Ha Olaszország legközelebbi pontját keressük, talán Trieszt juthat először eszünkbe. Mi magyarok szerencsére különbséget tudunk tenni Itália, a politikailag széttagolt, sokszínű félsziget és az 1861 óta létező egységes állam között. (Az európai nyelvekben általában az Italia, Italy, Italie, Italien alak mindkettőt jelöli.) Nos, Trieszt ehhez a bizonyos, viszonylag fiatal olasz államhoz csak 1918-ban csatlakozott. Addig az Osztrák-Magyar Monarchia részeként tulajdonképpen honfitársak voltunk. A trieszti pizzériában ugyanazzal a pénzzel fizettek, mint amivel Krúdy az óbudai kiskocsmában vagy a lembergi polgár a péknek, esetleg a Svejk írója, Hasek a prágai sörözőben. Ez volt a korabeli Közép-európai Unió, vám- és belső határok nélkül, egységes fizetőeszközzel, élén az uralkodóval, aki az osztrák tartományokban császár, Magyarországon pedig király volt. (Ezért lett az állam neve monarchia, mert a császárság-királyság hosszú lett volna.)

Amikor ezt a birodalmat szétverték, sokan új, sosemvolt országokban találták magukat. A szabadkai lakos, aki addig Trieszttel, Béccsel, Krakkóval volt egy államban, most hirtelen Pristinával, Mosztarral, Szarajevóval került össze. A kolozsvári magyar ember állampolgársága pedig többé már nem Budapest, Pozsony, Graz, Ljubljana, hanem Ploiesti, Craiova, Bukarest lakosaiéval egyezett meg.

Olaszul Trieste, horvátul Trst, nekünk Trieszt. Nemrég itt vett (bérelt) a magyar külügyminisztérium kikötőt, mivel már nincsen saját tengeri kijáratunk, Fiuméval (Rijekával), a hagyományos magyar kikötővel pedig nem tudtunk megegyezni. De talán nem véletlen a választás, hiszen Triesztben élt a Verne Gyula fantáziájában megszületett Sándor Mátyás történet több hőse, például Torontál Simon és családja. Néhány kilométerre innen található a csodálatos Miramare kastély, Ferenc József öccsének, Miksának az ékszerdoboza, amit hátrahagyva Mexikóba ment császárnak, ahol rövid úton kivégezték. És itt van nem messze az Isonzó folyó torkolata, amelynek partjainál az I. világháború véres csatái zajlottak, a Doberdó fennsík mentén. Feljebb, északra egyébként, a folyóvölgyet követve az Alpok hegyláncai között elérhetjük Caporettót, a nagy áttörés, a Központi Hatalmak diadalának helyszínét, ahol olasz, magyar és német katonák tízezrei véreztek egy földdarabért, ami ma – ilyen a történelem – Szlovéniához tartozik Kobarid néven.

Mindebből is látszik, hogy nem csak az a miénk, amit határokkal körbe rajzolunk magunknak (vagy mások körbe rajzolnak nekünk), hanem amihez emlékek kötnek, amihez kapcsolódást találunk – amihez közünk van.

(Az írás megjelent a Magyar Turista májusi számában.)