Károly atya – akit a köznyelv nemes egyszerûséggel „Tank”-nak nevezett, mindenkin átgázoló, ellenállhatatlan lendületérõl – már tudta is, kit fog becserkészni, hogy megnyerje a polgármester-választáson való indulásra mint független jelöltet. Egyik délelõtt bement a mátyáskúti katolikus általános iskolába – ebben még nem volt semmi meglepõ, mert gyakran bejárt oda; mint ahogy mindenen rajta tartotta a szemét, sokan nem is hitték el, hogy mindössze egyetlen példányban létezik -, látszólag véletlenül éppen akkor, amikor kiszemeltjének, a negyven esztendõs matematika tanárnak lyukas órája volt. Gombás Mátyás jelentõs figurája volt a helyi közéletnek. Négy gyermeke – koruk szerint – különbözõ helyi intézményekbe járt, s így az óvodában, az iskolában, de még a baba-mama körben is akadt Gombás gyerek; ezen keresztül aztán sokakat ismert, s a feladatokkal, kérdésekkel mindig meg lehetett keresni. Vonatkozott ez diákjaira is, akik kedvelték és becsülték – azt nem mondom, hogy rajongtak érte, mert manapság az ilyesmi már ritkán fordul elõ -, a korábbi megyei matekversenyekrõl mindig rengeteg díjat hoztak el. Az elszakadás óta királyi matematika-versenyeket rendeztek a megyei helyett (mottója: Van királyi út), s ezeken aztán taroltak a Gombás-csemeték az elsõstõl a nyolcadikosig. Gyerekkora óta itt élt, mindenkit ismert, az õslakosokat épp úgy, mint a frissen betelepülteket.
Tank atya lelkesen üdvözölte a tanárt, s bár hosszasabb bevezetõt tervezett, sosem volt türelme kerülgetni a témát.
- De jó, hogy itt talállak, tanár úr!
- Általában itt vagyok – szólt kedélyesen Gombás, s hirtelen eszébe jutott a felesége, aki ezt a tényt nem mindig találta ilyen örvendetesnek.
- Mit szólsz ehhez a polgármester-választáshoz?
- Mit szóljak?
- Még nem gondoltál rá?
- Mire?
- Hogy elindulj.
Tank atya csapongásaihoz és hirtelen ötleteihez általában hozzászoktak azok, akik ismerték, a tanár most mégis egy kicsit meghökkent.
- Nem, atya – vallotta be. - Erre nem gondoltam.
- Hiba – emelte megrovóan a kezét a magasba a pap. – Mert mindig ez az elsõ gondolata a magyar embernek: „Én ugyan nem! Csinálják mások, engem hagyjanak békén!”
- Ez túlzás – védekezett Gombás. – Én tanítok az iskolában, szervezõje vagyok a Van királyi út versenyeknek, írom a hunniai oktatási-nevelési program általános iskolai fejezeteinek a reál tárgyakra vonatkozó részét, bonyolítom a továbbképzést…
- Na, akinek sok a tálentuma, az megsokszorozza. Így van. Nem elásni kell, mint a rossz gazda.
- A két nagyobb fiam rendszeresen ministrál…
- Hát persze! Nem véletlenül jöttem hozzád. Ha valaki rátermett a polgármesterségre…
- Én tanár vagyok.
- Senki sem születik polgármesternek.
- De én nem is akarok azzá válni.
- Jónást elnyelte a cethal, amikor ki akart bújni a prófétaság alól.
- Prófétaságról nem volt szó.
- Prófétaságról nem. Csak polgármesterségrõl. Olyan ember kell, akit ismernek, szeretnek, aki a településért dolgozna.
- Én éppen eleget dolgozom így is. Keressen atya valakit, akinek több ideje van.
- Több ideje? Hát ráérõs mamókákból, vagy lusta pernahajderekbõl neveljünk ki városvezetõt? Akinek sok ideje van, annál valami hibádzik. Rendes ember keres magának dolgot, nem lopja Isten szép napját. Jó vicc! Legyen olyan a polgármester, aki ráér? Hát aki eddig ráért, az polgármesterként is henye lesz. Aki eddig dolgozott, az dolgozik majd a városházán is.
Tank atyával nehéz volt vitatkozni, de Gombás megkeményítette a lelkét.
- Nem vállalom.
- Megfutamodsz?
- Dehogy is! El sem indulok. Nekem megvan a helyem, nem akarok máshová…
- Nem akarsz? Hát ilyenek vagytok ti, magyar keresztények. A legegyszerûbb elbújni a feladatok elõl, átengedni azt a méltatlanoknak, azután szidalmazni a rendszert. Bezzeg a gazemberek nem lapulnak, nem térnek ki. Azok elõtérbe tolják magukat. Nem mennek nyáron három hónapos szabadságra.
- Én sem mentem még soha három hónapos szabadságra…
- Nem rád értettem – visszakozott az atya, mivel gyengülni érezte a pozícióit. Ritkán kapott kosarat, s ez most váratlanul érte. – Gondolkozz el ezen, Mátyás!
- Nem lehet. Keressen mást, Károly atya!
- Hát keresek is! – dörrent mérgesen az öreg. Feldúltan távozott.
- Bocs, hogy nem akartam polgármester lenni… - dörmögte Gombás a nem létezõ bajusza alatt fejcsóválva.

