ELSŐ JÁTSZMA

1.

Kasinszky az alapvonalhoz állt, pattogtatta a nála lévő labdákat; az egyiket nem ítélte elég keménynek, és arrébb ütötte. Pénzes érdeklődve figyelte, s közben azon töprengett, vajon a partnere csakugyan észlel-e különbséget ezek között a labdák közt, mert neki például teljesen mindegy volt, melyikkel szervál.

-Kérem azt is! – kiáltotta Kasinszky a tanár úrnak, a dugáshoz használt játékszerre utalva. Nagy átütötte, de majdnem eltalálta a közben a hálóhoz felmerészkedő Pénzest, aki sosem tudta, hová helyezkedjen; ha előre jött, elütötték mellette, ha hátra maradt, nem ért oda a rövidítésre, és a vége mindig az lett, hogy Kasinszky kioktatott vagy veszekedett.

-Nana – intette a vállalkozó Nagyot, miután sikerült eltáncolnia a veszélyes golyó elől. – Ne támadjunk gumilövedékekkel a dolgozóra!

-Ne politizáljunk, uraim! – fegyelmezett Kasinszky, és akkorát ütött, hogy a labda átrepült a nőkhöz. – Bocsánat! – emelte fel a kezét. A vörös hajú visszadobta Zárkövynek egy mosoly kíséretében. Az író zavartan vágott egy grimaszt. – Ez csak próba volt – folytatta Kasinszky. – Most jön az első adogatás. First service.

Erősen megütötte, épp csípte a vonalat, Zárkövy belekanalazott tenyeressel, s noha Pénzes egy wimbledoni bajnok elszántságával várta a hálónál, hogy röptézzen, nem került rá sor, mert a labda elhalt a fogadó térfélen.

-Tizenöt semmi! Menj át a másik oldalra! – Ez Pénzesnek szólt, aki engedelmesen átballagott jobbra, és behúzott nyakkal, a szeme sarkából figyelte Kasinszky újabb adogatását. Ilyenkor nem sok köze volt a játékhoz, csak arra kellett ügyelnie, hogy el ne találják hátulról. Ahhoz képest, amikor még csak kettesben játszottak, és halálra futtatta őt Kasinszky, most igazán szerette ezeket a békés gémeket.

-Kifogtam egy sportos őrültet – panaszkodott Pénzes Zárkövynek, amikor szeptember közepén összefutottak, s túl voltak az első örvendezésen. („Te itt? Nahát!” „Miért, meglep?” „Nem láttuk egymást legalább tíz éve.” „Vagy tizenöt.”) A zuhogó esőben bőrig áztak, de jó kedélyük nem csorbult. – Mondd, tudsz te teniszezni?

-Kicsit – vallotta be Zárkövy.

-Az elég. Az már lényegesen több annál, amit én tudok.

-Akkor miért játszol?

-Ha ebben az országban mindenki csak azt csinálná, amihez ért, nem ennyi munkanélküli volna.

-Bár talán jobb lenne, ha egy kicsit több lenne a munkanélküli.

-Sejtem, kire gondolsz – vigyorgott Pénzes, és akaratlanul hátrébb lépett a rezzenéstelen arcú rendőrökből álló sorfaltól. – Gyere, húzódjunk be oda az árkádok alá, mert itt szarrá ázunk. Szóval – folytatta, amikor egy kis helyet találtak a minisztérium kapuja előtt –, üzleti ügyből kifolyólag teniszezek. Úgy éreztem, egy komoly megrendelés múlik azon, hogy elhitessem ezzel az alakkal, miszerint Agassi hozzám jár leckéket venni.

-És elhitte?

-Hogyne! Nagyon meggyőzően mondtam. Persze, az első alkalommal rögtön kiderült, hogy eltúloztam a képességeimet, de akkor már nem volt visszaút. A pálya kifizetve, hetente egyszer ott a helyem.

S azóta keddenként itt van. Alapvetően élvezné is, ha néha labdához jutna. De míg régen úszott a verejtékben a tizedik perc táján, most alig-alig üt bele egyet.

-Láv gém! – ujjongott Kasinszky, akinek a győzelem akkor is melengette a keblét, ha könnyen érte el. – Bonifác adogat.

2.

