2008. aug.
26.
26.
Hunnia - 6. rész
Írta: ungvaryzsolt.hu 
FOGADÁS A VÁROSHÁZÁN
Az etelvári fõtér a kilencvennyolcas önkormányzati választás után nyerte vissza eredeti nevét, az Attila király teret. A polgármesteri tisztséget akkor még Rakos Róbert töltötte be, aki kétség kívül meglévõ népszerûségét pillanatok alatt eljátszotta, amidõn nem volt hajlandó kiállni a függetlenség mellett. Ezért sorakoztak fel a helyi jobboldali vállalkozók, polgári körök, mûvészek és közéleti személyiségek Homoki Alíz mögé 2006. október 1-jén.
A tér Duna felõli oldalán a múlt századi, neogótikus városháza, vele szemben a Szent Lászlónak szentelt katolikus templom. A misérõl kitóduló tömeg egy része eloszlott a környezõ utcák felé, vagy lesétált a folyópartra, néhányan kisebb csoportokban az Attila-szobor körül gyülekezve beszélgettek. A mostani szertartáson az elszakadásról döntõ népszavazás sikeréért imádkoztak a sziget papjai; természetesen megjelent a négy polgármester, Morczos Kálmán rendõrkapitány, a belügyminiszteri poszt várományosa, Székely Levente vállalkozó, a függetlenség egyik legnagyobb harcosa, Talabér Gergõ a Hunniai Értesítõ fõszerkesztõje és sokan mások családjukkal együtt. Érkeztek neves személyiségek a magyar területekrõl is, akik - bár maguk nem kívántak a Hun szigetre költözni, és eredeti lakóhelyükön vállalták a helytállást a mind elkeserítõbb körülmények közepette is - ezzel demonstrálták szimpátiájukat. Írók, színészek, orvosok, néhány újságíró; például Dobos Attila, a Nemzetõr fõszerkesztõje, aki egy kis társaságnak megemlítette, hogy maga is komolyan fontolgatja a szigetre költözést, sõt ki is nézett egy üres telket Etelvár határában, ahol építkezni kíván. A magyarországi politikai élet ismert figurái közül azonban senki sem tartotta fontosnak, hogy jelenlétével kiálljon Hunnia elszakadása mellett.
A templom lépcsõjén Homoki Alíz, etelvári polgármester fogadta ismerõsök és ismeretlenek gratulációit, jókívánságait.
-Tartsanak ki, polgármester asszony! - mondta egy idõs néni. - Én Budapestrõl jöttem, a nyolcas busszal megyek is vissza, de itt akartam lenni, hogy lássam, valóban vannak még elszánt, megalkuvást nem ismerõ magyarok.
-Köszönjük - mosolygott kedvesen Homoki Alíz. - Mi nem adjuk fel!
-Szegény uram nem érhette meg, két hónapja hunyt el - folytatta elcsukló hangon. - Azt mondta: Klárikám, úgy látszik, ebben az országban mindig a kommunisták gyõznek, mert ez egy ilyen szar ország... Már bocsánat, így mondta, nem cifrázta. Az ember a halálos ágyán már nem hazudik, nem szépíti a dolgokat... Szóval, Klárikám, azt mondja, beszari nép ez, nem érdekli semmi, csak a hasa, megfojtaná a szomszédját egy kanál vízbe, senkinek és semmiben nem hisz, de a kommunisták bármit hazudnak, azt mindig beveszi. Ha lenne ebben az országban ezer ember, aki eldöntené, hogy a sarkára áll, és valóban magyar Magyarországot épít, nem törõdve a komcsikkal, meg ezzel a liberális szemét társasággal... Így mondta az uram, nem szépítem. No, akkor bíznék, mondta az uram. És én most láttam, hogy nem ezer, de tízezer ember is van, aki a sarkára mer állni... Hát vegyék úgy, mintha az uram is itt lett volna, és az Isten áldását kérné erre a szép új Hunniára...
A néni még egy kicsit törölgette a szemét a zsebkendõjével, aztán elballagott a buszmegálló felé. (A helyközi járatokat az Etelvár-Kecskemét, Etelvár-Budapest viszonylatokon már jó ideje a helyi önkormányzat üzemeltette; hála a jelentõs forgalomnak, gyakorlatilag rentábilisan.)
Károly atya, aki néhány perce még koncelebrált az etelvári plébánossal, már levetette a miseruhát és reverendában szaladt elõ a sekrestye felõl. Hatvan is elmúlt, de sokkal fiatalabbnak látszott. Az egyik ministráns fiú nevezte elõször tréfásan "tank"-nak, aztán ráragadt a "Tank atya" becenév elsöprõ, mindenen átgázoló lendülete, megalkuvást nem ismerõ elszántsága miatt. Nagydarab, mély hangú, messzezengõ orgánumú, fiatal korában jóvágású férfi volt. Aktívan sportolt, elsõsorban teniszezett. Mátyáskút plébánosaként a szomszédos Szigetfalut is õ látta el - hiába, kevés a pap... -, legendásan nagy magyar és hevesen missziós lelkületû ember hírében állt. A Jobbik keresztállítási akcióit az elsõk között honosította meg saját plébániáján. Mindig ezer helyrõl jött, és ezer helyre sietett éppen, ennek ellenére száz százalékosan jelen volt ott, ahol éppen tartózkodott.
