2018. júl.
30.
Hozzászólás - Mi Hazánk Mozgalom vitairat

A Mi Hazánk Mozgalom több, a társadalmat foglalkoztató kérdésben vitaindítónak szánt kérdéseket tett fel. Ezek közül kettőhöz szólnék hozzá az alábbiakban
 

Egyetért-e azzal, hogy egy-két hónapos sorkatonai alapkiképzésre szükség lenne?

 

Egyetért-e azzal, hogy véget kell vetni az indoklás nélkül kért, „bemondásra” végzett abortuszoknak?


Egyetért-e azzal, hogy véget kell vetni az indoklás nélkül kért, „bemondásra” végzett abortuszoknak?

 

Ebben a körben – és általában a radikális jobboldali médiában – az abortuszról elsősorban a nemzet fogyása, nemzethalál összefüggésben beszélünk, kicsit kevesebb szó esik talán arról, hogy az abortusz elsősorban azért elfogadhatatlan minden civilizált ember számára, mert – gyilkosság.

A magzat: ember. Nem a 12. héten lesz az, sem a 24-en, nem a megszületéskor és nem akkor, amikor dobogni kezd a szíve vagy szopni kezdi az ujját. A tudomány mára egyértelművé tette, hogy a fogantatáskor létrejön az az individuum, akit embernek nevezhetünk. A megtermékenyült petesejt genetikai állománya teljesen megegyezik a kifejlett felnőtt genetikai állományával. Nem csak az dőlt el, hogy ember lesz belőle, nem pedig csimpánz, darázs vagy krumpli, hanem az is, fiú-e vagy lány, kék a szeme vagy barna, magas vagy alacsony, jobbkezes vagy bal, hanem kis túlzással talán már az is, miben fog meghalni. Nem a nő testének része, hiszen miután eltávozott a női testből, az éppen úgy funkcionál tovább (ellentétben azzal, ha a nőnek mondjuk a veséjét vagy a bal lábát távolítjuk el). Ha a női test része lenne, akkor várandóssága idején a nőnek négy veséje, két szíve, két agya lenne, sőt fiúgyermek esetén még fütyije is.

A 12. hétig engedélyezett abortusz teljesen tarthatatlan, mert ha utána már nem lehet (vagyis elismerjük, hogy a magzat akkor már ember), előtte viszont lehet (vagyis akkor még nem ember), vajon mi történik e pillanatban? Hirtelen emberré válik, lemászik a fáról? (Vannak olyan divatos elméletek, hogy azért „nem ember” a magzat, mert nem tudja magát ellátni; ez esetben az újszülöttet is meg lehetne ölni, hiszen ha az anyja nem táplálná saját testéből anyatejjel, rövid idő alatt meghalna. Még egy fél éves gyerek is segítség híján elpusztulna, akárcsak egy magatehetetlen öreg vagy egy nyomorék.)

Érdekes, hogy miközben a társadalom szó- és lelkiismeret-furdalás nélkül tudomásul veszi évi harmincezer ember lemészárlását, olyan törvényeket alkot, amelyek büntetik az állatkínzást. Egy vágóhídi marhát el kell kábítani, egy kutyába nem lehet belerúgni, ám egy embert érzéstelenítés nélkül szó szerint szét lehet tépni. Kijelenthetjük, hogy a magyar törvények szerint ma a gyermekemet büntetlenül megölhetem, a kutyámat viszont nem.  Képzeljük el, micsoda felhördülés lenne, ha évente Magyarországon harmincezer kiskutyát tépnének darabokra, ellenben a harmincezer magzat halála nem veri ki a biztosítékot. (Természetesen nem azt mondom, hogy az állatokat szabadon lehetne kínozni, csak a társadalom morális állapotának abszurditását próbáltam bemutatni.)

Fontos érv, hogy ha betiltják az abortuszt, az illegális magzatelhajtások miatt nők fognak meghalni. Érdekes relativizálása ez az emberek közötti különbségtételnek, ahol harmincezer (európai szinten bő egymillió) ember halála elfogadható annak érdekében, hogy ne haljon meg 6-8-10 másik ember.

Mi lenne a teendő? Nyilvánvaló, hogy azt senki sem tartja elfogadhatónak, hogy a kétéves gyerekeket fojtsuk vízbe, ha sokat sírnak éjszaka, ha nem lehet miattuk nyugodtan elmenni moziba vagy ha sokba kerül a pelenka. Ilyenkor „már késő”, a megszületett gyermek joga az élethez elvitathatatlan, tehát úgy kell megoldást találni a nehézségekre, hogy a gyereket életben hagyjuk. Ezt a megszületési pontot előre kell hozni a fogamzásig. Magyarul: ha már megfogant az élet, akkor már „késő” lemészárolni, megoldást kell találni. (Például a magzat kihordásával és megszülésével, akit – ha még mindig annyira idegenkedik tőle az anyja – örökbe is adhat. „Miért szenvedjek vele kilenc hónapig?”, kérdezheti erre a megesett nő. Azért, mert egy ember élete árán nincs jogunk a kényelemre. Elég egy figyelmetlen pillanat, az ember lelép a járdáról, elgázolják és hónapokig fekszik ágyban, gipszben egy rossz mozdulat miatt. Természetesen egy emberi lény élete sokkal több annál, mint egy közlekedési baleset, ám azok, akiknek ez csak egy teher, talán megértik a párhuzamot.)

