2008. aug.
19.
19.
Hunnia - 5.rész
Írta: ungvaryzsolt.hu 
MUNKÁBAN AZ ELSZAKADÓK
Székely Levente és a családja egyelõre még a budapesti otthonukban laktak; pár hét múlva várták a harmadik baba születését. Mivel az etelvári kórházban még nem volt szülészet - tervbe vették, hogy a függetlenség megvalósulása után mindenképpen létrehozzák -, egyelõre maradtak. A családfõ azonban rengeteg idõt töltött a Hun-szigeten szervezéssel, tárgyalásokkal, a költözködés elõkészületeivel.
Éppen a gyümölcsfákat metszette a mátyáskúti telken, amikor motor fékezett a kapu elõtt. Alacsony, szakállas férfi szállt le a nyeregbõl, hanyag mozdulattal zsebre rakta a gyújtáskulcsot, a bukósisakot levette és rövid hezitálás után a hóna alá kapta. Úgy nézett ki messzirõl, mint egy elszánt görögdinnye-árus.
Székely lemászott a létráról.
-Szevasz! - köszönt vígan. - Nyugodtan hagyd rajta a motoron a bukót, itt senki sem fogja ellopni.
Az érkezõ hagyta magát meggyõzni. Gondosan eligazgatta az ülésen a sisakot, és benyitott a kapun. Talabér Gergõ még nem töltötte be az ötvenet, de idõsebbnek látszott. Kicsit kényelmes (saját bevallása szerint, amit senki sem cáfolt meg, inkább lusta), laza, bohém fickó volt. Ha úgy adódott, nem vetette meg az italt, de kizárólag bort és olykor sört ivott, ami - ha sürgette a lapzárta és nem maradt ideje teljesen kijózanodni - rányomta bélyegét a cikkeire is. De ez igazán csak azoknak tûnt fel, akik közelrõl ismerték, mert Talabérral kapcsolatban senki sem vonta kétségbe, hogy alapvetõen tehetséges és mindenekelõtt igaz magyar ember. Gyakran írt pesti lapokba, újabban internetes honlapokra is, de a havi fixet az Etelvári Értesítõ fõszerkesztõi pozíciója jelentette. Homoki Alíz javaslatára az ingyenes helyi lapot novembertõl az egész szigeten terjesztették, Hunniai Értesítõ címmel.
-Dolgozol vagy baráti látogatás? - kérdezte Székely, miközben kezet nyújtott.
-Van nekem idõm baráti látogatásra? - kacsintott Talabér.
-Kár, mert akkor megkínáltalak volna valamivel. De, gondolom, munka közben nem iszol.
-Munka közben még csak innék - vigyorgott az újságíró -, de motorozás közben soha. - Hosszasan kotorászott a zsebében, s végül egy almacsutka, használt papírzsebkendõk és az Etelvári Értesítõ hetekkel ezelõtti, összegyûrt címlapja társaságában megtalálta, amit keresett. Egy aprócska, mobiltelefonra hasonlító tárgyat. - Diktafon - magyarázta. - Manapság már ez a trend. MP valamennyi. Merevlemezre rögzít. Én jobban szerettem a kazettásat. Mindegy.
-Bemenjünk? - mutatott a házra. Talabér fázósan toporgott; hiába öltözött a bõrdzseki alá melegen, mégis csontig átfagyott a motoron, ezért lelkesen igenelt. Odabent kényelmesen letelepedtek, Székely almaléval kínálta az újságírót. - Kérdezz bátran!
-Ez az utolsó szám a szavazás elõtt - magyarázta Talabér, és nagyot csettintett az almaléra. - Természetesen dugig vagyunk felhívásokkal, az önálló lét ecsetelésével. Mind a négy polgármestert sikerült rábírnom, hogy a terveikrõl beszéljenek. Illetve írjanak. Így nekem is egyszerûbb, nem igaz? Majd persze ilyen párbeszédesre csináljuk.
-Akkor duplán megtiszteltetés, hogy hozzám személyesen jöttél el.
-Mert szorít a határidõ, s te mindig olyan elfoglalt vagy.
Székely hümmögött; cáfolni nem akart a renoméja miatt, s abban sem volt biztos, nincs-e egy kis gúny a riporter szavai mögött. De Talabér ártatlan arccal, szinte rajongó tekintettel nézett rá, aztán a kis szerkentyûvel kezdett matatni. Néhány elkeseredett dünnyögés jelezte, hogy nem minden stimmel.
-Otthon még mûködött - bizonygatta. - Na, kifogyott az elem. Már nem is világít ez az izé. Sebaj, majd jegyzetelek. Van tollad?
Székely elõhúzott egyet az ingzsebébõl. Talabér gyerekes örömmel kapcsolgatta.
-Papír? - kérdezte.
-Ne írjam meg mégis? - ajánlkozott mosolyogva Székely.
-Ne, ha már eljöttem idáig. - Miután került papír is, végre feltehette az elsõ kérdést. - A függetlenség ideológiai motorjától - ha szabad ezt a kifejezést használnom - azt kérdezném elsõként, milyen reakciók érkeztek a maradék Magyarországról?
-A hivatalosra gondolsz? Mert olyan gyakorlatilag nem volt.
-Nem, nem. A nép hangja. Bizonyára sokan kifejtették a véleményüket, mit gondolnak rólad, Hunniáról, meg úgy általában az akcióról.
Székely eltöprengve megvakarta az állát.
-Amit a balosok mondtak, azzal nem foglalkoznék. Aki hatvan évnyi, tökéletesen eredménytelen baloldali kormányzás után...
