5.

-Na, a végén mégis csonka játszma lesz – mondta Zárkövy.

            -Úgyse a győzelem számít, hanem a sport – vélte Pénzes.

            -Mondd, Robikám, ezzel a mentalitással te hogy lehetsz vállalkozó?

            -Nem minden a nyers erőszak…

            -Mondaná egy pap. De az üzleti világban – folytatta fennsőbbséggel Kasinszky – csak úgy lehet érvényesülni, ha letaposod, aki az utadba áll. Ez a világ a győzteseké.

            -Üthetek? – kérdezte türelmetlenül a tanár úr. – Két percünk van.

            Ha mindenki elhiszi, hogy csak a győzelem számít, akkor farkastörvények lesznek, kemény harcok, gondolta Nagy. Ha lesznek, akik nem hiszik el, azokból kerülnek majd ki a vesztesek. A múltkor állt a postán egy hosszú sor végén, amikor váratlanul kinyitottak még egy ablakot. Gyorsan odalépett, ám ekkor az eredeti sorból egy fiatal nő vadul nekitámadt:

-Ugye nem képzeli, hogy az első helyre kerül? – s magától értetődő természetességgel belépett eléje, alig bírta a lábát félrehúzni, hogy meg ne tapossa. Ezerféle válasz kergetőzött a fejében, szerencséről, hasonló esetekről, amikor ő húzta a rövidebbet, de végül nem szólt. Mégis, napokig eszébe jutott, s mindig gyomorgörcsöt kapott tőle; hogyan mert ez az aprócska kis nő így rákiabálni? Legalább húsz centivel kisebb és vagy negyven kilóval kevesebb volt. Ennyire látszott rajta a vesztes pozíció?

Olyan dühvel adta vissza a labdát, hogy Kasinszky nem érte el. Tizenöt semmi!

Vajon Kasinszkynak is beszólnak pöttömnyi lányok? És Kasinszky eltűri ezt? Ráadásul akkor már eleve pocsék napja volt; pár perccel előtte, a bejáratra függesztett lapon akarta elolvasni a levelek díjszabását, és hátrébb kellett lépnie, hogy lássa az apró betűket. Hirtelen eszébe jutott az az időszak, amikor az apja lerakta a földre az újságot, és terpeszállásban olvasta, mert a karja nem bizonyult elég hosszúnak. (Vajon hogyan tömött fogat? Ahhoz bizonyára szemüveget vett…)

Szemüveg kellene, futott át az agyán. De a szemüveg a gyengeség jele. Az egyik legsúlyosabb fogyatékosságé. Soha rá se nézett szemüveges nőre; az akkora szépséghibának számított nála, mintha legalábbis férfi lenne az illető. Anikónak sincs… Pedig az apja tett célzásokat a Béni bácsi lányára. Akivel egy osztályba járt a gimnáziumban. Öklömnyi okuláréval! Na nem, arról szó sem lehetett. Talán ha valami csinosabb partnert választ az öreg, akkor nem száll szembe másodszor is…

Harmadszorra nem maradt ereje tiltakozni. Amikor az apja közölte, nem bírja nézni, hogy abban a lyukban laknak, és vett nekik egy lakást a közelében. Pedig Nagy szeretett abban a lakásban lakni. Ő maga választotta, fizette a szolid lakbért, és amíg nem születtek meg a gyerekek, igazán kényelmesen éltek… Anikó azonban – akkor egyszer – határozottan az apósa mellé állt. Így hát költöztek.

-Majd mi kifestjük… - szólt a tanár úr, de elkésett.

-Már megbeszéltem a mesterrel. Fest, mázol. Szebb lesz, mintha te összekennéd. Ne félj, ezt még én fizetem.

Azóta gyűlölte azt a lakást. Nem is tekintette soha a sajátjának. Nem mondta rá „a lakásom”; ha néha kényszerűségből megnevezte „a lakás” vagy morózusabb hangulatában az „apám lakása” megjelölést használta.

