A Szindbád étterem tulajdonosának meggyilkolásával vádolt három ember elleni per negyedik társuk rejtélyes halálával megrekedni látszott. A cellájában elhunyt Bogdán Lajos utalásokat tett arra, hogy voltaképpen megbízást teljesítettek Szathmári megkéselésével, és a felbujtók között budapesti kormánypárti politikusok, vagy azok emberei lehettek, de ennek bizonyítására már nem kerülhetett sor; Bogdán halála után a másik három még az eddiginél is kevésbé mutatkozott együttmûködõnek. Azt sem sikerült megnyugtatóan tisztázni, melyikük szúrta le az idõs vendéglõst; természetesen valamennyien visszavonták minden korábbi vallomásukat, és egyöntetûen megesküdtek rá, hogy Bogdán volt a tettes. Így aztán a Ladányi Emese vezette bírói tanács a gyilkosságban társtettesként való közremûködés vádjával nyolc évre ítélte õket.
Az Európai Unióból érkezett megfigyelõk azonban rögtön az ítélethirdetés után bejelentették, hogy nem hajlandók elfogadni a verdiktet.
- Mi az, hogy nem fogadják el? Mi közük hozzá? – értetlenkedett Morczos Kálmán belügyminiszter, akinek a parancsára a három veszélyes bûnözõt az Etelváron kiképzett fogda egyik megerõsített épületrészében helyezték el. Mivel Hunniának saját börtöne nem volt, egyelõre a rendõrségi fogdában õrizték õket.
- Felettünk ne gyakoroljon gyámságot az EU, nem vagyunk Magyarország! – dühöngött Varga Ottó.
Ráadásul nyugat-európai és magyar jogvédõk közösen felvetették, hogy az ügyet vigyék nemzetközi bíróság elé. Az ezzel kapcsolatos felhívást, jelképesen, ugyanaz a negyven értelmiségi – pontosabban közülük harmincheten – írta alá, akik annak idején a zámolyi romák befogadását megköszönték a francia köztársasági elnöknek.
- Mi a fenének kell köztörvényes gyilkosok ügyét nemzetközi fórum elé vinni? Csak az elkövetõk származása miatt? Hiszen ez színtiszta fajelmélet – értetlenkedett Talabér Gergõ vezércikkében a Hunniai Értesítõ hasábjain.
Eközben diplomáciai nyomás is nehezedett az etelvári adminisztrációra, hogy adják ki a három elítéltet egy „objektív, független bírósági eljárás” számára.
- Miért, különben bevonulnak az EU-csapatok, hogy megakadályozzák szegény Szathmári Feri bácsi gyilkosainak a lesittelését? – dühöngött Palkó Géza a cukrászdában, s a vendégei lelkére kötötte, hogy ha õt szúrnák le a boltja elõtt, akkor a tetteseket nyomban húzza fel a cukrászda közönsége az elsõ lámpavasra. – Normális idõkben ez így mûködött. A közösségnek joga van megvédenie magát a romboló elemektõl. Ez már az állatvilágban is mûködik, és az egészséges ember is védekezik.
- Arra van az állam, hogy ezt a feladatot átvállalja, Géza bátyám – világosította fel egy jogász Palkót.
- Mert átruháztam rá az önvédelmi jogomat. Persze. De ha az állam nem hajtja végre a feladatát, nem véd meg engem és nem bünteti meg a rám kezet emelõket, akkor visszaveszem ezt a jogomat, s majd én megbüntetem.
- De hiszen lecsukták õket – védte meg Forrai Bendegúz, a cukrászda törzsvendége, a hunniai igazságszolgáltatást.
- Na de hallom már, miként pampog a fél világ, hogy inkább engedjék szabadon szegény gyilkosokat, mert megsérültek az emberi jogaik.
- Pampogni lehet. Vannak országok, nem akarok ujjal mutogatni, amelyeknek a kormányai igyekeznek is azonnal eleget tenni minden pampogó kérésének, követelésének, óhajának. De Hunnia nem olyan ország, mert ez a sziget még független.
- Még, ezt jól mondja a mûvész úr! – bólogatott egy szkeptikus vendég. – De ha egyet fújnak ránk, hát oda a függetlenség.
- Gyáva népnek nincs hazája. Az veszíti el a függetlenségét, aki lemond róla. A szabad ember a börtönben is szabad.
- Na, köszönöm az ilyen szabadságot…

+++++++++++++++++++

Nyárra tûzték ki Molnár Zoltán és Somogyi Lilla esküvõjét, az etelvári Szent László templomban. Mivel Hunniában az egyházi házasságkötés önmagában is érvényes, külön polgári szertartást nem terveztek, az végtére csak pótlék, egy polgárjogi szerzõdéshez kapcsolódó mulatság. A lakásvásárlásnál, az autóeladásnál sem hívja össze az ember a rokonságot, nem koccint az örömszülõkkel, és nem hallgat meg egy vadidegen köztisztviselõtõl erõltetett beszédet arról, milyen nagy dolog az életében, hogy eladja az autóját.