-...mínusz nyolc... - kottyant közbe az újságíró.
-Mínusz pár nap... Ötvenhatban.
-Na, azért volt egy-két jó évünk kilencven óta. Végül is kimentek az oroszok, megszabadultunk a búzakalászos, vörös csillagos címertõl, megszûnt a KGST...
-Néhány formai elem, oké. Az Antall kormány jogilag felszámolta a diktatúrát, elismerem, de a bolsevikokat senki sem háborgatta, sõt. Akkor szedték meg magukat ennyire. Az Orbán-kormány idején tényleg úgy tûnt, van nemzetstratégia, van jövõkép. De õk meg szó nélkül visszaengedték a kommunistákat a hatalomba. Meg se kísérelték kétségbe vonni az eredményt, a újraszámolást követelõk mögé állni... Pokorninak az volt az elsõ szava a vereség láttán: "Jaj de jó, nincs szélsõséges párt a Parlamentben." Tudniillik kiesett a MIÉP. Pedig volt szélsõséges párt a Parlamentben. Kettõ is. Az MSZP meg az SZDSZ.
-Ez nem von le annak értékébõl, hogy kilencvennyolc és kétezerkettõ között mégse lopták szét pofátlanul az országot, és nem adták el idegeneknek... Legalábbis nem ilyen egyértelmûen.
Székely sóhajtott. Akkoriban õ is lelkes fideszes volt, sõt a pártba is belépett. Most már kicsit röstellte.
-Emlékszel az Álmok álmodói kiállításra?
-Hogyne! Az is remek kezdeményezés volt.
-Na, ahogy az ember belépett a kiállító-csarnokba, kinek a hatalmas képe virított szembe?
-Kinek?
-Esterházy Péternek. Mint világraszóló magyar... Tudod, Gergõ, ha Gyurcsányék rendezik ezt a kiállítást Hiller Pistivel vagy Bozókival, akkor kinek a fotójába botlunk bele? Esterházyéba. Na, ennyi a különbség!
-Ezt az egész polémiát inkább kihúzom - adta be a derekát Talabér, mert az interjú vakvágányra futott. - Ott tartottunk, hogy a balos véleményekkel nem foglalkozol...
-...mert aki a történtek után még mindig ezekre szavazna, az nem beszámítható. Így van. De jobbról is kaptunk kritikákat.
-Megírhatom?
- Hogyne! Végtére is nem prekoncepciókon alapuló lapot csinálunk, mint a liberálisok, hanem az igazság számít. Nincs igazam?
-Az újságírás mindig politika. Aki mást mond, az hazudik. De azért csak halljuk a kritikát. Abból tanul a magyar ember.
-Két típus sipákolt. Az egyik az úgynevezett mérsékeltek. Akiknek az az ostoba fixa ideájuk van, hogy középre kell húzódni. A langyosak. Pedig az olyat kiköpi az Úr. Mert beszédetek legyen vagy igen, igen vagy nem, nem. Ezek azzal jönnek, hogy csak ártunk az ügynek, magunkra haragítjuk az egyszeri baloldaliakat, akiket pedig meg lehetne gyõzni, értelmes érvekkel... Blabla... Láttál te már prolit, akit értelmes érvekkel meg lehetett gyõzni? Szerinted hány szavazót hozott tavasszal Orbánéknak balról az országgyûlési választásokon az, hogy elkezdtek hülye populista demagógiával udvarolni a lakótelepeknek? Megmondom: semennyit. És mennyit veszítettek el a leszélsõségesezett nemzetiek közül? Megmondom: sokat. Szóval a ?mérsékeltek? szerint megosztók vagyunk, és ez a többségnek nem tetszik. Ez egyébként magánügyük, mert a luxemburgiak sem kérdezik meg a belgáktól, a liechtensteiniek sem a németektõl, vajon egyetértenek-e velük. Mi már nem akarunk a többségnek megfelelni, mert azt látjuk, hogy a többség ostoba. Ha csak az örökös kompromisszumokkal, a prolik szájízének eltalálásával lehet választást nyerni, akkor az a gyõzelem úgyis csak valami megalkuvásos, haszontalan politikát eredményezhet. Mi tehát nem valamilyen csoportnak akarunk megfelelni. Megalkuvásoktól mentes nemzeti, keresztény, konzervatív országot akarunk. Mellesleg a történelem bizonyította - és a jelenben is bizonyítja -, hogy sikert kizárólag így lehet elérni. Legalábbis az esélyt szeretnénk megkapni rá. Hatvan évbõl minimum ötvenkettõt a komcsik kormányoztak. Látjuk az eredményét. Most ötven évig jobboldali kormányzásnak kéne jönnie, és a végén makoghatnának a bolsik, ha valami nem tetszik. De Magyarország nem kapta meg erre az esélyt. A sok marharépa miatt. Hát mi ebbõl nem kérünk. - Székely nagyot szusszantott, felhajtotta poharából az almalét, aztán megkocogtatta a villámsebesen jegyzetelõ Talabér papírját. - A marharépát húzd ki! Azt csak felindulásból mondtam.
Talabér nagyképûen mosolygott.
-Úgyis átírom, mintha egy államférfi beszélne. Meg leszel elégedve a stílusoddal. És melyik a másik típus?
-Felhívott egy szabadságharcos.
-Szabadságh arcos?
