3.

Noha a mindenáron való győzni akarás eddig nem vezérelte Zárkövyt, a kettő nullás vezetés birtokában felcsillant az eddig végig sem gondolt lehetőség; megverni ezt a pojácát, akinek a bőre alatt is pénz van, nincsenek kétségei, nincsenek komplexusai, átgázol az életen, legyen az munka, nő vagy tenisz. Nem gyötrik kételyek és nem fél a jövőtől, legfeljebb a kudarctól.

Bezzeg ő mindig tele volt szorongásokkal. Félt a haláltól; ez sokáig csak bizonytalan érzés volt, a lelke mélyén nem hitte, hogy bekövetkezhet. Egészen a kétezredik év január elsejéjéig. Akkor értette meg világosan és végérvényesen, hogy egyszer meg fog halni. Ugyanis gyerekkora óta tolta maga előtt az egyszer, majd, valamikor bekövetkező időpontot: a kétezret. Számolgatta, hány éves is lesz akkor, mit fog majd csinálni, lesz-e felesége, gyereke, Nobel-díja. A kétezer volt a mesebeli Óperencia, ami – nem a térben, hanem az időben – van valahol, örökké a várakozás, a soha el nem érés messzeségében. És egyszer csak eljött a kétezer. Zárkövy tudta, hogy így fog eljönni a halál is.

            A másik, hasonlóan nyomasztó, gyerekkori eredetű, de máig megmaradt pánik a világ végével kapcsolatos. De az nem a távoli jövőben, hanem most, rögtön. Ha a Hold valószerűtlenül nagynak látszott, vagy naplementekor a Nap félelmetes, óriási vörös korongnak, akkor bizonyosságként tört rá a félelem: mindjárt rázuhan a Földre, és vége. Esetleg mindjárt nekünk ütközik egy kisbolygó, vagy szétrobban alattunk a föld… Ilyenkor várt pár másodpercig, kiverte a verejték, irracionális rémület szállta meg. Aztán, hogy nem történt semmi, megnyugodott, s folytatta, amivel foglalkozott.

            -Na, Bonifác, szerválhatsz, nincs földrengés!

            Érdekes, hogy Kasinszky éppen ezt mondta, éppen most. Ki is csúszott a kezéből a labda, újra próbálkozott.

            Hasonló az is, amikor este megy magányosan az utcán. Háta mögül autó zaját hallja; mindjárt csattogni kezd egy géppisztoly: tüzet nyitnak rá a kocsiból, mint a filmekben… Aztán a jármű tovább gurul, ő megkönnyebbül. 1990-ben, nem sokkal a romániai forradalom után ezt gyakorta megélte a csekélyke közvilágítású kolozsvári utcákon, s akkor még esély is lehetett volna rá. Biztosan tudta: azért fél ettől régóta, mert előre megérezte, hogy megtörténik. De nem történt. Hacsak nem az, hogy Zsuzsától néhány héttel később elvált. Ehhez persze semmi köze nem volt az autóknak. Zsuzsa tagadta, hogy megcsalná a férjét, de Zárkövy biztos volt benne, s addig bizonygatta hol hisztérikusan, hol rábeszélőn, hol megértően, hol agresszíven, hogy végül Zsuzsa rábólintott. „Na látod!”, szólt diadallal Zárkövy (ekkor még nem ezen a néven).

Manapság minden nagyobb cégnél hűségnyilatkozatokat kell aláírni a legröhejesebb szolgáltatásokért is. Kár, hogy a házasságkötéskor nincs ilyen. Aláírtak volna két évet. S ha lejárt, akkor könnyebben lép ki az ember, még veszekedésre sincs szükség. Mondjuk, így, nyilatkozat nélkül sem tartott tovább. Nem úgy, mint a húgának, aki leragadt amellett a jámbor, jóindulatú, halk szavú férje mellett. Van két gyerekük, s az írónak az a gyanúja támadt, hogy rövidesen három lesz. Nem mintha nem kedvelné az unokahúgait, akiket roppant lelkesen szokott okítani:

            -Pista, miért hívják áfonyának az áfonyát? – kérdezte a vegyes gyümölcslekvárt kanalazgatva a kisebbik az érdi ház teraszán, ahol az író elnyújtózott ebéd után, s úgy képzelte, ez az ő otthona.

            -Nagyon egyszerű – felelte. – Amikor először telepítettek fonya mezőket a hegyoldalba, három sorban próbálkoztak, három féle fajtával. Hogy megkülönböztessék őket egymástól, az elsőt Á fonyának, a másodikat Bé fonyának, a harmadikat pedig Cé fonyának nevezték el. Aztán az esős éghajlat, vagy a túl meleg, esetleg az erózió miatt a bé és a cé kipusztultak, csak az Á fonya maradt meg. Így aztán rajta ragadt.

            -Tényleg?

            -Persze. De ha már szóba került, ennél is érdekesebb a papucs elnevezése. Eredetileg a lábbelit „ucs”-nak hívták. Ha a család bevásárolt, a papának papaucs-ot vettek, ebből lett később a papucs.

            -Azt nem a papok hordták?

            -Nem. A papok szegénységet fogadtak, és csak nagyon vacak ucsot vettek a lábukra. Úgy is nevezték ezért, hogy szar ucs.

            -Ez nem csúnya szó?

