2019. jan.
13.
Ünnepeink és a nemzetállam

Megjelent a Kárpátia c. újság 2017. október-novemberi számában.

Egy finn újságíró Magyarországon megjelenő könyve bemutatóján felrótta nekünk, hogy három nemzeti ünnep is van egy évben, amit ő sokall, mert a nemzeti tudat káros elburjánzását látja benne. Sokáig arról panaszkodtunk (joggal), hogy a magyarokból hiányzik a megfelelő öntudat, elfelejtjük a múltunkat, de lassacskán kiderül, hogy másokra (elsősorban az úgynevezett nyugati országokra) ez hatványozottan igaz. Angliában például nincsenek is nemzeti ünnepek, a dolgozók időnként „banki szünnap”-ot kapnak, hogy mégis legyen fizetett szabadnap, de ehhez nem kapcsolódik semmilyen hazafias tartalom. Nehéz is volna ünnepelni más népek és földek meghódítását, leigázását, gyarmati sorba süllyesztését, kiirtását; a kalózokból lett világverő flottát vagy azt a külpolitikát, amelynek során saját érdekeik mentén játszadoztak népek és országok sorsával.

Nálunk tehát három nagy ünnep is van, és első ránézésre kijelenthetnénk, hogy mi ilyen forradalmi nép vagyunk, és ezeket a visszatérő felkeléseket ünnepeljük. Azonban éppen a legnagyobb, az állami ünnep, augusztus 20-a nem kapcsolódik forradalomhoz. (Amikor a rendszerváltás után kiválasztották, melyik legyen az állami ünnep, akkor Torgyán József úgy indokolta a döntést: mégis csak másképpen hangzik egy ezeréves ünnep, mint egy százötven vagy negyven éves. És milyen igaza volt: ha olvasgatjuk évente a külföldi államfők protokolláris gratulációit augusztus 20-a alkalmából, nehéz kikerülni a kérdést: hány éves is az Egyesült Államok államisága? Hány esztendős az olasz, a belga, a spanyol vagy akár az orosz államiság, a románról vagy pláne a szlovákról, esetleg a montenegróiról nem is szólva?)

A forradalmári, sőt világforradalmári attribútummal felruházott Petőfi (noha a „világszabadság” kifejezés összesen egy versében, az Egy gondolat bánt engemet-ben szerepel, szemben a megszámlálhatatlan „magyar szabadsággal”) is azt írja Élet vagy halál című versében: „…áll a viharban maga a magyar.” Nem a jobbágy, nem a nép, nem a szegény ember, nem a proletár, nem a forradalmár, hanem a magyar. Rákóczi zászlain a felirat nem pusztán Pro Libertate, hanem Pro Libertate Hungariae, vagyis Magyarország szabadságáért harcoltak. Nem mellesleg úgy kezdődött a teljes szöveg, hogy cum Deo, tehát Istennel. Ezt végképp elhallgatta a szocialista utókor.

Ha tehát találni akarunk egy közös kifejezést, ami az ünnepeinket összeköti, az a „szuverenitás” lehetne. Szent István létrehozza a szuverén magyar államot, amely nem hűbérese sem a német, sem a bizánci császárnak. Európa mindig is a római császárságban gondolkodott. Akár Nagy Károly, akár I. Ottó és utódai „római” császárnak nevezték magukat, miképpen Bizánc urai is. Konstantinápoly 1453-as elestével az oroszok jelentik be igényüket erre a címre („cár”), míg nyugaton azért veheti fel Napóleon a császári címet 1804-ben, mert addigra gyakorlatilag (két évvel később hivatalosan is) megszűnik a német-római császárság (így csak magyarul hívjuk, valójában Szent Római Birodalom), megürül tehát a császári cím. Szent István önálló, független Magyarországa (magyar országa!) kívül áll a császárságon, kívül áll a római birodalmon és ezt csak nagyon kevés európai entitás mondhatja el magáról.

A nyugat ezt természetesen nehezen tűri, és hiába veszi fel István a latin kereszténységet és választ magának német feleséget, a behódoltatási kísérletek azonnal megkezdődnek, hol katonai támadásokkal, hol a trón megszerzésének kísérletével.

Azóta a magyar politika legfőbb kérdése, ki fenyegeti leginkább a szuverenitást. Aki adott pillanatban a legveszélyesebb, az a legfőbb ellenség, és sokszor korábbi vagy leendő ellenségünkkel kell összefognunk az aktuálisan legfenyegetőbbel szemben. Így hol a török, hol az osztrák, az orosz, a német vagy a szovjet a szuverenitás legfőbb veszélyeztetője, ellenük törökkel, osztrákkal, némettel fogunk össze adott történelmi helyzetben. Ma az arctalan globalizmus jelenti ezt az első számú fenyegetést (ami persze Sorossal arcot és nevet is kapott, de ennél azért többszereplős), ami ellen – furcsa ezt október 23-a közelében kimondani – akár az oroszokkal is össze lehet fogni. (Még az is lehet, hogy ők lesznek a maradék fehér keresztény Európa reménységei. A rég áhított bizánci örökséget nem a cárok és nem a bolsevikok veszik át, hanem a XXI. század Oroszországa.)