+++++++++++++++

Morczos Kálmán sajtótájékoztatón ismertette a nagyközönséggel a Molnár Zoltán nyomozására épülõ anyagot (természetesen a fiatalember személyét és küldetését titokban tartva), amely meglehetõsen valószínûsítette, hogy a két – sõt, mint utóbb kiderült: három – halálos áldozattal járó vasúti merényletet nem a Hun-szigetrõl szervezték. Az elfogott, az elkövetéssel gyanúsított Bollók Sándor bûnössége sem igazolódott, és rejtélyes öngyilkossága után ez már talán sosem fog kiderülni.
- Csak a leghitványabb kormányok vetemednek arra, hogy önprovokációkkal szolgáltassanak ürügyet az ellenfeleikkel való leszámoláshoz. Ebben eddig az amerikaiak jártak az élen – elegendõ, ha a spanyol-amerikai háború kirobbanásához vezetõ Maine hadihajó elsüllyesztésére, vagy az afganisztáni és iraki háborúkhoz apropót szolgáltató, New York-i merényletre gondolunk -, szégyen, ha a magyar politikai élet is ilyen mélyre süllyed. Több, mint gyanús, hogy a mai napig nem adott választ arra sem a magyar rendõrség, kik és miért lõttek rá a Teve utcai palotára, ki gyilkoltatta meg Fenyõ Jánost és például az sem világos, ki és miért lopta el Kádár János koponyáját.
Hunniában persze mindenütt Morczos sajtótájékoztatója volt a téma, és az emberek elégedetten könyvelték el, hogy most aztán jól megmondták a bolsevikoknak, és ezek után csoda lenne, ha ez a kormányzat a helyén maradna, és nem söpörné el a félrevezetettek haragja.
A félrevezetetteket azonban éppen azért hívják így, mert nem képesek az igazságot meglátni. Morczos tájékoztatójáról is a magyarországi kereskedelmi adókból értesültek, így megtudhatták, hogy a „vasúti robbantással kapcsolatban amúgy is igen gyanús hun-szigetiek elképesztõ vádaskodásba és szélsõséges uszításba fogtak, de a higgadt magyar kormányzat nem engedi, hogy provokációjukkal elérjék a céljukat és tûzbe és vérbe borítsák Magyarországot.”
Így aztán – dacára a szégyenletes önmerényletnek – az ügybõl összességében a budapesti kormányzat került ki erkölcsi gyõztesként.

+++++++++++++++++

Szigeti Norbert, aki függetlenként indult a polgármester-választáson, rövid hezitálás után úgy döntött, elfogadja az ismeretlen befektetõi csoport ajánlatát és pénzét, és a gyõzelem reményében igénybe veszi az idegenek segítségét.
- Az ásványvízrõl beszélt az a muki a múltkor – szólt az asszony. – Azt szeretnék.
- Majd meglátjuk – intette óvatosságra feleségét Szigeti. – Õk eddig csak adtak, és nem kértek semmit. Ha úgy hozza a helyzet, óhatatlan, hogy valamiképpen viszonozni kell a nagylelkû adományokat. Végtére is, nem mindegy, ki termeli ki azt az ásványvizet?
- Azt biztos nem fogják kérni tõled, hogy embert öljél.
- Minden politikus le van kötelezve bizonyos érdekcsoportoknak – okoskodott Szigeti. – Ezek se tûntek rosszabbaknak, mint mások.
- Ha te leszel a polgármester – töprengett Andrea –, majd csurrantasz valamennyit azoknak, akik túl nagy szájjal kérdezõsködnek…
- Az emberek száját be lehet fogni – bólogatott Szigeti szakértõen. – Csak érteni kell hozzá.
- És te értesz?
- Ha én nem is, ezek a muksók elég tapasztaltnak tûnnek. Majd alkalmazom õket tanácsadóként.