            -Csúnya, csúnya, de mit csináljak, ha ez a neve. A papok latinul beszéltek, ezt biztos tanultátok hittanból…

            -Igen, tanultuk…

            -… a latinban pedig az „esz” hangot „s”-sel írják. Így lett sarucs. A szó végi csére azt hitték, valami szlávos végződés, ezért magyarul sarunak mondjuk.

            -Muszáj ennyi butaságot tanítanod nekik? – kérdezte a húga, aki valójában bálványozta a bátyját, s mint anya tiltakozott, de mint húg büszkén figyelte a szerinte irodalomtörténeti fejtegetéseket.

            -Ez nem butaság. Még nem is meséltem arról az ismerősömről, akit Tenkeskapinak hívtak. Tenkeskapi Ferenc. Rajongott az oroszokért, mindig Tolsztojt olvasott meg Dosztojevszkijt, ezért a lányát Tányának nevezte. Ő volt Tenkeskapi Tánya. Apropó Tolsztoj. Tudjátok, gyerekek, mint mondott Tolsztoj, amikor befejezte a Háború és békét?…

            -Semmi negyven!

            -Megriadt az író úr a nagy lehetőségtől – vigyorgott Pénzes, aki ezúttal erőt vett jó szívén, és kíméletlenül lecsapta a feladott labdát. Szegény tanár úrnak esélye sem volt visszaadni, bár tőle szokatlan módon nagyot futott érte. Most a sarokban, kétrét görnyedve lihegett, Zárkövy pedig szórakozottan forgatta a kezében a labdát.

            -Már negyven semmi?

            -Semmi negyven! – pontosított Kasinszky. – A fogadó vezet.

            -Persze, persze…

            A fene enné meg, úgy látszik, megint kikapnak. Kár volt örülni annak a kettő nullának. De hát ha nem tudnak teniszezni, hát nem tudnak… Csak legalább értene valamihez, mint mondjuk a tanár úr, akinek azért csak van egy tisztességes szakmája. Vagy ez a hülye Kasinszky, aki legalább sokat keres. De mihez ért ő?

            -Egy író a szeretőm – szólt Somlói Galuska szemrehányó, szigorú tekintettel, amit komikussá tett a legyőzöttségére utaló testhelyzet –, és sosem mond nekem semmi szépet.

            -Író vagyok, nem beszélő.

            -És nem is írsz semmi szépet nekem…

            -Miért írnék, amikor elég gyakran találkozunk, és bármikor felhívhatlak telefonon, ha eszembe jut valamit.

            -De sose jut eszedbe!

            -Sose…

            -Láv gém! – jelentette Kasinszky.

            -Áj láv jú! – bólintott Zárkövy, és úgy ütötte át a nála maradt lasztikat, hogy Pénzes kénytelen volt ismét politikai párhuzamokat vonni a gumilabda és a gumilövedék között.

4.

Pénzes szülei – mint akkoriban a többség – napi nyolc órában dolgoztak, ő pedig a napköziben üldögélt délután. Reggelente, amikor mindenki elrohant iskolába, munkahelyre, a kis Robi megfogadta, hogy ő nem fog így dolgozni. Tanulni ugyan nem nagyon szeretett, de vállalkozókedve és optimizmusa sosem hagyta el. Hol ebbe, hol abba vágott bele – általában a szülei segítségével, akik (mint egyetlen gyermeküket) a mai napig feltétel nélkül támogatták mindenben –, s néha sikeres volt, olykor kevésbé. De az ilyesmi ritkán szegte kedvét. Gyerekkori fogadalmát, miszerint csak akkor dolgozik, ha úgy látja jónak vagy ha nagyon rászorul, tudta is tartani. A felesége ezt meglepő toleranciával kezelte, s talán éppen emiatt olykor azért lelkifurdalás gyötörte. Mégis normálisabb volna egy fix állás, havi fizetéssel. De a gondolatnál tovább sosem jutott. Nem tudott elképzelni értelmes állást. Nem mintha abban sok értelmet látott volna, amit éppen csinált.

            „Mire jó, hogy az árukat ide-oda viszik?”, töprengett például a vécén ücsörögve, közben az újságot lapozgatva. „Maradna minden és mindenki a fenekén, a négerek egyenek banánt, mi meg almát, a kínaiak rizst, s azt a sok rohadt reklámot is be kellene tiltani, hogy mindenki olyasmit akarjon, ami messze van tőle. Én is inkább regényeket írnék, mint Zárkövy, s nem idegeskednék, odaér-e a kamion időben, nem borul-e fel útközben vagy nem mászik-e rám a vámhivatal valami vacak papír miatt.”

            A távolból, a szoba mélységéből ismerős dallam ütötte meg a fülét; csörgött a mobilja. Andrea készségesen nyitotta rá az ajtót, és nyújtotta a készüléket.

            -Hátha biznisz – kacsintott bíztatóan.

            Pénzes ledobta az újságot a földre, és megnyomta a zöld gombot.

            -Tessék!

            Persze, üzlet volt. Hirtelen elfeledte korábbi bosszankodását, és lelkesen tárgyalt a megrendelővel.

            -Hogyne, átküldöm ímélben. Három napra is tudjuk vállalni, de drágább, mert akkor váltani kell a sofőröket… Hát, igen, ez az EU-előírás… Nem, dehogy, máskor is szívesen állunk rendelkezésére… Rögtön egyeztetem a titkárnőmmel, köszönöm. – Közben végzett, és lehúzta a vécét. A víz harsányan zubogott alá a tartály magasságából. – Viszont látásra – mondta gyorsan, és megszakította a vonalat. – A fenébe, mit gondol most rólam?