-Így definiálta magát. Azt mondta: "Én ott voltam '85-ben, '86-ban a Lánchídon. Minden március 15-én végigvonultam énekelve a Belvároson, a Margit-hídon, le a Bem térre, a Batthyányra. '86-ban a Kölcsey szobor talapzatán húztak végig a zsaruk. Ott voltam '88 nyarán az Erdély-tüntetésen, a nagymarosi vízlépcsõ elleni megmozdulásokon... Minden nagyobb felvonuláson. A tévé ostrománál is. Ti viszont egyszerûen cserben hagyjátok a nemzetet! Inkább elvonultok gettóba, minthogy megváltsátok az egész országot." Ezt mondta - bólogatott elgondolkodva Székely. - És tulajdonképpen igaza van. De visszakérdeztem: és? Lett eredménye? Mit gondolsz, akarják ezek, hogy megváltsd õket? Mire õ: a gyerekedet se kérdezed, meg akar-e születni. Rajtad múlik, hogy megszületik, felnõ, ember lesz belõle. Mi lenne, ha arra várnál, amíg õ szól neked, hogy na, gyerünk, segíts a világra.
-Ebben is van valami... - dünnyögte Talabér. - És? Erre mit feleltél?
-Mi a túlélést próbáljuk. Ha kell, harccal. Ha kell, munkával. Ha kell, egyedül. Átmenteni az értékeket. Jobb idõkre.
-Gondolom, nem gyõzted meg.
-Nem. De nem baj. Õ is megpróbálja a maga útját. A miénk sem népszerûtlen. Naponta százszámra jönnek a kérvények, a könyörgések, a telefonok, e-mailek, beadványok. Ezrek és ezrek akarnak ideköltözni, amióta deklaráltuk az elszakadási szándékot.
-A népszavazás miatt most le lett állítva a lakcímkártyák kiadása?
-Igen. De egyébként sem férünk itt el annyian. Ezeknek azt tanácsolnám, harcoljanak otthon. Csinálják meg õk is az autonómiát. Fogjanak össze, és mondjanak nemet Gyurcsányéknak. Ha aztán már elég ?sziget? lesz, újra egyesülhetünk. Azzá a Magyarországgá, amelyik az álmainkban él.
-Ez nagyon szép végszó lesz - bólogatott Talabér. A zsebébe gyûrte a papírt, kikapcsolta a tollat, s rövid hezitálás után azt is eltette.
+++++++++++++++ ++++++
Rakos Róbert, a bukott etelvári polgármester, továbbra sem lelt nyugalmat. Nem tudta megemészteni, hogy október 1-jén (a zuglói polgármester mellett) csak õ veszített hivatalban lévõ fideszes városvezetõként. Pontiustól Pilátusig rohangált, végre a Fidesz egyik alelnöke hajlandó volt fogadni. Vehemensen magyarázta neki:
-Ezt az egész kellemetlen ügyet lerázhatná magáról a párt, ha megóvná az október elsejei választást.
-Megóvná? - vonta fel a szemöldökét az alelnök, s közben az órájára pillantott, mert már ezt a fél percet is sokallotta, amit eddig Rakosra szánt.
-Igen. Homoki Alíz ajánlói között szinte kizárólag friss betelepülõk voltak. Utána lehetne nézni, biztos nincs mindegyiknek rendben a lakcímkártyája, a jogosultsága. Ezen az alapon bármelyik faluban bárkit meg lehetne választani, ha elég emberét beköltöztetné oda.
-És ez miért lenne megoldás?
-Hát új választás lenne. Azt megnyerném, mint egyedüli jobboldali jelölt. Visszavonnám a függetlenségi nyilatkozatot.
-Visszavonnád ? Hiszen azt nem az etelvári polgármester adta ki, és nem is te.
-Ebben biztosan segítenének a szocik is - ütötte Rakos a vasat. - Õk se bánnák, ha ilyen egyszerûen megoldódna a kérdés...
-Hogy nekik mi a taktikájuk ebben az ügyben, az még nem látszik világosan. Talán engedik a dolgot...
-Engedik? Miért engednék?
-Ki lát bele az õ fejükbe? Én a helyükben engedném. Egy helyen összegyûjtve a legelszántabb jobbosok... Százezernyi potenciális szavazó kiesik az õ szempontjukból...
-Na, hát ez az! Ezek mind a mi választóink! Hogy akartok így legközelebb választást nyerni?
-A legközelebb az négy év. Ki tervez olyan messzire?
-Pedig kellene.
-Köszönjük, Robikám, hogy ennyire szíveden viseled a párt sorsát, de nem csinálunk magunkból bohócot. Képzeld el, mit szólna a maradék kétmillió szavazónk, ha mi rontanánk rá Hunniára?
-Akkor mi legyen?
Az alelnök ismét az órájára pillantott, s megállapította, hogy már így is túllépte az erre szánt idõt.
-Megmondom, mi legyen. Menj szépen haza a hét százalékoddal együtt, és ne ugrálj!
+++++++++++++++++++ +
Öt nap volt már csak hátra a függetlenségrõl szóló népszavazásig. Mindenki, aki eddig szívén viselte Hunnia önállósodását, kampányolt, tárgyalt, egyeztetett. A sziget településein minden este autókonvojok mentek végig nemzetiszínû és Árpád-sávon zászlókat lengetve, dudálva. A házak elé kijöttek az emberek, integettek nekik, sokan a saját otthonukra is kitûzték a lobogókat. A hideg idõ ellenére mindenki az utcán volt; találgatták a várható reakciókat, tervezgették a jövõt. Egy dologról nem esett szó soha: mi lesz, ha a nem gyõz. Ez fel sem merült senkiben.
Azok az emberek, akik a nevüket adták a kezdeményezéshez, akik kitalálták a Hun-sziget elszakadását és a vállukra vették az elõkészületek minden gondját-baját, folyamatosan gyûléseztek, tárgyaltak, szerveztek.
