2020. ápr.
01.
Meccslabda (Negyven semmi) - 5. rész

A kisregény 5. folytatása:

8.

 

-Hát ilyen nincsen! – csapott a térdére tehetetlenségében Kasinszky, és rettegve figyelte a szervához készülődő Pénzest. – Ne úgy fogd az ütőt! Nem ping-pong! És emeld fel rendesen, fej fölül…

            A vállalkozó visszatette a zsebébe a labdát.

            -Ne oktass, légy szíves! Majd megoldom!

            -Folyton elbukjuk a szerváidat.

            -Az előbb a tiédet is elbuktuk, úgy emlékszem.

            -Egyszer.

            -Kétszer.

            -Jó. Arra figyelj, hogy átmenjen. Én bemegyek a hálóhoz.

            Pénzes szervája jó helyre érkezett, Zárkövy röviden adta vissza, Kasinszky tenyeressel röptézett, de nem találta el elég jól. A tanár úr erőből ütötte, Kasinszkynak hagynia kellett volna, de belekapott, és a labda kipördült a vonalon túlra.

            -Az enyém lett volna – jegyezte meg Pénzes.

            -Akkor miért nem szóltál?

            -Eszembe se jutott, hogy beleérsz. Azért páros játék, hogy ne egyedül kelljen mindent megoldani.

            -Te is elszúrtad volna.

            -De akkor most te tehetnél nekem szemrehányást.

            -Jobb lenne, ha te sem tennél! Nem lenne számodra kedvező, ha kiszámolnánk, ki hányszor rontott.

            -De te akarsz annyira nyerni.

            -Miért, te nem akarsz nyerni?

            -Nem mindenáron.

            Kasinszky öles léptekkel a padhoz ment, és rádobta az ütőjét az ártatlanul bámuló bukósisakra.

            -Akkor hagyjuk a francba!

            -Megy az idő, játsszunk! – kérte a tanár úr.

-Olyan emberekkel nincs értelme játszani, akik nem akarnak nyerni.

-Azt gondoltam, a mozgás miatt vagyunk itt.

-Mozgás? Az mozgás, hogy állsz az alapvonalon, mint egy dísz izé… Egy díszpárna…

            -Még van háromnegyed óránk. Pont lejátszhatnánk a döntő szettet.

            -Miféle döntő szettet? Még ennek sincs vége.

            -Ha feladod, vége van.

            -Dehogy adom fel.

            Kegyesen visszatért a pályára, de képtelen volt koncentrálni. Pénzes is – szokásától eltérően – egyre idegesebb lett, és a legkönnyebb helyzetet sem tudta megoldani.

            -Mondtam, hogy a futósebesség hozzáadódik az ütés erejéhez! – ordította Kasinszky, amikor Pénzes a döntő labdát újra messze kiütötte.

            -Mondtam, hogy nem vagyok fizikus! Játszani akarok, nem egyenleteket megoldani – kiabálta a vállalkozó.

            Bekövetkezett tehát a hihetetlen, mint Zárkövynek a kétezredik, Nagynak a negyvenedik év, Kasinszkynak az, hogy elveszíti a játszmát és Pénzesnek, hogy nyilvánosan ordibáljon egy ilyen hülyeség miatt.

 

 

DÖNTŐ JÁTSZMA

 

 

1.

 

Kasinszky úgy fújtatott, akár egy gőzmozdony. Az ütőjét teátrális mozdulattal eldobta, de aztán megbánhatta, mert felvette a földről, és féltő gonddal tisztogatni kezdte róla a salakot. Pénzes a szokásos viccmesélés helyett duzzogva hallgatott, leült a padra, és a bukósisakot simogatta.

            -Ilyenkor szoktunk inni – vigyorgott Zárkövy, aki régen érezte magát ennél pompásabban.

            -Hoztál valamit? – vakkantotta Pénzes.

            -A menedzser úr táskájában mindig lapul valami – incselkedett tovább az író.

            Kasinszky úgy nézett körbe, mintha nem tudná, hol van. Aztán kelletlenül előszedett négy műanyagpoharat, meg valamilyen energiaitalt. Kínálás gyanánt kirakta a padra.

            -Környezetszennyező – konstatálta Zárkövy a műanyagpoharak létét.

            -Akkor te iszol az üvegből – vakkantotta a menedzser.

