EPILÓGUS I.

Zárkövy Bonifác a Parlament melletti József Attila szobor mellett ült, ölében a laptopjával, és nem érzett megkönnyebbülést, pedig éppen az imént írta le az utolsó mondatokat. Lecsukta a kis szerkezet fedelét, és nagyot sóhajtott. Lehet, hogy igaza van Somlyai doktornőnek, a mindig racionális, kétgyermekes anyának, a szeretőnek, aki szerint Zárkövy alkalmatlan hosszabb terjedelmű munkák elkészítésére, mert figyelmét legfeljebb az Yvette-ben megjelenő néhány oldalas írások megalkotásának idejére tudja összpontosítani. Cirka 10-20 percre naponta. Ennyivel pedig lehetetlen a halhatatlanságot megcélozni.

Pillantása a budai várra esett, bal kéz felől, a Lánchíd felett. Könnyű a királyoknak, gondolta, azok legalább nyomot hagynak a világban. Ha kicsit koncentrálna, fel is tudná sorolni az összes magyar királyt, uralkodói évszámokkal együtt, elvégre történelemtanár a végzettsége.

– A halhatatlanság nem minden – dünnyögte mellette a szobor, mintha olvasna a gondolataiban. – Nem tesz boldoggá. Talán nekem is inkább tanárnak kellett volna mennem, megnősülni és felnevelni néhány gyereket. Esténként meséltem volna nekik, a magunk szórakoztatására verseket farigcsálok. Balázsnak neveztem volna a kisfiamat, és elalvás előtt ilyesmiket mondtam volna neki: „Lehunyja kék szemét az ég, lehunyja sok szemét a ház…” Egyre csendesebben, míg a végébe belealszik, én is majdnem, de erőt veszek magamon, fölkelek, mert a hatodik bé irodalom dolgozatait még ki kell javítanom.

– Én sosem tanítottam – rázta meg a fejét Zárkövy. – Örökölt kicsi lakásban lakom, elvált nő a szeretőm, és nem írtam soha semmit a heti jelentéktelen jegyzeteken kívül. Amikért ráadásul alig kapok valamit. A kereset illúzióját megadja, de valódi jövedelmet nem jelent. Életszínvonalamat voltaképpen Somlyai doktornő biztosítja, illetve az ex-férjtől befolyó tartásdíj. Ha szigorúan vesszük, akkor egy másik férfi tart ki…

A szoborban lehetett empátia, mert megértően bólogatott, de aztán, hogy kizökkentse az írót, a Duna felé mutatott:

– Nézd csak, hogy úszik el a dinnyehéj!

Zárkövy tekintetével követte a zöld foltot, amint Csepel-Dunaújváros-Baja-Mohács-Belgrád irányába távozik.

– Talán neked volt igazad – szólalt meg végül. – Be kéne ugrani.

– Én nem ugrottam be soha a Dunába. Marha hideg lehet.

– És a vonat?

– Az pedig az Anna Karenina volt. Vagy a Latinovits.

– Nem, nem, ne kend el a dolgot! Te is befeküdtél a vonat alá. Miért? Ekkora tehetség, száz évben egyszer ha születik!

– Utólag könnyű szeretni a tehetséget – mondta bölcsen.

Zárkövy bólogatott.

– Nekem egyszer azt mondta egy minisztériumi alkalmazott, hogy József Attilát szívesen támogatnák, ha arról lenne szó. Engem nem.

– Engem se támogattak.

– De neked szobrod van.

– Nézd inkább a dinnyehéjat!

Zárkövy felnyitotta a laptop tetejét. Megkereste a regényben azt a részt, amikor József Attila megjelenik a szavalóversenyen, de nem helyezik, mert „nem élte bele magát kellőképpen” a Mamába. Ehhez a részhez hozzáírt még néhány sort: a csalódott költő kimegy a Dunához, hogy beleölje magát bánatában a folyóba, de megpillant egy tovaúszó dinnyehéjat. Szórakozottan leül a rakpart alsó kövére, onnan figyeli tovább. Erről eszébe jut egy verssor, jegyzetelni kezd, mind jobban belemerül, s az egész öngyilkosság kimegy a fejéből.