Most is, épp csak megtorpant Homoki Alíz mellett, három emberrel kezet fogott, ötnek köszönt, és közben olyan sztentori hangon magyarázott, hogy Attila király szobrának kinyújtott karjáról felrebbentek a galambok.
-Gyönyörû volt - lelkendezett. - Sose hittem volna, hogy ennyien beférnek a Szent Lászlóba. Na persze, nálam, Mátyáskúton, minden vasárnap tele a templom... No ez persze túlzás, szeretek túlozni. A múlt héten is, beszéltem az érsekkel, aki helytelenítette a mi elszakadásunkat. Megnyugtattam, hogy az egyházmegyét ez nem érinti, mi maradunk Kalocsa alatt; hát azért csak billegtette a fejét ide-oda, hogy nem úgy van az, a pápa õszentsége... No, egy kicsit bosszús lettem, mondtam, ha nem tetszik, kiválunk és alakítunk nemzeti egyházat. A pápa legalizálta Trianont, amikor elismerte az új egyházmegyéket a tótoknál... Nem ad magyar püspököt a Felvidéken, nem áll ki az anyanyelvi misézésért a csángóknál... Persze, mert olyan, mint a mi szerencsétlen jobboldali politikusaink, keresi õ is az orthodoxok kegyét, közben meg elveszíti a saját katolikusait... Egyetlen görögkeleti sem fog ide betérni ezért, a magyar hívek viszont elkeserednek. De persze - folytatta halkabban, de nála ez is végigzengett az utcán - ez maradjon köztünk, nehogy a Szentatya fülébe jusson...
Jót nevetett, áldást osztó kezével integetett, és keresztültörtetve a tömegen, már be is szállt az autójába, hogy odaérjen a kórházba, ahová beteget ment látogatni.
+++++++++++++++
A háromfõs etelvári SZDSZ-pártalapszervezet természetesen kezdettõl fogva ellenezte az elszakadást. Bár, fogalmaztak, kétségtelenül vannak Magyarországon vállalhatatlan emberek, gondolatok, eszmék, szimbólumok, és különösképpen a történelme teljességgel avítt, elfogadhatatlan, ellenszenves, már-már undorító - s ez alapján akár még támogatni is tudnának egy leválást errõl az anakronisztikus országról -, de az, hogy egy feudális, nacionalista, klerikális és abszurd bohózat részesei legyenek, számukra hátborzongató. Ezért aztán a három tag elõbb együtt, majd külön-külön is végighaknizta az összes televíziós csatornát és mindenütt elsírta bánatát. Ettõl az a kép alakulhatott ki a felületes szemlélõdõben, hogy a hun-szigeti politikusok teljes szívükbõl ellenzik a függetlenedést.
-De hát végül is ki akarja ezt az egész nevetséges játékot? - kérdezte Friderikusz Sándor a róla elnevezett mûsorban. - Cui prodest? Kinek használ?
-Azt hiszem - kezdte a választ az egyik etelvári liberális, majd rápillantva hevesen bólogató társaira rögtön többes számra javított, hogy mindenkiben ez a közösen képviselt vélemény váljon meghatározóvá - azt hisszük, egy szûk, mindenre elszánt csoport próbál zavart kelteni, a nyugalmat, a békét, a konszolidációt kikezdeni. Ismerjük már ezeket a marginális, szélsõséges elemeket; láthattuk õket a közszolgálati televízió gyalázatos megtámadásakor éppen úgy, mint október 23-án, ahol fegyverhez...
-Egy tankhoz! - emelte mutatóujját a magasba a mûsorvezetõ, aki nem szokott hozzá, hogy ilyen sokáig csendben maradjon.
-...igen, nem is akármilyen fegyverhez jutottak, és kevés híja volt, hogy nem lett vérontás, hogy nem haltak meg magyar rendõrök a demokrácia tizen...
-Tizenhatodik...
-Igen, igen, tizenhatodik évében, az utcán, a nyilas idõkre emlékeztetõ jelszavakat skandáló és jelképeket a magasba emelõ csõcselék... - itt elakadt a mondatban, segélykérõen körbenézett, mire a másik liberális gyorsan át is vette a szót:
-Ezért tehát a felelõsség az etelvári eseményekért is a helyi jobboldali pártokat terheli, és miután kiengedték a szeparatista nacionalizmus szellemét a palackból, senki és semmi nem védhet meg minket a térség destabilizálásától.
-Azt gondolják tehát - vágott közbe a mûsorvezetõ -, hogy csírájában kell elfojtani az ilyen kezdeményezéseket, és a kormánynak kutya kötelessége megtalálni azokat a jogi lehetõségeket, amelyekkel elveheti a kedvét ennek a néhány hõzöngõnek a további provokációtól? Ennyi fért mai adásunkba, a témára késõbb még visszatérünk.
+++++++++++++ +++
A mise utáni ünnepélyes fogadásra a városházán került sor, s erre valamennyi hun-szigeti párt, civil szervezet, egyház és közéleti személyiség hivatalos volt. A három fõs SZDSZ-különítmény ugyan nem tette tiszteletét a rendezvényen, de nem is hiányoztak senkinek.