            Nagy már-már benyúlt a táskájába a pezsgőspoharakért, de aztán meggondolta. Majd a végén. A hangulat most nem látszott alkalmasnak a születésnapi ünneplésre. A menedzser saját magának töltött, aztán fel-alá járkált, az italból nagyokat kortyolgatva.

            -Jó kis játszma volt – ütötte még Zárkövy a vasat a vállalkozó felé fordulva. – Amikor befutottam a hálóhoz, puff, keresztbe, te visszaadtad, a tanár úr átemelte, Tamás dirr, lepattant a lábam előtt, droppból vissza, épp a vonalra… – Látta, hogy nem fogadja osztatlan lelkesedés a beszámolót.

            -Én másképp láttam ezt a menetet – szólt közbe Kasinszky.

            -Ezt az átemelőst?

            -Az egészet. Elhülyéskedtük. Én elszúrtam a szerváimat, Robi meg sokat rontott.

            -Aha. Mi is így szoktunk veszíteni. Elszúrjuk a szerváinkat és sokat rontunk.

            -Na, gyerünk, játsszuk le a döntőt! – indult Nagy a pályára.

            -Mindjárt fél tíz…

            -Tehát még több, mint fél óránk van. Kiszámoljam, az hány forint?

            Pénzes búcsúzóul rápaskolt a bukóra, aztán néhány vállkörzés közben visszaballagott a helyére. Már jobb kedve volt; a vereség nem zavarta, csak Kasinszkyból lett hirtelen nagyon elege.

            -Cseréljünk párt? – kérdezte.

            -Most? – hördült fel Kasinszky. – Megőrültél?

            -Bizony butaság lenne – bólogatott Zárkövy. – Sosem derülne ki, melyik páros a jobb. – Kasinszky félelmetes tekintetét látva udvariasan kiegészítette: – Ma este… Úgy értem, ma este ki a jobb.

            „Hm. Párcsere”, gondolta a tanár úr. Már ez is felmerült benne. Valamit gyökeresen változtatni kellene, mert ez így nem megy. Alapíthatna egy új családot. Más kérdés, hogy ez az egyetlen, amivel úgy-ahogy meg van elégedve. A gyerekeiért rajong, a feleségét is szereti… Még mindig nagyon csinos, csak amikor arról van szó, mire vihetné…

            -Ez az, tanár úr! – dicsérte meg az író a szervát, amiből sikerült pontot csinálni. Nagy a nap folyamán először mosolyodott el őszintén.

            Na, valami kis sikerélmény. Ráfér az emberre. Mert az iskolában aztán semmi, de semmi. Az az érzése, ha egy hónapig nem menne be, fel se tűnne senkinek. A diákok se többet, se kevesebbet nem tudnának. A szorgalmas vagy okos gyerekek úgyis megtanulnák az anyagot – mint mindig –, a lusták és buták most se, de rájuk az sincs hatással, ha ő ott van.

            -Értelmetlen – panaszkodott a feleségének. – Azt mondanám, favágás, de egy favágó legalább tudja, hogy valakiknek jó meleget adnak azok a tuskók, amiket kivág.

            -Mindenért harcolni kell. Azt hiszed, én nem idegesítem fel magam naponta?

            -Nem szeretem, ha haszontalanul telik az életem.

            -Miért, mások szájában szívesebben turkálnál?

            Ez csúnya volt, Anikó szívesen visszaszívta volna, de nem lehetett. Nagy igyekezett megőrizni a méltóságát.

            -Akkor legalább többet keresnék – mondta kisvártatva egy kis önkínzással. – Elköltözhetnénk egy kertes házba.

            -Nagyon jól tudod, hogy én szeretek itt lakni.

            -De én nem!

            -Akkor adjuk el, és…

            -Az apám lakását? Hogy adhatnám el?

            -Ez nem az apád lakása, hanem a tiéd.

            -Az apám vette.

            -Neked vette.

            -Akkor is az övé.

            -A Piroska baba is a tiéd? Azt meg te vetted Ancsának. Meg a muffin sütőforma is a tiéd, amit nekem vettél? És az elemes, gitározó Mikulás, amelyik a Jingle bells-t énekli, az is a tiéd…

            Kitört belőlük a nevetés. Ez szerencsésen rendeződött. De nem volt rá garancia, hogy másnap nem kezdődik elölről egy hasonló beszélgetés. Ezeknek a lelkizéseknek sem volt semmi értelme, mert soha nem jutottak eredményre, de a tanár úr újra és újra belefogott. És csak ritkán végződött kacagással.