            -A titkárnőddel? – kérdezte Andrea, az előszoba falának támaszkodva, csípőre tett kézzel és összevont szemöldökkel.

            -Nem mondhattam, hogy én vagyok az egész cég, mert komolytalannak gondol…

            A komolytalanság egyébként is nyomasztotta. Talán ennek kivédésére határozta el, hogy negyven éves korára megcsinál száz fekvőtámaszt. Edzett is szorgalmasan, de a válla nem bírta.

            -Nem lesz meg a száz? – kérdezte Andrea évődve, felülről figyelve a férje gyötrődését.

            -Nem tűzök én magam elé irreális célokat, legyen hát a fekvőtámasz mindössze csak négy tucat!

            -Ez bölcs belátásra vall.

            -Lehetek is bölcs. Maholnap negyven éves leszek.

            -Hát, harmincötöt nyugodtan letagadhatsz…

            -Ezt egy gyerek is visszaadta volna – jegyezte meg Kasinszky, s igyekezett visszafojtani feltörő dühét. Pénzes méltatlankodva fordult vissza:

            -Egy gyereknek nincs akkora hasa, mint nekem.

            -Nem a hasaddal teniszezel…

            -De nem értem oda…

            -Miért, a hasaddal futsz?

            Pénzes mély lélegzetet vett, s először a nap folyamán kizökkent a jókedvéből. Azután tekintete a mérkőzést továbbra is rezzenéstelenül figyelő bukósisakra esett, és ettől megenyhült.

            -Előfordul, hogy elveszítem az adogatásomat – válaszolt kedélyesen. Kasinszkynak azonban már kezdett elborulni az agya.

            -Ez olyan amatőr dolog. Az amatőröknél nyer mindig a fogadó.

            Zárkövy úgy érezte, e pontnál beavatkozhat.

            -Mert itt amatőrök játszanak.

            -Igen, észrevettem – bólintott Kasinszky, s megpróbált mosolyogni, mert hirtelen átérezte, mennyire kisebbségbe került.

            -Tizenöt negyven. Szerválhatok? – nézett körül ál-türelmetlenséggel Pénzes, s tekintete megakadt a két nőn, akik éppen indulóban voltak. Már ennyi az idő?

            A többiek is követték a pillantását. A barna a bejáratnál bevárta a vöröst, addig a négy férfit figyelte. Zárkövy előredőlt, térdét enyhén behajlította, és az ütőt két kézzel ragadta meg, ahogy elképzelése szerint egy tapasztalt játékosnak a szervát várnia kell. Pénzes kicsit húzta az időt, végül teljes erejéből megütötte a labdát, lesz, ami lesz, a nők mégse lássák, milyen szerencsétlenül szokott szerválni. A sárga golyó a hálóban kötött ki.

            -Second service! – szólt komolyan Kasinszky.

            Szerencsére közben a vörös is odaért, és beléptek a zsilipbe.

            -Ezeknek sincs jobb dolguk esténként, mint itt ugrálni – jegyezte meg Kasinszky.

            -Le akarnak fogyni – tette hozzá szakértően Pénzes.

            -Másmilyen testmozgás is fogyaszt – vigyorgott Kasinszky.

            -Legközelebb felvethetjük nekik – bólogatott Pénzes.

            -Ketyeg az óra, uraim! – kiáltotta Nagy.

            -A tanár úr hűséges típus – mondta gúnyosan Kasinszky.

            -Én is hűséges vagyok – dörmögte Pénzes.

            A macsó-elvárásnak megfelelően rákontrázott az előbb Kasinszky szexuális indíttatású megjegyzésére, de a vállalkozó csakugyan hűséges volt, és közel húsz évnyi házasság után még mindig szerette a feleségét. Szinte azt is megkockáztatta volna – ha bárki felkéri ennek megkockáztatására –, hogy jobban, mint amikor összeházasodtak. Jó, jó, Andrea némiképp meghízott azóta, különösen a fenekére, ami azonban egyáltalán nem előnytelen, s még egy röpke légyott kedvéért sem cserélné le sem a vörösre, sem a barnára. Kifejezetten tetszett neki Andrea teste (ezt szóvá is tette gyakorta, s ilyenkor az asszony elmosolyodott, megsimogatta és azt mondta: „Aranyos vagy”, s ebben némi tartózkodás, enyhe cáfolat és a kegyes hazugságért való köszönet érződött, pedig Pénzes őszintén beszélt). Amióta digitális fényképezőgépet vásárolt – azelőtt soha, minek csámcsogjanak rajta a multinacionális cégnél, amikor előhívják – többször meztelenül is lefotózta Andreát, aki ez ellen (részben szeméremből, részben az elvárt szereposztás okán) tiltakozott kicsit. A képeket azután számítógépre mentette, és gyorsan kitörölte a fényképezőgép memóriájából, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön. A kompjúterben viszont szerkesztgette, nagyította, kivágta a képeket, olykor ki is nyomtatta, s eldugta az íróasztalfiókja legaljára. Erről azonban már senki sem tudott rajta kívül. (Legalábbis remélte.) A képernyővédőre az a fotó került, amelyiken Andrea alul feszes farmert, fölül viszont semmit sem viselt.

            -Megőrültél? – kiáltotta a nő, amikor először meglátta. – Kirakod a cicimet közszemlére?

