"Reginald Rose zseniális színdarabjában, a 12 dühös emberben egy gyilkossággal vádolt fiatalemberről látszólag valamennyi esküdt azt gondolja, hogy kétségkívül ő követte el a tettet. (Figyelem, aki nem ismeri a darabot és a közeljövőben kívánja megnézni, innentől ne olvassa, mert a cselekmény részletezése következik!) Rögtön az első szavazással el kívánják dönteni a bűnösségét, ezzel egyben halálra is ítélve a fiút. Mégis érkezik egy ellenkező szavazat, a nyolcas esküdt, magára haragítva ezzel a többieket, kételkedik a fickó bűnösségében. Így – mivel itt mindenkinek vétó joga van – még maradniuk kell, és meggyőzniük az egy szem akadékoskodót. A történet azonban itt érdekes fordulatot vesz, egymás után kerülnek elő érvek, cáfolódnak meg bizonyítékok, és a korábban eltökélt férfiak megváltoztatják a véleményüket. A teljesen egyértelműnek tűnő helyzet éppen az ellentétére fordul, és a magányos esküdt győzi meg a tizenegy másikat. Bár az elsöprő többség pillanatok alatt halálra ítélt volna egy vélhetően ártatlan embert, egyetlen makacs igazságkereső kitartásának köszönhetően ez végül nem történik meg.A forgatókönyv kísértetiesen emlékeztet az Európai Unióban végbemenő folyamatokra, ahol a 27 állam- illetve kormányfő szinte egyhangúan ragaszkodik a felszínes, első pillanatra egyszerűnek látszó érvekhez és megoldásokhoz, miközben van köztük valaki, aki teljesen máshogy ítéli meg a helyzetet. Ezért türelmetlenség, értetlenség, gúny vagy gyűlölet céltáblája, ám ő türelmesen elmagyarázza, mit miért tesz és gondol, felmutatja a logikus alternatívákat, és a bizonyítékok hirtelen érvényüket vesztik, az érvek a levegőben lógnak, a felépítmény – ami kizárólag arra alapozódott, hogy hiszen mindenki ugyanúgy látta – összeomlik."
(...)