            -Ezt elszúrtuk – konstatálta Zárkövy.

            -Nem kicsit – vigyorgott át Pénzes.

            -Ne vonjunk párhuzamot – tiltakozott az író.

            -A világon minden mindennel összefügg. Azt olvastam, hogy ha az elektronok és a protonok között nem volna távolság, akkor a világegyetem anyaga elférne egy 1 centiméter élű kockában. Minden és mindenki. Te, én, a háló, a Hold, a Nap, a Tejút, még a tanár úr is…

            -Nem muszáj mindent elhinni, amit az újságok írnak – bölcselkedett Zárkövy.

            -Ha igaz az ősrobbanás-elmélet – kapcsolódott be Nagy, aki pár mély lélegzetvétellel rendezte a szívverését –, akkor eredetileg úgyis egyetlen pontban kucorogtunk valamennyien.

            -Teniszezünk vagy diskurálunk? – türelmetlenkedett Kasinszky. – Tizenöt mind. A tanár úr szervál. Nem fejezzük be tízig.

            Nagy adogatott, Kasinszky könnyedén visszaütötte. Zárkövy keményen, majd Pénzes lágyan csapott bele. A tanár úr ügyetlenül ért hozzá, átment ugyan, de a hálóhoz befutó menedzser elütötte mellette.

            -Tizenöt harminc.

            Nagy átballagott a baloldalra, és teljes erőből megütötte a labdát. A vállalkozó csak állt, és nézte.

            -Ász – konstatálta Zárkövy, de szinte ugyanebben a pillanatban Kasinszky is felkiáltott:

            -Out!

            -Robi nem szólt – ellenkezett az író a megkövülten figyelő Pénzesre mutatva.

            -Mert onnan, ahol ő van, nem látja pontosan. Kint volt, hidd el! – Közben már keresgélte is a salakon a labda nyomát, de nem tudta megmutatni.

            -Mi legyen? – tárta szét a karját a tanár úr.

            -Új szerva – legyintett Zárkövy bosszúsan.

            -Második adogatás – pontosított Kasinszky.

            -Na nem! Elveszitek az ászunkat, és a végén kettős hibával zárunk. Új szerva. Első!

            -De ha egyszer kint volt! Eddig nem okozott problémát, hogy elfogadjuk, amit a másik mond.

            -Eddig nem beszéltetek össze-vissza.

            -Ne haragudj, azt állítod, hogy szándékosan hazudok egy rohadt pont miatt?

            -Ne haragudj, de ász volt. Láttam.

            -Én meg azt láttam, hogy kint volt. Én állok közelebb. Robi – fordult hirtelen Pénzeshez. – Te mit gondolsz?

            -Én azt gondolom, hogy a tudósok néha nagy hülyeségeket beszélnek. Amit nem lehet ellenőrizni, abban marha biztosak. Ősrobbanás meg ilyenek. De amit lehet ellenőrizni – például azt, milyen idő lesz holnap, vagy ki nyeri a választásokat –, abban rendre melléfognak.

            Kasinszky közel állt hozzá, hogy elsírja magát a tehetetlen dühtől.

            -Bent volt, vagy kint?

            -Nem figyeltem.

            -Nem figyeltél?

            -Nem. Ezen az egy centis kockán gondolkoztam. Szerinted elképzelhető?

            -Adok másodikat – szakította félbe Nagy, mielőtt a partnerek egymásnak esnek.

            A zaklatott előzmények utáni menetben Kasinszky könyörtelenül megpörgette a labdát, esélyt sem hagyva az amatőröknek.

            -Kérdés, mi számít fontos tudásnak – elmélkedett tovább a vállalkozó, aki az előbb ügyesen visszaütötte, megadva a lehetőséget a menedzsernek a fényes befejezéshez.

            -Van-e bárminek is értelme… - filozofált Zárkövy, akinek rontott a hangulatán, hogy a játék képe az elmúlt hetekben megszokottat kezdte ismét idézni.

            -Nem! – kiáltotta Kasinszky dühösen. – Legegyszerűbb, ha mindannyian a konnektorba vizelünk!

