2009. jan.
04.
Hunnia - 25 rész

MEDDIG ÉR A FELELŐSSÉG?

 

 

A mátyáskúti kismamák baba-mama klubjának a plébánia melletti kis kultúrház és annak udvara adott otthont, a Padányi Viktor utcában. (Korábban Alvégi utcának hívták, új nevét már a függetlenség kivívása után nyerte el, a kormányzó személyes felterjesztésének köszönhetően. Padányi Viktor az emigrációban folytatott, a magyar őstörténettel kapcsolatos kutatásainak és ebből írt műveinek köszönhette népszerűségét a nemzet múltja iránt érdeklődők körében. Székely Levente személyesen járt közben, hogy az etelvári gimnáziumban a kötelező tananyagba vegyék fel Padányi fő művét, a Dentu-Magyariát.)

Ludányi Mariann, a kormányzó felesége is rendszeres látogatója volt a mátyáskúti baba-mama körnek kislányával, Emesével, aki éppen annyi idős volt, mint a független Hunnia. A rokonszenves, közvetlen asszonyt gyorsan megszerették, s bár bizonyára kölcsönzött személyiségének némi vonzerőt, hogy a kormányzó felesége volt (szerencsétlenebb és ostobább lakosok bizonyára ráakasztották volna a visszatetsző hangzású „first lady”-t), alapvetően önmagáért kedvelték. Nem is éreztette soha társadalmi státuszát, már csak azért sem, mert maga a kormányzó is megközelíthető és közvetlen maradt.

A kismamák között akadt egy óvónéni – aki jelenleg maga is a csemetéjével otthon volt –, aki az összejövetelen megjelenőknek játékokat, énekeket tanított. A legkisebbek még az anyjuk ölében ülve figyeltek, cumiztak, vagy a leterített szőnyegeken csúsztak-másztak, a kicsit nagyobbak odakint szaladgáltak, a három év körüliek pedig már együtt énekelték, mutogatták az óvónénivel a dalocskákat.

- Ezt látná a Dobrev Klára – nevetett az egyik kismama, aki most is babát várt –, hogy ez a sok mihaszna kölök nincs a bölcsődében, az anyukájuk pedig itt beszélget és lopja a napot, ahelyett, hogy verné a kasszát a Tescóban.

- Jaj, ne is beszéljünk Dobrev Kláráról, csalánkiütést kapok már a nevétől is. Az a legszebb ebben a függetlenségben, hogy nem kell néznem a képüket a tévében, s nem kell felidegesítenem magam a sok hülyeségen, amit beszélnek.

- Most már könnyedén beszélhetünk róla – mosolygott egy másik anyuka. – Éppen azért, mert semmi közünk hozzá. A mi életünkbe már nem tudnak beavatkozni. De azok a szegények, akik ott maradtak…

- Csak magukra vethetnek – szólt egy mama, miközben a picit szoptatta. – Mindenki felelős a sorsáért. Egyénileg és kollektíven is. Hányan szavaztak az MSZP-re? Hányan mentek ki a Parlament elé, amikor az őszödi beszéd kiderült? Hányan hazudnak maguknak, egymásnak nap mint nap. Ha egy ilyen gazember kormány hatalmon tud maradni, azért felelősség terheli azokat is, akik ezt eltűrik.

- Miért, mit tudnának tenni?

- Mit? Te kérdezed? Azt hiszem, elég szép példát mutattunk nekik.

- Mégse szakadhat szét az ország ezer felé.

- Valóban, egyszerűbb lenne csak két felé. Jobbra a jobbak, balra a balosok. Ki-ki boldoguljon, ahogy tud. De minket ez – tette hozzá mosolyogva – már valóban nem érdekel. És nem is hagyom elrontani a kedvemet Dobrev Klárákkal, Gyurcsányokkal meg MSZP-szavazókkal.

Közben megjött Ilike, akinek a papája méhekkel foglalkozott, és kitűnő, vegyszer-, cukor-, méreg- és EU-mentes virágmézet árult termelői áron.

 

+++++++++++++++++++

 

A feszült és mélyponton lévő magyar-hun kapcsolatok miatt (ami elsősorban a magyar kormány elutasító magatartásából következett be) hivatalos úton hunniai politikai delegáció nem járt a Duna túlsó partján. Ettől függetlenül, magánemberként még a kormányzó is gyakran megfordult a szigeten kívül, és ilyenkor (bizonyára nem véletlenül) gyakorta zaklatták igazoltatással a rendőrök (amit természetesen formai bocsánatkérés követett, hiszen – úgymond – nem ismerték fel). Az emberek azonban nem voltak ennyire tájékozatlanok és rossz arcmemóriával megverve, mint a jeles magyar rendőrség alkalmazottai, mert Székely Leventét mindenütt felismerték, és ritkán hagyták szó nélkül a felbukkanását. Előfordult, hogy megéljenezték, kitartást és erőt kívántak neki, és a közkedvelt „Gyurcsány, takarodj!” rigmussal utaltak az alternatívák iránti rokonszenvükre. De talán gyakoribbak voltak az olyan típusú megjegyzések, félmondatok, vagy egyenesen atrocitás számba menő inzultusok, amikor „fasisztának”, „megosztó politikusnak”, „kirekesztőnek” nevezték, vagy egyszerűen csak valami trágár szóval illették.