Egy férfi önbecsüléséhez tartozik, hogy a családja feje fölé otthont varázsoljon. De a tanári fizetésből ez nem megy. A lakást eladni, s abból venni másikat pedig ugyanolyan volna, mintha az apja venné.

-Hé, hé, agyonütsz! – védekezett Pénzes az ütője mögé bújva a tanár úr bombája elől.

-Inkább add vissza! – mordult rá Kasinszky.

Nagy érezte, hogy a szíve szaporán ver, torka felé gombóc indul a torkából. Nana, nem felrobbanni!

Harminc semmi. Lehet, hogy megverjük Kasinszkyékat? Nocsak! A végén lesz néger szeretőm is?

A következő poénnál a menedzser hibázott; könnyű labdát ütött a hálóba. A tanár úr megállt az alapvonalnál. Kétszer lepattintotta a labdát.

-Negyven semmi. Meccslabda! – hallotta valahonnan a távolból, visszhangosan Zárkövy hangját. Azután elsötétedett előtte minden, és összeesett.

-Mi történt? – kérdezte aggodalmasan Pénzes. Zárkövy már ott térdelt a tanár úr mellett.

-Annyit tudok, mint te. Elájult.

-Lélegzik?

-Sőt! Hörög. Hívd a mentőket.

„Legalább nem kaptunk ki…”, erre gondolt hirtelenjében Kasinszky. De már szaladt a mobiljáért.

6.

Mintha álmodna. Tizennyolc évet visszament az időben... Zuhant, zuhant a mélységbe, most felnyitja a szemét, Anikó aggodalmas arcát látja, amint föléje hajol.

            -Túléled… - mondta, és mosolygott. Szeme furcsán csillogott.

            -Infarktus?

            -Talán. Ezek az orvosok nem tudnak semmit. Oxigénhiány, ritmuszavar, eszméletvesztés.

            -Ezeket én is észrevettem.

            -Hogy vagy?

            -Jól.

            -Hányat mutatok?

            -Hármat?

            Összenevettek. Hátulról harsány kacaj kísérte. Anikó felállt, s így Nagy észrevette a teniszpartnereket, akik nagyság szerint felsorakoztak. Zárkövy kezében egy üveget lengetett.

            -Találtunk a táskádban egy pezsgőt. Azt megittuk annak örömére, hogy életben maradtál.

            -Nyertünk? – kérdezte a tanár úr.

            -Félbe szakadt – felelte az író kitérően, de Kasinszky leintette.

            -Nyertetek. A jövő héten visszavágunk.

            Anikó újra közel hajolt hozzá.

            -Megyek, meglátogatom édesapádat.

            -Elmész?

            -Nem messzire. Itt fekszik, egy emelettel följebb.

            Nagy sóhajtott.

            -Ne mondd meg neki, hogy itt vagyok…

            A pillantásuk egymásba kapcsolódott.

            -Jó.

            -A gyerekek?

            -Otthon maradtak. Én kértem őket. Ha jobban leszel, meglátogatnak majd.

            Anikó kiment.

            -Fiatalember – hallotta balról. Most vette csak észre, hogy egy bácsi fekszik a mellette lévő ágyon; Anikó eddig eltakarta. – Fiatalember – ismételte, és gyógyszeres fiolát nyújtott. – Nézze már meg, mit írnak erre az üvegre, olyan apró betűvel van, hogy nem látom.

            Nagy elvette az üvegcsét, és próbálta silabizálni. Hiába tartotta messzire, úgyis összefolyt előtte.

            -Uraim – fordult mosolyogva a teniszpartnerekhez, akik zavartan álldogáltak még mindig a terem végében. – Nincs valakinél olvasószemüveg?

            Nem mozdultak. Végül Zárkövy a zsebéből előhúzott egyet.

            -Csak a számítógép miatt – szabadkozott, és odaadta a tanár úrnak.

2007 október-2008 január