+++++++++++++++

Szathmári Ferenc, a Szindbád tulajdonosa, szokása szerint kint állt az étterem ajtajában, és az utca forgalmát figyelte. Nem hívott be senkit, nem tukmált rá az elhaladókra egy „jó kis vacsorát”, de minden ismerõsre rámosolygott, néhányukkal pár szót is váltott. Ha valaki éppen ide igyekezett, azt betessékelte, ajánlott esetleg a napi kínálatból valami finom fogást, aztán „átadta” az érkezõket valamelyik fiának, aki már az asztalukhoz kalauzolta õket.
Ezen az estén alig páran sétáltak el a vendéglõ elõtt, néha elbrummogott egy autó. Csöndes, békés, kellemes estének ígérkezett.
Hirtelen sötét Mercedes fordult be csikorogva a sarkon, felbõgött a motor, de a Szindbád elõtt lefékezett. A jobb oldali ajtók kivágódtak, és három nagydarab férfi ugrott ki a járdára. Szathmári bácsi megkövülten figyelt, ösztöne veszélyt érzékelt, de az események olyan gyorsan történtek, hogy nem volt ideje segítséget hívni. A jövevények egy pillanat alatt körbe fogták.
- Ez az? – kérdezte az egyik.
- Ja. Az öreg. Már úgyis eleget élt.
A következõ másodpercben csak valami éles fájdalmat érzett, aztán különös forróság öntötte el a testét, talán kiáltásra emlékeztetõ hörgés is felszakadt belõle, végül lerogyott a földre.
A legnagyobb Szathmári fiú nem is az emberi hangra, hanem az elrobogó kocsi zajára figyelt fel, azért rohant ki, s megtalálta a járdán heverõ apját. Nagyot ordított, amire testvérei, sõt két vendég is elõsiettek. Amíg az öreg sebét vizsgálták, a fiúk már telefonáltak a mentõkért, és a rendõrséget is riasztották.
Az etelvári rendõrõrs ügyeletén Barta Tamás fõhadnagy volt szolgálatban. (A vezeték- és keresztnevének összevonásából Bartamásnak, illetve ennek nyomán Bartominak becézték, ami már-már úgy hangzott, mintha olasz futballista lenne.) Morczos Kálmán felkészítette õket egy hasonló helyzet kezelésére, pontos akcióterv létezett az ilyen esetekre. Bartomi két perc alatt mozgósította az állományt, a járõrök és az ezzel a feladattal megbízott hun gárdisták lezárták a Reinhardt Péter-hidat, sõt az odavezetõ utcákról is igyekeztek a forgalmat elterelni. Amikor a fekete Mercedes nagy sebességgel a hídhoz ért, már teljes zárlat fogadta õket.
Éles visítással fékezett a kocsi, megpördült, ahogy a sofõr megpróbálta befordítani. Egy darabig oldalt csúszott, úgy festett, belevágódik a blokádként az utat keresztben elálló rendõrautóba, de sikerült a vezetõnek egyenesbe kormányoznia, és visszafordult. A gárdisták szolgálati Suzukija rögtön a nyomába eredt, de mögöttük a hídzárat továbbra is fenntartották a rendõrök.
Bartomi a mûholdas követõ rendszer segítségével az irodából figyelte, merre halad a Suzuki, s közben folyamatos összeköttetésben állott a sziget valamennyi szolgálatban lévõ rendõrével, és az idõközben mozgósított gárdistákkal is. A Mátyáskútra vezetõ útnál újabb akadály várt a Mercedesre, amelyik csak a szántóföld felé tudott letérni, ott aztán gyorsan el is akadt. A kiugró négy megtermett bûnözõt géppisztolyos rendõrök fogták körbe. Egy pillanatig úgy tûnt, megpróbálnak ellenállni, de látva a számbeli és fegyverzetbeli túlerõt, letettek róla. Ehelyett rögtön jogi síkra terelték a kérdést.
- Ez rasszizmus! – süvített a legnagyobb, mialatt hátrabilincselték a kezét, és a rendõrkocsi felé lökdösték a göröngyök és földkupacok között.
- Mit akarnak tõlünk? – tiltakozott az ártatlanság hangján egy másik.
- Nem csináltunk semmit, csak autóztunk… Rögtön a romákat veszik elõ, ha baj van?…
- Eltévesztetted a színházat, öreg! – mordult rá az egyik intézkedõ rendõr, és úgy megtaszította, hogy orra bukott.
- Szegény romákat csesztetik mindenért…
- Szegények a kis Mercivel, igaz?
Morczos Kálmán ezalatt már az ügyeletes tiszt szobájában volt.
- Jelentést kérek!
- A Szindbád étterem tulajdonosa ellen fegyveres támadást követtek el – mondta Bartomi. – A feltételezett tettesek egy Mercedes típusú gépkocsival menekültek, õket…
Ebben a pillanatban megszólalt az adó-vevõ:
- Miklódi õrmester jelentkezem. A feladatot végrehajtottuk.
- Õket járõreink elfogták – fejezte be Bartomi elégedett vigyorral.
- Szathmári Feri bácsival mi van? – váltott Morczos hivatalosról emberire.
- Még nem beszéltem a kórházzal.
- Hát hívja fel gyorsan!