Az afrikai és ázsiai (fél)analfabéta, erőszakos bevándorlók nem a szuverenitásunkat veszélyeztetik, hanem életformánkat, biológiai létünket, nyelvünket, kultúránkat, mindennapjainkat, egyszóval mindent. De ahhoz, hogy ez a veszély valósággá váljon, el kell veszítenünk szuverenitásunkat: jogunkat az önvédelemre. És ezért nagyobb veszély a globalizmus, mint akár az iszlám, akár a néger migránsok.

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, kétféle jövőkép él az európai politikusokban: az egységes, központilag kormányzott, etnikailag-vallásilag összekevert európai egyesült államok, vagy a nemzetállamok szövetségén alapuló, a vallási-kulturális közösségre és a gazdasági előnyök kiaknázására épülő, sokszínűségében erős kontinens.

Kelet-Közép-Európa (s benne elsősorban mi, magyarok) ragaszkodik leginkább a nemzetállami keretekhez, amit nyugaton valami avítt, meghaladott dolognak mutatnak be. Elsősorban azért, mert a nemzetállam nyugaton értelmezhetetlen. Az Egyesült Királyság eleve négy alkotóelemből áll; skótok, írek, walesiek és angolok, republikánusok és monarchisták, katolikusok és protestánsok, fehérek és színesek megosztott országa. Vikingek, normannok, szászok és kelták leszármazottai, akiket a birodalmi tudat egy rövid ideig összekapcsolt, de akik ennek elmúltával ismét felfedezik őseik nyelvét és önazonosságát; a skót elszakadási törekvések mellett a múlt században a nyílt fegyveres konfliktusig eljutó Ír Köztársasági Hadsereg is ennek bizonyítéka. Ehhez társulnak napjainkra az elvesztett gyarmatokról beözönlő különböző népekhez és rasszokhoz tartozó tömegek.

Olaszország (amit mi, magyarok, talán egyedüliként meg tudunk nyelvileg különböztetni Itáliától) csak másfél évszázada létezik, azelőtt másfél ezer évig egy széttagolt, a városhoz vagy a tartományhoz kapcsolódó tudattal bíró, sem etnikailag, sem politikailag, sem nyelvileg nem egységes nép lakta. A XIX. század romantikus mozgalmaiból kinövő új állam gyorsan elveszítette vonzerejét, a római birodalom felélesztésének irreális és sikertelen kísérlete után mára ismét dezintegrációs törekvések jellemzik. Még a televíziós vetélkedőkben is a legfontosabb identitásképző a játékosok esetében, melyik provinciából (regionéból) érkeztek.

Németország sosem volt nemzetállam. A német-római császárság rengeteg apró fejedelemségből állt. Svájctól Bajorországon, az osztrák tartományokon, Csehországon, Szilézián át Erdélyig és a Volgáig éltek németek, akik egymás nyelvét alig értették, vallási megosztottságuk többek között az öldöklő 30 éves háborúban öltött testet. A XIX. század végén létrejövő egységből rövid nagyhatalmi felívelés következett egészen a teljes bukásig. Hatalmas területek elcsatolása mellett a maradék országot is két részre osztották. A rövid (akkor sem teljes nemzetállami) egység után az elvesztett területek kikerültek a látókörből, a nemzeti gondolat megszűnt, nagyarányú idegen etnikai-vallási beáramlásra került sor. Ma a németség legfeljebb a gazdagságot jelenti.

Franciaország kisebb grófságai kíméletlen leszámolások (bretonok, provanszálok, valdensek, templomosok, 100 éves háború az angolokkal) nyomán jött létre. A francia tudat összekötő elemei a felvilágosodás, a „nagy” forradalom, majd Napóleon; a XX. századra azonban már a hanyatlás jellemző. Két elvesztett világháborúból (az elsőben Párizstól néhány kilométerre állítják meg a németeket és végig francia területen zajlanak a harcok, végül amerikai és angol segítséggel, no meg a Központi Hatalmak belső összeomlásával nyernek; a másodikban néhány hét alatt elesik Észak-Franciaország, délen németekkel kollaboráló kormány alakul) ugyan diplomáciailag győztesen kerülnek ki, de gyengeségükön ez nem változtat. Ma az identitásuk kizárólag állampolgári.