Mindig röhögnie kellett, ha valaki per Bonifác beszélt róla. De végtére is így mutatkozott be első alkalommal ennek az önhitt teniszbajnoknak, akiben (úgy érezte) némi megbecsülés is ébredt iránta. A kívülállók úgy képzelik, hogy a művészek sok pénzt keresnek, híresek és ismerik a tévésztárokat meg a politikusokat. Így aztán Zárkövy nem akart rontani az imázsán, ami kétségkívül bekövetkezik, ha elárulja a valódi nevét. A kezdeti tiszteletet aztán valamelyest rontotta, amikor kiderült, milyen szánalmasan amatőr Kasinszkyhoz képest. Persze, attól még lehet jó író, és a tanár úrnál legalábbis ügyesebb. „Arról nem is beszélve, mennyit fejlődtem”, gondolta Zárkövy, elégedetten nyugtázva, hogy mindjárt az első szerva a megfelelő helyen ért földet, s ugyan Kasinszky magabiztosan fogadta, de a tanár úr – brávó, brávó, ritka pillanat – olyan szépen leröptézte, hogy Pénzes a hálónál csak megkövülten figyelte. „Legalább mozdulj rá!”, jött a menetrendszerű bírálat Kasinszkytól, és Zárkövy jó hangosan, kicsit a két nő felé sandítva bemondta: „Tizenöt semmi!”

            Pénzest hidegen hagyta az állás, Kasinszky viszont minden idegszálával győzelemre hajtott, s nem csak a végső vereség, de egy-egy elvesztegetett pont is bőszítette. Az idegesség egyébként a játéka rovására ment, emiatt is bosszantotta őt Zárkövy előszeretettel. Nem kedvelte a sikeres embereket, talán féltékenységből. „Hiszen te is sikeres vagy!”, mondta neki Somlói Galuska őszinte megrökönyödéssel a hangjában, amikor – néhány együtt töltött hét után – rájönni vélt az író rosszkedvének okára. Sikeres?, kérdezhetett volna vissza, de csak hümmögött. Egy elhamarkodott, tönkrement házassággal? Negyven évesen, család nélkül, magányosan? Az Yvette magazinbeli idétlenkedéssel? Ez a marha, itt szemben, ez sikeres. Tele van lóvéval, akkora céges Saabbal jár, hogy ki kell nyitni a sportcentrum másik kapuszárnyát is; olyan nőt akaszt le magának, amilyet akar, és még teniszezni is jobban tud bármelyikőjüknél.

            -Harminc semmi – kiáltotta kéjjel, amikor Pénzes a hálóba vágta a labdát.

            Még a húga is sikeresebb a férjével, a két gyerekével abban a kis kertes házban Érden, amit részben abból a pénzből vettek, amivel Bonifác kártalanította a testvérét az örökölt erzsébetvárosi lakásért. Pedig igazából neki kellett volna kiköltöznie az agglomerációba, mert utálja a várost, ahol semmi dolga. Leélhetné az egész életét ímélben. Jobb is lenne, nem kéne néznie Kasinszkynak azt az önelégült fejét, ahogyan a tenyeressel odavarázsolta a vonal mellé a labdát, hogy szegény tanár úrnak esélye sem maradt.

            A következő szerva felért egy ásszal; Pénzes hozzáért ugyan, de inkább ne tette volna. Az ütője éléről felpattant, és nagy ívben a szomszéd pályára hullott, megzavarva a barna és a vörös hölgy menetét.

            -Bocsika! – emelte fel Pénzes bűnbánóan a kezét.

            -Milyen jól adogatsz – dicsért Kasinszky. – Látod, volt értelme a külön leckéknek.

            -Ja, ja – bólogatott Zárkövy.

Az első alkalom után – mivel képtelen volt beletalálni az adogatóudvarba – Kasinszky barátian azt tanácsolta neki, vegyen néhány leckét. Zárkövynek természetesen esze ágában sem volt tanárhoz fordulni, de azért gyakorolt egy kicsit, ami már érződött is. Mindig a maga feje után ment, senkinek nem tűrte, hogy irányítsa, vagy hogy beleszóljon az életébe. Amióta a szülei meghaltak, nem is akadt ilyen ember. A húga istenítette, az ő szemében minden úgy volt tökéletes, ahogyan Bonifác csinálja. Ha a bátyja megjelent az érdi házban, általában a napszaknak megfelelően bő ebéddel vagy vacsorával várta. (Reggel sosem jött, akkor otthon aludt. Illetve amit ő reggelnek nevezett, akkor tisztességes helyen már ebédet adtak.)