Az etelvári városháza volt a fõhadiszállás és Homoki Alíz, az agilis, középkorú asszony a fõkapitány. Gazdasági, jogi, kulturális kérdésekkel kellett foglalkozni. Például az iskolákkal. A szigeten megfelelõ volt az oktatási infrastruktúra, óvodák, általános iskolák minden településen és Etelváron gimnázium.
-Aki egyetemre megy, az jelentkezhet Budapestre, Pécsre, Szegedre. Megpróbáljuk kiharcolni, hogy a magyarországi diákokkal azonos jogokat élvezzenek, de ha nem sikerülne, a fizetõs képzésekrõl nem küldhetik el õket. Ha egy hottentotta jön és fizet, azt is felveszik.
-És ki fogja állni a cehet? - kérdezte Bordó Kornél, a gimnázium igazgatója.
-A módosabb családok megoldják. Kidolgozunk egy diákhitel-rendszert is, hasonlót, amilyet az Orbán kormány bevezetett, s amit aztán szétvertek. A szegényebbeknek segít a költségvetés, ösztöndíjak, alapítványok. Szerencsére több olyan vállalkozó is felajánlotta segítségét Hunniának, akik a vagyonukból áldozni tudnak egy független ország megteremtésére.
Itt hosszan és szeretetteljesen nézett Barabás Hunorra, a Székelyföldrõl elszármazott üzletemberre, aki elértette a pillantást, és szabadkozva csak annyit mondott:
-Széchenyi István egy évi jövedelmét ajánlotta fel a tudóstársaság javára, mi sem lehetünk rosszabbak, mint õseink...
Kicsit zavartan nézett körül, mert nem szívesen állt a középpontban. Barabás kétkezi munkával - autószerelõként dolgozott Erdélyben - kezdte. Eleinte csak néhány lerobbant, karambolos autót pofozott ki, s azokat eladta a Daciájukat valami jobb márkára cserélni igyekvõ helyieknek. Ennek híre ment, és száz kilométerrõl is hozták neki a kocsikat. Ha már így belejött, új gépekkel is próbálkozott. Rövidesen azt vette észre, hogy hatalmas autókereskedése és szervíze van, tucatnyi alkalmazottal. Késõbb ingatlanokba fektetett, ezzel párhuzamosan benzinkutat üzemeltett; így belekóstolt az energiahordozók világába. Kereste az alternatív megoldásokat; szél- és napenergiával mûködtetett gépekkel foglalkozott. Mostanra Románián kívül Magyarországon és Ukrajnában is voltak érdekeltségei. Az oktatás mellett az etelvári kórház megsegítésére áldozott.
-A kórházunk - folytatta Homoki Alíz, továbbra is Barabásra pillantva - egyelõre kapja még az egészségbiztosítótól a pénzeket. Ha kiválunk, várhatóan befagyasztják ezeket az összegeket, de erre is fel vagyunk már készülve. A magyarországi egészségügyi rendszer egyébként is össze fog omlani, tehát a finanszírozást így vagy úgy meg kellett volna oldanunk.
-Kevés pénzbõl is nagy dolgokat lehet elérni, ha nem lopja el senki a dohányt - kapcsolódott bele Talabér, aki a sajtót képviselte, de szívesen lépett ki a néma megfigyelõ szerepkörébõl. - Magyarországon ez a fõ baj: akik döntési helyzetben vannak, igyekeznek minél többet lopni. És ezen a demokrácia csak rontott. Mert ha egy diktátor le akar nyúlni egymilliárd forintot, hát zsebre teszi, és akinek nem tetszik, azt jól pofán vágja. Ha demokráciában el akarsz lopni egy-két milliárdot, muszáj egy százmilliárdos megrendelést adnod, vagy még nagyobbat, mert a sajtónak is be kell fogni a száját, a többi pártnak és képviselõjének, a rendõrségnek, a tévének, a rádió, frizsidernek, porszívónak? Nem véletlenül kerül az a vacak metró ötszázmilliárdba, pedig ennyibõl már minden potenciális utas taxival mehetne az elkövetkezõ ötven évben...
++++++++++++++++++ ++++++
A férfi kávét rendelt a magas, festett szõke, dekoratív nõnek. Amíg vártak, leplezetlenül méregette.
-Nem tetszem? - kérdezte a hölgy, s akaratlan mozdulattal a hajához nyúlt, megigazította.
-Az érdektelen, nekem tetszik-e. De a delikvensünk konszolidált, kétgyermekes édesapja, most várják a harmadikat. Konzervatív, polgárosult figura. Gondolja, hogy az ilyen szõke bombázó típusra ráharap?
A nõ mérlegelt. Nem nõi érzékenysége, hanem a feladat sikeres elvégzésének vágya beszélt belõle.
-Éppen azért - vélte. - Konszolidált, átlagos külsejû, intelligens, hûséges, megbízható nõvel minek csalná meg a feleségét. Csak az újdonságnak valami extravagáns varázsa... A hirtelen elbizonytalanodás, a féktelen ösztönök.
A férfi a fejét csóválta.
-Nem szeretnék kudarcot vallani. Nagyon magasról jött a megbízás.
-Nem maga vallana kudarcot. Én viszem vásárra a bõrömet.
-Ez nem prostítúció, hanem nemzetbiztonsági feladat. Nem személyes kérdés.