A svédasztal mellett kisebb csoportokra szakadva beszélgettek a legégetõbb gondokról; nemzeti sorskérdésekrõl, politikáról, sportról és a Duna vízállásáról.
-A koncepció szerint - fejtegette Székely Levente Forrai Márton Bendegúznak, a Füzeskén élõ budapesti színésznek, aki a harmadik mákos süteményt tömte be éppen a szájába, de tehette, mert sportos életet élt és nem fenyegette egyelõre az elhízás - bizonyos áthidaló összegekkel tudjuk magunkat védeni, ha Gyurcsányék elzárják a pénzügyi forrásokat. Több vállalkozó részben szponzorként, részben befektetõként, részben kölcsönnel segít.
-És mi van, ha az õ számlájukat fagyasztják be?
-Milyen indoklással? Egyébként pedig külföldi bankszámlák is vannak közte, azokra aligha van hatással a budapesti kormány.
-És nem veszélyes - kérdezte a színész, rövid hezitálás után elvéve a tálcáról a negyedik süteményt - ha túl nagy vagyon halmozódik fel néhány vállalkozó kezén? Nem leszünk kiszolgáltatva nekik? Ugyanott tartunk, mint eddig, legfeljebb a nemzetközi multi helyett magyar vállalkozó füttyére táncolunk.
-Na ez azért már önmagában is nagy különbség, de megvannak ennek kivédésére is a garanciák. Döntõen állami és önkormányzati tulajdonban marad minden fontos termelõüzem, részben a szolgáltatások és a kereskedelem is. Az almalevet gyártó kis üzemhez például a saját almásunk termését használjuk fel, amibõl neked is ajánlottam azt a néhány fát.
-Meg is vettem - húzta ki magát Forrai, mint közlegény a tábornoka elõtt. - De honnan lesz majd energia, ha elzárják a gázcsapot az elvtársak?
-Ezt Barabás Hunor barátunk kutatásait és üzleti kapcsolatait kihasználva igyekszünk önerõbõl megoldani. Nap- és szélerõmûvekkel, illetve a sziget déli részén lévõ üzemi csatornán már félig elkészült vízerõmûvel. Az eredetileg Szigetfalu önálló fejlesztése, még EU-s pénzt is kaptunk rá.
-Hát ez marha jó! - lelkendezett a színész. Sikerült egy francia krémest is szereznie, és bár kissé már émelygett, azért lelkesen döfte villáját a krémbe. - Ennek a Palkó Gézának eszement finom süteményei vannak. Nem kóstolod meg?
-Kösz, nekem az is elég, ha téged nézlek. Esetleg viszek haza a gyerekeknek.
-Jó hogy említed. Nem láttam a családodat a misén.
-A feleségem gyereket vár, nehezen mozdul már ki ilyen hosszabb programokra. A fiúk otthon maradtak vele.
-Két fiú van?
-Kettõ.
-Az szép. A harmadikkal pedig már valami pluszt is hozzáadtok a világhoz. Mert két gyerek, az éppen csak önreprodukció... Lassan én is családot alapítok...
-Nocsak! És ki a szerencsés kiszemelt?
-Hát ez az! - nevetett Forrai, és barátságosan hátba verte Székelyt, közben azért ügyelve rá, hogy a villával ne szúrja le a vállalkozót. - Még én sem tudom. De...
Elakadt a szava. Egy magas, szõke hajú, gyönyörû nõ állt meg mellettük, kerekre nyílt, ártatlan szemekkel bámult, aztán búgó, erotikus hangon megkérdezte:
-Csak nem Székely Levente, aki a függetlenséget kikiáltotta? - és verdesõ szempillákkal nézett a vállalkozóra, akit ez annyira váratlanul ért, hogy még a nevére sem tudott rábólintani. Forrai eszmélt elõször, és hibátlan fogsorát kivillantva (a történeti hûség kedvéért jegyezzük meg, hogy a mákos sütemények azért nem múltak el teljesen nyom nélkül) rámosolygott a hölgyre.
-De igen! Õ a mi Székely Leventénk. A Hun-sziget függetlenségének atyja. Ha szabad így mondanom.
-Nocsak! - pillantott leplezetlen csodálattal a zavarban lévõ férfira a nõ. - És vajon anyja van-e a függetlenségnek?
-A szabadság, függetlenség mindig nõnemû. Asszonyként ábrázolták a festményeken is mindig - vágott közbe újra a színész.
A szõkeség továbbra is azon igyekezett, hogy Székely figyelmét felkeltse:
-Önnek pontos az órája?
-Fél tíz - jutott szóhoz most elõször a vállalkozó.
-Jesszusom! - sikkantott a hölgy, amire többen odanéztek. - Akkor elment az utolsó busz is. Hogyan jutok haza Pestre?
-Én szívesen elviszem! - ajánlkozott Forrai lelkesen. - Füzeskén lakom, de egy kis pesti kerülõ belefér...
-Igazán nem szeretném igénybe venni, kedves...
-Forrai Márton Bendegúz - csapta össze a bokáját. - De ez csak olyan mûvésznév. Ugyanis színész vagyok. Talán látott is már...
-Valamelyik tévéreklámban?... - mordult türelmetlenül a nõ.
-Rómeó. Ádám a Tragédiában. Legutóbb jelentõs sikert arattam mint vadász a Piroska és a farkasban. A gyerekelõadáson. De abból kegyed már kinõtt...