-Negyven harminc – közölte Kasinszky hivatalos hangon. Az író teljes erejéből megütötte a labdát. – Out! Második szerva.

Ez már jó helyre ment, a ritörn azonban úgy pattant meg a salakos pályán kis kiemelkedést képező műanyag vonalon, hogy egyikük sem érhette el.

-Rossz pályát választottunk – állapította meg Nagy László, és Zárkövy megdöbbent, mert szó szerint ezt akarta ő is mondani. Nahát, a tanár úr is? Pedig milyen lelkes bölcsész volt. Mindenki azt gondolta róla, legalábbis emberhalál tapad a kezéhez, hogy az orvosiról átjött magyar-töri szakra. De Zárkövy ezt nem hitte el soha. Nagyot szimplán lököttnek tartotta, és ez a véleménye később sem változott meg. Azon persze sokat csodálkozott, hogy a diákjai nem unják-e halálra az óráit, amint körülményes tudálékossággal elmagyarázza a mohácsi csatamezőn felsorakozó katonai egységek számát és helyzetét. Bizonyára halálra unják. De ez még mindig kisebb kár, mintha vakbél helyett a máját veszi ki a páciensnek.

-Fogorvosnak mentem volna… - jegyezte meg a tanár úr epésen Zárkövy beszólására (Miszerint: „Velünk ellentétben az emberiség nyert azzal, hogy a baleseti sérülteket nem kell ilyen tempóban mentened”), amikor a múlt héten nem mozdult egy rövid labdára, egyszerre elbukva a gémet, a játszmát és a mérkőzést. A szeméből nem sok jót olvasott ki, ezért Zárkövy meg is fogadta, hogy ezentúl még tapintatosabb lesz embertársaihoz, mert sokakban nem fejlődött ki a humorérzék.

Ez persze már korábban is feltűnt neki Naggyal kapcsolatban, és az igazsághoz tartozik, hogy az egyetemen sem voltak különösebben jó viszonyban. Valószínűleg magától soha nem jut eszébe közös sportolásra invitálni, de előtte nem sokkal hívta fel a két teniszpartner után epekedő Pénzes.

-Szerzek magamnak párt, hogyne! – mondta Zárkövy magabiztosan, mert úgy érezte, égés lenne bevallani, hogy neki, a népszerű írónak (kac-kac) nincs egyetlen barátja sem, akit mozgósíthatna. Amikor viszont belebotlott a tanár úrba a postán – a kígyózó sorban bőven jutott idő a beszélgetésre, csak a közéjük keveredett hölgyet kellett előre engedni –, és hosszasan panaszkodtak egymásnak növekvő pocakról („Állítólag 94 centi haskörfogat felett infarktusveszély van…” „Én százkettőt hallottam…” „Az épp határeset…”), mozgáshiányról, az íróból kicsúszott az előkészítetlen mondat: - Volna kedved keddenként egy kis páros teniszre?

Ahogy elhagyta a száját, már azon drukkolt, ne legyen. Nem volt semmi baja sem Naggyal, de a gondolat, hogy hetente két óráig mellette fog körülményeskedni, kissé riasztotta. A tanár úr egy kicsit töprengett, a befizetendő csekkjeit tanulmányozta, mintha onnan várna választ.

-Miért is ne?

-Hát ez remek – nyögte ki Zárkövy, és ekkor szerencsére sorra került.

3.

Kettő null, konstatálta a tanár úr; nem mintha most ismerkedett volna a vereség ízével, hiszen eddig mindig kikaptak, csak az arány volt kérdéses. Negyven tizenötnél azt hitte, nyernek végre egy adogatójátékot. Zárkövy azonban elmélázta.

Főleg azután, hogy olyan szerencsétlenül pattant a labda: „Rossz pályát választottunk…”; természetesen kétértelműnek szánta a megjegyzést, Zárkövy tekintete mégis meglepte. Megrökönyödött? Vagy lesajnálta? Együtt érzett vele? Mi a fenére gondolhatott?

