2017. nov.
28.
Hajnali séta (novella)

Hajnali séta című novellám bekerült a Bájoló Magazin "Macskakő" című pályázatán a legjobbnak ítélt írások közé.

http://www.szintezisonline.hu/2017/06/ungvary-zsolt-hajnali-seta.html

HAJNALI SÉTA

 

Cirmos letért a megszokott útvonalról, és hirtelen elhatározással átugrott a hegyes vasrudakból álló kerítés fölött. Hetek óta nem járt ebben a kertben. Megtorpant, óvatosan körülnézett. Kutyát nem látott, de a fák alatt, az utca felől takarva, kis talapzaton hófehér, hatalmas macska állt. Cirmos döbbenten figyelte. Az ismeretlen nem mozdult, mereven bámult maga elé. Lánynak gondolta, de semmilyen szagot nem érzett. Közelebb sompolygott.

-Nyaú! – szólt oda ismerkedésképpen. A hófehér macskának megrezzent a feje, lassan a hang felé fordult. – Mi a neved? – kérdezte a kandúr.

-Nem tudom – nyávogott.

„Biztos lány”, állapította meg elégedetten Cirmos.

-Gyere le! – miákolta szerelmesen.

-Nem tudok – affektált újra a fehér cicus.

-Ha tudsz nyávogni, akkor járni is. Próbáld meg!

Óvatosan felemelte a mellső kőlábát. Meglepően könnyen sikerült. Nagy lendületet vett, aztán leugrott a puha fűbe.

-Ügyes! – lelkendezett Cirmos. – Te, kő macska!

A hófehér cica hátraszegte a fejét, és megnyalogatta a nyakát. Egész jól sikerült, csak borzasztóan hideg volt. Most, hogy egymás mellett álltak, félelmetesen magasnak látszott. A kandúr először azt gondolta, csak a talapzat miatt. De nem. Mégsem udvarolhat egy ekkora óriásnak.

-Hogyan is szólítottál az előbb? – kérdezte a fehér.

-Kő macskának.

-Akkor ez a nevem. – Ízlelgette a szavakat. Többször elsuttogta. Tetszett neki. Elindult Cirmos mögött. A kandúr néha félve pillantott hátra; attól tartott, a hatalmas teremtmény eltapossa. Kezdeti lelkesedése lelohadt. Váratlanul megtorpant.

-Arra, egyenesen eljutsz a belvárosba. Érdemes megnézni. Nekem dolgom van – és már el is szökkent. Tegnap látott egy kis feketét a bodzabokros kertben… Felnézett a Holdra; egy darabig még kitart az éjszaka. – Nyaú! – kiáltott vissza a fehérnek.

A nagydarab macska testi adottságai dacára aránylag gyorsan és kecsesen mozgott. Kiért egy széles útra, aminek közepén villamossínek futottak. A távolban hatalmas, zöld híd tűnt fel. Szemben, észak felől, robosztus léptekkel közeledett valaki; feje a házak derekáig ért, kezében keresztet tartott, maga elé emelve. Más nem is járt az utcán.

„Furcsa egy világ ez”, gondolta a macska, aki eddig egyebet sem látott, csak a kertet, ahol elhelyezték, s a háziakat, akik sokkal kisebb emberek voltak.

-Nini! – nevetett öblös hangon az óriás, és lehajolt a kőmacsekhoz. – Te meg miféle szerzet vagy? Honnan szalajtottak? Eddig nem láttalak.

-Megszöktem a talapzatról – vallotta be.

-Az nem szökés – nevetett az idegen. – Ilyenkor éjszaka mindannyian útra kelünk, kicsit megmozgatjuk az elmerevedett tagjainkat. Én például ott szoktam álldogálni – mutatott fel a folyó partján magasodó sziklatömb oldalára, a távolabbi, fehér híd mellé.

-Hiszen most is van ott valaki! – meresztette a szemét a macska.

-Igen, mert ilyenkor megkérek egy hajléktalant, hogy álljon oda a helyemre, ne tűnjön fel a hiányom. Elég pici hozzám képest, de legfeljebb arra gondol, aki nézi, hogy messze van, azért olyan apró. Igazából hajnali háromkor a kutya sem figyel oda. Eddig még egyszer sem derült ki, hogy éjszakánként bolyongunk.

-Többen is vagytok?

-Naná! Gyere velem. Engem Gellértnek hívnak.

Öles léptekkel nekivágott a hídnak. Mire a macska felocsúdott, már a túlparton jártak. Autónak, busznak, gyalogosnak most se látták nyomát.

-Néha jön egy szerelmespár vagy egy taxi – magyarázta a behemót. – De azoktól nem kell tartani.

A folyóparton fölfelé sétáltak. Elhaladtak a kezét esküre emelő alak mellett, odakiáltottak neki:

-Nem jössz?

Már ugrott is le. A keresztet tartó bemutatta:

-Ő Petőfi. Jó helye van, sokan elmennek mellette.

-Téged viszont messzebbről látni – szólt vissza a fiatalos szobor féltékenyen.

A Lánchídon keresztül három lovas érkezett, a kőoroszlánok rájuk mordultak, de nem mozdultak. Széchenyit figyelték, aki a tér közepén kászálódott le a lovasok fogadására.

