18.
EGY AMATŐR TENISZMÉRKŐZÉS.
ELSŐSORBAN NEGYVENES FÉRFIAKNAK.
ÉS BÁRKI MÁSNAK.
(A könyv megrendelhető 1000 Ft+postaköltségért: -Email-)
UNGVÁRY ZSOLT: MECCSLABDA (NEGYVEN SEMMI) - REGÉNY FOLYTATÁSOKBAN.
1. RÉSZ
BEMELEGÍTÉS
1.
Becsukódott mögöttük az ajtó.
Az enyhe őszi idő miatt mindketten rövid ujjú inget viseltek. Szorosan egymás mellett álltak, alig bírtak mozdulni. A tanár ezúttal, kivételesen, jókora táskát szorongatott a bal kezében. Mivel jobbjában tartotta a teniszütőt, társára várt a feladat, hogy a nyomás kiegyenlítődésekor kinyissa a belső ajtót.
-Vicces, hogy így kell bezsilipelni – mondta Zárkövy, az író.
-Szerencse, hogy csak ketten vagyunk.
-Hárman is elférnénk. No persze… - Szertartásosan megpaskolta a hasát. Az utóbbi időben felszedett vagy öt kilót. Talán a rendszeres sportolás segít. Megnyomta az ajtót; huzat támadt, aztán szinte beestek a salakra. Párás, nehéz levegő fogadta őket a fehér műanyag kupola alatt. A pályájukon még játszottak.
-Bocs, utolsó gém – szólt ki nekik a nagydarab, ötvenes férfi; fehér meze csatakosra izzadva tapadt kövér testére.
-Csak nyugodtan – intett nagyvonalúan Zárkövy. Lepakolta holmiját a pad szélére, s végzett néhány törzskörzést.
A tanár odahúzott mellé egy műanyag széket, arra tette le óvatosan a táskáját.
-Hoztál egy komplett tartalék-felszerelést? – vigyorgott rá Zárkövy. – Vagy egy csereember bújt el benne, mint Kempelen Farkas sakkozógépében?
Nagy László a vállát vonogatta. Valami poénnal válaszolhatott volna a csereemberre, de ebből ő csak rosszul jöhet ki. („Rámférne…”, vagyis olyan béna vagyok. „Nincs rá szükségem!”, ez meg nagyképű.) A táska tartalmára egyébként sem szeretné ráirányítani a figyelmet. Majd a végén.
Zárkövy bemelegítés gyanánt most páros lábon ugrált, a légzése felgyorsult. Már nem érezte a kellemetlen, meghatározhatatlan szagot. Amióta ide járnak – bő egy hónapja –, mindig ugyanaz a büdös fogadja, ha belép. De gyorsan megszokja. Az ember mindent megszokik.
Nyílt, majd csattant az ajtó. A szomszéd pályára érkezett a két nő. A barna és a vörös. Eddig sosem vettek tudomást a férfiakról, a köszönést sem viszonozták. Mint két ufó a földlakók között. Leszálltak ide, egy órát ütögettek, majd elröpültek.
Zárkövy a saját meccsük közben, ha állt a játék – ami nem volt ritka eset – figyelte, ahogy a hölgyek teniszeznek. Nem ütöttek olyan keményeket, mint például Kasinszky, de olykor egészen belefeledkezett szép, szabályos alapvonaljátékukba.
-Melyik pályán játszol? – szólt rá ilyenkor Nagy némi elégtétellel a hangjában, hogy Zárkövy miatt hibáztak.
-Néha magam sem tudom – vallotta be férfiasan.
Míg a tanár átcserélte az ingét egy pólóra, és kifűzte a félcipőjét, addig Zárkövy, az író, rövid sprintekkel szórakoztatta magát a másik pályától elválasztó háló mentén.
Közben véget ért az előző mérkőzés. Az izzadt ötvenes férfi és társa az odakészített célszerszámmal eltüntették a meccs közben keletkezett egyenetlenségeket. Újra sima lett a pálya. Jöhetnek a következők.
Valahogyan átpattant egy labda a nőktől. Zárkövy érte szökdécselt, és a hálóhoz vitte. A vörös odajött, és barátságosan rámosolygott.
2.
A vörös hajú számára a tenisz az önmagáról kialakított kép fontos része volt. Felelősségteljes, eredményes és hatékony munkát végzett. Modern nőként természetesen épp úgy tisztában volt az Internet használatával, mint a bankkártyák kusza világával, az autótípusokkal és lízingelési lehetőségeivel. Amikor régi barátnője tavaly nyáron felhívta, nem volna-e kedve hetente egy órát teniszezni, úgy érezte, ez a sors keze. Hiszen éppen valami ilyesmi hiányzott a teljes élethez. Munka; megvan. Kocsi; megvan. Kutya helyett egyelőre aranyhörcsög, mert sétáltatni nincs idő. És a fitt, sportos üzletasszony kiteljesedése: a teniszparti. Egyetemistaként sokat játszottak, de az egyszerű időtöltés volt. Kimentette hát magát, beiratkozott egy edzőhöz, s amikor úgy ítélte meg, kielégítően megy, visszahívta a barátnőjét: mehet a parti. Addigra azonban a másik új partnert talált, a vörös hölgy tehát elővette névjegykártyákat rejtő dossziéját, és hosszas keresgélés után megtalálta az ideális ellenfelet, akit az egyetemről ismert. Ügyes, de nem túlzottan; helyeske, de nem szép; csendes, de nem ostoba. Fel is hívta, s bár a költségek miatt eleinte elzárkózónak tűnt, idén szeptemberre összejött a program.