Nem véletlen, hogy a katolikus egyház tiltja a házasságon kívüli nemi kapcsolatot. Nem valamiféle prüdériából, nem is azért, mert elítéli a szexuális élvezeteket. Hanem mert pontosan tudja, hogy a két ember közötti nemi aktusból megfoganhat egy harmadik. És ennek a harmadiknak az érdekeit, az életét védi. Értelemszerűen a házasságban élők várják és akarják a gyereket (de legalábbis elfogadják), egy alkalmi kapcsolatnál ez nem olyan egyértelmű.

A megoldás természetesen a megelőzés. Ma már, ha valaki semmiképpen sem akar gyermeket, megtalálja a kivédés módját. Nem vagyok hivatott szexuális felvilágosítást tartani, de számtalan módszer létezik a nemkívánt terhesség elhárítására. A magam részéről a hormonkészítményeket nem sorolom ide, mert azok egy része a már megfogant életet pusztítják el – tehát végül is abortuszt okoznak -, de mindenképpen ártalmasak a nő egészségére, bármit is állítanak ennek ellenkezőjéről a gyógyszergyárak. Megoldás lehet a női termékenységi idő figyelése vagy a gumióvszer, ami egyben a betegségek egy része ellen is védelmet jelenthet. Tudom, hogy az egyház ellenzi az óvszer használatát, abból kiindulva, hogy ezzel megakadályozzuk az élet esetleges megfoganását. Ha azonban a szerelmesek úgy döntenek, hogy nem szeretkeznek, mert éppen nem akarnak gyermeket, ezzel is beavatkoznak a teremtés rendjébe… Óvszer használatakor nem történik megtermékenyülés, így a magzat elpusztítására sem lehet szükség. A spermium vagy a megtermékenyületlen petesejt önmagában csak egy ígéret. Olyan, mint egy kitöltetlen lottószelvény. Csak akkor lehet belőle nyeremény (élet), ha kitöltjük, feladjuk, és ki is húzzák a számainkat.

Végezetül azoknak, akik oly hevesen helyeslik az európai parlamentek abortuszpárti törvényeit, csak egy kis játék. Mivel az abortusz attól legális, hogy politikusok többségi alapon megszavazzák, hogy a magzat nem ember, ennyi erővel bármikor, bármely embercsoportról megszavazható, hogy nem tekintjük embernek, és ezért szabadon meggyilkolható. Nem kívánok tippeket adni, mindenkinek a fantáziájára bízom, hová vezetne ez.

 

Egyetért-e azzal, hogy egy-két hónapos sorkatonai alapkiképzésre szükség lenne?

Az emberben megvan az az ősi ösztön, hogy igyekszik megvédeni, ami az övé. Legyen az a családja, a jószágai, ingóságai vagy ingatlana. A közösség is vigyáz saját értékeire, elsősorban jól felfogott érdekből. A föld, az ország megvédése is jog, érdek és kötelesség. Ez minden pátosztól mentesen, csupán az egyén boldogulása, életminősége szempontjából is fontos. Mindenki olyan közegben szeret élni, amelyet megszokott: a nyelv, a vallás, a kultúra, a természeti környezet stb. Ha valaki mégis másfajta életre vágyik, az elhagyja ezt a közeget, nem pedig magára és a többiekre kényszerít egy idegen világot. (Vagy ha ilyesmi megtörténik, azt hívjuk hazaárulásnak.) Ezért megvédjük otthonunkat, családunkat, életformánkat.

De nem tekinthetünk el a dolog érzelmi, romantikus részétől sem, hiszen kultúránknak, személyiségünknek a része. Nem csak praktikus gazdasági és civilizációs szempontok miatt védjük a hazát, hanem mert az identitásunknak a része. A hazaszeretet, a becsület, az önfeláldozás mind pozitív tartalmak a számunkra, valamennyi nagy nemzeti-állami ünnepünk a szuverenitást helyezi középpontba, irodalmunk mindenki által ismert alkotásai ezeket az értékeket erősíti (Egri csillagok; A Pál utcai fiúk; Petőfi és Arany versei; de ide sorolhatjuk pl. a Bánk bánt vagy akár az István, a királyt is).