A szõke nõ idegesen hátat fordított a színésznek, de Székely közben már tapintatosan magára hagyta a fiatalokat. A hölgy taktikát változtatott.
-Jó, nem bánom. Vigyen haza!
+++++++++++++++
Az állófogadásokon az asztalok között hullámzó emberfolyamok ismeretlen erõi sodorják a részt vevõket tova. Az irányokon olykor módosíthat egy-egy különleges étel vagy ital felbukkanása, vagy egy kedvelt - esetleg kerülni vágyott - személy vonzó vagy taszító hatása. Bizonyos szükségszerûségek persze érvényesülnek; így sodródott egymás mellé a sziget négy településének (Etelvár, Mátyáskút, Füzeske, Szigetfalu) polgármestere, akik százszor átbeszélt - vagy éppenséggel hirtelen elõkerülõ - problémák megoldásán tanakodtak.
-A nyugdíjasaink félnek, hogy a függetlenséggel elveszhet a járandóságuk. Információm szerint jelentõs számú "nem" szavazat várható ebbõl az irányból.
-Már megint a nyugdíjasok! - bosszankodott Füzeske elsõ embere.
Homoki Alíz, az etelvári önkormányzat vezetõje optimista volt.
-Nem minden nyugdíjas egyforma. Ezek olyan leegyszerûsítések, hogy például a budapestiek kommunisták. Hát Székely Levente, vagy az apósa, Ludányi fõorvos úr aztán éppenséggel nem az. De mennyire nem! A nyugdíjasok között is vannak, akik nem képesek tovább látni a havi járandóságukon, de a mieinkre nem ez a jellemzõ. Ráadásul - folytatta, kicsit hivatalosabb hangon - nyugdíj-ügyben speciel elég egyértelmû a helyzet. Valamennyi nyugdíjasunk a magyarországi társadalombiztosításnak fizetett, teljesen jogszerû, hogy onnan folyósítsanak nekik. Ha Németországba, Amerikába vagy a Holdra kötöznének, akkor is járna a nyugdíj. Ennek megtagadása elképzelhetetlen; ha mégis megtörténne, elmegyünk a világ összes bíróságáig, és biztos nyerni fogunk. Az esetlegesen kiesõ idõszakokra is van egy közel százmilliós tartalékunk a befektetõi alapból... De a probléma csakugyan létezik - tette hozzá, s intett a borospoharát újra töltõ Talabér Gergõnek, a Hunniai Értesítõ fõszerkesztõjének. - Gergõ, legyen szíves egy pillanatra!
A férfi olyan hirtelen fordult a hang irányába, hogy az ital kilöttyent a pulóverére. (Az elegáns öltözködés nem volt erõssége, sosem látta senki öltönyben, de neki még ezt is megbocsátották.)
-Tessék, polgármester-asszony! - szólt készségesen.
-Bele kéne tenni a következõ számba egy kis anyagot a nyugdíjak folyósításával, a jogosultsággal kapcsolatban. Jöjjön be hozzám holnap délelõtt, adok hozzá anyagot.
-Ott leszek - tisztelgett tréfásan, amit ismét a bor mennyisége és a pulóver bánt. A füzeskei polgármester fejcsóválva nézett utána:
-Kicsit szétszórt figura.
-Nagyon tehetséges ember - védte Homoki Alíz.
-Nem iszik sokat? - aggodalmaskodott a mátyáskúti elöljáró.
-Mi az a sok? Nem fog túlcsordulni...
+++++++++++
Egy néhány fõs társaság - már néminemû alkohol elfogyasztása után - filozofikus témára talált. Valamelyikük felvetette, hogy mostanában zavarba ejtõ számára - aki pedig mindig lelkes hazafi volt - a nemzet fogalma, mert a 2002-es (és nem kevésbé a 2006-os) választások után a magyarok egy bizonyos hányadát szinte jobban utálja, mint a románokat vagy a ruszkikat valaha.
-A hazaszeretet nem a pillanatnyilag veled egy levegõt szívók iránti olthatatlan ragaszkodás - világosította fel a társa. - Az inkább a "világ proletárjai egyesüljetek!" címû lózung. Én se vagyok oda valakiért pusztán azért, mert magyar.
-Pláne, hogy az emberek jelentõs része tök hülye.
-Pláne.
-Akkor mi a hazaszeretet, nagyokos? Tárgyak iránt, szimbólumok iránt, tájegységek iránt érzett pozitív érzelem? Nekem például mindig a torkomban dobog a szívem, ha a Himnuszt hallom, és elérzékenyülök a Lánchíd vagy a Gellérthegy láttán. Bár tény - egészítette ki -, hogy a hetes buszon utazva egészen más jellegû érzelmeket táplálok Budapest iránt.
-Ezzel sokan vagyunk így. De nem is kell minden egyes embert kedvelni, csak azért, mert magyar. Természetesen, ha magyarként jelenik meg a világ elõtt - például sporteseményen -, akkor neki drukkolunk. De az ellenszenves, bunkó, ostoba, MSZP-szavazó szomszédomat nem muszáj szeretnem pusztán abból kiindulva, hogy ugyanazon a nyelven beszél.