A barnát meglepetésként érte hajdani évfolyamtársa jelentkezése. Őszintén szólva először azt sem tudta, ki az. De az ötlet tetszett; mostanában többször gondolt rá, hogy nem ártana kicsit lefogyni. A férje persze kedves, már-már becéző megjegyzései bizonyos testtájainak méretbeli kiterjedéséről tűnhettek udvarlásnak, sőt akár a csodálat megnyilatkozásainak is, ő azonban pontosan tudta, hogy nem árt egy kicsit javítani a formáján. A diéta és a kegyetlen fogyókúrák épp annyira idegenek voltak tőle, mint amennyire kedvelte a mozgást, a sportot.
A partik várakozáson felül jól sikerültek. A játék kitűnően ment, s a teniszezés októberben kibővült egy izgalmas találgatósdival is: vajon a szomszéd pályán szerencsétlenkedő két középkorú férfihoz újonnan csatlakozott két szerencsétlenkedő középkorú férfi egyike, az őszes, pocakos, de azért tulajdonképpen vonzó fickó nem azonos-e Zárkövy Bonifáccal, akinek kacagtatóan frappáns folytatásos családregényét mindketten olvasni szokták az Yvette című női magazinban, amelyet a vörös üzletasszony épp oly lelkesedéssel forgatott, mint a háromgyermekes barna anyuka.
-Meg kellene kérdezni – tanakodott múlt héten térfélcserénél a vörös.
-Azt hiszi, ki akarunk vele kezdeni.
-Ugyan! Ha nem ő az, akkor egyszerűen és hűvösen biccentünk, és folytatjuk az ütögetést. Ha pedig ő az, akkor biztosan hozzá van szokva az ilyesmihez, és nem tartja tolakodásnak. És végtére is… - tette hozzá eltöprengve. – Legfeljebb annak tartja.
Lélekben egész héten készültek az akcióra; a lehetőség már a legelején adódott. Zárkövy félrevonulva melegített; hallatlanul komikus, amint egy negyvenes férfi rövid gatyában, szőrös lábszárral és rengő pocakkal ugrabugrál. A barna „véletlenül” átütötte a két méter magas elválasztó háló fölött a labdát. Szerencsére a férfi észrevette, és érte ment. Az előzetes megbeszélés értelmében a vörös vette fel a kapcsolatot.
-Köszönöm.
-Igazán nincs mit. Előfordul. Mi is átütjük néha.
-Igen, előfordul. – Kivárt, átvette a labdát, és a zsebébe tette. – Bocsásson meg, de olyan ismerős…
-Nem csoda, másfél hónapja hetente egyszer látjuk egymást. Már így, profilból, a labdamenetek között. Ha áll a játék.
-Nem, nem, máshonnan. Úgy emlékeztet… Megvan! Zárkövy Bonifác.
-Na ne mondja – mosolyodott el Zárkövy. – Hol találkoztunk?
-Nem találkoztunk. Az újságban a fotója… Az Yvette magazin.
Közben odalépett a barna is, aki „nem értette”, mi történik. Csatlakozott a végszóhoz:
-„Jó kis lap az Yvette, ha péntek van, ki vett?” – szavalta a szlogent.
-Ja, az Yvette – bólogatott Zárkövy, s mintha csalódás tükröződött volna az arcán. – Igen, szoktam bele írni.
-Szokott? – hördült fel a vörös. – Minden héten azzal kezdem.
-Úgy is lehetne ejteni – tanakodott félhangosan a barna -, hogy I-vet-te, s akkor az lenne a rím, hogy „ki vette”. Úgy is értelmes.
-Látják, ilyen szép nyelv a magyar… Tényleg felismertek a képről?
-Igen, bár…
-Az életben idősebbnek tűnik – fejezte be a vörös a társa mondatát. – Talán az ősz haj miatt. A lapban régebbi a fotó, igaz?
-Bizony, már legalább egy éves. Vagy kettő… Bocsánat, úgy látom szabad a pályánk…
3.
-Na, üsd már! – szólt Zárkövy türelmetlenül és durván a tanár úrra, aki épp a lábfejét próbálta megérinteni a hátsó combizmok bemelegítése céljából. A múltkor nagyon csúnyán meghúzódott egy hirtelen sprintnél, ráadásul a pontot is elveszítették. „Be kéne rendesen melegíteni…”, jegyezte meg akkor Zárkövy bosszúsan, mert ő adogatott, és kis híján sikerült hozniuk a gémet.
Nagy feltekintett, és dühösen belevágott a labdába; fusson az író úr, ha olyan sürgős neki. Zárkövynek nem volt sürgős, csak szerette volna néhány erőteljes csapással levezetni a hirtelen felgyűlt feszültséget. Mindjárt az elsővel el is találta a mennyezetként föléjük boruló műanyag tetőt.