„Vajon azt hiszi, miattam kapunk ki folyton? Ez a marha Kasinszky edzőhöz jár, és többet teniszezik egy év alatt, mint én egész eddigi életemben, a hátralévőt is hozzácsapva. Kérdés, persze, mennyi van még hátra. Így negyvennél erre is kell már gondolni. Balassi negyven évesen halt meg, igaz, egy török ágyúgolyó közbejöttével. Ez a veszély engem aligha fenyeget. Viszont bizonyára nem táplálkozott olyan egészségtelenül, mint én, s nem szorult rá heti két órányi sportolásra, hogy a mozgásszegény életmódján javítson. Petőfi például csak huszonhat évet élt, ha feltételezzük, hogy Barguzinban nem tett hozzá még néhányat. József Attila harminckettőt, mint Csokonai, de Ady megelőzéséhez még két esztendőt ki kellene húzni. Ki hinné, hogy II. Lajos húsz évesen már bele is fulladt a Csele patakba, de ő legalább bekerült a történelembe. Görgey harmincévesen a szabadságharc tábornoka lett, viszont élt még utána több, mint hatvan évet. Malétert negyvenegy évesen végezték ki, ellenben Gerő Ernő kilencven fölött patkolt el. Mi a fenén múlik, hogy meddig él egy ember?”

            Eszébe jutott az apja; lesoványodva, karjában infúzióval, arcán oxigénmaszkkal, tehetetlenül fekszik a kórházi ágyon. A doktor úr. A kiépített, s elárvult praxisával.

            Soha nem merült fel, hogy mást is csinálhatna, mint hogy az apja munkáját folytassa. Idősebb Nagy László már akkor elrendezte csemetéje életét, amikor az még az anyja hasában rugdalódzott. Később ellentmondást nem tűrően irányította a sorsát; bevitte a magánrendelőjébe. Ott gubbasztott kis székén, onnan figyelte az apját. Rettegett a fúró hangjától, hányingere volt a szagoktól, s egyedül az jelentett némi szórakozást, ha az asszisztensnő melltartóját meglátta az áttetsző fehér köpeny alatt. Szép arcú, kedves kis nő volt az asszisztens. Felnőtt fejjel sokat töprengett rajta a tanár úr, vajon a munkakapcsolaton kívül más is összefűzte-e őket. Általában arra jutott, hogy nem. Az apja túlságosan rendszerezett, túlságosan szabályszerű volt ahhoz, hogy megcsalja a feleségét. Nem hűségből vagy szeretetből, hanem kötelességérzetből. Minden betegnek az elérhető legjobb kezelést nyújtani (gondosan megválogatta például, milyen fogtechnikussal dolgozzon együtt); egyszem gyermekének előre biztosítani a teljes életpályát (lakás, iskola, komplett rendelő a hozzátartozó pacientúrával, sőt – s erre ifjabb Nagy akkor döbbent rá, amikor bemutatta otthon Anikót – még élete párjának megválasztásába is bele kívánt szólni); feleségének pedig az anyagi jólétet, nyugodt otthont és házastársi hűséget. Ebbe a képbe egyszerűen nem fért volna bele, hogy a rendelési idő végén elhetyegjen a csinos asszisztenssel.

            A fia életének egyengetése azonban nem volt mindig gond nélkül való. Az ifjabb Nagy ugyanis nem bizonyult annyira tökéletes lénynek, amint azt a doktor úr elképzelte. S bár igen kimódoltan zajlott a gyereknevelés, olykor óhatatlanul becsúsztak hibák. Lacika ügyetlenségeit nehezen viselte, s minél inkább agyagba döngölte gyermekét, az – mint önbeteljesítő jóslat – annál nagyobb százalékban tönkretette, elfelejtette, elrontotta, összetörte, elhagyta vagy összekeverte. Azután várta a szokásos ledorongolást, s nem merte mondani – félt az apjától –, hogy ő ehhez ügyetlen, fáradt, figyelmetlen, nem érdekli. Amit idősebb Nagy elképzelt, annak meg kellett történnie, s ha rosszul történt, annak felelőse volt. Legtöbbször a gyerek, ritkábban az anya, és soha, de soha nem ő, a nagy Nagy.