Nem csekély szülõi segédlettel befejezték a kis ház felújítását, sõt hozzáfogtak a berendezéséhez is. Elõször azt tervezték, hogy egy külföldi bútoráruház-lánc pesti üzletébõl szerzik be a szekrényeket, asztalokat, ágyat, de amikor ezt Homoki Alíz, Lilla édesanyja meghallotta, nagyon leteremtette õket.
- Szép is lenne, ha az etelvári polgármester lánya nyugati tõkéseket hizlalna, a helyi iparosoknak meg felkopna az álla. Tessék, nézd meg a hunniai szaknévsorban, itt vannak az asztalosok, a kárpitosok adatai. A mi házunkban is mindent a helyi mesterek csináltak, pedig akkor még nem is voltunk önállóak. Füzeskén van egy fakereskedés, onnan be lehet szerezni az alapanyagot. Meg ne tudjam, hogy elmentetek valami multicéghez…

+++++++++++++++++++++++

Zárkövy Bonifác kedve egyre romlott az utóbbi idõben. Ami korábban soha nem fordult elõ vele, most rendszeressé vált: délutánonként beült egy kocsmába, és alkalmi ivócimborákkal beszélgetett. Ezt õ úgy nevezte, hogy élményanyagot gyûjt a regényéhez, csak az volt a bökkenõ – amint Boglárka, az író élettársa megjegyezte -, hogy Zárkövy semmiféle regényt nem írt. „Már nem is tudnék…”, gondolta, de kimondani nem merte.
A harmadik kör után, amelyet újdonsült ismerõsével – felváltva fizetve – elfogyasztottak, a Sanyi névre hallgató, hatvanas férfi kifordította a zsebeit, jelezve, hogy õ befejezte. (Legalábbis a fizetést, az ivásra vonatkozóan nem fordította ki csordultig telt hasát.)
- Látod – mondta Zárkövynek – Kádár alatt legalább inni lehetett. Nem ennyibe került a sör, mint most.
- Nem is ennyit kerestél…
- Nem is keresek semmit, mert munkanélküli vagyok. Kádár idején ilyen sem volt.
- Mert a munkahelyeden vakargattad a fenekedet.
- Most meg itt vakargatom. És még fizetést sem adnak érte.
- A kölcsönökbõl éltél, csak nem tudtad. Olyan volt, mintha kölcsönkérnél a szomszédtól, amit meg kell adni, különben beverik a fejedet. Itt Kádár apánk kért kölcsön, abból fedezte a fenékvakarásodat.
- Most is kölcsönökbõl élünk. Azt hiszed, nem olvasok újságot? Még internetet is szoktam. Az unokám behozza nekem a pornóoldalakat, aztán ha meguntam, belekukkantok a hírekbe is.
- Kádár idején nem volt Internet, meg pornóoldalak.
- Akkor még nem is volt szükségem ilyesmire… - sóhajtott Sanyi.
- Arról viszont nem a politikai rendszer tehet, hogy mikor vagy fiatal. Van, aki Rákosi alatt volt fiatal. Annak az a szép világ. Aki Kádár alatt volt fiatal, annak attól van nosztalgiája, de attól még rohadt szemét rendszer volt, és… - felemelte félig telt poharát, mert látta, hogy Sanyinak hozzáfûzni valója van – és nem engedem, hogy bárki mentegesse. De… - tette hozzá engedékenyen, és kiitta a maradékot, az üres poharat pedig lekoccantotta a pultra. – De el kell ismerni, hogy bizonyos szempontból emberibb volt a mai világnál… Például emlékszem, amikor a kishúgom picike volt, kaptunk jegyes tejet. A boltban lehetett olcsóbban venni tejet a várandós mamáknak, meg a szoptatós anyukáknak, kisbabáknak… Gondoltak ilyesmire. Ma lehányják azt, aki gyereket szül.
- Ki szül gyereket erre a világra? – kérdezte Sanyi, és csalódottan konstatálta, hogy neki is kiürült a pohara. Várakozóan Zárkövyre nézett, de az író nem mutatott hajlandóságot, hogy megértse az esdeklõ pillantások mögötti óhajt egy újabb körre.
- A világháborúban is születtek gyerekek. Az az élet rendje, hogy tovább kell adni, és nem sipákolni. Majd megoldják a kölykök. Hanem az tény – tért vissza az iménti témához -, hogy ami rossz volt a kommunizmusban, az meg is maradt. Nemzetietlen, hazafiatlan, magyartalan rezsim volt. Ez nem változott.