            -Te voltál katona? – kérdezte az író csodálkozva. – Én ott hallottam utoljára ezt a mondást.

            -Voltam.

-Gyerünk, tanár úr, üssed!

            Elég szerencsétlenül találta el Nagy a labdát, Kasinszkynak nem okozott gondot.

            -Egy null ide – konstatálta a menedzser. – Én adogatok.

           

2.

 

Volt katona, hogyne. Azon bukott el Erika. Legalábbis sosem győzte meg ennek az ellenkezőjéről. A kamionsofőrre lazán vár heteket. Rá bezzeg nem bírt várni… Igaz, akkor még csak egy ágrólszakadt, az érettségin alig átbukdácsoló fiatal srác volt. Kamionsofőr: az szakma. A marha! Járja Európa útjait, és itthon hagyja a fiatal feleségét. Szendvicseken él, egy szűk fülkében alszik – de Erika az övé. Ő meg üldögél vasárnap délelőttönként a fotelben, lábát felrakja a dohányzóasztalra, az ablakon át látná a Dunát, ha nem építkeztek volna eléje, zenét hallgat, pizzát rendel, és legszívesebben belevizelne a konnektorba.

            -Hosszú! – integetett bőszen a tanár úr.

            Könnyű neki, gondolta Kasinszky. Akkor szeretkezik, amikor akar. Nem fülbevalós motoros futár hozza a fűrészpor ízű pizzáját, s nincs olyan állandósulóan idegesítő csend, ami ellen muszáj CD-lejátszót, tévét, rádiót bekapcsolni.

            -Semmi harminc!

            Hogy a fenébe! Ez a nyomorék vállalkozó megint beverte a hálóba a labdát.

            -Térdelj bele az ütésbe, hogy ki tudd emelni a labdát! – oktatta Pénzest. – Akkor nem megy bele a hálóba.

            -Örülök, hogy elértem – lihegett a vállalkozó.

            Ez is bármikor kefélhet a nejével. Viszont a teniszhez köze sincsen. Kasinszky mégis röpke pillanatra úgy érezte, hogy szívesen cserélne Pénzessel.

            -Ütheted! – emelte Zárkövy a kezét. – Figyelek.

            Megint csak a második szerva sikerült, az író szépen ívelte. Kasinszky ezúttal lerövidítette. Elérhetetlennek látszott, de a tanár úr – kicsit pocakosan, apró lépteit szaporázva – befutotta, és az elképedt Kasinszky mellett a vonalra helyezte.

            -Semmi negyven – jelentette Nagy, s nem bírta hangjából száműzni a diadalt. Mégsem olyan vén semmirekellő egy negyvenes férfi. Ki tudja, most jön a java? Ha már az elmúlt negyven évet nem esik jól ünnepelni, bontsunk pezsgőt a győzelemre és az új távlatokra. Igaz, a jeles tudósoknak és művészeknek a negyedik ikszre már készen volt az életművük, de nem is teniszeztek. Sem Bolyai, sem Csokonai, de még Ady sem. Einstein vagy Szentgyörgyi is fiatalon alkották meg azokat az elméleteiket, amelyekért a díjakat és a dicsőséget besöpörték, még ha később megöregedtek, és ősz hajú képeik járták be a világsajtót. A nagyszakállú vén Tolsztoj Leóról is épp most olvasta valami lexikonban, hogy negyvenegy évesen fejezte be a Háború és békét.

            A Háború és béke Zárkövynek is gyenge pontja volt. Néhány napja, egy kivételesen zavartalan együttlét után váratlanul azt kérdezte Somlói Galuskától, aki valószínűleg már leszámolt azzal, hogy ilyenkor hozzá írt költeményeket vagy megható szerelmi vallomásokat hallgasson:

            -Tudod, mit mondott Tolsztoj, amikor befejezte a Háború és békét?

            -Toll, sztoj! – felelte a szemész, mert azért fejlődött az író mellett. Zárkövy elképedt és bosszús lett. Nem rajongott érte, ha lelövik a poénjait.

            -Te tanultál oroszul?

            -Nem vagyok annyira fiatal, mint szeretnéd… - ismerte be.

            -De azt biztos nem tudod, hány évesen írta.

            -Ez is vicc?

            -Nem – sértődött meg az író. – Halálosan komoly. Alig negyven. Mint én most.

