Hír: A munka becsülete
(Kategória: Ungváry Zsolt)
Küldte: Ungváry Zsolt
2009. augusztus 07. péntek - 09:58:21
A város szélén, az újonnan felépült irodaház mellett, keskeny átjáró vezetett a közeli szántóföldek felé. Õsszel lucskos, sáros, télen havas, keményre fagyott, fûvel itt-ott benõtt út volt. Az irodaházat vigyázó biztonsági cég egyik alkalmazottját ide állította, hogy az épület hátsó bejáratához ne lehessen átjutni a mezõ felõl. A férfit riasztópisztollyal, gumibottal látták el, utasítása úgy szólt: tartóztassa fel, és udvariasan küldje el az erre közeledõket. Ha úgy alakulna, folyamodjon akár erõszakhoz is, de az irodaházhoz semmiképpen se engedjen át senkit.
Az õr minden reggel elfoglalta a kijelölt posztot, lelkiismeretesen figyelt; néha fel-alá sétált, ha az idõ lehûlt ugrált, sõt futkározott is. Soha senki nem bukkant fel. Este átadta a szolgálatot a váltótársának, és hazament. Felesége vacsorával várta, megnézték együtt a tévét, és ágyba bújtak.
-Sokat dolgoztál? – kérdezte az asszony.
-Igen, hosszú volt a nap.
Sóhajtott, és elaludt. Reggel korán kelt, felöltözött, megreggelizett, elköszönt a feleségétõl. Metróval három megállót utazott, azután átszállt a távolsági buszra. A városhatárnál leszállt, innen gyalog pár percnyire volt a kis út, amelynek végében megpillantotta az éjszakást. Üdvözölték egymást, beszélgettek pár szót, általában az idõjárásról.
-Esemény?
-Semmi.
Komolyan biccentettek, mint tábornokok a haditerv megtárgyalása után. A váltótárs végre hazatérhetett pihenni, õ pedig újra elfoglalta posztját.
A fizetését minden hónap harmadikán átutalták a folyószámlájára; õ ritkán költött belõle, a személyi kódját sem tudta, az asszony használta a bankkártyát. Az õr örült, hogy van munkája, és kötelességtudóan vigyázta az irodaház hátsó bejáratához vezetõ ösvényt.
Eleinte csak ritkán tört rá az unalom. Nézte a madarakat, hallgatta az országútról ideszûrõdõ zajokat; próbálta kitalálni, milyen típusú teherautó, hányas autóbusz megy el éppen. Megszámolta az irodaház emeleteit, fürkészte az ablakokat, hátha lát mögöttük valakit. Magában vicceket mesélt, a feleségérõl – sõt késõbb idegen nõkrõl – fantáziált. Aztán egyre lassabban, egyre nehezebben múlt az idõ. Amit korábban nem tett, most már hangosan számolt. A másodperceket, perceket, órákat. Egyszer egészen tízezernyolcszázig elszámolt; az éppen három óra. Késõbb visszaszámolt, a váltás pillanatáig, s ha a társa késett, valamilyen tréfás megjegyzéssel, vagy méltatlankodva fogadta.
Tavaszra az unalom olykor az elviselhetetlenségig fokozódott, mígnem hirtelen átadta a helyét egy új érzésnek: az elkeseredésnek. Feleslegesen telik az élete, minden nap itt áll, ennél az átjárónál, amelynek minden centiméterét ismeri, a göröngyöket, a fûszálakat. Lassan már negyven éves, hónapokat, s ki tudja, hány évet tölt el azzal, hogy vigyáz a semmire. Az elkeseredésbõl lassacskán düh lett. Meddig és miért álljon itt?
Az egyik délelõtt furcsa dolog történt. A szántóföldön idõs férfi botladozott, kereste talán a mûútra kivezetõ legrövidebb utat. Megállt, körülnézett. Aztán elõbb bizonytalanul, majd mind határozottabban megindult az irodaház irányába.
Az õrnek kiszáradt a szája. Lélegzetét visszafojtva várt, megdörzsölte a szemét, de nem, nem káprázott. Az idõs férfi a kis ösvényen éppen feléje tartott. Zavartan mosolygott, talán kérdezni akart valamit, de az õr hirtelen rátámadt, s elõbb ököllel, majd a gumibotjával kezdte verni az öreget. Az elmúlt idõszak minden keserûsége elõtört belõle.
-Miattad! – kiáltotta haraggal. – Miattad állok itt fél esztendeje! Miattad alig látom a családomat! Miattad fagyoskodom, ázom, néha meg izzadok itt ennél az istenverte átjárónál!
Addig ütötte, amíg a férfi véresen, hörögve, jajgatva el nem terült a földön, de még akkor is belerúgott kétszer.
Lihegve, de megkönnyebbülten, lelkében a jól végzett munka örömével állt áldozata fölött. Végre csinált valamit!
Büszkesége csak másnapig tartott, amikor a fõnöke hívatta. Elõször lépte át az irodaház küszöbét. A biztonsági szolgálat vezetõje klimatizált helyiségben, kávéját szürcsölgetve fogadta. Közölte vele, hogy felfüggesztették az állásából, a rendõrség ki fogja hallgatni, és minden bizonnyal börtönbüntetésre is számíthat.
Az õr döbbenten fogadta a hírt. Kiáltani akart: „Hát ez a munka becsülete?”, de nem jött ki hang a torkán.
A hátsó kapun jött ki az irodaházból. Messzirõl látta, hogy a kis átjárónál, az õ régi helyén egy ismeretlen fiatalember posztol, s miközben fel-alá járkál, a lépteit számolja.
Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.103 )
(Kategória: Ungváry Zsolt)
Küldte: Ungváry Zsolt
2009. augusztus 07. péntek - 09:58:21
A város szélén, az újonnan felépült irodaház mellett, keskeny átjáró vezetett a közeli szántóföldek felé. Õsszel lucskos, sáros, télen havas, keményre fagyott, fûvel itt-ott benõtt út volt. Az irodaházat vigyázó biztonsági cég egyik alkalmazottját ide állította, hogy az épület hátsó bejáratához ne lehessen átjutni a mezõ felõl. A férfit riasztópisztollyal, gumibottal látták el, utasítása úgy szólt: tartóztassa fel, és udvariasan küldje el az erre közeledõket. Ha úgy alakulna, folyamodjon akár erõszakhoz is, de az irodaházhoz semmiképpen se engedjen át senkit.
Az õr minden reggel elfoglalta a kijelölt posztot, lelkiismeretesen figyelt; néha fel-alá sétált, ha az idõ lehûlt ugrált, sõt futkározott is. Soha senki nem bukkant fel. Este átadta a szolgálatot a váltótársának, és hazament. Felesége vacsorával várta, megnézték együtt a tévét, és ágyba bújtak.
-Sokat dolgoztál? – kérdezte az asszony.
-Igen, hosszú volt a nap.
Sóhajtott, és elaludt. Reggel korán kelt, felöltözött, megreggelizett, elköszönt a feleségétõl. Metróval három megállót utazott, azután átszállt a távolsági buszra. A városhatárnál leszállt, innen gyalog pár percnyire volt a kis út, amelynek végében megpillantotta az éjszakást. Üdvözölték egymást, beszélgettek pár szót, általában az idõjárásról.
-Esemény?
-Semmi.
Komolyan biccentettek, mint tábornokok a haditerv megtárgyalása után. A váltótárs végre hazatérhetett pihenni, õ pedig újra elfoglalta posztját.
A fizetését minden hónap harmadikán átutalták a folyószámlájára; õ ritkán költött belõle, a személyi kódját sem tudta, az asszony használta a bankkártyát. Az õr örült, hogy van munkája, és kötelességtudóan vigyázta az irodaház hátsó bejáratához vezetõ ösvényt.
Eleinte csak ritkán tört rá az unalom. Nézte a madarakat, hallgatta az országútról ideszûrõdõ zajokat; próbálta kitalálni, milyen típusú teherautó, hányas autóbusz megy el éppen. Megszámolta az irodaház emeleteit, fürkészte az ablakokat, hátha lát mögöttük valakit. Magában vicceket mesélt, a feleségérõl – sõt késõbb idegen nõkrõl – fantáziált. Aztán egyre lassabban, egyre nehezebben múlt az idõ. Amit korábban nem tett, most már hangosan számolt. A másodperceket, perceket, órákat. Egyszer egészen tízezernyolcszázig elszámolt; az éppen három óra. Késõbb visszaszámolt, a váltás pillanatáig, s ha a társa késett, valamilyen tréfás megjegyzéssel, vagy méltatlankodva fogadta.
Tavaszra az unalom olykor az elviselhetetlenségig fokozódott, mígnem hirtelen átadta a helyét egy új érzésnek: az elkeseredésnek. Feleslegesen telik az élete, minden nap itt áll, ennél az átjárónál, amelynek minden centiméterét ismeri, a göröngyöket, a fûszálakat. Lassan már negyven éves, hónapokat, s ki tudja, hány évet tölt el azzal, hogy vigyáz a semmire. Az elkeseredésbõl lassacskán düh lett. Meddig és miért álljon itt?
Az egyik délelõtt furcsa dolog történt. A szántóföldön idõs férfi botladozott, kereste talán a mûútra kivezetõ legrövidebb utat. Megállt, körülnézett. Aztán elõbb bizonytalanul, majd mind határozottabban megindult az irodaház irányába.
Az õrnek kiszáradt a szája. Lélegzetét visszafojtva várt, megdörzsölte a szemét, de nem, nem káprázott. Az idõs férfi a kis ösvényen éppen feléje tartott. Zavartan mosolygott, talán kérdezni akart valamit, de az õr hirtelen rátámadt, s elõbb ököllel, majd a gumibotjával kezdte verni az öreget. Az elmúlt idõszak minden keserûsége elõtört belõle.
-Miattad! – kiáltotta haraggal. – Miattad állok itt fél esztendeje! Miattad alig látom a családomat! Miattad fagyoskodom, ázom, néha meg izzadok itt ennél az istenverte átjárónál!
Addig ütötte, amíg a férfi véresen, hörögve, jajgatva el nem terült a földön, de még akkor is belerúgott kétszer.
Lihegve, de megkönnyebbülten, lelkében a jól végzett munka örömével állt áldozata fölött. Végre csinált valamit!
Büszkesége csak másnapig tartott, amikor a fõnöke hívatta. Elõször lépte át az irodaház küszöbét. A biztonsági szolgálat vezetõje klimatizált helyiségben, kávéját szürcsölgetve fogadta. Közölte vele, hogy felfüggesztették az állásából, a rendõrség ki fogja hallgatni, és minden bizonnyal börtönbüntetésre is számíthat.
Az õr döbbenten fogadta a hírt. Kiáltani akart: „Hát ez a munka becsülete?”, de nem jött ki hang a torkán.
A hátsó kapun jött ki az irodaházból. Messzirõl látta, hogy a kis átjárónál, az õ régi helyén egy ismeretlen fiatalember posztol, s miközben fel-alá járkál, a lépteit számolja.
Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.103 )