A döntő részében szociálliberális kézben lévő magyarországi médiumok – a legnézettebb kereskedelmi csatornáktól kezdve a vidéki napilapokon át a nagyvárosokban osztogatott ingyenes újságokig – egyértelműen negatív figuraként, helyi kiskirályként, a Hun sziget népét félrevezető, manipulatív diktátorként, a magyar társadalmat megosztó, szélsőjobboldali kalandorként írták le Székelyt.

A rendszeresen közzétett felmérések szerint a magyar lakosság jelentős része „fél” vagy „nagyon fél” tőle, és elsősorban attól, nehogy a hunniai példa átterjedjen az ország többi részére is. Az egyik közvélemény-kutató cég által lebonyolított reprezentatív felmérés kérdésére -  „Ki veszélyezteti legjobban az ország és a térség békéjét?” – elsöprő többség nevezte meg első helyen Székely Leventét, míg Jan Slota, Gyurcsány, Fico, Bush vagy Putyin csak a vert mezőnyben végzett, még a Jobbik, a Magyar Gárda és Orbán Viktor is megelőzte őket.

- Mit érez ilyenkor, kormányzó úr, ha ezeket a felméréseket olvassa? – kérdezte Székelytől Talabér Gergő, a hunniai televízió esti műsorában.

- Örülök, hogy elszakadtunk, és a döntésünk maximális visszaigazolását látom – felelte határozottan a kormányzó, amire Talabér helyeslően bólogatott. – Nem lehet örökösen a megfelelést keresni. Ezek mindig hazudtak, most is hazudnak és hazudni is fognak. Ha a magyar választópolgároknak ez kell – a maga erkölcsi szennyével, nemzetietlen politizálásával és anyagi csődjével –, hát, szomorúan bár, de tudomásul vesszük. Mi máshogyan és másmilyen országot építünk. Kevesebben vagyunk, de meggyőződésem, hogy a valódi Magyarország ma itt van, a szigeten.

- Százezren a tízmillióval szemben?

- Nem a lélekszám adja meg a lelkek erejét. A magyar kultúrát, a nemzeti gondolatot a történelem folyamán mindig is egy számbeli kisebbség vitte tovább. Mára a magyarság hitében, erejében, önbecsülésében olyan mélyre süllyedt, hogy azt is eredménynek kell tartanunk, ha százezren továbbviszik és éltetik a parázst, ami egyszer, reményeink szerint, ismét lángra lobbanhat. Nekünk most az a dolgunk, hogy vigyázzunk erre a kis parázsra; bárhogy locsolgatják, fújják, szeméttel hordják tele, azért mi őrizzük, éltetjük. A kereszténységet tizenkét ember a világ legerősebb eszméjévé tudta tenni. Nekünk talán ennél egyszerűbb a feladatunk…

- De nem áll mögöttünk az az isteni erő, ami Jézus Krisztus egyházát segítette.

- Mögöttünk áll a magyarok Istene. És az majdnem ugyanaz.

 

+++++++++++++++++++

 

Évek óta kialakult az a hagyomány, hogy – az immár nyugdíjas – Ludányi Béla szülész-nőgyógyász professzornál (Ludányi a kormányzó apósa) összegyűlnek a nála születettek. Az eredeti meghívás természetesen mindenkinek szólt, de az idők folyamán lassacskán elsősorban azok maradtak és lettek visszajáró vendégek, akiknek világképe, szándékai hasonlítottak a doktor úr markánsan nemzeti és keresztény elköteleződésű és gyakorta a radikális megoldásokat kereső nézeteihez. (Például már akkor megtagadta az abortusz elvégzését, amikor ez még nem volt olyan egyszerű, rengeteg konfliktust felvállalt emiatt, és azóta is a magzatvédelem élharcosának számított.)

A professzor mátyáskúti házának kertjében (a kormányzó szomszédságában) egy kemencét építettek még akkoriban, amikor ez nem volt olyan divat, mint manapság. Ludányi Béla kenyeret is sütött benne, ezúttal viszont egy, a pizzára hasonlító kelt tészta készült, tejfölös, szalonnás, hagymás ízesítéssel. Az ebéd utáni süteményről a főorvos úr felesége gondoskodott, de ő csak a benti, villanysütőt használhatta, mert a kerti kemencéhez a házigazdán kívül senki sem nyúlhatott a tűzrakás (sőt a favágás) pillanatától az elkészült, ropogós csemege kiemeléséig.