Az ősz haj teszi… Jó, hogy nem mondták, milyen dagadt. A fotón persze úgy néz ki, mint Alain Delon fénykorában. Mi? Hát hány évesek ezek a nők? Somlói Galuskánál idősebbek, az nem vitás. Első pillanatban még azt hitte, ki akarnak vele kezdeni. Hetek óta figyelik sudár termetét, látványos játékát, már-már erotikus szökdeléseit, karján a kidagadó izmokat egy-egy erőteljes tenyeresnél… Nem, ezek a libák csak az újság miatt… Azt hinné az ember, ilyen ostoba magazinokat csak egészen egyszerű nők olvasnak. Persze, egészen egyszerű emberek semmit sem olvasnak.
Meg aztán hiába is próbáltak volna kikezdeni vele. Neki ott van Somlói Galuska, aki igazán vonzó, helyes teremtés, néha nem is érti, miért hagyta el a férje; talán azt a két kölköt nem bírta elviselni, ami olykor Zárkövynek is nehezére esik, de Galuska szerint a gyerekek attól ilyen zakkantak, mert csonkacsaládban kell felnőniük. Zárkövy nem jegyezte meg, hogy ebben az esetben kár őket rászabadítani a világra, s – különösen olyankor, ha tervezett közös programjuk legkellemesebb része meghiúsult a gyerekek aktív jelenléte miatt – írói fantáziájával elképzelte azokat a helyzeteket, amelyekről az újságok már csak úgy számolnak be: „lemészárolta a gyermekeket, asszonyát, majd önmagával is végzett”. „Pedig milyen kedves, szelíd embernek látszott, vallották meggyőződéssel a szomszédok.”
Jövő nyáron egyébként egészen biztosan el tudnak menni kettesben nyaralni, mert az ex-férj – aki eddig a tartásdíj rendszertelen elküldésére korlátozta kapcsolatát leszármazottaival – előkerült, és megígérte, hogy nyáron bevállal két hetet. A nyár azonban oly messze van, gondolta Zárkövy, hogy addig a gyerekek megnőnek annyira, hogy magukban is ellegyenek, míg anyjuk a szeretőjével a tengerben hancúrozik.
Az asszonynak persze épp úgy volt normális, anyakönyvezett neve (Somlyai Boglárka), mint Zárkövy Bonifácnak, aki ezt a hangzatos írói álnevet akkor választotta, midőn megpillantotta a saját nevét egy olyan novella fölé írva, amihez semmi köze sem volt. Noha számtalan író bukkan fel és tűnik el a homályban, ez az átkozott drusza nem átallott újabb és újabb publikációkkal jelentkezni, sőt kiderült, hogy egy fényképészt is ugyanígy hívnak. Az utolsó lökést az adta, amikor kedvenc csapata bajnoki mérkőzésén a játékosok bemutatása során a vidékről szerződtetett fiatal tehetség is az ő nevét viselte.
Néhány cikke alá még szüleitől rámaradt családi és utónevét írta, de amikor egy regénypályázaton nyert, és kiadták a könyvét, elszánta magát a változtatásra. Valamelyik templom bejáratánál figyelt fel az adott település plébánosait megörökítő márványtáblán a sokszáz éve halott Zárkövy Bonifác nevére. „Nem fogtok többet összekeverni posztmodern nyikhajokkal és kétballábas középcsatárokkal!”, rikkantotta a keresztelőt követően, ami abból állt, hogy a korrektúrához kapott nyomtatványon lendületes vonallal áthúzta a szerző nevét. Később a kiadó lelkesen nyilatkozta egy újságnak, hogy sokféle javítást látott már kéziratokon, de azt most először, hogy a tördelés és a nyomdai munka elindítása között megváltozzék az író.
Zárkövy közben bosszúsan figyelte a tanár urat, aki ahelyett, hogy összegyűjtené a szétütött labdákat, visszament a táskájához. Óvatosan leemelte a székről, és letette a földre.
-Ne babusgasd már annyit, nem…
Kis híján valami szexuális töltetű trágárságot mondott, de hirtelen a két nőre pillantott. Nem mintha szégyellte volna magát, de mégse vigyék hírét, hogy az Yvette magazin közkedvelt házi szerzője obszcén dolgokat üvöltözik két olvasó füle hallatára. A népszerűség átka; vigyáznia kell a szájára.
-Gyere, üssünk néhány rövidet, úgy könnyebben belelendülünk!
Az adogatóudvarba álltak, és mesterségesen visszafogottan pötyögtek, ahogy a profiktól látták. Egyikük sem mondta, hogy szerinte marhaság, és inkább vonuljanak vissza az alapvonalra, ahonnan jó egészségeseket lehet belecsapni a labdába.
-Azt kérdezte az unokahúgom – szólalt meg Zárkövy két röpte között –, miért az a neve Jézusnak, hogy dicsértessék.
-Tessék? – hökkent meg Nagy, és el sem találta a kis sárga labdát. Szomorúan pillantott utána, amint három, egyre laposabb pattanást követően kigurul a pálya szélére, és megáll abban a kicsi árokban, ahová a buborékban képződött, s a műanyagon lecsapódó pára kis erecskékben lefut. (Vizes lesz, gondolta. Zárkövy labdája.)
-Azt énekli evés előtt, hogy… - dúdolt, de az eleje nem jutott eszébe, csak onnan folytatta: - Adjad, Uram, hogy jól essék, Jézus neve, Jézus neve dicsértessék. Érted: Jézus neve dicsértessék. Azt kérdezi, miért az a neve Jézusnak, hogy dicsértessék. Logikus kérdés. Hagyd csak, van nálam még labda.