            Az ifjabbik Lacika nem lázadt, bármit is gondolt magában, némán tűrte a – kétségtelenül jobbító szándéktól vezérelt – szidásokat, s az apjában valószínűleg nem ébredt kétség a fia teljes lojalitását illetően. Összesen kétszer szállt szembe az apai akarattal. Mindkétszer suttyomban, nem nyíltan. Először otthagyta az orvosi egyetemet és átment a bölcsészkarra. Másfél évig tudta megtéveszteni az öreget (nem volt olyan borzasztóan öreg, de már gyerekként is így nevezte magában), akkor véletlenül kiderült, mert blöffölnie kellett néhány professzorral kapcsolatban, akiket az apja ismert. Két hónapig nem beszéltek egymással, ifjabb Nagy fenyegetődzött, hogy elköltözik, de ezt már nem lépte meg. (Hová is költözött, s miből élt volna?) Egy darabig mindenféle művészi ambíciókat dédelgetett. Zárkövyvel is ekkor szövődött az a közvetlenebb viszony, amit Nagy „barátságnak” vélt, noha az íróban nem támadtak ilyen érzések. (Az igazsághoz tartozik, hogy Zárkövynek utoljára az általános iskolában voltak barátai, s Pénzest is inkább tartotta havernek, mint Nagyot.)

            Amikor a postán, sorbanállás közben Zárkövy felvetette neki a közös tenisz lehetőségét, természetesen azonnal el akarta utasítani. Félt a kudarctól, különösen így Zárkövy mellett, aki maga a megtestesült siker, amint kissé őszülő, kissé elhízott, de alapvetően jó képével vigyorog minden héten az ostoba női magazin ostoba oldalán az ostoba írása fölött. Mert – bár erre kínosan nem utalt soha – azért ismerte a népszerű irományt, mivel Anikó („Hiszen ez egy liba!”, mondta rá az idősebb Nagy, miután kikísérte a bemutatást követően) olvasta az Yvette magazint. („No, azért az Yvette a maga módján egész színvonalas…”, dünnyögte egyszer Zárkövy Somlói Galuskának kevés meggyőződéssel, de erről persze Nagy mit sem tudhatott.)

            Szóval, a tömegtől, fáradtságtól, levegőtlenségtől ideges Nagy úgy látta a mögötte álló Zárkövyt, mint elégedett, boldog embert, aki vele egyidős, de nem kifelé tart már az életből, mint ő („Ancsa tizenöt, Lacika tizenegy éves; ha a gyerekek felnőnek, legfeljebb a vidéki kertes ház marad mint cél, akkor meg már úgyis felesleges…”), hanem szinte most kezdi. Zárkövy azt csinálhatja, amit mindig is szeretett volna, senki nem szól bele az életébe, és lazán alapíthat még családot; egy negyvenes férfi manapság…

            Igent mondott. A tenisz… Hm… Úri sport. Néha ütögetett az egyetemen, azóta nyaranta a Balatonon… Egyszer-kétszer…

            Közben elvették Pénzes adogatását. Mint általában.

            -Fej fölül, így… - magyarázta neki Kasinszky, hangjában a visszafojtott feszültség vibrált.

            -Aha… - bólogatott vigyorogva a vállalkozó.

4.

A tanár úr begyűjtötte a labdákat. Pénzes dobálta át, szépen egymás után. Végre egy értelmes alak, gondolta Nagy, aki nem egyszerre zúdítja ide a labdákat, mint Kasinszky szokta; nem lehet elkapni őket, az ember csak ugrabugrál, mint a bakkecske, s végül hátul összegyűlnek a labdák, amiket újra össze kell szedni, tehát semmi értelme nem volt az egésznek.

            Most tehát a tanár úr zsebre tett két labdát, a harmadikat feldobta, és szép nagy ívben átütötte.

            -Out! – kiáltotta Kasinszky, holott a vak is látta, mert jó másfél méterrel az adogatóudvaron kívül ért földet.

            Nagy előszedte a következő labdát, de a zsebéből egyszersmind kirántotta a zsebkendőjét is. Lehajolt érte, szertartásosan összehajtotta, és visszarakta. Utána háromszor lepattintotta, majd szervált.