            -És te még nem írtad meg a Háború és békét?

            -Bosszantasz?

            -Eszemben sincs – mondta ártatlanul.

            -Jókai huszonnyolc volt, amikor az Egy magyar nábobbal végzett. Petőfi huszonhat évesen már meg is halt!

            -Na igen! – bólogatott a hölgy. – Az már valami!

            Közben Zárkövy rontott. A tanár úr, aki pedig sokat dolgozott ezért a pontért, szemrehányóan nézett rá.

            -Tizenöt negyven – dúlt-fúlt Kasinszky. Újra a hálóba verte az első szervát. A másodikat is keményen megütötte, Zárkövy nyújtózkodott érte, Kasinszky lecsapta a felkínált labdát, Nagy azonban (ki tudja, már megint hogyan?) utolérte, és úgy adta vissza, hogy Pénzes elszerencsétlenkedte.

            -Egy egy – hörögte a tanár úr, mert a légszomjtól alig tudott beszélni.

-Pörgessük meg, Bonifác, csak húsz percünk maradt.

            -Pörgetem, pörgetem.

 

3.

 

„Pörgessük meg”, ezt egyszer Somlyai doktornő is mondta neki, mert már indulni kellett volna a nagyobbik gyerekért az iskolába.

            -Igyekszem – szólt sértetten Zárkövy, akit különösen bántott, hogy ezt a légyottot három napig szervezték, s amikor már minden stimmelt, akkor derült ki, hogy Panni néni betegsége miatt elmarad Cincike utolsó órája, és korábban kell érte menni. – Mi lenne, ha itt aludnék? – pendítette meg a férfi. Hiszen a házaspárok is megoldják valamiképpen a nemi életüket, és nem irtják ki arra az időre a leszármazottaikat. Rövid mérlegelés után Somlói Galuska beleegyezett. („Megfogta az Isten lábát; közel a negyvenhez, két gyerekkel egy ilyen jóképű, okos, szórakoztató, figyelmes fickót talált, mint te!”, ismertette Zárkövy húga elfogulatlanul a doktornő szempontjait.)

            Érdekes módon az ott alvás sem oldotta meg tökéletesen a helyzetet, hiszen – nem mutatván megrökönyödést, de azért kellőképpen megzavarodva – a gyerekek minduntalan megjelentek a hálószobában, sőt reggel is ők ébresztették a párt. „Vajon hogyan oldja ezt meg a tanár úr”, töprengett az író. „Bár hozzá legalább”, gondolta tovább, s maga sem értette, miért facsarodik össze a szíve ettől, „a saját gyerekei jönnek be. Ezek a kis galuskák is helyesek, de hát mégis más az, ha az embernek a sajátja…”

            A nagyobbik még produkálni is akarta magát az idegen bácsi előtt (aki persze nem volt teljesen idegen, hiszen sokszor találkoztak már korábban), és a konyhából behozott egy csomó élelmiszert, gondosan elhelyezte az anyja paplanján, és vasárnap reggel hétkor elkezdte felolvasni a címkéiket. Az angol, német és szlovák feliratok okoztak ugyan némi bonyodalmat, de végül mégis egy magyaron, a sertészsíron hasalt el legjobban.

            -Sertész sír – tagolta, aztán kérdően pillantott a férfira, aki bizonyára képes válaszolni erre a rejtélyre. – Mi az a sertész sír?

Zárkövy igyekezett megőrizni a komolyságát.

-Tudod, a sertés, az a disznó. A sertész vigyáz a malacokra, és amikor meghal az öreg sertész és eltemetik az ól végében, hát az a sertész sírja.

-Ne taníts a gyereknek butaságot! – méltatlankodott a doktornő.

-Miért, szerinted mi az?

-Szomorú a sertész, azért sír – felelte Somlói, és a gyerek legnagyobb elképedésére a két felnőttből kirobbant a nevetés.

-Kicsit túlpörgettem – ismerte be Zárkövy, amikor már másodszor rontott könnyű helyzetben. – Tizenöt harminc.