Milyen furcsa, őket nem nevelték vallásosnak, a húgát sem. De a sógora hívő, a gyerek katolikus óvodába jár, és ilyeneket énekel. Pedig, meglátása szerint, a házasságokban inkább a nő a domináns. A húgáéknál nem. Legalábbis ebben. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a húga, amint három évesen, letolt bugyival áll a szoba közepén, és visít, hogy pisilnie kell, de nem mer kimenni, mert Pista (ez volt Zárkövy Bonifác valódi neve, szigorúan közeli családtagok és régi ismerősök számára), mert Pista azt mondta, három fejű sárkány van a vécében, aki leharapja a fütyijét annak, aki odamegy. „Hiszen neked nincs is fütyid!”, mondta az apja, felpillantva az újságból. „Kísérj ki!”, sírta a kislány. „Majd innen nézlek!”, biztosította az apa, de nem nézte, mert azonnal visszabújt a lepedőnyi lapok mögé. „Gyere, én kikísérlek!”, szánta meg az anyjuk, abbahagyta a vasalást, kézenfogta a lányát és vetett egy-egy szemrehányó pillantást a hímek felé.
-Szerinted egy házasságban mindig a nők a dominánsak? – kérdezte Zárkövy.
Nagy leeresztette az ütőjét, mert azt hitte, a barátja választ vár.
4.
Nagy László már átöltözött, de még nem volt ereje magára hagyni a táskát, amiben az üveg pezsgő és a poharak lapultak. A szék jó helynek látszott, de mi van, ha leesik? Igaz, olyan szépen belesimul, hogy legfeljebb egy földrengés röpíthetné ki, s akkor igazán mellékessé válna, mi történik a születésnapi pezsgővel. Ha letenné a földre, onnan már kétségtelenül nem eshetne tovább, de mi van, ha belerúgnak. Megérkezik Kasinszky a sehová sem pillantó, mindenen átgázoló lendületével, belebotlik, csúnyán káromkodik, „Kié ez a rohadt táska itt az útban?”, belerúg, a pezsgősüveg felrobban. „Mi az, terrorveszély?”, jegyzi meg Zárkövy kajánul, összevigyorognak Pénzessel, a vállalkozóval, akivel ilyen kérdésekben remekül megértik egymást. Kasinszky közben kinyitja a táskát, amiben tocsog a pezsgőlé; beleszagol, és ez a Kasinszky olyan, hogy erről mindjárt megmondja, milyen fajtájú és minőségű szeszesital ömlött ki. „Ünnepelünk?”, kérdi vigyorogva. Mindenki a tanár úrra néz, hiszen övé a táska, mi a fenéért hozott pezsgőt, amikor idáig egy pohár vízzel sem kínálta a játékostársakat soha. „Ma van a születésnapom”, mondja zavartan. „Na ne! Hanyadik?” „Negyven”, nyögi ki, s a pokolba kívánja az egész pezsgőt.
Nem, ez így semmiképpen sem jó, a táska tehát nem kerülhet a földre, ahol Kasinszky belebotlana. Maradjon a széken.
A tanár tekintete közben Zárkövyre téved, ő is mostanában töltheti be a negyvenet, hiszen évfolyamtársak voltak a bölcsészkaron. De nem látszik annyinak… Most is, amíg bemelegít, leáll enyelegni a nőkkel. Egyszerre kettővel. Nem mintha különösebben bombázók lennének. Anikó sokkal szebb náluk, jó, persze, rajta is fog az idő. Öregecskedik… Nana, nem politizálunk! Anikó is negyven felé közeledik, mégse lehet húszéves felesége. Vagy olyan topmodell, mint az, akire az utóbbi napokban figyelt fel az óriásplakátokon. Fürdőruhában, bronzbarnára sült gyönyörű testtel. Jellemző, hogy fogalma sincs arról, mi a túrót reklámozhatott. Mindenesetre azt vette észre, már vadássza ezeket a plakátokat. Amelyikről konkrétan tudta, hol van kihelyezve, azt sosem hagyta ki. Megállt előtte, megbámulta; a busz ablakán akkor nézett ki, amikor odaértek; a metró peronon is aszerint választott pozíciót, ahol az ominózus kép volt. Aztán leszedték, más reklámra cserélték a posztereket; Nagy sértetten kereste még pár napig a városban, míg beletörődött. Vajon kiknek jutnak ezek a bombázók, tűnődött. Hiszen ezek is hús-vér nők, van valahol egy férjük, szeretőjük, barátjuk… Egy ilyennek ki a szeretője?
-Jöhettek, végeztünk – szólt rá a nagydarab, kövér ötvenes férfi, kifelé tartva.
-Szervusztok, egészségetekre – köszönt Nagy. Milyen hülyeség, itt mindenki mindenkivel tegeződik. Leszámítva ezt a két hölgyikét, mert ezek eddig egyáltalán nem voltak hajlandók kommunikálni. Vajon Zárkövy mivel vette le őket a lábukról? Úgy bazsalyognak rá, mint a tejbetök. Libák!
Lehajolt, végzett néhány esetlen gimnasztikai gyakorlatot.