            -Out! Semmi tizenöt – hallotta Kasinszky hivatalos hangját, mintha a wimbledoni döntőn volna vezetőbíró. Azután gyors egymásutánban átdobálta a labdákat. Nagy először az egyikért nyúlt, de aztán röpült a másik is, feléje kapott, végül mindkettőt elvétette. Hátrabandukolt a sátor tövébe, felszedte az átnedvesedett golyókat, és az alapvonalhoz sétált. Kerülte a többiek tekintetét; kissé szégyellte az ügyetlenségét. Most nagyon óvatosan adogatott. Jó helyre ment, igaz, nem volt erős, de Pénzes nem is mozdult rá. Ász! Kasinszky nem veszekedett, és Zárkövy annyit se mondott: mukk! A tanár úr az arcukat kutatta; mindannyian ugyanabba az irányba, a szomszéd pálya felé bámultak. A vörös hajú nő ugyanis levetette a melegítőjét, és egy vékony pántú, ujjatlan trikóban játszott. Ahogy karját a feje fölé emelte, kilátszott sötét bőrétől elütően fehér melle, ez babonázta meg a társaságot. Érezhette magán a mohó férfitekinteteteket, mert indokolatlan ügyetlenséggel a hálóba küldött egy könnyű labdát.

            -Megnéztem az iwiwen az óvodáskori szerelmemet – szólalt meg váratlanul Zárkövy, amire mindannyian összerezzentek.

            -Az óvodáskori szerelmed? – csodálkozott a tanár úr, akit sértett, hogy senki sem emlékezett meg iménti védhetetlen szervájáról, noha látniuk kellett, hiszen engedelmesen felálltak a következő adogatáshoz, és Kasinszky a fogai között el is dörmögte: „Tizenöt mind.”

            -Én az óvodában túl keserűnek találtam a kakaót meg a tejeskávét – kapcsolódott be Pénzes.

            -Aranyos kislány volt, két nagy szőke copffal – folytatta Zárkövy.

            -Nagyon rossz evő voltam – folytatta a vállalkozó –, ezért aggódó szüleim minden reggel egy szalvétába kis cukrot csomagoltak, amit beleönthettem a bögrémbe.

            -Most meg egy középkorú mamszli.

            Pénzes közben bejött a hálóhoz, s ott állt az írótól három méterre.

            -Tudtad, hogy az iwiwet a titkosszolgálat működteti? – kérdezte. – Így gyűjtenek mindenkiről információkat. A sok hülye meg önként megad magáról mindent.

            -Persze – vigyorgott Zárkövy. – Ezt mindenki tudja.

            -Ugyan már! – kiáltott rájuk Kasinszky idegesen, aki az internetre harminchét fotót tett fel magáról, amelyek különböző helyeken – nyaralás a tengerparton, síelés az Alpokban, a menedzser lap-topja előtt ül és dolgozik – és legalább öt különböző hölggyel ábrázolták őt. – Nem paranoiások egy kicsit az urak?

            Nem kapott választ, de közben a tanár úr szervált; Kasinszky fogadta, Zárkövy nem érte el, de Nagy jó erős tenyeressel elütötte a rövid oldalon. Pénzes felemelte a kezét, de esélye sem volt.

            -Fáj a vállam – szólt panaszosan, mielőtt Kasinszky mondhatna valamit; látványosan masszírozni is kezdte, még az ütőt is a két lába közé fogta addig.

            A tanár úr nem emlékezett óvodáskori szerelemre. Iskoláskorira sem. A gimnáziumban ugyan volt egy lány, akit két évig messziről csodált, de összesen kétszer beszélt vele. Először például akkor, amikor az imádottja a kapuban elhelyezett ügyeletes széken üldögélt reggel nyolckor, s a lihegve beeső Nagy Laci kérdésére „Becsöngettek már?” azt felelte sokat sejtetően: „Hát már elég rég…”

            A bombázókat messzire elkerülte, olyasmibe bele se fogott volna. Igazából máig nem emésztette meg azt sem, hogy egy olyan jó nő, mint Anikó, hozzáment feleségül.

            -Harminc egyenlő – dünnyögte mellette az író.