-Értem. Elég sok idõt töltöttem Székely Levente fényképeivel, a róla készült videófelvételekkel meg az életrajzával. Jobban ismerem, mint hinné. Tizenkét éve nõs, hûséges, kiegyensúlyozott fickó. Konszolidált házasság, konszolidált család, konszolidált nemi élet. Ha van esélyünk a sikerre, õrnagy úr, azt kizárólag a szõke bombázó hozhatja meg.
Meghozták a kávét. A pincér enyhén felhúzott szemöldökkel gusztálta a nõt, aki buján visszamosolygott.
Az õrnagy beadta a derekát.
-Próbáljuk meg!
Székely lemászott a létráról.
-Szevasz! - köszönt vígan. - Nyugodtan hagyd rajta a motoron a bukót, itt senki sem fogja ellopni.
Az érkezõ hagyta magát meggyõzni. Gondosan eligazgatta az ülésen a sisakot, és benyitott a kapun. Talabér Gergõ még nem töltötte be az ötvenet, de idõsebbnek látszott. Kicsit kényelmes (saját bevallása szerint, amit senki sem cáfolt meg, inkább lusta), laza, bohém fickó volt. Ha úgy adódott, nem vetette meg az italt, de kizárólag bort és olykor sört ivott, ami - ha sürgette a lapzárta és nem maradt ideje teljesen kijózanodni - rányomta bélyegét a cikkeire is. De ez igazán csak azoknak tûnt fel, akik közelrõl ismerték, mert Talabérral kapcsolatban senki sem vonta kétségbe, hogy alapvetõen tehetséges és mindenekelõtt igaz magyar ember. Gyakran írt pesti lapokba, újabban internetes honlapokra is, de a havi fixet az Etelvári Értesítõ fõszerkesztõi pozíciója jelentette. Homoki Alíz javaslatára az ingyenes helyi lapot novembertõl az egész szigeten terjesztették, Hunniai Értesítõ címmel.
-Dolgozol vagy baráti látogatás? - kérdezte Székely, miközben kezet nyújtott.
-Van nekem idõm baráti látogatásra? - kacsintott Talabér.
-Kár, mert akkor megkínáltalak volna valamivel. De, gondolom, munka közben nem iszol.
-Munka közben még csak innék - vigyorgott az újságíró -, de motorozás közben soha. - Hosszasan kotorászott a zsebében, s végül egy almacsutka, használt papírzsebkendõk és az Etelvári Értesítõ hetekkel ezelõtti, összegyûrt címlapja társaságában megtalálta, amit keresett. Egy aprócska, mobiltelefonra hasonlító tárgyat. - Diktafon - magyarázta. - Manapság már ez a trend. MP valamennyi. Merevlemezre rögzít. Én jobban szerettem a kazettásat. Mindegy.
-Bemenjünk? - mutatott a házra. Talabér fázósan toporgott; hiába öltözött a bõrdzseki alá melegen, mégis csontig átfagyott a motoron, ezért lelkesen igenelt. Odabent kényelmesen letelepedtek, Székely almaléval kínálta az újságírót. - Kérdezz bátran!
-Ez az utolsó szám a szavazás elõtt - magyarázta Talabér, és nagyot csettintett az almaléra. - Természetesen dugig vagyunk felhívásokkal, az önálló lét ecsetelésével. Mind a négy polgármestert sikerült rábírnom, hogy a terveikrõl beszéljenek. Illetve írjanak. Így nekem is egyszerûbb, nem igaz? Majd persze ilyen párbeszédesre csináljuk.
-Akkor duplán megtiszteltetés, hogy hozzám személyesen jöttél el.
-Mert szorít a határidõ, s te mindig olyan elfoglalt vagy.
Székely hümmögött; cáfolni nem akart a renoméja miatt, s abban sem volt biztos, nincs-e egy kis gúny a riporter szavai mögött. De Talabér ártatlan arccal, szinte rajongó tekintettel nézett rá, aztán a kis szerkentyûvel kezdett matatni. Néhány elkeseredett dünnyögés jelezte, hogy nem minden stimmel.
-Otthon még mûködött - bizonygatta. - Na, kifogyott az elem. Már nem is világít ez az izé. Sebaj, majd jegyzetelek. Van tollad?
Székely elõhúzott egyet az ingzsebébõl. Talabér gyerekes örömmel kapcsolgatta.
-Papír? - kérdezte.
-Ne írjam meg mégis? - ajánlkozott mosolyogva Székely.
-Ne, ha már eljöttem idáig. - Miután került papír is, végre feltehette az elsõ kérdést. - A függetlenség ideológiai motorjától - ha szabad ezt a kifejezést használnom - azt kérdezném elsõként, milyen reakciók érkeztek a maradék Magyarországról?
-A hivatalosra gondolsz? Mert olyan gyakorlatilag nem volt.
-Nem, nem. A nép hangja. Bizonyára sokan kifejtették a véleményüket, mit gondolnak rólad, Hunniáról, meg úgy általában az akcióról.
Székely eltöprengve megvakarta az állát.
-Amit a balosok mondtak, azzal nem foglalkoznék. Aki hatvan évnyi, tökéletesen eredménytelen baloldali kormányzás után...
-...mínusz nyolc... - kottyant közbe az újságíró.
-Mínusz pár nap... Ötvenhatban.
-Na, azért volt egy-két jó évünk kilencven óta. Végül is kimentek az oroszok, megszabadultunk a búzakalászos, vörös csillagos címertõl, megszûnt a KGST...