-Na, üsd már! – hallotta az író türelmetlen, agresszív kiáltását. A fene a dolgod! Eddig enyelegsz a két muffal, ha eluntad, jöjjön az újabb élvezet. Hedonista! Ennek könnyű! Biztos minden héten másik nője van. Ahelyett, hogy megtanulna normálisan teniszezni. Még szerencse, hogy innen nem tud kirepülni a labda.
Ahogy Zárkövy szerencsétlen mozdulatának következményét figyelte, tekintete ismét a táskára esett. „Mintha lelógna a széle… Mégis inkább lerakom.”
-Gyere, üssünk néhány rövidet, úgy könnyebben belelendülünk!
Marhaság, meccs közben az ember nem ilyen visszafogottan pötyög. De ez is része a bemelegítésnek. Így szokták csinálni, hát legyen. Az már nem tartozik hozzá szervesen, csak Zárkövy lényének a része, hogy közben szürreális beszélgetést kell folytatni.
Annyi kis öröme volt azért közben a tanár úrnak, hogy Zárkövy labdája begurult egy tócsába, ahol rövidesen használhatatlanná hízik a víztől.
A „hízik”-ról újra visszakalandozott a fürdőruhás topmodellhez; mennyi energiába kerülhet ilyen tökéletesen karban tartania a testét. Anikó is csinos, hogyne, a korához képest különösen. Képest. Na de…
-Szerinted egy házasságban mindig a nők a dominánsak? – kérdezte Zárkövy. Nagy leeresztette az ütőjét, mert azt hitte, a másik komoly választ vár.
Ekkor csattant mögöttük az ajtó. Odanéztek. Egy ufó állt a bejáratnál.
5.
Pénzes Róbertnek nem volt szíve levetni a motorozáshoz húzott bőrdzsekit és nadrágot (mégse vonulhat végig meztelenül a salakos ösvényen, a teniszpályák fölé boruló hatalmas „buborékok” között!); a bukósisakot levehette volna, ez kétségtelen, de a hatás így erősebb, mert amilyen vakhangyák ezek, pusztán egy bőrdzseki láttán aligha kérdezik meg: „Na mi az, Robikám, motort vettél?”.
Igaz, használt. És az is részletre. Lehetett volna valami újat, de ennyi pénzért csak gagyit kaphatna. Amellett Andrea is jogosan felvethetné, hogy a cég – és ezzel szoros összefüggésben a család – anyagi helyzetében nem szükségszerűen egy hiperszuper motor vásárlása a legégetőbb. (A nőknek minden motor hiperszuper, amely egy biciklinél komolyabb.) No persze Andreára egy rossz szava nem lehet. Összesen egy tétova „De hiszen van autónk” megjegyzéssel kísérte a bejelentést, de amilyen okos asszony, pontosan érti, hogy a motor egy negyven felé közeledő férfinak nem elsősorban a gyors helyváltoztatást jelenti. Még akkor sem, ha Budapesten kétségkívül előnyt jelent a közlekedésben egy keskeny, kétkerekű jármű, de ha munkaügyben jár el, akkor ezentúl is autóval megy. Elég idétlenül nézne ki, ha mint szállítmányozási vállalkozó, megjelenne a megrendelő telephelyén egy Honda motor nyergében, lekapná a bukót, mint Talmácsi Gábor a futamgyőzelem után, megrázná gyérülő haját, és közölné, hogy ő az üzletember, aki a nyolcmilliós biznisz miatt érkezett. Nem, erre nem alkalmas a Honda.
-Húsz éve gürizek – folytatta a „Van autónk” felvetésre, inkább csak az előre kigondolt beszéd kedvéért, hiszen Andreának nem voltak érdemi ellenvetései. – Negyvenévesen megengedhetek magamnak egy motort. Jár nekem.
-Hát persze… - felelte az asszony, és ez Pénzest újabb érvek keresésére sarkallta.
-És valami normális ruha is kell, mert abban a sárga esőkabátban nem lehet motorozni…
-Hát vegyél!
A történtek után némi lelkifurdalással (ez a megfelelő pillanat egy ilyen beruházásra?) felhajtott egy használt Hondát. Feketét szeretett volna, végül kék lett, de sötétkék, ami este voltaképpen feketének néz ki.
Ma délelőttre intézett el minden papírt, s úgy ítélte meg, a legalkalmasabb, ha a teniszpartihoz avatja fel a járgányt.
Zárkövynek kiesett a kezéből az ütő, s ez csak részben volt színpadias. A tanár úr arca nem árult el érzelmeket, leginkább talán bosszankodott, hogy félbe kell hagyni a játékot. Nagyot minden leállás idegesítette, s azt számolgatta magában, hány forintért ácsorognak éppen.
-Hogy nézel ki? – kérdezte az író.
-Miért, hogyan? – csapta fel a plexi szélvédőt Pénzes, mint középkori lovagok a sisakrostélyukat.
-Ez a gönc…
-Ne politizáljunk, uraim – szólt gépiesen Nagy.
-Ja, ez? – eszmélt Pénzes, mint aki most veszi észre, hogyan öltözött a teniszhez. – Vettem egy motort.
-Na ne mondd. És hol van?
-Kint hagytam a parkolóban.
-Nem lopják el onnan?
Pénzes arcára rémület ült ki.
-Gondolod?
-Drága motor?
-Honda. De használt. Használtat csak nem lopnak.