Belga, svájci, luxemburgi, de akár spanyol nemzetről beszélni sem érdemes. Belgium a flamand-vallon ellentét menti szétszakadás határán; Spanyolországot a katalán és baszk identitás feszíti: néhány éve a labdarúgó kupa döntőjében a két résztvevő, a Barcelona és a Bilbao szurkolói egységesen fordítottak hátat, amikor felhangzott a spanyol himnusz.

Nyugaton nincs tehát erős nemzetállami múlt és jelen, csak eltérő okokból eredő nagyhatalmi- vagy küldetéstudat, amely könnyebben elviseli és megérti, hogy most négerek, arabok, mohamedánok, gyarmati népek össze-vissza nyelvekkel és vallásokkal alkotják a közösséget.

De igazából Közép-Európában is a pánszláv gondolat felbukkanása, kiteljesedése majd darabokra hullása szűk kétszáz év alatt hoz létre „nemzeteket”. Sosemvolt országok születnek az I. világháború után, amelyek többsége az első adandó történelmi pillanatban szétesik (1939-41, majd 1989-91).

Nálunk viszont mindig is létezett a nemzetállam. Amit az iskolában tanítottak, hogy a „nemzet” XIX. századi romantikus szülemény, az kétségkívül igaz Nyugat-Európára (ld. fentebb), de ránk nem vonatkozik. Nekünk a X-XI. századtól központilag kormányzott, nyelvileg-vallásilag-politikailag egységes, nagy országunk volt. Ha etnikailag csökkent is a magyarság aránya, a hungarus tudat nem változott, mindig ragaszkodtunk a kárpát-medencei államisághoz és nemzetállamhoz. Akkor is, amikor az ország jelentős része török-, Habsburg-, német- vagy orosz megszállás alá került. Trianon óta is eltelt ugyan 100 év, de a magyar magán- és politikai tudat egységesként kezeli az országot. Panaszkodunk ugyan, hogy lemondtunk róla, elfelejtettük, de a magyar közvélekedés Kolozsvárra, Kassára stb. ma is magyar városként tekint. Ha az utolsó magyart is elkergetik Pozsonyból, attól azt mi még magyar városnak fogjuk tartani, amiképpen a Sepsi vagy a DAC focicsapatát is, függetlenül attól, kikből áll a székelyföldi illetve csallóközi csapat.  Ha elindulunk a Lajtától Brassóig, ma is, és ezer éve is, mindenki ugyanazt a magyar nyelvet beszéli, lakóhelytől, sőt társadalmi pozíciótól függetlenül. (Nincsenek külön magyar nyelvek vagy olyan tájszólás, amit könnyedén ne értene meg bármely magyar, szemben a német vagy olasz nyelvi különbségekkel.) Rákóczi seregében jobbágyok és arisztokraták, katolikusok és protestánsok egyaránt előfordultak. A felkelés egyértelműen magyar nemzeti jellegű volt. Csakúgy, mint a 48-49-es szabadságharc, ahol az erdélyi románok, a délvidéki szerbek, a horvátok a forradalmi-polgári magyar kormánnyal szemben álltak, méghozzá annak magyar nemzeti jellege miatt. És 56 sok-sok jelszava között, amelyek gazdaságra, államberendezkedésre vagy személyi kérdésekre vonatkoztak, a legerősebb, leghangsúlyosabb mégis az volt: „ruszkik haza”. Nem a demokraták, nem a reformkommunisták, nem a proletárok forradalma volt, hanem a magyaroké.

A vallásról, épp csak érintőlegesen: az egyistenhívő kereszténységre való átállás nem okozott komoly vallásháborúkat (Isten szavunk önmagában bizonyíték eredendő és fejlett monoteizmusunkra, hiszen nem a nyugatiaktól vettük át a szót, hanem eleve létezett fogalmunk az egyetlen, mindenható, teremtő legfőbb lényre). A XI. századi két pogánylázadás is inkább politikai-nemzeti jellegű volt. Az elsőnél például a felkelőknek – a Képes Krónika tanúsága szerint – Orseolo Péter idecsődített híveivel a „vadállati módon ordító németekkel és fecske módjára fecsegő olaszokkal” volt bajuk.

A nyugat tehát nem ért minket. Ki tudja, melyik az üdvözítő út, de hogy egészen más alapon állunk, az nyilvánvaló. Számunkra a puszta gazdasági előnyök, a birodalmi tudat nem perspektíva, mert mi mindig a nemzetállamból indulunk ki. A nyugat – ahogy mindig is – a birodalmi periféria szerepét osztotta ránk, de mi nem tudunk máshogy élni és gondolkodni, mint szuverén nemzetállami keretek között, mert ebben élünk (néha megcsonkítva, néha korlátozva, de az elvet soha fel nem adva) bő ezer éve.