            -Legfeljebb Lilla férne hozzá, de neki ott a saját lap-topja.

            -Na és ha az udvarlója bekapcsolja, amikor nem vagyunk itthon?

            -A fülbevalós? Azt adja meg neki a jóisten!

            -Nincs is fülbevalója. De azért ez… Ez több a soknál… - A szemén látszott, hogy a lelke mélyén imponál neki a helyzet. Ezért Pénzes egy kicsit provokálta:

            -Kicseréljem a Sarapovára? – ajánlotta készségesen.

            -Mindegy, most már maradhat. De adjál rá egy melltartót!

            -Ezt jól elbaltáztad! – csapott dühösen a levegőbe Kasinszky. – Nem a muffoknak kell parádézni, elég, ha csak átpöttyinted a labdát.

            -Jól számoltam? Három egy ide? – kérdezte Nagy fontoskodva, és Zárkövy csodálkozva pillantott rá. Mi a fene, a tanár úrban van érzék az iróniára?

5.

Nagyban volt érzék az iróniára. Csak ritkán élt vele. Újabban felvette azt a szerepet – saját maga előtt is –, hogy nincs minek örülnie, már elszúrta, most már mindegy. Az lett belőle, amitől rettegett: szürke, jelentéktelen figura, aki semmit nem ért el. Ráadásul azt olvasta valamelyik újságban, hogy Magyarországon a Nagy a leggyakoribb vezetéknév, a férfi lakosságon belül pedig Lászlóból van a legtöbb. Na szép! Változtassa meg a nevét, mint Zárkövy? Mondjuk Zamakóczy Bélára? Abból biztos nem szaladgál annyi. Holnap bemegy az iskolába, és közli a diákokkal, mostantól a megszólítás: Zamakóczy tanár úr. Először röhögni fognak, aztán megszokják. Az apjának volt egy Weiss nevű kollégája. Felváltva rendeltek ugyanott. Egy alkalommal – az egyik asszisztensnő mesélte a másiknak, így jutott az idősebb Nagy fülébe, s onnan mint anekdota a családi asztal mellé, szigorúan vasárnap, ebéd után, amikor Apa mesélt – érkezett egy Villányi nevű beteg. „Milyen szép neve van!”, dicsérte Weiss, míg a bal alsó hatost fúrta. S mit ád az ég, hetekkel később lecserélték a táblát a bejárati ajtó mellett, s ahol eddig Dr. Nagy mellett Dr. Weiss rendelési ideje szerepelt, hirtelen felbukkant Dr. Willányi.

            -Édesapádat is így hívják – mondta megütközve Anikó, amikor a tanár úr megemlítette a neve gyakoriságával kapcsolatos aggályait.

            -Édesapád? – csodálkozott. Furcsa, hogy a felesége így mondja. Hiszen mindig utálta az apósát. Azóta, hogy bemutatta otthon. Dr. Nagy egyetlen másodpercig sem, a jól nevelt úriember látszatának fenntartása érdekében sem csinált titkot belőle, milyen mélységesen helyteleníti a fia választását.

Aki másodszor Anikó miatt szállt szembe az apai akarattal.

            -Ostoba gyerekeid lesznek! – sziszegte Dr. Nagy, és a szemüvegét idegesen igazgatta az orrnyergén. – Továbbá: miről fogsz ezzel a nővel beszélgetni?

            Titokban házasodtak össze, s mivel az anyja akkor már nem élt, a szülei nem voltak jelen az esküvőn. Ezt Anikó szóban sosem hánytorgatta fel, de valahányszor említés történt idősebb Nagyról, a levegő megfagyott otthon.

            -Édesapám? Meg sem látogattad a kórházban – csúszott ki a tanár úr száján a vád, noha megfogadta, hogy kerülni fogja az ilyen jellegű konfliktusokat.

            -Meglátogatom, ha kijön…

            -Sose fog kijönni… - mondta a tanár úr. De lehet, hogy csak gondolta. Újabban azt vette észre, hogy kezében fekete tollal, eltöprengve áll meg a szobában a hatalmas családfa előtt. Évekkel ezelőtt készítette, a gyerekei szemszögéből. Legfelül Ancsa és Lacika fotója, alatta a nevük. Azután balra ő, jobbra Anikó. Fénykép, név, születési évszám. Anikó alatt a szülei, alattuk a nagyszülők. Az az ág véget is ért, kép sem volt több. A saját ágán bezzeg öt generációnyi név sorakozott, s még a dédszülőkről is sikerült – ha nem is mindegyikről – fotót kerítenie. Az elhunytaknál a születési mellett kis kötőjel után a halálozási évszám következett. A tanár úr kivont fekete tollal állt, s már-már beírta az apjához az idei dátumot.

            -Ez már szinte nem is lassított film – ingatta a fejét Zárkövy, mivel másodszorra pattant el a tanár úr közelében a labda. – Olyan vagy, mint egy fénykép.

            -Fénykép? – kérdezett vissza zavartan.

            A gyerekeiről rengeteg fotót készített. Albumokba rendezte, sorszámozta, rendszerezte őket. Időrendbe, külön a lányról és a fiúról, külön azokról, amelyeken együtt vannak a gyerekek, vagy a szülők is. Ancsa és apa, Lacika és apa, Ancsa anyával, Ancsa és Lacika anyával… Lacika és a nagypapa… Ebből kevés volt...

