foglalkozzon politikával, hanem "legyen egy jó állása meg sok gyereke!". 1994-ben, Horn gyõzelmekor végképp megcsömörlött. "Ennek a népnek tényleg Mohács kell!", mondogatta, ha valaki mégis megpróbálta rábeszélni, hogy aktivizálja magát. "Majd ha a fegyvert osztjátok, akkor szóljatok!", szokta válaszolni, s erre már mindenki rálegyintett, mert dumálni, hõzöngeni remekül lehet, de a "fegyver" szótól megborzong az antibolsevik is, és inkább dirmeg-dörmög, de behúzza fülét-farkát. Székely Istvánt az Orbán-kormány idõszaka sem dobta fel túlzottan. "Annak örüljek, hogy van egy kormány, amelyik nem kizárólag hazaárulókból áll, és úgy tûnik, mintha lenne valami halvány koncepciója arról, mit akar? Mintha nem kizárólag a magyarellenes érdekeket képviselné, hanem némi teret engedne a nemzeti eszmének is? Ez volna a minimum! Innen kellene kiindulni. Márpedig nekem a minimum kevés!" Hiába gyõzködte lelkesen a fia - aki még a Fideszbe is belépett -, hogy valahonnan csak el kell indulni. Arra pedig még várnunk kell, hogy elérjük azt az optimumot, amit Csurka úgy fogalmazott meg: "Magyarnak magyar legyen az ellenzéke is."
Az öreg Székely szomorúságához és erõtlenségéhez az is hozzájárult, hogy 2000-ben, rövid betegség után váratlanul elveszítette szeretett feleségét. Azóta nem érdekelte a világ. Ha hívták - családi ünnepre, karácsonyra - kimentette magát, esetleg néha elment Leventéékhez, de szoros kapcsolatot nem ápolt velük.
Most is, arcán mosollyal, de kedvetlenül fogadta a fiát, aki bevásárolt számára a közeli boltban.
- Régen láttalak... - mondta.
- Nem tudtam jönni.
- Olvastam az újságban. Gondolod, helyes ez így?
- Igen. Katasztrofális helyzetre csak radikális válaszok vannak.
- De nem elmenekülni kell, hanem elkergetni õket.
- Én nem fogok harcolni azokért, akik aztán visszaszavazzák a nyakunkba megint a bolsikat. Neked magyarázzam? Nem akarok olyan emberek között élni, akikrõl tudom, hogy csak A kutyák dalát olvasták.
Az idõsb Székely bólintott.
- Egyébként jól vagytok?
- Jól.
- A kicsi?
- Õ is.
- Kislány, igaz?
- Igen.
- És Mariann?
- Õ is jól van.
- Na, akkor minden rendben. Hát, vigyázzatok magatokra!
++++++++++++
Újra jártak a távolsági buszok. Anita elsõ dolga volt, hogy elutazott Budapestre. Forrai ugyan felajánlotta, hogy elviszi kocsival - neki is be kellett mennie a színházba -, de a nõ elhárította.
A nemzetbiztonsági hivatal munkatársával a Váci utcában találkozott egy presszóban. Felületes szemlélõnek úgy tûnhetett, csak egy pár tölti itt az idejét. Igaz, a fickó jóval idõsebb, bizonyára nõs férfi, és most, munkaidõben hetyeg ezzel a kis nõcskével.
- Részletes beszámolót írásban fogok tenni - mondta Anita, s maga sem tudta, mitõl lett hirtelen olyan rossz kedve.
- Még szép! Bár amit eddig tudok, arról nem sokat írhatna.
- Székelyhez nem sikerült közel férkõznöm...
- Egyelõre - emelte fel a tiszt az ujját.
- Egyelõre? Továbbra is üssük ezt a vasat?
- Hát ezért ment oda, szépségem, nem igaz?
- Ne nevezzen szépségemnek.
A tiszt halványan elmosolyodott, s olyan leplezetlenül tolakodóan nézett a nõre, hogy Anita önkéntelenül összefogta a nyakán a ruhát, mintha a másik beláthatna oda. Forrai soha nem pillantott így rá. Mindig tisztelettel beszélt vele, kezet csókolt...
- Ezt a Székelyt igazán nem lehetne gond befûzni. Pláne most hetekig a feleségétõl elválasztva élt. Nem bírta kihasználni a helyzetet?
- Rajong a családjáért. Elképzelhetetlen, hogy...
- Rajong... - mondta gúnyosan a tiszt. - Ugyan már, bármelyik férfit be lehet cserkészni egy kis tehetséggel. Egyiket sem érdekli más, csak egy kis etye-petye, bármilyen keresztény konzervatív szerepet is játszik...
Anita megköszörülte a torkát.
- Forrai, a színész, kezet szokott csókolni...
Erre már felkacagott a nemzetbiztonsági.
- Kezet csókol! Marha jó! Az egyik hûségesen rajong a feleségéért, a másik nem löki rögtön hanyatt a kis szõke hölgyikét... Ez ám az irigylésre méltó világ!
Anita hirtelen felpattant.
- Igen. Ez egy más jellegû világ. Majd írásban jelentek.
És kisietett a presszóból. Pillanatok alatt elnyelte a Váci utcai forgatag.
Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.16 )