A társaság mind korban (a legfiatalabbak épp csak érettségiztek – akadtak persze náluk is ifjabb „Ludányi-porontyok”, de gyerekeket nem hívott a főorvos, végtére is ez nem babazsúr –, az első generáció pedig már túl járt a negyvenen), mind foglalkozásban (mérnökök, tanárok, művészek, sőt orvosok és közéleti személyiségek) meglehetősen különböző volt. A kórházban természetesen szültek nála egyszerűbb és szegényebb asszonyok is, de magánrendelésén alapvetően a polgári középosztály jelent meg, így nem véletlen a meghívottak társadalmi pozíciója.

Ez a kis csapat afféle lobbista csoportként, mozgósítható seregként működött. Ludányi professzor mindig tudta, kihez forduljon, honnan számíthat segítségre, és kiktől mihez kérhet szívességet. Arra azonban nagyon ügyelt, hogy csapatát ne használja fel saját érdekében. A saját és családja ügyeit – ezt is mindig hangsúlyozta – ő maga is képes volt mindig megoldani. A „Ludányi-porontyokat” a haza és a közösség érdekében mozgósította. A függetlenség kivívásában is számos ügyvéd, jogász, közgazdász és politikus segédkezett, bár az ő szerepüket takarja jótékony félhomály. Néhányuk – talán Ludányi hatására is – vásárolt telket a Hun-szigeten, de döntő többségük magyar területről érkezett; leszámítva azokat, akik a világban szétszóródva, Londontól Csíkszeredáig éltek.

A doktor úr igyekezett mindannyiukkal legalább pár szót váltani, bár voltak kedvencei, akik iránt megkülönböztetett érdeklődést tanúsított. Közéjük tartozott Zárkövy Bonifác, az író is, aki az idősebbek közé tartozott a maga negyven évével.

- Kishúgoddal mi van? – kérdezte az orvos. Ő is nála született, de nem tartozott a társadalmi életet élők közé, így ritkán jelent meg a találkozókon.

- Érden lakik a családjával.

- Te nem nősülsz meg újra, Pista? (A Zárkövy Bonifác művésznév, valójában Istvánnak hívták.)

- Talán – szólt sejtelmesen.

- Elég nagy hiba, hogy elváltál! Lassan már unokád lehetne! Mostanában mivel foglalkozol?

- Ismeri főorvos úr Forrai Marcit?

- A színészt? Hogyne ismerném! Ő a hunniai kultúra lelke. De már Bendegúznak hívják. Levetette a régi dicsőségéhez kapcsolódó Mártont.

- Neki írok színdarabot. A függetlenség kivívásáról. Az a terv, hogy az évfordulón mutatjuk be, Etelváron, de később vendégelőadásokat is tervezünk Magyarországon és az elszakított területeken is.

- Az derék! Csak valami érdekes, jó darab legyen, ami leköti az emberek figyelmét, és elviszi a függetlenség hírét mindenhová. Ne nyavalygás, meg posztmodern, mert az visszafelé sül el.

- Jó lesz – nevetett Zárkövy. – Én nem is tudnék rosszat írni.

 

++++++++++++++++++

 

Molnár Zoltán, a hun titkosszolgálathoz frissen belépett fiatalember Morczos Kálmánnál, a hun belügyekért, közrendért és elhárításért felelős miniszternél volt eligazításon. (A kis létszámú hunniai adminisztrációban egy-egy ember kezében összpontosultak nagy, összetartozó területek. Sem anyagi, sem praktikus, sem hatékonysági szempontból nem lett volna okos szétbontani ezernyi alosztályra, kisfőnökökre és egyebekre.)

- Arra gondoltam – szólt Molnár, akinek a feladata különböző várható politikai-gazdasági-katonai eseményekre adandó válaszlépések forgatókönyvének kidolgozása volt –, hogy kellene tervet készítenünk a Gyurcsány-kormány megdöntésére is. Ha már a magyarországi ellenzék ezt a logikus és sürgető lépést képtelen megtenni.

Morczos vállat vont.

- Minek izgassuk magunkat? A magyarországi populáció magának kereste a bajt. Ők választották meg Gyurcsányt és bandáját, ők voltak képtelenek elkergetni őket, amikor kiderült, micsoda gazemberek és mennyire átverték őket… Sőt, még az ellenzéket is ők választották, amely alkalmatlan a dolga elvégzésére… Igyák a levét! Ez speciel nem a mi ügyünk.