            Az évfolyamtársakkal mentek el kirándulni, de csatlakoztak hozzájuk távolabbi ismerősök, barátok is. Lehettek talán huszonöt-harmincan. Valamelyik nagyszájú fickó felmászott egy sziklára, s onnan hergelte a bölcsészeket. Nagy – aki pedig valójában soha nem érezte magát idevalónak, hiszen magzat kora óta fogorvosnak készült – védendő a mundér becsületét, szintén felkapaszkodott. Egy fránya kavics azonban kifordult a lába alól, megcsúszott, és öt-hat méterről lezuhant a fűbe. Hanyatt feküdt, talán az eszméletét is elveszítette. Amikor kinyitotta a szemét, Anikó hajolt föléje aggódva, és ennek a gyönyörű, ismeretlen lánynak a megkönnyebbült mosolya volt az első, amit megpillantott. „Túlélte…”, szólt, s a pillantásuk találkozott. A kirándulás hátralévő részét már együtt tették meg. Anikó sűrűn kérdezgette: „Nem szédülsz? Hányat mutatok?”, s ő ilyenkor szertartásosan a tarkójára szorította a kezét, kissé elsápadt; „De, talán egy kicsit!”, vagy hunyorogva a lány ujjaira pillantott: „Hármat?”.

            -Mi az az iwiw? – kérdezte a tanár úr, miután szórakozottan Kasinszky pontos elütése után pillantott, s ha nem utálja annyira a menedzsert, még csettint is, hogy ez igen!

            -Ez meg hogy jutott eszedbe? – emelte meg Zárkövy a hangját, tőle szokatlan indulattal. Mindig vigyázott, hogy ne veszekedjen a tanár úrral, aki ebből rájöhetne, hogy valójában mennyire nem szíveli őt.

            -Az előbb beszéltetek róla – mondta kissé megütközve Nagy, mert az író nem szokott ilyen durván ráförmedni.

            -Emiatt nem mozdultál a labdára?

            -Előny a fogadónál! – kiáltotta Kasinszky, s hangjában türelmetlenséggel vegyes izgalom remegett; szerette volna már begyűjteni ezt a gémet is.

            -Azt hittem, az iwiw valami számítógépes program – szólt Nagy. – Nem értettem, hogyan kapcsolódnak hozzá régi szerelmek.

            -Az iwiw ilyen internetes izé. Felteheted a képedet a netre, bárki megbámulhat, s elolvashatja az adatlapodat. Te nem vagy fönn?

            -Én csak ímélezésre használom a gépet. Nem régi szerelmek keresésére.

            Pedig, gondolta Zárkövy, ez a legizgalmasabb. A múltkor megnézte Zsuzsát is. Tizenöt éve nem látta. Az adatlapján az állt: elvált; és az író azóta ezen gyötrődött (na, ez így túlzás, csak most jutott eszébe, a tanár úr ostoba megjegyzésének hála), vajon ez az „elvált” még rá vonatkozik, vagy azóta elfogyasztott egy újabb férjet. Persze, a megfogalmazás csalóka, mert Zsuzsára nem illett, hogy „fogyasztaná” a férfiakat. Igaz, mindig több udvarlója akadt, mint amennyivel egészséges erkölcsű nő kapcsolatot létesít, de ez nem tette sem elbizakodottá, sem aljassá, sem hűtlenné. Csak a kitartásának ártott. No, ez természetesen Zárkövy szempontjából látszik így, Zsuzsa biztos úgy meséli ismerőseinek (ha meséli egyáltalán), hogy a férfi hibájából bomlott fel a házasság. („Túl fiatalok voltunk!”; ez a politikailag korrekt verzió.)

            A feleségét az irodalomnak köszönhette, tehát munkahelyi ártalomként is felfogható.