            Nyáron az előre kifizetett kéthavi bérnek és az érettségiztetésért kapott jutalomnak hála, vásárolt egy lap-topot. Azóta már a digitális képeket rendezgette papír helyett a monitoron. A legjobbakat kinyomtatta. Ezzel órákat el tudott szöszölni, csak arra rezzent össze, ha csikordult a kilincs a dolgozószoba ajtaján.

            -Ne zavarjátok apát! – hallotta Anikó hangját. – Dolgozik.

Dolgozik… A szent szó. Azt hiszik, milyen rendes vagyok, hogy ennyit munkálkodom. Vagy milyen hülye, hogy még itthon is ennyire leköt az iskola…

-Jé, milyen meztelen combú nő van a képernyőn? – állt meg mögötte Anikó, amikor már kilépett a programból, és ki akarta kapcsolni a gépet. Csakugyan, fel se tűnt, egy szőke bombázó ül valami vízparton, ölében lap-toppal. Az ikonok eltakarták…

-Gyári – védekezett.

-Nem tudod lecserélni?

Legközelebb Ancsa mosolygott a képernyővédőn, amint a zsüri elnökétől, az ismert színésznőtől átveszi szavalatáért az első díjat. Anikó nem tett rá megjegyzést.

Nagy odáig volt a büszkeségtől a kislány sikere miatt, a múltkor még Zárkövynek is elújságolta két poén között.

-…és megnyerte az Ady Endre vers- és prózamondó versenyt a kerületben.

Zárkövy eltöprengve nézett rá, szemöldöke mind magasabb homlokára szaladt.

-Miért prózamondó verseny? Miért nem prózány? Úgy kellene hívni, hogy versmondó verseny és prózamondó prózány. Vagy egyszerűbben: Ady Endre verseny és prózány.

A tanár úr nem találta viccesnek.

-Ezt elbuktuk – konstatálta Zárkövy. – Három kettő.

6.

Kasinszky első szervái továbbra sem sikerültek. Ez mind dühödtebbé tette a menedzsert, aki pedig – egyedüliként a társaságból – külön oktatóhoz is járt tudása elmélyítése érdekében. Nem szokott hozzá – nem is értette a jelenséget –, hogy egy begyakorolt, elsajátított mozdulatsor (vagy bármi, amiért megküzdött) ne sikerüljön. Ő valóban rettentő mélyről, kizárólag szorgalmával és akaratával küzdötte fel magát, s miközben például az öccse alkalmi munkákból tengődött, ő egy komoly cég megbecsült alkalmazottja lett. Ezt hosszasan ki is fejtette az öccsének – valahányszor segítségért felkereste őt –, aki eleinte végighallgatta a kioktatást és eltette a pénzt, de az utóbbi években már nem is jelentkezett. Kasinszky sem kereste a kapcsolatot, elvégre ugyanonnan indultak, ha neki sikerült, az öccse sincs megátkozva… Neki a magas fizetése mellé saját irodája, sőt titkárnője is volt. Egyszer, bár nem is tetszett neki, ajánlatot tett a nőnek – körülbelül abban a stílusban, ahogyan a moziban látta valamilyen amerikai filmben –, de az asszony lemaradhatott a fontosabb jelenetekről, mert olyan felháborodottan utasította vissza, és olyan csúnya szavakat is használt, amiket például ő sosem mert volna a főnökeivel szemben. (Igaz, azok nem is tettek neki soha szexuális ajánlatot; örült, hogy végül is a saját reakcióit nem kellett letesztelnie.) Néhány hónap múlva fel is mondott, s a főnökség – talán eljutott valami a fülükbe? – a világ legrondább titkárnőjét ültette a nyakára.

            -Fogadjunk, hogy a vörösön merengtél! – kiáltotta Zárkövy vígan, amikor Kasinszky átütötte az elárvult szomszéd pályára a labdát. – Semmi harminc.

            -Rosszul találtam el…

            -A legjobbakkal is megesik – bólogatott komolyan Pénzes. – Na, szedjük össze magunkat!

            -Magunkat? Tized annyit sem rontok, mint te! – dühöngött Kasinszky.

            -Korábban kell felkelnie annak, aki minket akar megverni – vigyorgott Zárkövy.

            Felkelni, gondolta Kasinszky, és az első szerváját most is teljes erőből megütötte. Gyűlölte a reggeleket. Széles francia ágyat vett – biztos, ami biztos –, de egyedül ébredt benne. Általában. Általában mindig. Felült, és úgy érezte magát, mint amikor iskolába kellett mennie. Az anyja még aludt, nem érdekelte, megy-e, marad-e. Tomika erőt vett magán, s bár a sírás fojtogatta, kiment a fürdőszobába a kezét meg az arcát megnedvesíteni. Aztán felébresztette az öccsét is. Néha sikerült, néha nem. Nem vesződött sokáig, hagyta, hadd aludjon. Majd kap a mamától! (Nem kapott…)

            Gyerekkorában mindig fázott a fürdőben; itt, a lakóparkban, magától bekapcsolt a hősugárzó, ha kinyitotta az ajtót. Lezuhanyozott a langyos vízzel, hosszasan törölközött. Tiszta zoknit nehezen talált; csak ritkán mosott, inkább eldobta és újat vett. A konyhában bekapcsolta a kávéfőzőt, majszolgatta a vajas kenyeret, s bámult ki az ablakon, ahonnan rálátott volna a Dunára, ha nem építettek volna két új házat a folyópartra, amelyek teljesen elfogták a panorámát. Felhajtotta a feketéjét, és elmenekült hazulról. A városba tartó végtelen kocsioszlop miatt végigdühöngte az utat, míg félre nem állt a bevásárlóközpontnál, ahol rendesen megreggelizett, miközben a fiatal nőket figyelte.