„Néhányan elég jól megélnek a teniszezésből”, gondolta az író irigykedve, „de én aligha fogok bármikor is közéjük tartozni.” Az elmúlt években rettegéssé fokozódó szorongása az Yvette befuccsolásától és szolid polgári megélhetésének elvesztésétől, formabontó lépésekre sarkallta. Például fokföldi ibolyákat termesztett a napos konyhaablakban. Egy-egy levelet letört ismerősei (és elsősorban a génbank alapjait szolgáltató húga) ibolyáinak lila, fehér, kék virágot hozó növényeiről, ezeket egy pohár vízben gyökereztette, majd elültette. Rövid idő múlva az állomány kinőtte a párkányt, és a lakás legkülönbözőbb helyein kisebb-nagyobb csoportokat alkotva virítottak az ibolyák. Kiszámolta, havonta hányat kellene eladnia a megélhetéshez, de a kapott mennyiség riasztóbb volt, mint amikor a lakás eladásából származó, bankban elhelyezett vételár kamataiból kívánta az egzisztenciáját biztosítani. Könnyű a tanár úrnak, annak legalább van egy normális társadalmi státusza, nyugdíjas állása – de ő micsoda?

-Tizenöt negyven.

-Újabban attól félek – panaszkodott a húgának, miután elfogyasztotta az érdi ház teraszán a tojásos gombát, és aprólékos gondossággal kitörölte a tányért a kenyér héjával –, hogy allergiás vagyok a munkára. Valahányszor leülök a számítógéphez, tüsszögni kezdek, viszket a torkom, vagy szaladnom kell a vécére…

-A művészek általában elég érzékenyek – bólogatott a húga.

-De nekem se művem se eszem – tiltakozott, és provokatív, önsajnáltató módon lehajtotta a fejét, mire az asszony hosszas hozsannába fogott az ő tehetséges bátyjáról.

-Ez nem allergia – válaszolt lakonikusan Somlói Galuska, amikor neki is elpanaszolta. – Ez lustaság.

-Gondolod?

-Biztos vagyok benne.

-Nos – fejtegette Zárkövy, látva, hogy itt más taktikára van szükség –, a szorgalom vagy a lustaság épp olyan adottság, mint a szépség vagy az intelligencia. A szorgalmas, tevékeny ember épp úgy szenved a tétlenségtől, mint a lusta attól, ha dolgoznia kell. Ezért személyiségén való erőszaktétel, ha másként tesz. Vagyis a lustának a lustálkodás, az aktívnak a szorgoskodás a lételeme, s akkor vesznek erőt magukon, és lépik át saját korlátaikat, ha a lusta dolgozik, a szorgalmas pedig pihen. Mindkét eset megbecsülendő.

Zárkövy a hálónál állt, és felugorva úgy csapta le a labdát, hogy kis híján agyonlőtte vele a vállalkozót.

-Harminc negyven! – közölte elégedetten.

-Átnyúltál a mi térfelünkre – kiáltotta Kasinszky, s úgy rohant oda, hogy az író attól tartott, mindjárt bunyó lesz.

-Átnyúltam?

-A háló fölött. Szabálytalan. Miénk a pont. Kettő egy ide.

-Na ne! Legyen új szerva!

-Miért lenne új szerva? Ez épp olyan hiba, mintha outot ütöttél volna.

-Ezt most találod ki. Ismertem egy fickót, az minden társasjátéknál úgy alakította menet közben a szabályokat, hogy neki legyen jó.

Kasinszky erre csak hápogni bírt. Pénzes nem foglalt állást, a tanár úr lehajtotta a fejét, ami felért egy beismeréssel. Zárkövy kivette a zsebéből a maradék labdákat, és odadobta a vállalkozónak.

-Oké. Kettő egy. Robi szervál.

 

4.

 

Pénzest nehezen lehetett kihozni a sodrából. A vállalkozókra jellemző örökös feszültség is hiányzott belőle. Egyszer ugyan tönkre ment, de a szülei segítségével sikerült újra beindítani a céget, kicsit más profillal. Az is csak mostanában nyomasztotta, vajon a világnak feltűnne-e, ha ő hirtelen meghalna. Andrea biztos bánkódna, Lilla is talán… Egészen addig, amíg a fülbevalós meg nem vigasztalja.

            -Azt hittem, visszaadod – dörrent rá Kasinszky.

            Na, ezt a menedzsert nem irigyli, előbb-utóbb megüti a guta, és nem marad utána más, csak a teniszütője.

            -Fáj a vállam – felelte, mert kivételesen rosszul esett az ügyetlensége, és külső okot keresett.