Hosszú idő után rászánta magát, hogy a teljesen eredménytelen postai küldözgetés helyett egyszer személyesen bevigye az írását; a New York palotában akkor még különböző szerkesztőségek székeltek, s némi tanakodás után (vajon tematikailag hová sorolja a novellát) az irodalmi laphoz nyitott be, ahol két egymásba nyíló szobában végtelenül unott emberek üldögéltek, s csak azért nem hányták le őt – Zárkövy így gondolta –, mert még erre sem méltatták. A helyiségben álldogált – súlypontját bal lábára helyezve, s emiatt kicsit megdőlt hajó benyomását keltve – egy valószerűtlenül nagydarab, szakállas férfi, szája szegletében ironikus mosollyal. Úgy nézett ki, mint Piedone, aki gengszterek helyett tévedésből a semmivel sem veszélytelenebb, de a testi erő fitogtatására kevésbé rászoruló literátorok közé keveredett. Noha korpuszával uralta a teret, Zárkövy – akit ekkor még ennél lényegesen köznapibb néven hívtak – érezte, hogy alig bennfentesebb nála. Egyszerre hagyták el a szobát, s a lépcsőházban mackós, kissé bicegő járásával a fiatal író mellé szegődött.

            -Novellát hoztál nekik? – kérdezte barátságosan.

            -Igen – vakkantotta Zárkövy barátságtalanul.

            -Nem fogják közölni.

            -Nem? – kérdezett vissza élesen.

            -Nem. El se fogják olvasni.

            -Miért?

            Az idegen vállat vont.

            -Szerintem sosem olvasnak el semmit. Pláne, ha valaki így beesik az utcáról.

            -Egyszer mindenki az utcáról esik be – ellenkezett Zárkövy.

            -A publikálás és a minőség között minimális összefüggés van – vont vállat a férfi.

            -Maga író?

            -Tegezz nyugodtan!

            -Te író vagy? – ismételte meg konokul.

            -Az én novelláimat le szokták hozni. De azt se olvassák el.

            Amíg kiértek a Blahára, újdonsült ismerőse felvázolta a kialakítandó kapcsolatokat, amikre egy írónak szüksége van, ha publikálni akar a lapokban. A könyvvel persze egészen más a helyzet. Az még ennél is bizonytalanabb, s egy-egy elfogadott könyv megjelenése is olykor a távoli, bizonytalan jövőbe tolódik ki.

            -Akad olyan idősebb szerző, aki tréfásan azt szokta mondani, hogy már a poszthumusz műveit írja.

            -És jó ez a sok pofavizit? – akadékoskodott Zárkövy.

            -Erőt veszünk magunkon – jelent meg újra a huncut mosoly a férfi arcán. – Az írás alapvetően individuális műfaj. Írni csak egymagadban tudsz, és egyáltalán nem vagy kíváncsi a többiek írásaira. De úgy kell tenni, mintha kíváncsi lennél, akkor ők is úgy tesznek, mintha kíváncsiak lennének a tiédre.

            Segítendő ifjú pályatársát, a középkorú író egyszer meghívta a lakására Zárkövyt, amikor szerkesztők, írók és más irodalom közeli alakok vendégeskedtek ott. Ebből az alkalomból ismerkedett meg Bonifác Zsuzsával, a házigazda egyetemista lányával, s a későbbiekben mind lelkesebben vett részt ezeken az összejöveteleken, egészen a lánykérésig.

            Az örömszülőknél nem aratott osztatlan sikert a két zsenge fiatal egybekelése, egyedül az író bátorította őket, időnként ilyen jövőbelátó útmutatásokkal látva el az ifjakat:

            -Milyen szerencsések vagytok, hogy most jártok egyetemre – szólt 1989-90 táján, fél szemmel továbbra is a televíziót figyelve, s gyermeki örömmel kapcsolgatva a műholdas csatornák között. – Ebben a zűrzavaros, kiszámíthatatlan helyzetben a legjobb még dekkolni. Aztán majd letisztul, kiléptek az életbe, ahol egy normális polgári demokrácia vesz körül, működő gazdasággal, viszonylagos jóléttel, szabadsággal…

            -Ezt elérhetted volna… - jegyezte meg diszkréten a tanár úr, és Zárkövy bűnbánóan bólintott; csakugyan elbambult. – Nem csak én nem mozdulok a labdákra – tette még hozzá, s az író csodálkozva állapította meg, micsoda lelkivilága van ennek a Nagynak, az ember nem is hinné.

            -Hogy is állunk? – kérdezte Zárkövy a háló túloldalán álló Kasinszkytől, hogy egy kis örömet szerezzen neki.

            -Három egy – közölte komolyan a menedzser.

FOLYTATÁS:

http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.730