-Helyben vagyunk! A hazaszeretet egy korokon átívelõ összetartás, közösségi erõ, amit bizonyos hasonlóságok fognak össze. A nyelv, a hagyományok, a kultúra, a genetikus-vérségi kapcsolat és persze a tudat. Akikben mindez megvan, azokkal összetartozom. A fenti ismérvek közül csak egy-egy kevés, de az egyik gyakorta feltételezi a másikat. (Például attól, hogy egy nyelven beszélünk, nem biztos, hogy egyféleképpen gondolkodunk. A tudat a legfontosabb, de a tudat csak az elõbbiek biztos vállalása esetén alakul ki.) Jó, kérdezhetnétek, de miért szeretem õket? Azért, mert egyet gondolunk, egyet akarunk, egymásra vagyunk utalva. Mint a család esetében, ahol még elég világos az egymásrautaltság.
-Ma már a családi közösség sem egyértelmû mindenki számára.
-Mindenkivel nem is lehet zöldágra vergõdni. Ezért is van szükség a független Hunniára. - Magasra emelte a poharát. - Éljen Hunnia Sziget Királyság!
-Éljen! - kiáltotta a vendégsereg.
A templom lépcsõjén Homoki Alíz, etelvári polgármester fogadta ismerõsök és ismeretlenek gratulációit, jókívánságait.
-Tartsanak ki, polgármester asszony! - mondta egy idõs néni. - Én Budapestrõl jöttem, a nyolcas busszal megyek is vissza, de itt akartam lenni, hogy lássam, valóban vannak még elszánt, megalkuvást nem ismerõ magyarok.
-Köszönjük - mosolygott kedvesen Homoki Alíz. - Mi nem adjuk fel!
-Szegény uram nem érhette meg, két hónapja hunyt el - folytatta elcsukló hangon. - Azt mondta: Klárikám, úgy látszik, ebben az országban mindig a kommunisták gyõznek, mert ez egy ilyen szar ország... Már bocsánat, így mondta, nem cifrázta. Az ember a halálos ágyán már nem hazudik, nem szépíti a dolgokat... Szóval, Klárikám, azt mondja, beszari nép ez, nem érdekli semmi, csak a hasa, megfojtaná a szomszédját egy kanál vízbe, senkinek és semmiben nem hisz, de a kommunisták bármit hazudnak, azt mindig beveszi. Ha lenne ebben az országban ezer ember, aki eldöntené, hogy a sarkára áll, és valóban magyar Magyarországot épít, nem törõdve a komcsikkal, meg ezzel a liberális szemét társasággal... Így mondta az uram, nem szépítem. No, akkor bíznék, mondta az uram. És én most láttam, hogy nem ezer, de tízezer ember is van, aki a sarkára mer állni... Hát vegyék úgy, mintha az uram is itt lett volna, és az Isten áldását kérné erre a szép új Hunniára...
A néni még egy kicsit törölgette a szemét a zsebkendõjével, aztán elballagott a buszmegálló felé. (A helyközi járatokat az Etelvár-Kecskemét, Etelvár-Budapest viszonylatokon már jó ideje a helyi önkormányzat üzemeltette; hála a jelentõs forgalomnak, gyakorlatilag rentábilisan.)
Károly atya, aki néhány perce még koncelebrált az etelvári plébánossal, már levetette a miseruhát és reverendában szaladt elõ a sekrestye felõl. Hatvan is elmúlt, de sokkal fiatalabbnak látszott. Az egyik ministráns fiú nevezte elõször tréfásan "tank"-nak, aztán ráragadt a "Tank atya" becenév elsöprõ, mindenen átgázoló lendülete, megalkuvást nem ismerõ elszántsága miatt. Nagydarab, mély hangú, messzezengõ orgánumú, fiatal korában jóvágású férfi volt. Aktívan sportolt, elsõsorban teniszezett. Mátyáskút plébánosaként a szomszédos Szigetfalut is õ látta el - hiába, kevés a pap... -, legendásan nagy magyar és hevesen missziós lelkületû ember hírében állt. A Jobbik keresztállítási akcióit az elsõk között honosította meg saját plébániáján. Mindig ezer helyrõl jött, és ezer helyre sietett éppen, ennek ellenére száz százalékosan jelen volt ott, ahol éppen tartózkodott.
Most is, épp csak megtorpant Homoki Alíz mellett, három emberrel kezet fogott, ötnek köszönt, és közben olyan sztentori hangon magyarázott, hogy Attila király szobrának kinyújtott karjáról felrebbentek a galambok.
-Gyönyörû volt - lelkendezett. - Sose hittem volna, hogy ennyien beférnek a Szent Lászlóba. Na persze, nálam, Mátyáskúton, minden vasárnap tele a templom... No ez persze túlzás, szeretek túlozni. A múlt héten is, beszéltem az érsekkel, aki helytelenítette a mi elszakadásunkat. Megnyugtattam, hogy az egyházmegyét ez nem érinti, mi maradunk Kalocsa alatt; hát azért csak billegtette a fejét ide-oda, hogy nem úgy van az, a pápa õszentsége... No, egy kicsit bosszús lettem, mondtam, ha nem tetszik, kiválunk és alakítunk nemzeti egyházat. A pápa legalizálta Trianont, amikor elismerte az új egyházmegyéket a tótoknál... Nem ad magyar püspököt a Felvidéken, nem áll ki az anyanyelvi misézésért a csángóknál... Persze, mert olyan, mint a mi szerencsétlen jobboldali politikusaink, keresi õ is az orthodoxok kegyét, közben meg elveszíti a saját katolikusait... Egyetlen görögkeleti sem fog ide betérni ezért, a magyar hívek viszont elkeserednek. De persze - folytatta halkabban, de nála ez is végigzengett az utcán - ez maradjon köztünk, nehogy a Szentatya fülébe jusson...