-Néhány formai elem, oké. Az Antall kormány jogilag felszámolta a diktatúrát, elismerem, de a bolsevikokat senki sem háborgatta, sõt. Akkor szedték meg magukat ennyire. Az Orbán-kormány idején tényleg úgy tûnt, van nemzetstratégia, van jövõkép. De õk meg szó nélkül visszaengedték a kommunistákat a hatalomba. Meg se kísérelték kétségbe vonni az eredményt, a újraszámolást követelõk mögé állni... Pokorninak az volt az elsõ szava a vereség láttán: "Jaj de jó, nincs szélsõséges párt a Parlamentben." Tudniillik kiesett a MIÉP. Pedig volt szélsõséges párt a Parlamentben. Kettõ is. Az MSZP meg az SZDSZ.
-Ez nem von le annak értékébõl, hogy kilencvennyolc és kétezerkettõ között mégse lopták szét pofátlanul az országot, és nem adták el idegeneknek... Legalábbis nem ilyen egyértelmûen.
Székely sóhajtott. Akkoriban õ is lelkes fideszes volt, sõt a pártba is belépett. Most már kicsit röstellte.
-Emlékszel az Álmok álmodói kiállításra?
-Hogyne! Az is remek kezdeményezés volt.
-Na, ahogy az ember belépett a kiállító-csarnokba, kinek a hatalmas képe virított szembe?
-Kinek?
-Esterházy Péternek. Mint világraszóló magyar... Tudod, Gergõ, ha Gyurcsányék rendezik ezt a kiállítást Hiller Pistivel vagy Bozókival, akkor kinek a fotójába botlunk bele? Esterházyéba. Na, ennyi a különbség!
-Ezt az egész polémiát inkább kihúzom - adta be a derekát Talabér, mert az interjú vakvágányra futott. - Ott tartottunk, hogy a balos véleményekkel nem foglalkozol...
-...mert aki a történtek után még mindig ezekre szavazna, az nem beszámítható. Így van. De jobbról is kaptunk kritikákat.
-Megírhatom?
- Hogyne! Végtére is nem prekoncepciókon alapuló lapot csinálunk, mint a liberálisok, hanem az igazság számít. Nincs igazam?
-Az újságírás mindig politika. Aki mást mond, az hazudik. De azért csak halljuk a kritikát. Abból tanul a magyar ember.
-Két típus sipákolt. Az egyik az úgynevezett mérsékeltek. Akiknek az az ostoba fixa ideájuk van, hogy középre kell húzódni. A langyosak. Pedig az olyat kiköpi az Úr. Mert beszédetek legyen vagy igen, igen vagy nem, nem. Ezek azzal jönnek, hogy csak ártunk az ügynek, magunkra haragítjuk az egyszeri baloldaliakat, akiket pedig meg lehetne gyõzni, értelmes érvekkel... Blabla... Láttál te már prolit, akit értelmes érvekkel meg lehetett gyõzni? Szerinted hány szavazót hozott tavasszal Orbánéknak balról az országgyûlési választásokon az, hogy elkezdtek hülye populista demagógiával udvarolni a lakótelepeknek? Megmondom: semennyit. És mennyit veszítettek el a leszélsõségesezett nemzetiek közül? Megmondom: sokat. Szóval a ?mérsékeltek? szerint megosztók vagyunk, és ez a többségnek nem tetszik. Ez egyébként magánügyük, mert a luxemburgiak sem kérdezik meg a belgáktól, a liechtensteiniek sem a németektõl, vajon egyetértenek-e velük. Mi már nem akarunk a többségnek megfelelni, mert azt látjuk, hogy a többség ostoba. Ha csak az örökös kompromisszumokkal, a prolik szájízének eltalálásával lehet választást nyerni, akkor az a gyõzelem úgyis csak valami megalkuvásos, haszontalan politikát eredményezhet. Mi tehát nem valamilyen csoportnak akarunk megfelelni. Megalkuvásoktól mentes nemzeti, keresztény, konzervatív országot akarunk. Mellesleg a történelem bizonyította - és a jelenben is bizonyítja -, hogy sikert kizárólag így lehet elérni. Legalábbis az esélyt szeretnénk megkapni rá. Hatvan évbõl minimum ötvenkettõt a komcsik kormányoztak. Látjuk az eredményét. Most ötven évig jobboldali kormányzásnak kéne jönnie, és a végén makoghatnának a bolsik, ha valami nem tetszik. De Magyarország nem kapta meg erre az esélyt. A sok marharépa miatt. Hát mi ebbõl nem kérünk. - Székely nagyot szusszantott, felhajtotta poharából az almalét, aztán megkocogtatta a villámsebesen jegyzetelõ Talabér papírját. - A marharépát húzd ki! Azt csak felindulásból mondtam.
Talabér nagyképûen mosolygott.
-Úgyis átírom, mintha egy államférfi beszélne. Meg leszel elégedve a stílusoddal. És melyik a másik típus?
-Felhívott egy szabadságharcos.
-Szabadságh arcos?
-Így definiálta magát. Azt mondta: "Én ott voltam '85-ben, '86-ban a Lánchídon. Minden március 15-én végigvonultam énekelve a Belvároson, a Margit-hídon, le a Bem térre, a Batthyányra. '86-ban a Kölcsey szobor talapzatán húztak végig a zsaruk. Ott voltam '88 nyarán az Erdély-tüntetésen, a nagymarosi vízlépcsõ elleni megmozdulásokon... Minden nagyobb felvonuláson. A tévé ostrománál is. Ti viszont egyszerûen cserben hagyjátok a nemzetet! Inkább elvonultok gettóba, minthogy megváltsátok az egész országot." Ezt mondta - bólogatott elgondolkodva Székely. - És tulajdonképpen igaza van. De visszakérdeztem: és? Lett eredménye? Mit gondolsz, akarják ezek, hogy megváltsd õket? Mire õ: a gyerekedet se kérdezed, meg akar-e születni. Rajtad múlik, hogy megszületik, felnõ, ember lesz belõle. Mi lenne, ha arra várnál, amíg õ szól neked, hogy na, gyerünk, segíts a világra.