            -Más sportot kéne űzni… – folytatta a támadást a menedzser.

            -Kölyökkoromban fociztam – szólt Pénzes. Azt nem tette hozzá, hogy viszonylag rövid ideig. A Vasasban kezdte, onnan csúszott le a BVSC-be, ahol az edző utálta, és hiába gürcölt egész héten, vasárnap nem tették be a kezdőbe. „Így hát visszavonultam”, mesélte a Milan-drukker fiúnak, míg Lilla a haját festette. „A Vasasban még ültem a kispadon, de a BVSC-ben nem!”, tette hozzá önérzetesen.

            -Akkor legalább a lábmunkában mutathatnál valamit – ajánlotta a menedzser. A következő menetnél aztán lótott-futott, s meg is nyerték a pontot. – Bravó! – dicsérte Kasinszky. – Ha így küzdesz az előző szettben is, már be is fejeztük volna.

            -Tízig úgyis ki van fizetve a pálya – védte Nagy a helyzetet. Ő sosem sportolt. Az apja szerint a prolik járnak focizni, úrigyerek inkább tanuljon zenét. Emiatt aztán gyötrődött a hegedűvel, míg az anyja meg nem szánta, és rá nem beszélte idősebb Nagyot, hogy Lacika inkább valamilyen tudományos szakkörre járjon. „Például biológiára. Az segíti majd az egyetemi felvételinél.” A hegedűs karrier így ért véget. Nagy sosem bánkódott utána. A focizás jobban hiányzott. De hát annyi minden van, ami kimarad az ember életéből. Például sosem járt Ausztráliában. Afrikában se. Negyven éves, de nem látta a piramisokat, nem búvárkodott korall-zátonyok tövében, nem vonult tibeti kolostorba, nem volt néger szeretője. És még egyszer sem verte meg Kasinszkyt teniszben.

            -Ász! – lelkendezett Pénzes. – Harminc tizenöt.

            -Beléptél a szervánál – mutatott Nagy a vonalra. – Figyeltem.

            -Folyton belép – legyintett Kasinszky. – Miért éppen most lett érdekes?

            -Mert kiélezett a küzdelem.

            -Kiélezett?

            -Ki. Egyébként pedig – szőtte tovább a gondolatot Zárkövy –, ha eddig is belépett, akkor vissza az egész. Az összes gém a miénk, amiben Robi adogatott.

            -Ha Robi szervál – mondta gúnyosan a menedzser –, úgyis mindig ti nyeritek a gémet.

            -Nem mindig – protestált az érintett. – Az első játszmában az én szerváimmal lett hat egy.

            -Tényleg? – nézett kétkedve a menedzser a többiekre. Az író a vállát vonogatta.

            -Nem mindegy? Hét percünk van – türelmetlenkedett a tanár úr. – Új szerva, és kész.

            -De második! – emelte fel az ujját akkurátusan Zárkövy.

            -Igazságtalanság – panaszkodott Pénzes. – Lényegében ütöttem egy ászt, és a végén még örülhetek, ha nem lesz kettős hiba.

            -Ma már mintha járt volna így valaki…

            -Nem értem, Tamás – ironizált Zárkövy, de a hangja komolysága a felületes hallgatót megtéveszthette –, hogy te, aki annyira kínosan ügyelsz a szabályok betartására, miként nézhetted el eddig a partnerednek, hogy belépjen a szervánál.

            -Ez nem a wimbledoni döntő – hárította el Kasinszky. – Nincs jelentősége.

            -Majd jövő héten kielemezzük – szólt rájuk a tanár úr. – Üssed!

            -Süssem? – vigyorgott Pénzes.

            -Üsd meg, süsd meg!

            A tanár úr újabban sütött. Felfedezte, milyen egyszerű kenyeret, zsömlét, sőt kiflit, kalácsot készíteni. Kézzel megdagasztotta, hagyta megkelni, aztán bekapcsolta a tűzhelyet. Az önmegvalósítás egyre magasabb fokára jutott, vásárolt különböző magvakat, és azokat is belegyúrta a tésztába. Aztán csinált brióst és kakaós kalácsot; Ancsa mutatta meg, hogyan fonja össze.

            -Na, mit szólsz? – mutatta a feleségének büszkén a gömbölyű cipót. – Ez már lepény a talpán.