Jót nevetett, áldást osztó kezével integetett, és keresztültörtetve a tömegen, már be is szállt az autójába, hogy odaérjen a kórházba, ahová beteget ment látogatni.
+++++++++++++++
A háromfõs etelvári SZDSZ-pártalapszervezet természetesen kezdettõl fogva ellenezte az elszakadást. Bár, fogalmaztak, kétségtelenül vannak Magyarországon vállalhatatlan emberek, gondolatok, eszmék, szimbólumok, és különösképpen a történelme teljességgel avítt, elfogadhatatlan, ellenszenves, már-már undorító - s ez alapján akár még támogatni is tudnának egy leválást errõl az anakronisztikus országról -, de az, hogy egy feudális, nacionalista, klerikális és abszurd bohózat részesei legyenek, számukra hátborzongató. Ezért aztán a három tag elõbb együtt, majd külön-külön is végighaknizta az összes televíziós csatornát és mindenütt elsírta bánatát. Ettõl az a kép alakulhatott ki a felületes szemlélõdõben, hogy a hun-szigeti politikusok teljes szívükbõl ellenzik a függetlenedést.
-De hát végül is ki akarja ezt az egész nevetséges játékot? - kérdezte Friderikusz Sándor a róla elnevezett mûsorban. - Cui prodest? Kinek használ?
-Azt hiszem - kezdte a választ az egyik etelvári liberális, majd rápillantva hevesen bólogató társaira rögtön többes számra javított, hogy mindenkiben ez a közösen képviselt vélemény váljon meghatározóvá - azt hisszük, egy szûk, mindenre elszánt csoport próbál zavart kelteni, a nyugalmat, a békét, a konszolidációt kikezdeni. Ismerjük már ezeket a marginális, szélsõséges elemeket; láthattuk õket a közszolgálati televízió gyalázatos megtámadásakor éppen úgy, mint október 23-án, ahol fegyverhez...
-Egy tankhoz! - emelte mutatóujját a magasba a mûsorvezetõ, aki nem szokott hozzá, hogy ilyen sokáig csendben maradjon.
-...igen, nem is akármilyen fegyverhez jutottak, és kevés híja volt, hogy nem lett vérontás, hogy nem haltak meg magyar rendõrök a demokrácia tizen...
-Tizenhatodik...
-Igen, igen, tizenhatodik évében, az utcán, a nyilas idõkre emlékeztetõ jelszavakat skandáló és jelképeket a magasba emelõ csõcselék... - itt elakadt a mondatban, segélykérõen körbenézett, mire a másik liberális gyorsan át is vette a szót:
-Ezért tehát a felelõsség az etelvári eseményekért is a helyi jobboldali pártokat terheli, és miután kiengedték a szeparatista nacionalizmus szellemét a palackból, senki és semmi nem védhet meg minket a térség destabilizálásától.
-Azt gondolják tehát - vágott közbe a mûsorvezetõ -, hogy csírájában kell elfojtani az ilyen kezdeményezéseket, és a kormánynak kutya kötelessége megtalálni azokat a jogi lehetõségeket, amelyekkel elveheti a kedvét ennek a néhány hõzöngõnek a további provokációtól? Ennyi fért mai adásunkba, a témára késõbb még visszatérünk.
+++++++++++++ +++
A mise utáni ünnepélyes fogadásra a városházán került sor, s erre valamennyi hun-szigeti párt, civil szervezet, egyház és közéleti személyiség hivatalos volt. A három fõs SZDSZ-különítmény ugyan nem tette tiszteletét a rendezvényen, de nem is hiányoztak senkinek.
A svédasztal mellett kisebb csoportokra szakadva beszélgettek a legégetõbb gondokról; nemzeti sorskérdésekrõl, politikáról, sportról és a Duna vízállásáról.
-A koncepció szerint - fejtegette Székely Levente Forrai Márton Bendegúznak, a Füzeskén élõ budapesti színésznek, aki a harmadik mákos süteményt tömte be éppen a szájába, de tehette, mert sportos életet élt és nem fenyegette egyelõre az elhízás - bizonyos áthidaló összegekkel tudjuk magunkat védeni, ha Gyurcsányék elzárják a pénzügyi forrásokat. Több vállalkozó részben szponzorként, részben befektetõként, részben kölcsönnel segít.
-És mi van, ha az õ számlájukat fagyasztják be?
-Milyen indoklással? Egyébként pedig külföldi bankszámlák is vannak közte, azokra aligha van hatással a budapesti kormány.
-És nem veszélyes - kérdezte a színész, rövid hezitálás után elvéve a tálcáról a negyedik süteményt - ha túl nagy vagyon halmozódik fel néhány vállalkozó kezén? Nem leszünk kiszolgáltatva nekik? Ugyanott tartunk, mint eddig, legfeljebb a nemzetközi multi helyett magyar vállalkozó füttyére táncolunk.