Akiknek a számára ezek az eszmények mégis értelmüket veszítették, azoknak is világos (és ezt a migrációról szóló népszavazás ékesen bizonyította), hogy a hazánk elleni támadások (mint amilyen a bevándorlási nyomás is) normális életvitelünket, javainkat, biztonságunkat fenyegeti. Mivel Európában egyre kevésbé láthatunk szövetségest (igazából sosem voltak azok sem török, sem tatár, sem orosz idején), magunkat kell megvédenünk. Ha pl. 1918 őszén nem zavarják haza a katonákat, Trianonra a mai formájában sosem került volna sor. És amiképpen katonai szövetségeseink nem védenek meg az afrikai-ázsiai-mohamedán megszállók tömegeitől, végképp nem fognak mellénk állni mondjuk a szomszédainkkal való konfliktusok esetén. Ráadásul ezek a szövetségek sokszor tőlünk nagyon távoli, nagyon idegen érdekekért folyó háborúkba rángathatnak bele minket (Irak, Afganisztán).

Természetesen fontos szerep jut a reálpolitikának. Az önálló magyar haderő nem volna képes megvédeni az országot egy valóban jelentős támadás esetén, ezért óhatatlan a nagyhatalmakhoz (lehetőleg minél többhöz )való viszony rendezése, a konkrét szövetségi rendszerhez tartozás eddig nem nagyon váltotta be a reményeket (együtt buktunk a Központi Hatalmakkal, a tengelyhatalmakkal és tulajdonképpen a Varsói Szerződéssel is). Diplomáciánk célja az lehetne, hogy valamiféle elnemkötelezett státuszt harcoljon ki, ahol az igen fontos pozícióban (Európa közepe, víztartalék) fekvő országunk elköteleződése valamelyik oldalon a többi nagyhatalom rosszallását váltaná ki, ezért közösen garantálnák a semlegességünket.

Mindebből következik, hogy szükséges saját, minél ütőképesebb hadsereg fenntartása. Ennek kulcsszava a hatékonyság lenne. Mi, akik szolgáltunk a Néphadseregben, gyűlölettel és undorral gondolunk vissza rá; a katonaság nem a kiképzést, a bajtársiasságot vagy hősiességet, pláne nem a hazaszeretetet jelentette, hanem az emberek szívatását, megalázását. Egy-másfél évet elvettek az életünkből, semmiféle használható honvédelmi ismeretre nem tettünk szert (pedig én az elsőlépcsős Lenti laktanyában voltam), a besorozott katonák eltérő társadalmi-kulturális-szellemi állapota miatt konfliktusok tömege mellett a tisztek és a sorállomány közötti feszült viszony azt eredményezte, hogy egy háború esetén harcászatilag és morálisan is teljesen alkalmatlanok lettünk volna bármilyen ellenállásra.

A megoldás rövid, többször ismételt, intenzív kiképzés lehetne. Itt a legfontosabb fegyverek használatát rövid idő alatt meg lehetne tanítani mindenkinek, a komolyabb ismereteket igénylő harcászati eszközök kezelésére-vezetésére viszont önkéntes, hivatásos állományra van szükség. A sorkatonákat a lakóhelyükhöz legközelebbi kiképzési pontra kell behívni, az ottalvást a minimális időre korlátozni, és a bent töltött időt maximálisan a kiképzésre fordítani. A családjuktól-munkájuktól csak minimálisan szakítani el az embereket, és a bent töltött időre a normál fizetésüket (vagy valamilyen átalányt) folyósítani nekik. Ezzel a társadalmi ellenkezést vissza lehetne szorítani. A kiképzésen mutatott képességek alapján a kiképzők tiszti-tiszthelyettesi rangra javasolhatnának tartalékosokat.

Mindezek kidolgozása persze hosszasabb folyamat, és elsősorban katonai szakértőkre tartozik, akiknek azonban mindenképpen konzultálniuk kell a társadalmi viszonyokat jól ismerőkkel (tanárok, papok, pszichológusok stb.). Külön kérdés a nők helyzetének vizsgálata; vajon rájuk is általánosan vonatkozzon-e mindez. (Ha igen, természetesen külön női kiképző pontokkal.) Mivel a hivatásos állományban hosszú ideje vannak már nők is, a hozzáértők a tapasztalatok birtokában eldöntik, vajon a sorkötelezettséget indokolt és értelmes-e kiterjeszteni rájuk is.

Összefoglalva: hadseregre mindenképpen szükség van. A hivatásos állomány mellett egy mindenkire kiterjedő sorkatonai rendszerre is, ahol nagyon rövid, nagyon intenzív és többször ismételt kiképzéssel lehet felkészíteni az embereket a harcászatra.