++++++++++++++++++++++

Zárkövy Bonifác, miután az Yvette magazintól kirúgták, azzal foglalkozott, hogy egy utazási iroda honlapján kitalált történetekkel mutatta be a cég fantasztikus szolgáltatásait, és a remek hangulatú, tökéletes nyaralásokat.
Egy hunniai házaspár is az interneten akadt rá arra a beszámolóra, amely Velencét (nem a hazait, hanem a gondolásat) ajánlotta úticélul, nem csak ifjú házasoknak, hanem középkorúaknak is. (Naná, nekik inkább van pénzük ilyesmire.)
Az izgalmas beszámoló szerint egy ötvenes pár úgy dönt, hogy végre kényeztetik kicsit magukat, és a Talján Utazási Irodával nekivágnak a lagúnák városának. Az autóbusz minden komforttal felszerelve, a csoport valamennyi tagja roppant szimpatikus és kedves, nem kevésbé a sofõrök, az idegenvezetõk (valamennyien gyönyörû hölgyek vagy jóképû urak). A szállodában már várnak rájuk, szobájuk kilátása a tengerre nyílik (de választhatták volna a belsõ szobát is, és akkor éppen a Szent Márk téri campanilére láthatnának rá). Este gondolás városnézés a hangulatos csatornákon, másnap hajózás a környezõ szigetek között: Murano, Burano, Torcello. Közben elnyalnak egy fagylaltot, visszaemlékeznek arra, amikor húszévesen, hátizsákkal, zsebükben ötven dollárnak megfelelõ lírával üldögéltek a Canal Grande partján, és várták, hogy piaczáráskor némi maradék gyümölcshöz jussanak jutányos áron. Aztán strandolás a lidón, a dózse-palota megtekintése, majd Velence a magasból, a harangtoronyból… Felejthetetlen élmény, ráadásul most akciósan.
- Te, Bandi, fizessünk be erre!
- Ennyi gyönyör nincs a világon – szólt gúnyosan a férj. Az asszony azonban tudta, mitõl döglik a légy.
- Te, itt oldalt, az ajánlatok között szerepel egy udinei kirándulás, az Udinese hazai bajnoki mérkõzésének megtekintésével…
- Mutasd csak azt a honlapot – tette le Bandi a kezébõl az újságot. – Végül is, elég régen utaztunk el kettesben valahová…

+++++++++++++

Az orvosok órák óta küzdöttek Szathmári Feri bácsi életéért, egyre kilátástalanabbul.
- Át kell szállítani egy másik kórházba – mondta a fõorvos a konzíliumon. – Nálunk nincs meg hozzá a kellõ felszerelés, hogy megmenthessük.
A mentõhelikopter számára azonban hiába kértek repülési engedélyt, a magyar hatóságok nem engedélyezték, hogy hunniai légi jármû átszálljon a Dunán. Nagyjából két órás egyeztetés után felajánlották, hogy õk küldenek helikoptert, de addigra az öreg meghalt.
- Talán nem is lett volna szerencsés, ha az ottaniak gépe parádézik felettünk – dörmögte Morczos Kálmán, amikor értesült a hírrõl.