++++++++++

Somlyai doktornővel nehéz volt megtalálni a pillanatot, amikor hosszasabb beszélgetésbe bonyolódhattak. Először megvacsoráztatta a gyerekeket (ilyenkor Zárkövynek is jutott, persze), aztán kikérdezte a házi feladatot (ezt Zárkövy eleinte fúrta, mondván, neki sem segített soha senki a leckéje elkészítésében, de Somlói Galuska néhány szigorú és elrettentő szempillantással leszoktatta erről), majd megfürdette és lefektette a két csemetét. Olykor még mesélt is nekik. Zárkövy tűkön ült, hogy végre rá is vetüljön némi figyelem.

– Na, elolvastad? – kérdezte, amikor úgy érezte, most már minden zavaró körülmény kiiktatódott.

– Mit?

– A regényt. A Baba nénist. A laptopban.

– Ja, azt. Persze, hogy elolvastam. Megígértem, nem?

– Na és?

– Mit na és?

– Mi a véleményed?

– Mi a véleményem?

– Miért kérdezel folyton vissza? Azért kértem, hogy elolvasd, hogy legyen egy külső szem is, amelyik látja.

– Egy külső szemész, úgy gondoltad?

– Most ne poénkodd el!

– Ugye milyen idegesítő?

– Micsoda?

– Az örökös szójátékok és poénok. Amikkel az őrületbe kergetsz.

– Nekem az a foglalkozásom, hogy szójátékokat és poénokat gyártok. Ez számomra edzés.

Somlyai doktornő eltöprengve figyelte az izgatott Zárkövyt. Ő szemész volt, gyakorlatias teremtés, a verselemzést is utálta az iskolában, fogalma sem volt róla, hogyan kell véleményt mondani egy kéziratról. Olvasni szeretett, természetesen, de sosem kellett róla beszámolnia. Ez új helyzet volt, és próbálta eltalálni az ehhez illő kifejezésmódot.

– Nem egészen értem, mit vársz tőlem – mondta végül bátortalanul. Ez a lehető legrosszabb megoldásnak bizonyult, mert Zárkövy kiabálni kezdett, ami pedig ritkán esett meg kettejük között.

– Semmit nem várok el! Mondd el, mit gondolsz. Jó volt vagy sem? Mit tetszett benne? Miről szólt szerinted? Van ennek így értelme? Untad? Találtál benne következetlenséget?

– Hát én úgy vettem észre… – kezdte a doktornő, és félve pillantott a férfira, nem vesz-e nagyon rossz irányt a mondandója –, hogy minden csak látszat. Arról szól, hogy semmi sem valóságos, csak kamu, fantázia…

– Kamu. Ez jó – vakkantotta Zárkövy, de mivel nem volt egyértelmű, dicséretnek szánja vagy bírálatnak, Somlyai folytatta.

– Talán nincs is világ… Csak mi képzeljük az egészet. Illetve te. Illetve nem is te, hanem ez az Elemér nevű szereplő. Illetve te is, hiszen te is szerepelsz benne, de csak ennek az Elemérnek a fejében… De közben te írod…

Somlyai Boglárka elakadt, arca apró fintorra torzult és úgy maradt, mint az elromlott televízió képernyője.

– De én, Zárkövy Bonifác, azért valós személy vagyok, igaz? Ez nem látszat.

– Persze, Pista, ezt senki sem vonja kétségbe. De egy kicsit zavaró, hogy te írod, közben szerepelsz benne a saját neveden, nem lehet tudni, az most te vagy-e vagy nem te vagy…

– Én én vagyok – szólt bosszúsan Zárkövy, és arra gondolt, miért ilyen ostobák a nők.

E ponton azonban az elemzésbe belezavarodott doktornő kifakadt:

– Muszáj volt engem is beleírni? Ráadásul ezzel az idétlen becenévvel! Az összes páciensem és barátom ezen fog röhögni.