-Szent István, Savoyai és Görgei – sorolta Gellért, de a macska inkább az oroszlánokkal szemezett; micsoda fenséges, gyönyörű rokonok.

-Az áruló! – kiáltott fel Petőfi, és rácsapott Görgei hatalmas bronz paripájára.

-Ne személyeskedjünk – rántott a kantáron Szent István, aki hármójuk közül a legkisebbnek tűnt. Emiatt néha morgolódott, de a tekintélyt nem a méret adja.

Széchenyi eközben hátat fordított kedves hídjának, és az MTA impozáns épületét gusztálta, amikor hirtelen megdermedt. Ismerős alak közeledett az Akadémia utca irányából, a szakállát simogatva. Fiatalos mozgása dacára jóval túl lehetett már a negyvenen.

-Általában ebben a korban ábrázolnak – szabadkozott, amikor valaki szóvá tette, hogy kilencvenkét éves aggastyánként halt meg. – Ez a külsőm a legismertebb – mutatott végig magán inkább büszkén, mint szabadkozva.

Széchenyi bosszúsan súgta hátra a nyakát nyújtogató kőmacskának:

-Kossuth roppant hiú. Pedig fiatalon én is szép ember voltam – tette hozzá félhangosan, de Kossuth úgy tett, mintha nem hallaná. Csevegve mondta:

-Hívtam Attilát is egy kis esti sétára, mivel bársony nesz inog, de csak ül maga elé meredve, és nézi a Dunát. Félek, egyik este beleugrik.

-Ugyan már, nem lenne tőle semmi baja.

-De lesüllyedne az aljára, és búvárokkal kellene felhozni.

-Legalább foglalkoznának vele – jegyezte meg epésen Petőfi. – Mindig ilyesmire vágyik.

A többiek már közben maguk mögött hagyták a folyót, és szemlátomást bejáratott útvonalon, egy széles sugárúton haladtak előre. Szent István előre lovagolt, a gyalogosok öles, döngő léptekkel a nyomában. A macska ide-oda cikázott körülöttük. Nem nagyon vettek róla tudomást.

A Köröndnél aztán lelkesen integetett nekik Zrínyi, és leugrott közéjük; a környező házak beleremegtek, de a lakóik mélyen aludtak. Ha mégis felriadtak, legfeljebb arra gondoltak, elment egy földalatti. A Liget felől Anonymus bukdácsolt idétlen ruhájában, mögötte a Mezőgazdasági Múzeumból kiszökött vadkan rohant, de Zrínyi épp csak rámordult, és az állat visszafutott. Nem is lett volna illendő, hogy a szobrok közé keveredjék.

-Most nem fél tőle, öregapám? – csodálkozott Petőfi, amint a vén hadvezér elkergette a disznót.

-Ez nem az a Zrínyi – magyarázta Széchenyi –, hanem a dédpapa. A szigetvári hős.

-Mi az, hogy nem az a Zrínyi? – mordult rájuk az érdekelt. – Én vagyok a Zrínyi Miklós, vagy mi a szösz?

De nem figyeltek rá, mert a hadfi indulatánál is nagyobb tragédia készülődött: a Hősök tere oszlopai közül elindult baktatva a Szent István szobor, és félő volt, hogy találkozik lovas önmagával.

-Akkor pedig megbomlik a tér-idő kontinuum… – szögezte le Petőfi, és a Bajza utcán futva távozott, hogy pirkadat előtt visszaérjen a Március 15-e térre.

Néhány járókelő is felbukkant; hajnali műszakba tartók, kidobott szerelmesek és öntudatra ébredt alkoholisták bóklásztak a városban. Furcsán néztek a különleges csoportra, de Budapesten ennyi még belefért a dolgok normális menetébe.

-Mozogjunk természetesen – javasolta Zrínyi, egyik kezében zászlóval, a másikban karddal.

-Ne vicceljünk, uraim – szólt le a nyeregből Savoyai. – Ki vesz minket komolyan így?

Belevágta sarkantyúját az ércló véknyába, és végigvágtatott az Andrássy úton. Az Oktogonnál kis híján összeütközött egy hatos villamossal. Az utasok lovasrendőrnek nézték, szidták valamennyi felmenőjét, rázták az öklüket, amiért nem használ megkülönböztető jelzést.

A cica rettenetesen elfáradt. Kossuth megkérdezte, hol lakik, s aztán megmutatta neki, merre menjen haza. Budán összefutott még Bem apóval, neki is bemutatkozott. Annyit már tudott, hogy idegen nyelvekben fel kell cserélni a vezeték és utónevet, ezért nem Kő Macska, hanem Macska Kő.

-Kutyafülit! – mordult Bem. – A macskakő egészen más. Sosem láttál olyat?

-Én még nem láttam semmi érdekeset a világból. Ma éjszaka szereztem az első tapasztalataimat, és csak Széchenyivel találkoztam, Kossuthtal, valami Zrínyivel… Néhány szoborral… De hogy mi az a macskakő, arról dunsztom sincs.

Bem atyaian megveregette a nyakát.

-Most már menj haza! Rendes kőmacska nappal nem bóklászik.

Ő is visszaállt a talapzatra, és bal kezét előrenyújtva határozottan mutatta a helyes irányt, amerre a hidat vissza kell foglalni a császáriaktól.