- A kommunisták internaci… internacionalisták… - birkózott meg a nehéz szóval Sanyi.
- Na ezt nem mondanám. A románok nacionalisták voltak kommunistában is, kapitalistában is, vallásosban is, ateistában is. A tótok dettó. Csak a mi vezéreink utálják a saját fajtájukat, bármilyen rendszer is van éppen.
- Nem a saját fajtájukat utálják, hanem minket… - dünnyögte Sanyi.
- Ezt meg sem hallottam – fogta be Zárkövy a fülét. – Az efféle megjegyzésekért lassan elviszik az embert. Ott tartottam, hogy ami rossz volt a Kádár-korban, azt megtartották az új rezsimben is: szólásszabadság, sajtószabadság alma, mindenrõl folyton a képünkbe hazudnak, azt se tudjuk, mi történik a saját hazánkban, és ki miért felelõs. Nincs számonkérés, csak elvtársi önkritika. A hazaárulók tobzódnak, az értéktelenség, a bunkóság tort ül. Így volt harminc éve, húsz éve, így van most is. Ami meg jó volt a szocializmusban – olcsó gyerekruha, szociális háló, nincsenek az utcán hajléktalanok, a bûnözõk börtönben, a gyilkosok felakasztva, biztonság –, az elmúlt.
- Na, ezt ugatom én is. Most rosszabb, mint volt, tehát jobb volt akkor…
- Nem, Sanyi, nem volt jobb. Az egy hazug, mocskos, nemzetellenes rendszer volt, gazemberekkel, dilettánsokkal az élen…
- Miért, és most mi van szerinted?
Zárkövy nagyot sóhajtott. Annyit még nem ivott, hogy hajlandó legyen bármilyen összevetésben a Kádár-rendszer mellé állni. Sanyit azonban elkapta a hév.
- Azért a Kádárék mégis jót akartak, csak rosszul csinálták. Itt voltak az oroszok, mit tehettek…
- Mit tehettek? Õk hívták be.
- Bejöttek azok minden hívás nélkül. Még rendes tõlük, hogy nem lettünk mi is SZSZK… Magyarországi Szovjet Szocialista Köztársaság. Akkor a Fradi játszhatott volna bajnokit a Dinamo Kijevvel. Mégis másként hangzik, mint a Baktalórántháza.
- Ne komolytalankodd el, Sanyi, inkább fizetek még egy felest.
- Ez már beszéd.
Az író intett a csaposnak, rendelt tõle még egy kört. Sanyi ettõl még derûsebben látta a világot.
- Látod, öregem… Mit is mondtál, mi a neved?
- Bonif… István – vallotta be Zárkövy, úgy döntve, hogy a mûvész- helyett a polgári nevét használja inkább ebben a miliõben.
- Pista. Na, az legalább normális név. Ma olyanokat adnak a gyerekeknek, azt se tudom némelyikrõl, fiú-e vagy lány, kutya-e vagy ember… Na, látod, Pista, ezért szabad annak a munkáspárti fickónak viselnie a vörös csillagot, mert az szép eszméket takar, még ha a végrehajtásába bele is haltak pár száz millióan.
- Ez hülyeség, minden rendszer, minden politikus szép célokat szab meg.
- Na de a horogkereszt azért nem kóser, mert amögött nem szép célok húzódnak meg.
- Dehogynem, a célok szépek voltak. Ha elnézzük ezt a mostani weimarizálódott káoszt, akkor megértjük, ha valaki rendet, a hagyományos család értékét, a nemzet büszkeségének felélesztését akarta.
- Na de ki akarták irtani a zsidókat.
- A kommunisták meg a kulákokat, a polgárságot, az arisztokráciát, az értelmiséget, a másként gondolkodókat, a hatalmukra veszélyt jelentõket, a rendszerrel elégedetlenkedõket…
Sanyi hümmögött, aztán új érvet talált:
- Hallgattam a múltkorjában a rádiót, és azt mondta errõl Tabajdi Csaba, tudod, az a bajuszos muki, már harminc éve is ugyanígy megmondta mindig, hogy merre hány méter… Aszongya a Tabajdi, hogy faji alapon kiirtani valakit, az csúnyább dolog, mint osztályalapon.
- Szerintem annak, akit kiirtanak, nem vigasz, hogy õt etnikai, faji vagy osztályalapon, esetleg a politikai nézeteiért vagy az életkora – lásd abortusz – alapján tartanak megsemmisíthetõnek… A Mein Kampf egész szolidan és kedvesen beszél a zsidókról ahhoz képest, amilyen véres szájjal az osztályellenséget, a reakciót, az egyházat szidták a Szabad Népben. Itt is pogrom – ott is kivégzés lett belõle. Melyik a jobb?
Sanyi kicsit elbizonytalanodva figyelt.