-Ebben is van valami... - dünnyögte Talabér. - És? Erre mit feleltél?
-Mi a túlélést próbáljuk. Ha kell, harccal. Ha kell, munkával. Ha kell, egyedül. Átmenteni az értékeket. Jobb idõkre.
-Gondolom, nem gyõzted meg.
-Nem. De nem baj. Õ is megpróbálja a maga útját. A miénk sem népszerûtlen. Naponta százszámra jönnek a kérvények, a könyörgések, a telefonok, e-mailek, beadványok. Ezrek és ezrek akarnak ideköltözni, amióta deklaráltuk az elszakadási szándékot.
-A népszavazás miatt most le lett állítva a lakcímkártyák kiadása?
-Igen. De egyébként sem férünk itt el annyian. Ezeknek azt tanácsolnám, harcoljanak otthon. Csinálják meg õk is az autonómiát. Fogjanak össze, és mondjanak nemet Gyurcsányéknak. Ha aztán már elég ?sziget? lesz, újra egyesülhetünk. Azzá a Magyarországgá, amelyik az álmainkban él.
-Ez nagyon szép végszó lesz - bólogatott Talabér. A zsebébe gyûrte a papírt, kikapcsolta a tollat, s rövid hezitálás után azt is eltette.
+++++++++++++++ ++++++
Rakos Róbert, a bukott etelvári polgármester, továbbra sem lelt nyugalmat. Nem tudta megemészteni, hogy október 1-jén (a zuglói polgármester mellett) csak õ veszített hivatalban lévõ fideszes városvezetõként. Pontiustól Pilátusig rohangált, végre a Fidesz egyik alelnöke hajlandó volt fogadni. Vehemensen magyarázta neki:
-Ezt az egész kellemetlen ügyet lerázhatná magáról a párt, ha megóvná az október elsejei választást.
-Megóvná? - vonta fel a szemöldökét az alelnök, s közben az órájára pillantott, mert már ezt a fél percet is sokallotta, amit eddig Rakosra szánt.
-Igen. Homoki Alíz ajánlói között szinte kizárólag friss betelepülõk voltak. Utána lehetne nézni, biztos nincs mindegyiknek rendben a lakcímkártyája, a jogosultsága. Ezen az alapon bármelyik faluban bárkit meg lehetne választani, ha elég emberét beköltöztetné oda.
-És ez miért lenne megoldás?
-Hát új választás lenne. Azt megnyerném, mint egyedüli jobboldali jelölt. Visszavonnám a függetlenségi nyilatkozatot.
-Visszavonnád ? Hiszen azt nem az etelvári polgármester adta ki, és nem is te.
-Ebben biztosan segítenének a szocik is - ütötte Rakos a vasat. - Õk se bánnák, ha ilyen egyszerûen megoldódna a kérdés...
-Hogy nekik mi a taktikájuk ebben az ügyben, az még nem látszik világosan. Talán engedik a dolgot...
-Engedik? Miért engednék?
-Ki lát bele az õ fejükbe? Én a helyükben engedném. Egy helyen összegyûjtve a legelszántabb jobbosok... Százezernyi potenciális szavazó kiesik az õ szempontjukból...
-Na, hát ez az! Ezek mind a mi választóink! Hogy akartok így legközelebb választást nyerni?
-A legközelebb az négy év. Ki tervez olyan messzire?
-Pedig kellene.
-Köszönjük, Robikám, hogy ennyire szíveden viseled a párt sorsát, de nem csinálunk magunkból bohócot. Képzeld el, mit szólna a maradék kétmillió szavazónk, ha mi rontanánk rá Hunniára?
-Akkor mi legyen?
Az alelnök ismét az órájára pillantott, s megállapította, hogy már így is túllépte az erre szánt idõt.
-Megmondom, mi legyen. Menj szépen haza a hét százalékoddal együtt, és ne ugrálj!
+++++++++++++++++++ +
Öt nap volt már csak hátra a függetlenségrõl szóló népszavazásig. Mindenki, aki eddig szívén viselte Hunnia önállósodását, kampányolt, tárgyalt, egyeztetett. A sziget településein minden este autókonvojok mentek végig nemzetiszínû és Árpád-sávon zászlókat lengetve, dudálva. A házak elé kijöttek az emberek, integettek nekik, sokan a saját otthonukra is kitûzték a lobogókat. A hideg idõ ellenére mindenki az utcán volt; találgatták a várható reakciókat, tervezgették a jövõt. Egy dologról nem esett szó soha: mi lesz, ha a nem gyõz. Ez fel sem merült senkiben.
Azok az emberek, akik a nevüket adták a kezdeményezéshez, akik kitalálták a Hun-sziget elszakadását és a vállukra vették az elõkészületek minden gondját-baját, folyamatosan gyûléseztek, tárgyaltak, szerveztek.
Az etelvári városháza volt a fõhadiszállás és Homoki Alíz, az agilis, középkorú asszony a fõkapitány. Gazdasági, jogi, kulturális kérdésekkel kellett foglalkozni. Például az iskolákkal. A szigeten megfelelõ volt az oktatási infrastruktúra, óvodák, általános iskolák minden településen és Etelváron gimnázium.