            -Semmi negyven – konstatálta a tanár úr. Szinte reszketett a keze az izgalomtól. Ilyen remekül még sosem álltak. – Korábban kell felkelni… - motyogta maga elé jókedvűen.

A tantestületben összesen hárman voltak férfiak. Az igazgató, mindkét helyettese, a munkaközösség-vezetők (de a külön kasztot képviselő gazdaságisok is) a gyengébbiknek mondott nemből kerültek ki. (Hosszú évek megfigyelései alapján az iskolai kasztok között Nagy az alábbi hierarchiát állította fel a legbefolyásosabbtól a legjelentéktelenebb felé haladva: konyhások – takarító személyzet – gazdaságisok – karbantartó – igazgató – gyerekek – női tanár – férfi tanár.)

            Mindezeket figyelembe véve a tanár úr nem számíthatott befolyásos szerepre, igaz, nem is törte magát különösebben utána. Ha belépett az osztályterembe, harminc-harmincöt beosztottja fölött rendelkezhetett, s ebben – ha voltak egyáltalán ilyen ambíciói – bőven kiélhette irányítási ösztöneit. Tartotta magát ahhoz az elvhez, hogy nem kér semmit (ha a törvény szerint emelkedett a kategóriájának megfelelően a fizetése, az természetesen járt, de soha nem jutott volna eszébe külön pénzért kuncsorogni), ez alól egyetlen kivételt tett. Az órarenddel kapcsolatos óhajokat kis papírkákon nyújtották át az ezért felelős igazgatóhelyettesnek, aki – figyelembe véve a kéréseket – igyekezett nem nagyon keresztbe tenni a munkaerőknek. Miután engedékenysége folytán néhány éve már a legkülönlegesebb kérések futottak be (pl. az ötödik órát számos tanárnő kérte „lyukas”-ra, mivel a szomszéd pékségben 12 után a reggelről maradt süteményeket féláron kínálták, és értelemszerűen gyorsan elfogytak, tehát résen kellett lenni), az igazgatóhelyettes megszigorította az eljárást, és a bonyolultabb óhajok teljesítését személyes elbeszélgetések eredményétől tette függővé.

            Így történt, hogy Nagy tanár urat is hívatták, vajon miért szeretné, ha csak háromnegyed kilenc után osztanának rá órát. Nagy László eligazgatta az inggalérját, letörölte a cipőjét, és bekopogott az irodába, ahová ő mindig csak hosszas rituálék után juthatott be.         -Foglaljon helyet, tanár úr – intett a helyettes. Magázta; a tantestületből összesen ketten voltak, akikkel a vezetés nem tegeződött. Ő, valamint a tornatanár, aki – kihasználva, hogy külön terme és öltözője volt – szinte teljesen eltűnt a főnökök szeme elől. Nagy ezt, legnagyobb bánatára, nem tudta megoldani. – Nehéz az órarend összehangolása – sóhajtott, mint minden évben mindig –, de azért igyekszem az indokolt kéréseket teljesíteni.

            Nem tett fel kérdést. Kijelentett valamit, és várt. Szerencsére Nagy tudta, miről van szó.

            -A feleségem korán jár munkába – kezdte –, s gyermekeim szeretetteljes megreggeliztetése és iskolába indítása rám hárul. Ezért gondoltam úgy – folytatta, az előre megfogalmazott, kissé nehézkes szövegét –, hogy azzal a kéréssel fordulok az iskola vezetéséhez, engedélyezze az első órák alóli felmentésemet.

            Az igazgatóhelyettes fontoskodó képpel hallgatta végig.

            -Szokatlan kérés – mondta, noha épp az imént bólintott rá a biológia tanárnő azon elképzelésére, hogy minden nap dél körül legyen lyukasórája, mert nagytestű kutyáját gyakrabban kell levinnie sétálni, s a közelben lakván ezt a negyedik vagy ötödik órában meg tudná tenni.

            Nagy végül megkapta ezt a kedvezményt (hétfőt leszámítva, amikor a hétvégére szüleikhez-rokonaikhoz hazautazó vidéki kollégák visszatérése miatt teljesen felborult az órarend), s csak az okozott némi kellemetlenséget, hogy a „szeretetteljes reggeliztetés” kifejezés valahogy kiszivárgott a négyszemközti tárgyalásról, s néhány tanárban (jellemzően gyermektelen hölgyekben) ez többször derültséget váltott ki a tanár úr láttán. Nagy úgy tett, mintha nem értené, nem érdekelné, min vihognak össze a háta mögött. És valójában nem is érdekelte.

Ezt a kis privilégiumot évekkel ezelőtt kivívta magának, s minden évben meg is újította, bár közben a gyerekek sokat nőttek.