-Na ez azért már önmagában is nagy különbség, de megvannak ennek kivédésére is a garanciák. Döntõen állami és önkormányzati tulajdonban marad minden fontos termelõüzem, részben a szolgáltatások és a kereskedelem is. Az almalevet gyártó kis üzemhez például a saját almásunk termését használjuk fel, amibõl neked is ajánlottam azt a néhány fát.
-Meg is vettem - húzta ki magát Forrai, mint közlegény a tábornoka elõtt. - De honnan lesz majd energia, ha elzárják a gázcsapot az elvtársak?
-Ezt Barabás Hunor barátunk kutatásait és üzleti kapcsolatait kihasználva igyekszünk önerõbõl megoldani. Nap- és szélerõmûvekkel, illetve a sziget déli részén lévõ üzemi csatornán már félig elkészült vízerõmûvel. Az eredetileg Szigetfalu önálló fejlesztése, még EU-s pénzt is kaptunk rá.
-Hát ez marha jó! - lelkendezett a színész. Sikerült egy francia krémest is szereznie, és bár kissé már émelygett, azért lelkesen döfte villáját a krémbe. - Ennek a Palkó Gézának eszement finom süteményei vannak. Nem kóstolod meg?
-Kösz, nekem az is elég, ha téged nézlek. Esetleg viszek haza a gyerekeknek.
-Jó hogy említed. Nem láttam a családodat a misén.
-A feleségem gyereket vár, nehezen mozdul már ki ilyen hosszabb programokra. A fiúk otthon maradtak vele.
-Két fiú van?
-Kettõ.
-Az szép. A harmadikkal pedig már valami pluszt is hozzáadtok a világhoz. Mert két gyerek, az éppen csak önreprodukció... Lassan én is családot alapítok...
-Nocsak! És ki a szerencsés kiszemelt?
-Hát ez az! - nevetett Forrai, és barátságosan hátba verte Székelyt, közben azért ügyelve rá, hogy a villával ne szúrja le a vállalkozót. - Még én sem tudom. De...
Elakadt a szava. Egy magas, szõke hajú, gyönyörû nõ állt meg mellettük, kerekre nyílt, ártatlan szemekkel bámult, aztán búgó, erotikus hangon megkérdezte:
-Csak nem Székely Levente, aki a függetlenséget kikiáltotta? - és verdesõ szempillákkal nézett a vállalkozóra, akit ez annyira váratlanul ért, hogy még a nevére sem tudott rábólintani. Forrai eszmélt elõször, és hibátlan fogsorát kivillantva (a történeti hûség kedvéért jegyezzük meg, hogy a mákos sütemények azért nem múltak el teljesen nyom nélkül) rámosolygott a hölgyre.
-De igen! Õ a mi Székely Leventénk. A Hun-sziget függetlenségének atyja. Ha szabad így mondanom.
-Nocsak! - pillantott leplezetlen csodálattal a zavarban lévõ férfira a nõ. - És vajon anyja van-e a függetlenségnek?
-A szabadság, függetlenség mindig nõnemû. Asszonyként ábrázolták a festményeken is mindig - vágott közbe újra a színész.
A szõkeség továbbra is azon igyekezett, hogy Székely figyelmét felkeltse:
-Önnek pontos az órája?
-Fél tíz - jutott szóhoz most elõször a vállalkozó.
-Jesszusom! - sikkantott a hölgy, amire többen odanéztek. - Akkor elment az utolsó busz is. Hogyan jutok haza Pestre?
-Én szívesen elviszem! - ajánlkozott Forrai lelkesen. - Füzeskén lakom, de egy kis pesti kerülõ belefér...
-Igazán nem szeretném igénybe venni, kedves...
-Forrai Márton Bendegúz - csapta össze a bokáját. - De ez csak olyan mûvésznév. Ugyanis színész vagyok. Talán látott is már...
-Valamelyik tévéreklámban?... - mordult türelmetlenül a nõ.
-Rómeó. Ádám a Tragédiában. Legutóbb jelentõs sikert arattam mint vadász a Piroska és a farkasban. A gyerekelõadáson. De abból kegyed már kinõtt...
A szõke nõ idegesen hátat fordított a színésznek, de Székely közben már tapintatosan magára hagyta a fiatalokat. A hölgy taktikát változtatott.
-Jó, nem bánom. Vigyen haza!
+++++++++++++++
Az állófogadásokon az asztalok között hullámzó emberfolyamok ismeretlen erõi sodorják a részt vevõket tova. Az irányokon olykor módosíthat egy-egy különleges étel vagy ital felbukkanása, vagy egy kedvelt - esetleg kerülni vágyott - személy vonzó vagy taszító hatása. Bizonyos szükségszerûségek persze érvényesülnek; így sodródott egymás mellé a sziget négy településének (Etelvár, Mátyáskút, Füzeske, Szigetfalu) polgármestere, akik százszor átbeszélt - vagy éppenséggel hirtelen elõkerülõ - problémák megoldásán tanakodtak.
-A nyugdíjasaink félnek, hogy a függetlenséggel elveszhet a járandóságuk. Információm szerint jelentõs számú "nem" szavazat várható ebbõl az irányból.
