A szenátus tagjai alapvetõen nem kedvelték Nérót. Nem mintha Néró kedvelte volna õket.
- Összeköt bennünket az érdek – mondta nekik a császár. – Nekem szükségem van a szenátusra, mert ez adja számomra a hivatkozási alapot arra, hogy mégiscsak jogszerûen uralkodom. Sokan kételkednek ebben, de õk többnyire nem bizonyulnak hosszú életûnek. Nektek is szükségetek van rám, mert mi történne, ha jönne helyettem egy normális uralkodó, aki szétzavarja ezt az egész korrupt, felesleges, élõsködõ bandát? Amellett pontosan tudjátok, hogy nem érdemes sokat ugrálni, mert nem vagyok szívbajos, ha le kell számolnom azzal, aki nem tetszik. Lebegjen szemetek elõtt Seneca végzete, de hivatkozhatnék anyámra vagy nevelõapámra is.
A szenátorok lapítottak, mert senki sem akart az említettek tragikus sorsára jutni.
- Azt javaslom tehát – folytatta Néró -, hogy hozzunk törvényt arról, mely szerint aki isteni mivoltomat kétségbe vonja, az oroszlánok elé vetjük. Aki nem ismeri el közös kormányzásunk tökéletességét, azt a Tiberisbe dobjuk. Aki költõi képességeimet leszólja, annak…
- Annak éjjel-nappal a Te verseidet kelljen hallgatnia – szólt közbe valaki. Néró nyomban kivégeztette a kotnyelest.
- Felgyújtjuk Rómát, és ráfogjuk az ellenzékre – folytatta a császár.
A helyeslõ moraj elülte után a néhány fõs karthágói frakció egy kiegészítést javasolt:
- Rögzítsük törvényben Hannibálnak a második pun háborúban elszenvedett veszteségeit, különös tekintettel az elefántokra. Aki számadatainkat vitatja, annak kertjét vessük be sóval!
A szenátus minden képtelenséget elfogadott, megszavazott. Ám rövidesen Néró váratlanul öngyilkos lett. Azt is rebesgették, hogy megölték, de néhányan attól tartottak, trükk az egész, a császár él, csak megrendezte a halálát, hogy annál nagyobb lendülettel térhessen vissza majdan, egy költõi dalversenyre betoppanva jellegzetes tánclépéseivel.
De addig is gyorsan átálltak az új császár oldalára, mert a szenátus tagjait soha nem Róma sorsa érdekelte, hanem kizárólag a saját pozíciójuk.