A szeretetteljes reggeliztetésben egyébként semmi túlzás nem volt. Anikó nyolctól négyig dolgozott, ráadásul a város másik végén, így a férfira hárult a két kicsi ébresztése, az öltözködésükhöz nyújtott segítség (Ancsa egészen kiskorától önállóan intézte, Lacikára viszont még tízévesen is felhúzta a zoknit), a kakaó, vajas kenyér elkészítése és az uzsonna becsomagolása. Amikor kiengedte őket az ajtón, a gangról visszaintegettek és beszálltak a liftbe. Nagyban kialakult egy furcsa, szorongó érzés; attól félt – nem is komolyan, inkább csak az ötlet szintjén – hogy a lift felrobban, leszakad; szerencsére sosem történt ilyesmi, és valószínűleg nagyon meg lett volna lepve, ha mégis.

Miután a felvonó gond nélkül leért, Nagy beszaladt a szobába, kitárta az utcai ablakot – ezt téli fagyban csakúgy megtette, mint májusi forróságban – s figyelte az egymás mellett ballagó két kis alakot, amíg el nem érik a zebrát, és baj nélkül átjutva el nem tűnnek a szeme elől. Akkor nagyot sóhajtott, becsukta az ablakot, az órájára nézett, elégedetten bólintott, és bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a reggeli híreket.

-Tizenöt negyven – lihegte Kasinszky, aki alaposan megdolgozott ezért a pontért. – Innen szép a győzelem.

Az első szervához hosszasan készülődött, erőből akarta megütni, de aztán megijedt, és az utolsó pillanatban visszafogta magát; a hálóban kötött ki. Már remegett a keze az idegességtől. A következőt olyan ívben adta, mint kezdő amatőrök, akik sosem jártak oktatónál. A labda magasra pattant, a tanár úrnak arra is maradt ideje, hogy megnézze, hová üsse, és egy jól kivitelezett tenyeressel Pénzes oldalán, a külső vonal mellé játszotta. A vállalkozó beleütött, de messze kiment.

-Négy kettő – dörzsölte Zárkövy a kezét. – Innen már szép a győzelem.

7.

Sosem gondolta volna, hogy a győzelemnek ilyen kellemes íze van. Alapvetően kudarckerülő volt mindig, és a nagy bukást próbálta elkerülni. Ez általában sikerült is; nem várt sokat, és azt meg is kapta. Nem mintha ez elégedettséggel töltötte volna el, hiszen élt benne a vágyakozás, de ez sosem vált annyira kényszerítő erejűvé, hogy különösebb erőfeszítéseket tegyen.

            -Bravó! – szaladt ki a tanár úr száján, amikor Zárkövy a saját szervája után befutott a hálóhoz, és Kasinszky keresztütését olyan mintaszerűen leröptézte, mint a nagyok a tévében. Még Pénzes is kis híján megtapsolta, de tekintete találkozott Kasinszkyéval, ezért inkább leszegett fejjel visszaballagott a helyére.

            Arra a bizonyos összejövetelre, amikor Somlói Galuskával találkozott, azzal a szilárd elhatározással ment el, hogy most felszed valakit. Mondhatnánk, hogy az ember mindig szilárd elhatározással megy hasonló rendezvényekre, de ez Zárkövyre nem volt igaz. Amióta Zsuzsától elvált, némi tartózkodó beletörődés jellemezte, a „nekem úgyse lesz egy normális párom” hangulata eluralkodott rajta, s valóban, három szerencsétlen, kevéssé örömteli kapcsolata volt azóta. Egyikük a fejéhez is vágta, hogy alkalmatlan a tartós együttlétre, amire azt felelte: „Kettőn áll a vásár”, és azóta is szégyelli ezt a közhelyes, ostoba választ. Ám annak az ostoba libának az elevenére tapinthatott, mert ezen az ártatlan kiszóláson úgy megsértődött, hogy soha többet nem látta.

            Az említett partit egy cég szervezte, hivatalosan „jó hangulatú” rendezvényként hirdették, ahol kiváló emberek beszélgethetnek, táncolhatnak, szórakozhatnak kulturáltan egy pohár bor mellett. Valójában mindenki tudta, hogy facér férfiak és nők próbálnak partnert találni, s a befizetendő, viszonylag borsos ár garantálta, hogy nem pusztán egyéjszakás kalandokat vadászó megbízhatatlan férfiak és lecsúszott, ápolatlan nők fognak részt venni.

            Zárkövy azonnal kiszúrta Dr. Somlyai Boglárkát, akinél néhány hete, szemészeti kezelésen járt, és őszintén megdöbbent, hogy a kedves, közvetlen, csinos doktornőt itt látja viszont. Lám, senkinek sem könnyű, gondolta, továbbá ne ítéljünk elhamarkodottan.

            Nem jelentett gondot számára, hogy ahhoz az asztalhoz telepedjen, amelyiknél a kiszemelt hölgy ült. Miután a társaság néhány közömbös témát körbejárt, Zárkövy, aki eddig nem szólt hozzá, hosszasan Somlyaira nézett, majd jó hangosan azt mondta:

            -Mi már találkoztunk. Maga nézte meg a fenekemet.

            Nem csak az övékénél, hanem a szomszédos asztaloknál is megfagyott a levegő, szúrós tekintetek meredtek rájuk, hiszen ez végtére is egy kulturált rendezvény, ahonnan eddig az ilyen bunkókat távol tartották. Somlyai – mint később megbeszélték – azon töprengett, manapság is illik-e pofont adni ilyenkor. Zárkövy kivárta a hatásszünetet, élvezettel figyelte a doktornő döbbent arcát, majd hozzátette:

            -A szemfenekemet. A vérnyomásom miatt.