- Nem tudlak mindig követni. Az elején még úgy tûnt, hogy neked tetszett a kommunizmus.
- Akkor tényleg nem tudtál követni – bosszankodott Zárkövy, és már sajnálta a feles árát, amit ráköltött erre az alakra. – Azt mondtam, hogy szemét, mocskos rendszer volt, amin nem változtat az a tény, hogy ami most van, az is egy szemét, mocskos rendszer. Egyszer már lehetne jó világ… Volt egy vicc a rendszerváltáskor: „Azt álmodtam, hogy kimentek az oroszok, és nem jött be senki.”
- Valaki mindig bejön – bólogatott értelmesen Sanyi, végre megértve a tanulságot. – Nekem például – tette hozzá kissé már kapatosan vihogva – a Claudia Schiffer, az nagyon bejön…

++++++++++++++++++++++++

A vérmes reményeket tápláló hunniaiak – hozzá kell tennünk, õk voltak kevesebben – abban bíztak, hogy Gyurcsány bukása után csak kiírják már azokat a rohadt választásokat és alakul valami tisztességes kormány Magyarországon is.
- Ugyan már, kikbõl alakulna tisztességes kormány? Ezek mind a globalizmus zsebében vannak. Eladnak mindent; termõföldet, ásványkincseket, vizet, gyárat, embert, jövõt…
- De a Fidesz…
- Ismered a rossz rendõrt meg a jó rendõrt? A rossz ordibál, gúnyolódik, esetleg meg is üt, elmond mindenfélének, úgy vallat. Aztán bejön a jó, kávéval kínál, cigarettával, elnézést kér a társa modortalansága miatt. De a végén csak ugyanarra kíváncsi õ is. Ugyanazt akarja, mint a kollégája, csak más a módszere. Kiegészítik egymást.
- Csak van ebbõl kiút…
- Van hát. Hunnia alapítása volt a kiút.
- A többiek?
- A többiek elõtt is ott a lehetõség…
Az efféle párbeszédek azonban hamar értelmüket veszítették, hiszen a szociálliberális kommandó – ahogyan mindig, hiszen nem adhatnak mást, csak mi lényegük – talált egy új Gyurcsányt, akit a változatosság kedvéért most Bajnainak neveznek. Ugyanaz a gátlástalan pökhendiség, ugyanaz a felfelé, megbízói felé megnyilvánuló feltétlen engedelmesség, míg lefelé, a nép irányába a könyörtelen leszámolás. Már nem is titkoltan a nemzet kipusztítása. Hiszen mi mással indokolható, hogy a hatalmas tételekhez viszonyítva jelentéktelen kiadási összegeket jelentõ családtámogatást vonják meg; a jövõt, a megszületendõket ölik meg, ahelyett, hogy a korrupció visszaszorításával, a kedvezõbb kamatok, kedvezõbb árfolyamok kiharcolásával, az adósság esetleges átütemezésével, a pocsékolás megszüntetésével szednének be jóval nagyobb pénzeket. Akár csak annak idején Bokros, most is elsõsorban a nemzetfenntartó családoktól vonnak el. Ebben sem közgazdaság, sem pénzügy nincsen, ez pusztán népirtás; mint kiderült, külsõ megrendelésre, ahogyan a bukott kormány bukott pénzügyminisztere aláírta a rabszolga-kereskedõk megrendelését.
- És mit csinál a Fidesz? – kérdezte bosszúsan Ludányi fõorvos a tévétõl, amelyben éppen az ellenzéki párt szóvivõje nyilatkozott. – Örökösen csitítják a híveiket: ti csak kushadjatok, majd jön Fidesz bácsi és megoldja… Közben meg hét éve háborítatlanul garázdálkodnak a bolsik.
- Ne izgasd fel magad, Béla – intette a felesége.
- Te is olyan vagy, mint a Fidesz. Hát hogy a fenébe ne izgatnám fel magam, amikor az orrom elõtt teszik tönkre, lopják szét a hazámat, gyilkolják meg az unokáim jövõjét, teszik nevetségessé és megalázottá a nemzetemet…
- Mi már Hunniában…
- Hunniában! Szép is lenne! Hát gondolod, van egy nyugodt percem, amíg ezek nem takarodnak el a…
- Hát ne nézzed azt a rohadt tévét. Olvass egy Jókai könyvet.
- Dugjam a fejem a homokba…
- Nem neked kell megoldanod a világ összes problémáját.
- Hát nem is tudom. De a végén kénytelen leszek, mert senki sem csinál semmit. Levente is már-már olyan higgadt, mintha fideszes lenne.
- Támadjuk meg a hun gárdával Budapestet?
- Hát azt kéne! Amilyen gyávák, ezek szétszaladnának, ha végre elszántságot és erõt látnának, nem csak mindig ezeket a semmitmondó szónoklatokat meg szavalatokat…