            -Még a végén pék lesz belőled.

            -No, csak hobbi – hárította el. – Ámbár idővel… Szerinted mi az érdekesebb: ha egy tanár kenyeret süt, vagy ha egy pék tanít?

            -Ez utóbbi ritkább.

            Hiába futott, nem érte el Kasinszky aljas rövidítését.

            -Nem jó megöregedni… – dünnyögte évődve Pénzes.

            -Bezzeg fiatalon meghalni! Az már döfi! – tette hozzá gyorsan Zárkövy, mielőtt a tanár úr megsértődne. De Nagynak esze ágában sem volt. Minden figyelmét a szíve szabálytalan ritmusának szentelte. Szerencsére megszűntek az extraszisztolék, de így is hevesen vert.

            -Jó kis menet volt – lelkendezett Kasinszky.

            -Nézőpont kérdése. Ami az egyiknek jólesik, a másikat bosszantja…

            Néhány hete egy jópofa vígjátékot nézett videón Pénzes a feleségével. A fiatal Ornella Muti játszott benne, a vállalkozó szinte rátapadt a képernyőre.

            -Milyen sármos ez a Celentano – jegyezte meg Andrea.

            -Ez a bájgúnár? – kérdezett vissza sértetten Pénzes.

            -Szerintem vonzó férfi.

            -Vonzó?

            -Igen.

            -Én nem vagyok vonzó?

            -Te is vonzó vagy. De a Celentano is.

            -Nem gondolod, hogy ez nekem rosszul esik? – szólt megbántva.

            -Neked majd’ kiesik a szemed az Ornella Mutitól…

            -És téged az bánt?

            -Miért, téged bánt a Celentano?

            -Ez is remek labdamenet volt! – ujjongott most Zárkövy.

            -Elcsúsztam – magyarázta Kasinszky.

            -Előfordul. Ha mindig minden tökéletesen klappolna, sosem érne véget a poén.

            -Ha nem volnának nehézségek, unalmas lenne az élet – ezt már Anikó jelentette ki, aki szerette az ilyen bölcsességeket.

            -Néha szeretnék unatkozni – dörmögte a tanár úr.

            -Voltaképpen mi bajod van? – mordult Anikó kicsit türelmetlenül. – Fogorvos nem akartál lenni. Nem lettél. Tanár akartál lenni?

            -Hát…

            -Favágó akartál lenni. Persze. Azért nem olyan borzasztóan rossz a helyzeted. Lehetnél eladó a McDonald’s-ban.

            -Na, azért…

            -Szép feleséged van.

            -Az van.

            -Gyönyörű gyerekeid.

            -Gyönyörűek.

            -Szép lakásod.

            -Lakásom…

            -Az a te bajod – találta meg az okot Anikó, és maga is megörült ennek, mert olyan diadallal vágta ki, mint valami cáfolhatatlan ősigazságot –, hogy túl jó dolgod van.

            -Lehet – egyezett bele a tanár úr.

            -Előny a fogadónál!

            -Nem volt kint az előbb az oldalvonalnál?

            -Nem. Tisztán láttam.

            -Kár, hogy nem lehet visszanézni.

            -Kár. Ami elmúlt, elmúlt – filozofált Zárkövy vígan. – Soha nem hozható vissza többé. Megvannak ennek az előnyei is.

            -Vajon Isten videóra veszi azt, ami történik? – kérdezte az írótól az unokahúga az érdi ház teraszán. – Meg fogjuk tudni nézni, milyen volt anya kislánynak?

            -Nem hiszem. De ez nem Isten hibája. Ha a nagypapának lett volna videokamerája, most megnézhetnénk.

            -De Mátyás királyt aztán biztosan nem tudnánk megnézni.

            -Hát őt biztosan nem. De kinek lenne ideje végignézni az egész történelmet?

            -Kettő kettő – konstatálta Nagy. – Három perc múlva tíz. Mi legyen?

            -Egyezzünk ki döntetlenben – javasolta Pénzes, de a másik három lehurrogta.

            -A teniszben nincs döntetlen – fontoskodott Kasinszky. – A tanár úr adogat. Legyen ez az utolsó gém. Aki ezt nyeri, azé a meccs.

            -Jó – bólintott Nagy, és elkérte a labdákat.

           A BEFEJEZŐ RÉSZ:

http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.734