-Már megint a nyugdíjasok! - bosszankodott Füzeske elsõ embere.
Homoki Alíz, az etelvári önkormányzat vezetõje optimista volt.
-Nem minden nyugdíjas egyforma. Ezek olyan leegyszerûsítések, hogy például a budapestiek kommunisták. Hát Székely Levente, vagy az apósa, Ludányi fõorvos úr aztán éppenséggel nem az. De mennyire nem! A nyugdíjasok között is vannak, akik nem képesek tovább látni a havi járandóságukon, de a mieinkre nem ez a jellemzõ. Ráadásul - folytatta, kicsit hivatalosabb hangon - nyugdíj-ügyben speciel elég egyértelmû a helyzet. Valamennyi nyugdíjasunk a magyarországi társadalombiztosításnak fizetett, teljesen jogszerû, hogy onnan folyósítsanak nekik. Ha Németországba, Amerikába vagy a Holdra kötöznének, akkor is járna a nyugdíj. Ennek megtagadása elképzelhetetlen; ha mégis megtörténne, elmegyünk a világ összes bíróságáig, és biztos nyerni fogunk. Az esetlegesen kiesõ idõszakokra is van egy közel százmilliós tartalékunk a befektetõi alapból... De a probléma csakugyan létezik - tette hozzá, s intett a borospoharát újra töltõ Talabér Gergõnek, a Hunniai Értesítõ fõszerkesztõjének. - Gergõ, legyen szíves egy pillanatra!
A férfi olyan hirtelen fordult a hang irányába, hogy az ital kilöttyent a pulóverére. (Az elegáns öltözködés nem volt erõssége, sosem látta senki öltönyben, de neki még ezt is megbocsátották.)
-Tessék, polgármester-asszony! - szólt készségesen.
-Bele kéne tenni a következõ számba egy kis anyagot a nyugdíjak folyósításával, a jogosultsággal kapcsolatban. Jöjjön be hozzám holnap délelõtt, adok hozzá anyagot.
-Ott leszek - tisztelgett tréfásan, amit ismét a bor mennyisége és a pulóver bánt. A füzeskei polgármester fejcsóválva nézett utána:
-Kicsit szétszórt figura.
-Nagyon tehetséges ember - védte Homoki Alíz.
-Nem iszik sokat? - aggodalmaskodott a mátyáskúti elöljáró.
-Mi az a sok? Nem fog túlcsordulni...
+++++++++++
Egy néhány fõs társaság - már néminemû alkohol elfogyasztása után - filozofikus témára talált. Valamelyikük felvetette, hogy mostanában zavarba ejtõ számára - aki pedig mindig lelkes hazafi volt - a nemzet fogalma, mert a 2002-es (és nem kevésbé a 2006-os) választások után a magyarok egy bizonyos hányadát szinte jobban utálja, mint a románokat vagy a ruszkikat valaha.
-A hazaszeretet nem a pillanatnyilag veled egy levegõt szívók iránti olthatatlan ragaszkodás - világosította fel a társa. - Az inkább a "világ proletárjai egyesüljetek!" címû lózung. Én se vagyok oda valakiért pusztán azért, mert magyar.
-Pláne, hogy az emberek jelentõs része tök hülye.
-Pláne.
-Akkor mi a hazaszeretet, nagyokos? Tárgyak iránt, szimbólumok iránt, tájegységek iránt érzett pozitív érzelem? Nekem például mindig a torkomban dobog a szívem, ha a Himnuszt hallom, és elérzékenyülök a Lánchíd vagy a Gellérthegy láttán. Bár tény - egészítette ki -, hogy a hetes buszon utazva egészen más jellegû érzelmeket táplálok Budapest iránt.
-Ezzel sokan vagyunk így. De nem is kell minden egyes embert kedvelni, csak azért, mert magyar. Természetesen, ha magyarként jelenik meg a világ elõtt - például sporteseményen -, akkor neki drukkolunk. De az ellenszenves, bunkó, ostoba, MSZP-szavazó szomszédomat nem muszáj szeretnem pusztán abból kiindulva, hogy ugyanazon a nyelven beszél.
-Helyben vagyunk! A hazaszeretet egy korokon átívelõ összetartás, közösségi erõ, amit bizonyos hasonlóságok fognak össze. A nyelv, a hagyományok, a kultúra, a genetikus-vérségi kapcsolat és persze a tudat. Akikben mindez megvan, azokkal összetartozom. A fenti ismérvek közül csak egy-egy kevés, de az egyik gyakorta feltételezi a másikat. (Például attól, hogy egy nyelven beszélünk, nem biztos, hogy egyféleképpen gondolkodunk. A tudat a legfontosabb, de a tudat csak az elõbbiek biztos vállalása esetén alakul ki.) Jó, kérdezhetnétek, de miért szeretem õket? Azért, mert egyet gondolunk, egyet akarunk, egymásra vagyunk utalva. Mint a család esetében, ahol még elég világos az egymásrautaltság.
-Ma már a családi közösség sem egyértelmû mindenki számára.
-Mindenkivel nem is lehet zöldágra vergõdni. Ezért is van szükség a független Hunniára. - Magasra emelte a poharát. - Éljen Hunnia Sziget Királyság!
-Éljen! - kiáltotta a vendégsereg.