-Aki egyetemre megy, az jelentkezhet Budapestre, Pécsre, Szegedre. Megpróbáljuk kiharcolni, hogy a magyarországi diákokkal azonos jogokat élvezzenek, de ha nem sikerülne, a fizetõs képzésekrõl nem küldhetik el õket. Ha egy hottentotta jön és fizet, azt is felveszik.
-És ki fogja állni a cehet? - kérdezte Bordó Kornél, a gimnázium igazgatója.
-A módosabb családok megoldják. Kidolgozunk egy diákhitel-rendszert is, hasonlót, amilyet az Orbán kormány bevezetett, s amit aztán szétvertek. A szegényebbeknek segít a költségvetés, ösztöndíjak, alapítványok. Szerencsére több olyan vállalkozó is felajánlotta segítségét Hunniának, akik a vagyonukból áldozni tudnak egy független ország megteremtésére.
Itt hosszan és szeretetteljesen nézett Barabás Hunorra, a Székelyföldrõl elszármazott üzletemberre, aki elértette a pillantást, és szabadkozva csak annyit mondott:
-Széchenyi István egy évi jövedelmét ajánlotta fel a tudóstársaság javára, mi sem lehetünk rosszabbak, mint õseink...
Kicsit zavartan nézett körül, mert nem szívesen állt a középpontban. Barabás kétkezi munkával - autószerelõként dolgozott Erdélyben - kezdte. Eleinte csak néhány lerobbant, karambolos autót pofozott ki, s azokat eladta a Daciájukat valami jobb márkára cserélni igyekvõ helyieknek. Ennek híre ment, és száz kilométerrõl is hozták neki a kocsikat. Ha már így belejött, új gépekkel is próbálkozott. Rövidesen azt vette észre, hogy hatalmas autókereskedése és szervíze van, tucatnyi alkalmazottal. Késõbb ingatlanokba fektetett, ezzel párhuzamosan benzinkutat üzemeltett; így belekóstolt az energiahordozók világába. Kereste az alternatív megoldásokat; szél- és napenergiával mûködtetett gépekkel foglalkozott. Mostanra Románián kívül Magyarországon és Ukrajnában is voltak érdekeltségei. Az oktatás mellett az etelvári kórház megsegítésére áldozott.
-A kórházunk - folytatta Homoki Alíz, továbbra is Barabásra pillantva - egyelõre kapja még az egészségbiztosítótól a pénzeket. Ha kiválunk, várhatóan befagyasztják ezeket az összegeket, de erre is fel vagyunk már készülve. A magyarországi egészségügyi rendszer egyébként is össze fog omlani, tehát a finanszírozást így vagy úgy meg kellett volna oldanunk.
-Kevés pénzbõl is nagy dolgokat lehet elérni, ha nem lopja el senki a dohányt - kapcsolódott bele Talabér, aki a sajtót képviselte, de szívesen lépett ki a néma megfigyelõ szerepkörébõl. - Magyarországon ez a fõ baj: akik döntési helyzetben vannak, igyekeznek minél többet lopni. És ezen a demokrácia csak rontott. Mert ha egy diktátor le akar nyúlni egymilliárd forintot, hát zsebre teszi, és akinek nem tetszik, azt jól pofán vágja. Ha demokráciában el akarsz lopni egy-két milliárdot, muszáj egy százmilliárdos megrendelést adnod, vagy még nagyobbat, mert a sajtónak is be kell fogni a száját, a többi pártnak és képviselõjének, a rendõrségnek, a tévének, a rádió, frizsidernek, porszívónak? Nem véletlenül kerül az a vacak metró ötszázmilliárdba, pedig ennyibõl már minden potenciális utas taxival mehetne az elkövetkezõ ötven évben...
++++++++++++++++++ ++++++
A férfi kávét rendelt a magas, festett szõke, dekoratív nõnek. Amíg vártak, leplezetlenül méregette.
-Nem tetszem? - kérdezte a hölgy, s akaratlan mozdulattal a hajához nyúlt, megigazította.
-Az érdektelen, nekem tetszik-e. De a delikvensünk konszolidált, kétgyermekes édesapja, most várják a harmadikat. Konzervatív, polgárosult figura. Gondolja, hogy az ilyen szõke bombázó típusra ráharap?
A nõ mérlegelt. Nem nõi érzékenysége, hanem a feladat sikeres elvégzésének vágya beszélt belõle.
-Éppen azért - vélte. - Konszolidált, átlagos külsejû, intelligens, hûséges, megbízható nõvel minek csalná meg a feleségét. Csak az újdonságnak valami extravagáns varázsa... A hirtelen elbizonytalanodás, a féktelen ösztönök.
A férfi a fejét csóválta.
-Nem szeretnék kudarcot vallani. Nagyon magasról jött a megbízás.
-Nem maga vallana kudarcot. Én viszem vásárra a bõrömet.
-Ez nem prostítúció, hanem nemzetbiztonsági feladat. Nem személyes kérdés.
-Értem. Elég sok idõt töltöttem Székely Levente fényképeivel, a róla készült videófelvételekkel meg az életrajzával. Jobban ismerem, mint hinné. Tizenkét éve nõs, hûséges, kiegyensúlyozott fickó. Konszolidált házasság, konszolidált család, konszolidált nemi élet. Ha van esélyünk a sikerre, õrnagy úr, azt kizárólag a szõke bombázó hozhatja meg.
Meghozták a kávét. A pincér enyhén felhúzott szemöldökkel gusztálta a nõt, aki buján visszamosolygott.
Az õrnagy beadta a derekát.
-Próbáljuk meg!