-Kizárólag használtat lopnak. Az utcán csak olyat találni.
-De ezt már évek óta használják. Gyertek, megnézitek?
Nagy olyan feltűnően emelte fel a karját, és nézte meg a csuklóján az órát, hogy kevésbé elszánt alakokat bizonyára elriasztott volna. De Pénzes e percben a tenisznél is fontosabbnak tartotta a motor megtekintését, és úgy tett, mintha nem vette volna észre a tanár úr mozdulatát.
A parkolót az utcai lámpák gyér fénye világította meg. A motort nem volt nehéz kiszúrni az autók között, mint ahogy az is egyértelműnek látszott, hogy egy magas, gyanús alak éppen ott ólálkodik.
-Hé! – kiáltotta Pénzes, és futásnak eredt.
A gyanús alak tetőtől-talpig márkás sportfelszerelésben, azonos márkájú cipőben és zokniban, hóna alatt teniszütővel, fedetlen fővel állt az enyhe őszi éjszakában, és a motor műszerfalát tanulmányozta.
-Ja, te vagy az! – enyhült meg Pénzes, felismerve Kasinszkyt.
-Délután három és négy között – mondta Kasinszky, rá sem pillantva a többiekre.
-Pénzes motorja – magyarázta Zárkövy vigyorogva az újonnan érkezett partnerüknek, aki még mindig a járgányt gusztálta, s a teniszütővel a lábszárát csapkodta.
-Nekem úgy is jó, de utána el kell mennem Szentendrére.
-Klassz, mi? – szólt zavarodottan a vállalkozó egy kis elismerésre vágyva, és Kasinszky végre rájuk emelte a tekintetét.
-Akkor a Flórián téren felveszlek – mondta, s kivette a fülhallgatót, amelynek segítségével mostanáig telefonált. – A tiéd? – kérdezte Zárkövytől.
-Robié – hárította el az író, s a viruló fejű Pénzesre mutatott.
-Az enyém – erősítette meg a vállalkozó. – Ezzel könnyebb a… Könnyebb a dugókban.
-Mennyivel megy?
-Még nem próbáltam autópályán, ma először…
-Használt?
-Naná, majd új.
-Van benne húszezer kilométer.
-Tudom.
-Uraim, ketyeg az óra – emelte fel Nagy szertartásosan a kezét.
-Ezek az elemes órák már nem ketyegnek.
Nagy a füléhez tartotta, aztán diadalmasan odanyomta Kasinszkyhoz, mintha orrba akarná vágni.
-Tényleg ketyeg – bólintott Kasinszky elismerően. A sajátját is a füléhez emelte, és elmosolyodott. – Az enyém is ketyeg.
-Miért ne ketyegne? – kérdezte Zárkövy.
-Ma nem teniszezünk? – szólalt meg a tanár úr újra.
-Tőlem kezdhetjük – tárta szét Kasinszky a kezét. – Pénzes Robinak kell átöltöznie, hacsak… - Elnevette magát. – Hacsak nem akar ebben a szerkóban játszani.
-Már megyek – dünnyögte Pénzes kissé csalódottan, és elsietett az öltöző felé. A másik három visszament a buborékba.
6.
Kasinszkynak rossz kedve volt. Próbált úgy tenni, mintha nem tudná, mi az oka, pedig egyértelmű: délelőtt megint találkozott Erikával. „Összefutott” vele, mondaná, ha bárkinek be kellene számolnia. De hát senki sem kérdezi, ezért Kasinszky kialakította azt a gondolatritmust, miszerint egy képzeletbeli „kérdezőnek” magyarázza meg cselekedeteit. Kvázi a „tévénézőknek”. Gyerekkorában, ha focizott a lakásban, akkor is közvetítette magát. Egyszerre alakította mindkét csapat teljes játékosállományát, a szpíkert, s a nézőket is. „Bolond vagy, fiam? Mit beszélsz magadban?”, mordult rá az apja, de ennél sokkal alaposabban soha nem foglalkozott vele. Ötéves volt, amikor elváltak a szülei. Az öccse kettő. „Ne magadban játssz, Tomikám, hanem a testvéreddel!”, ezt már az anyja kérte, pár évvel később, amikor a két fiú felforgatta a lakást.
Tehát összefutott Erikával – valahányszor kimondta: Erika, mindig a Monthy Pyton film jutott eszébe: Erik, a viking; s minél inkább hessegette ezt a hülyeséget, annál tolakodóbban fészkelődött az agyába –, összefutott vele, nem is egészen véletlenül. Az utóbbi hetekben egyre gyakrabban ténfereg arrafelé. Megint a gyerekét sétáltatta; amikor először látta (úgy másfél hónapja), jelentéktelen, nagyfejű kölöknek tartotta, de azóta egészen helyes lett. Lehetne az enyém is; ezt ma fogalmazta meg először, s meglepődött, mennyire elérzékenyül ettől. Pedig a kisfiú az apjára hasonlít, a kamionsofőrre, aki hetekre eltűnik, s akinek ilyen jellegzetesen gömbölyű, nagy feje van.
Az első találkozás Erikával csakugyan véletlenül esett. Legalább tíz év után. S annyira megdöbbentő volt, hogy egy gyerek is tartozik hozzá, mintha púpja nőtt, vagy szemüveget kapott volna.