            Veszélyes pillanat volt. Ekkor dőlt el, hogy a hölgy valami mogorva, megbántott aggszűz-e, aki emiatt magányos, vagy van humorérzéke, ami megnyitja előtte az ismerkedés és az új kapcsolat lehetőségének kapuját. Somlói Galuska (aki ekkor még nem tudta magáról, hogy ez a neve) elmosolyodott, s még túl is tett Zárkövy várakozásain:

            -Igen, emlékszem. De nem találtam semmi bajt a papillán.

            Amikor kapcsolatuk később még ennél is sokkal bizalmasabbra fordult, az író csak papillaként emlegette Somlói fenekét.

            Az ostrom nem ütközött nehézségekbe. Mivel a jelenlévők célja egyértelmű volt, s mivel kölcsönösen szimpatikusnak találták a másikat, fél óra múltán már kettesben beszélgettek az egyik félreeső asztalnál, miközben kevésbé szerencsés társaik még mindig próbáltak úgy tenni az egyre kínosabbá váló szituációkban, mintha pusztán némi szellemi felfrissülés kedvéért pengették volna le a vacsora árát.

            -Bölcsészkart végeztem – kezdte Zárkövy a curriculum vitae-t. – De sosem tanítottam. Írogattam újságoknak, néha fordítottam, de végeztem fizikai munkát is. Például egy maszek zöldségesnél dolgoztam két nyáron át. Onnan van a kondícióm. – Nevetett, Somlyai Boglárka udvariasan mosolygott. Ő már akkor felismerte az Yvette magazinbeli fényképről, amikor a szemfenekét kellett tanulmányoznia. – Úgy bő tíz éve publikálok rendszeresen, és amióta megvan a rovatom, azóta meg is élek belőle. Kis pezsgőt?

            -Nem, köszönöm, sok lesz.

            -Ez sajnos el is lustítja az embert. Ha meg lehet élni heti két órányi munkából, miért dolgozna az ember? – Ez kicsit nagyképűen hangzott, ráadásul eszébe jutott, hogy a nők biztonságra és szorgalmas férfiakra vágynak, ezért témát váltott. – Megjelent két regényem, de nem sok visszhangja volt.

            -Rosszak voltak? – évődött a nő. Zárkövy legyintett.

            -Nem ezen múlik. Kinyomták pár száz példányban, a kutyának se tűnt fel. Nem vagyok benne semmilyen klikkben, nem írnak, nem beszélnek rólam, nem hívnak a tévébe… Azonkívül nem is elég avantgárdak a könyveim. Semmi különös, én csak hagyományos formában konzervatív témákról írok.

            -Azt hittem, az a szappanopera a magazinban, sikeres.

            Zárkövy közelebb hajolt – milyen kellemes illata van a doktor nőnek! – úgy súgta:

            -Az egy nagy marhaság!

            -Említette, hogy két órát foglalkozik vele hetente…

            -Nem is ér többet.

            -De ebből él, ha jól értettem.

            -Nem én tehetek róla. De… – keresett valami érvet, amivel visszakapaszkodhat a piedesztálra, ahonnan meggondolatlanul leugrott – fordítottam is. Olaszból egy regényt.

            -Tud olaszul?

            -Hát… Nem – nevetett. – Kiadták ugyan, de nem sok köze volt az eredetihez. Voltak részek, amiket meg sem értettem tisztességesen. Például az egyik hőst meghalasztottam, mert szerintem úgy volt logikus.

            -Mit szólt hozzá a kiadó?

            -Semmit. Illett a cselekménybe.

            -És lektor…

            -Lektor? Ugyan! Ezer másik hasonló könyv jelenik meg évente. El is adtak belőle pár százat… Az olaszok meg végképp nem fogják hasonlítgatni, mi jelent meg magyarul. Még a Nobel-díjas Bádogdobból is kihagytak részeket. Ehhez képest az én kis hamisításom… A kommunisták… – Amikor a szót kimondta, aggódva a nőre pillantott; ez volt a második kényes pillanat, ha kiderülnek a doktornő markánsan eltérő politikai nézetei. De Somlói kíváncsian várta a folytatást. – A kommunisták átírták a klasszikusokat is. A Hannibál tanár urat, vagy a Boldog embernek a végét… József Attilának szándékosan hagyták ki versét az összesből… A múltkor az unokahúgom szavalta nekem a Zengő ábécét. Ismeri?

            -Persze. Nekem is van két gyerekem.

            Később Somlyai feltárta az író előtt, hogy az ő szempontjából ez az odavetett megjegyzés volt a kényes pillanat. Zárkövynek el is akadt egy másodpercre a hangja. De erőt vett magán, s mintha mi sem történt volna, folytatta:

            -Szóval, mondja a kislány, hogy „Itt van már a zivatar, jó az Isten, jót akar”. Én meg, amekkora marha vagyok, kijavítom: „Jó az anya, jót akar.”

            -Igen, én is így ismerem.

            -Mert ezt is átírták. Eredetileg az volt, hogy jó az Isten… Nem mintha én vallásos lennék… - tette gyorsan hozzá.

            Zárkövy szárnyalt. Pénzes és Kasinszky döbbenten asszisztáltak az író parádés alakításához.

            -Öt kettő – közölte a tanár úr, és nyelnie kellett. Mégis pezsgőbontás lesz, ha nem is a negyvenedik év örömére. Azon ugyan nem sok ünnepelni való van!

 FOLYTATÁS:

http://www.ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.733