- Ebben nem értek egyet – ellenkezett a fiatalember. – A mi felelősségünk kiterjed a magyarság sorsára. Nem szabad beérnünk azzal, hogy mi kivontuk magunkat ebből a mocsokból, aztán a többiek rohadjanak meg, ha olyan ostobák, hogy nem tudnak változtatni ezen… Ezzel a logikával hagytuk magára a Trianonban elszakított magyarokat, mondván, az ő gondjuk hogy elvesződjenek a megszállóikkal, minket hagyjanak békén…

- Ez nem ugyanaz. A határokat nem mi húztuk meg…

- De tevőlegesen hozzájárultunk. Innen került ki Károlyi, a budapesti forradalom zavarta szét a hadsereget. Akkor is a saját árulóink miatt kerültünk nehéz helyzetbe, mint most.

- Nézze, Zoltán, mi azért szakadtunk el, hogy végre szabadon és normálisan élhessünk. A többiek nem akartak elszakadni. Ez az ő dolguk.

- Nem szorulhatunk vissza négy falura meg százezer emberre. Abból sosem lesz nemzeti feltámadás.

- Na de mégis, mire gondol? Ezzel az öt-hat rendőrömmel meg néhány száz lelkes fiatallal rohanjam le Budapestet, ejtsem foglyul a kormányt, és dobjam őket a Dunába? Ez nem amerikai akciófilm, hanem a valóság.

- Én valamilyen „agytágító” kampányra gondoltam. A magyarok sem teljesen hülyék és nem ellenségük önmaguknak, csak átprogramozták az agyukat. Programozzuk vissza!

- Az ilyesmiben nem tudjuk felvenni a versenyt a komcsikkal. Ez az ő asztaluk. Én rendőr vagyok, nem médiaszakember. Ehhez rengeteg pénz kell, profi manipulátorok…

- Legalább próbáljuk meg! Ha a szándék sem születik meg, akkor tényleg reménytelen. Legalább készítsünk egy forgatókönyvet arra az esetre is, ha esély van a szocialisták elkergetésére. Akkor nem maradhatunk tétlenek.

Morczos bólintott.

- Rendben van. Azt lehet. Ha a nemzetközi viszonyok úgy alakulnak, ha Magyarországon kialakulnak a feltételei…

- Már rég kialakultak a feltételei. Csak a levezénylés hiányzik.

- A levezénylést nem vállalhatjuk. De arra készíthetünk forgatókönyvet, hogy milyen módon segítsünk egy esetleges magyarországi kormánybuktatásban. Ha! – emelte fel az ujját. – Ha úgy alakulnának az események…

 

+++++++++++++++

 

A művelődési ház büféjében Forrai az elkészült kéziratot olvasgatta, közben hümmögött, néha lelkesen rácsapott a papírra („Ez jó!”), vagy felnevetett. Zárkövy Bonifác feszülten figyelt. Amikor a színész letette a lapokat, elmosolyodott.

- Remek! Jövő héten olvasópróba. Sikerült meggyőznöm egy országos hírű pesti színészt…

- Kit?

- Titok… - mondta sejtelmesen, aztán emelte a poharát. – Na, Isten, isten! – koccintottak.

- Ez vajon honnan ered? – töprengett Zárkövy. – Más népek olyanokat mondanak, hogy proszit, meg csirió, zum Wohl meg hasonlók. Hogy jön ide az Isten?

- Ezt véletlenül tudom – nevetett Forrai. – Tudom szó szerint is idézni, egyszer egy előadóestre megtanultam részleteket a Képes Krónikából. Várj csak, mindjárt… - Töprengett, aztán szokott messzezengő hangján mondta: - „Árpád pedig az övéi között megtöltötte a kürtjét a Duna vizével, és az összes magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyességét kérte: engedje át nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Miután szavait bevégezte, az összes magyarok háromszor felkiáltottak: Isten, Isten, Isten! Ebből aztán szokás lett, melyet a magyarok mind a mai napig megőriztek.” Mind a mai napig… Ezt írja Kálti Márk a Képes Krónikában, a tizenharmadik században. Tehát minimum nyolcszáz, de valószínűbb, hogy ezeregyszáz éves szokásról van szó. Arról nem is beszélve, hogy ezek a fránya pogány magyarok meg se várják a derék nyugati hittérítőket, már a mindenható Istentől kérnek segítséget. Képzeld, emeli Árpád a Dunavízzel telt kupáját az ég felé, és azt mondják: „Isten, Isten, Isten!” Mint az utolsó vacsorán. Csak idővel a három istenből egy lekopott. Pedig három a magyar igazság. Mint a szentháromság. De én nem vagyok ilyen papos ember, erről Tank atyát kéne megkérdezned. Na, Isten, Isten, Isten!

És ittak.