-A tiéd? – kérdezte hitetlenkedve, s Erika szája sarka mintha megrándult volna.
-Az én koromban már természetes, nem?
Az ő kora, az én korom is, kapott észbe Kasinszky, s neki valahogy nem volt „természetes” a púp vagy a szemüveg.
-Itt laksz?
-Nem – felelte Kasinszky -, itt dolgozom.
-Hol?
-Ott, az irodaházban. Logisztikai menedzser vagyok – tette hozzá flegmán. Erika elmosolyodott. – Most sietek – nézett az órájára a férfi, mert valóban késésben volt –, de holnap találkozhatnánk.
-Én minden nap itt sétálok Rolanddal.
-Rolanddal? – nézett körül értetlenül, aztán tekintete a gyerekre siklott, aki az anyja kezét szorongatta, s próbálta már arrébb rángatni az idegentől. Kasinszky nem hitte volna, hogy egy ilyen aprócska, jelentéktelen lénynek saját neve van. „Itt sétálok a gyerekkel.” Vagy. „Itt sétálok ezzel.” Ez korrekt, érthető válasz. De Roland? – Mennem kell – szólalt meg kisvártatva, és határozott, öles, de azért méltóságteljes léptekkel távozott. Nem fordult vissza, talán attól félve, hogy Erika sem teszi. Így megmaradhatott az illúziója, hogy a nő őt figyeli, amint kifogástalan öltönyében, frissen vasalt ingében elsiet a dolga után. „Kár, hogy a Saabot bent hagytam a garázsban!”, bosszankodott.
Különös, de azon a napon találkozott Pénzessel, a fuvarozó vállalkozóval. Igazság szerint éppen őmiatta sietett. Neheztelt is emiatt az első percekben, de aztán feloldódott. Pénzes kellemes ember és aránylag értelmes tárgyalópartner volt. Nem is az irodában beszélgettek, hanem lementek a büfébe, ahol Kasinszky ásványvizet, Pénzes pedig sört fogyasztott.
-Szerencsés dolog, ha egy vállalkozót Pénzesnek hívnak. Nomen est omen – jegyezte meg Kasinszky.
-Miniszteri engedéllyel időnként változtatok is a nevemen – felelte komolyan, s a másik felvont szemöldökét látva elnevette magát. – Ha rosszul megy az üzlet, Pénztelennek hívnak. Mint az angol himnuszban, amelyiknek változik az első sora, aszerint, férfi vagy nő uralkodik-e.
-God save the King – bólintott Kasinszky.
-Vagy God save the Queen. Így van. Azt tudta, hogy a Queen’s Park Rangers focicsapatát King’s Parknak hívták, mielőtt királynőjük lett?
-Sejtettem. Szeretem a sportot. Gondolom, ha megint király lesz, akkor újra átkeresztelik… Bocsánat – tette hozzá, mert csörgött a mobilja.
Pénzes még szívesen beszélgetett volna az angol fociról, mert ebben aránylag otthon érezte magát, szemlátomást Kasinszkynak is ínyére volt, s a szerződést még nem írták alá.
Udvarias emberként igyekezett úgy tenni, mintha kívül kívánna maradni a telefonbeszélgetésen, amelynek akaratlanul avatatlan fültanúja lett, de a fizika törvényei szerint minden szót hallott, így nem őrizhette meg teljesen kívülállását.
-Gratulálok, ez szép – mondta épp Kasinszky, de hangszíne ellentétben állt a szavak jelentésével. – És akkor most mi a frászt csináljak? Rohangásszak egyik oldalról a másikra? Kösz. – Dühös mozdulattal nyomta meg a beszélgetést megszakító gombot, és olyan üres tekintettel bámult Pénzesre, mintha fogalma sem lenne róla, ki ez az alak, aki itt ül az asztalánál és sört kortyolgat.
-Rossz hír? – kérdezte óvatosan Pénzes, miután nem játszhatta el a semmit sem tudóan vigyorgó balfácán szerepét, amivel kockáztatta volna az üzlet létrejöttét. Kasinszky arcán látszott, hogy most nem lenne alkalmas odatolni eléje aláírásra a szerződést.
-A teniszpartnerem – felelte egyszerűen. – Hosszabb időre külföldre utazik.
-Ah!
-Tegnap fizettem ki fél évre előre a pályát.
-Balszerencse – dörmögött együttérzően Pénzes.
-Azt tanácsolta, játsszam egyedül, ide-oda rohangálva…
-Bizonyára viccelt – próbálta a vállalkozó eltalálni a megfelelő hangot.
-Jó vicc. Ugrott a keddi tenisz, ugrott százhúszezer forint…
-Százhúszezer?
-Befizettem az ő részét is.
-Be kell rajta vasalni.
-Fizettessek ki vele egy féléves teniszt, amire el sem jön?
Pénzes rövid töprengés után megtalálta a módját, mivel vidíthatná fel a másikat. Elvégre neki itt milliós haszonnal kecsegtető biznisze forog kockán…
-Én szívesen elmennék – vágta ki.
Kasinszky úgy mérte végig, mint egy mindezidáig érdektelennek tűnő ízeltlábút, amelyikről hirtelen kiderül, hogy a csípése halálos.
-Tud teniszezni?
-Mi az hogy! Nagyon is! – vigyorgott Pénzes. – No, nem nyernék Wimbledonban, de…
-De?
-A negyeddöntőig biztos eljutnék… - fejezte be.
-Akkor kedd esténként nyolctól tízig.
-Két óra? – riadt meg a vállalkozó.
-Nem szarozunk ötpercnyi játékkal. Nem igaz?
-De! Milyen igaz.
-Na, mutassa azt a szerződést.
Pénzes gyorsan áttolta az asztal túloldalára. Kasinszky épp csak rápillantott, s aláírta.
7.
Pénzes dühödt mozdulatokkal húzta le magáról a több rétegnyi ruhát, összehajtogatta, és belegyömöszölte a sporttáskába. A cippzárat már nem tudta behúzni. Nem egészen így képzelte el a belépőt a motorral. Kasinszky lekicsinylő megjegyzései bosszantották. Nagyfejű! Játssza az agyát a céges kocsijával!
A vállalkozó elég nehezen viselte újdonsült ismerőse modorát, s az a kósza ötlete, hogy egy vacak szerződés kedvéért fél évre összekösse vele az életét, most már nem tűnt annyira jópofának. De hát nem lehetett kihagyni. Nem is csalódott; miután megegyeztek a teniszezésben, Kasinszky rögtön aláírt. Ehhez pusztán azt kellett füllentenie, hogy tud teniszezni. Na, nem mintha sosem lett volna ütő a kezében. De a valóság fényévekre volt attól a képtől, amit megrajzolt magáról. Az üzlet gyorsan kellett, a következményekkel pedig nem sokat vesződött akkor.
Kasinszky nagyjából a harmadik labdaérintésnél már tisztában volt a helyzettel. De visszakozni nem lehetett. A pálya fél évre kifizetve. Azt meg eleinte élvezte, hogy hülyére veri az ellenfelét. A második-harmadik alkalom után azonban ez már kínossá vált mindkettejüknek. Pénzes igazán mindent megpróbált, voltak is fellángolásai, de gémet csak elvétve tudott nyerni.
Végül Kasinszkytól származott az ötlet: legyen páros! Nagyszerű, helyeselt Pénzes, majd szerzek embereket, blöffölt azonnal. Odahaza már megbánta, amikor elmesélte a feleségének.
-Ki a fenét ismersz te, aki tud teniszezni?
-Majd megoldom. Nem kunszt.
-Nem kunszt… - nevetett az asszony. – Én is tudom.
Derékból előrehajolt, kis terpeszben, két kezébe ragadott egy képzeletbeli ütőt, és csípőjét ide-oda mozgatta.
-Ennyi az egész – jelentette ki.
Pénzes mögéje lépett, és szakértően hümmögött.
-Ekkora fenékkel még nem fogadtak szervát Wimbledonban.
Andrea később is elviccelte, ha a férje sportolása szóba került. Pedig nem is látta soha játszani, és ez Kasinszky szerint – aki egy-egy elveszített poén után nem mulasztott el megjegyzéseket tenni a vele immár a háló azonos oldalára került Pénzesre – nagy szerencse, és erősíti a házasságukat, ami a feleségnek a férj iránti csodálatán alapszik. Már ahogyan ezt egy agglegény elképzeli…
-Úgy teniszezel, mint aki ping-pongozik. Még az ütőt is úgy fogod – oktatta Kasinszky két labdamenet között, amíg a tanár úr a maga lassú és körülményes stílusában a szervához készülődött. – Bár ahhoz képest – enyhült meg – egész eredményes. Néha.
Amikor Pénzes – hóna alatt az agyontömött táskával, kezében a bukóval és a teniszütővel – bezsilipelt a buborékba, a másik három már ütögetett.
-Gyerünk, gyerünk! – bíztatta Nagy.
-Tudom. Ketyeg az óra.
-Ketyeg bizony – bólogatott a tanár úr, s néhány guggolással és karkörzéssel melegített, amíg Kasinszky dörmögve összeszedte a labdákat. Zárkövy magában remekül mulatott.
Pénzes a motoros cuccot rejtő értékes táskát letette a földre, a bukót pedig leültette az egyik padra. Úgy festett, mintha egy testetlen nagy fej nézné a meccset.
-Csak forgatni nem tudja ide-oda – kiáltotta Zárkövy, míg a vállalkozó akkurátusan eligazgatta és megsimogatta a sisakot.
-Na mi van? Nem játszunk? – kérdezte Pénzes mímelt türelmetlenséggel, s úgy állt be Kasinszky mellé az alapvonalra, mintha órák óta ott toporogna a kezdés reményében.
-Majd én dugok – ajánlotta Nagy. Kasinszky odadobott egy labdát, amit a tanár úr kiejtett, de rövid kergetőzés után megragadott. Ütőjét a térde közé fogta, két kezét a háta mögé rejtette.
-Bal – mondta Kasinszky.
A tanár úr diadallal előhúzta üres balját, aztán felmutatta jobbjában a sárga lasztit.
-Nem jó – tiltakozott Kasinszky. – Nem igazságos. A múlt héten is ti kezdtetek.
-Jó, akkor kezdjél! – javasolta Zárkövy engedékenyen.
-Kár volt dugni – állapította meg csalódottan Nagy.
-Dugni sose kár – kapcsolódott be Pénzes is.
FOLYTATÁS:
http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.728