– Ugyan már – legyintett Zárkövy bosszúsan, amiért a nők csak magukra gondolnak. – Ki a fene olvasná ezt a könyvet? Pláne a pacienseid közül. Van róla fogalmad, hány példányban jelennek meg manapság a kortárs regények?

– Azért nem bánnám, ha átírnád a nevet.

– Mi a fenére írjak át egy ilyen jó nevet?

– Hát találj ki egy másikat! Te vagy az író.

– Oké. Ennyi a megjegyzésed? Hogy cseréljem ki a Somlói Galuskát. Oké. Más?

– Elpocsékoltad az Edda forgatókönyves-ötletet.

– Nem pocsékoltam el. Majd megírom.

– Mit fog szólni a húgod, ha elolvassa? Azt fogják hinni, hogy a húgodat írtad bele.

– Ugyan már! Hiszen bátyám például nincs is.

– De az emberek a valós helyzeteket és személyeket szeretik behelyettesíteni az általuk ismert szerzők regényébe.

– Mert az emberek azt hiszik, hogy az írónak nincs fantáziája. Ennél nagyobb kritikát el sem tudok képzelni.

– De mégis lesz, aki azt mondja.

– Miért, szerinted ez a szereplő hasonlít a húgomra?

– De engem is beleírtál. Sőt még saját magadat is.

– Miért, szerinted te ilyen vagy, mint a regényben?

Somlyai doktornő eltöprengett. Aztán egymásra nevettek.

– Nézd, István, engem mint olvasót inkább az olyan részletek érdekelnének, hogy például Barbarával csakugyan összejött ez az Elemér?

– Barbara nem is létezik.

– Nem? Hiszen ott lakik a házban, ahol Baba néni. Azt gondoltam, létezik, de a találkozásaik persze csak Elemér fantáziájában léteznek…

– Az egész regény csak az én fantáziámban létezik…

Somlyai doktornő nem hagyta magát. Még mindig maradt kérdése:

– És Baba nénit végül is ő ütötte el a kölcsön autóval?

– Egyelek meg, Galuska, Baba néni nem létezik.

– Jó, jó, te találtad ki…

– Nem. Baba nénit Elemér találta ki.

– De Elemért meg te találtad ki.

– Persze, az egészet én találtam ki.

– De akkor ki ütötte el Baba nénit?

– Senki. Baba néni nem is létezett.

– Jó, persze, senki sem létezett. Elemér sem.

– De. Elemér létezett. Róla szól a regény.

– De a regényt te találtad ki. Elemért is.

– Persze. De őt úgy találtam ki, hogy létezik. Baba nénit pedig Elemér találta ki…

– Nem, nem. A végén az derül ki, hogy Elemér meg sem született.

– Senki sem született meg. Az egész csak az én fantáziámban él.

– Lehet, hogy mindannyian csak valakinek a fantáziájában élünk?

– Én valóságos vagyok. Gyere, fogd meg a kezem.

– Nem lehet, hogy az egész világot csak az Isten álmodja, s mi abban vagyunk szereplők?

– Mióta vagy ilyen filozofikus alkat? Koncentráljunk inkább a regényre. Van valami konkrét kérdésed azzal kapcsolatban?

– Igen. Végül is elütötte valaki Baba nénit?

Zárkövy nagyot sóhajtott.

– Mit tudom én? – vonta meg a vállát.

– Hiszen te írtad…

– Édes egy Galuskám, én találtam ki. Nagy Marosit, Baba nénit, a kölcsönautót, a gázolást.

– Ez nem fair. Az olvasó tudni szeretné, ki ütötte el Baba nénit.

– Ugyan már, hát majd kitalál magának valamit.

Somlyai doktornő úgy érezte, további elemző észrevételeket várnak el tőle. Rövid töprengés után tehát így szólt:

– Az időben is összevissza ugrálsz. Eleinte úgy tűnik, hogy Elemér pályakezdő tanár, egy kamasz szerelmi vágyaival. Aztán meg mintha már középkorú ember lenne, amikor arról beszélgetnek Zárkövyvel, hogy az ő korukban…

– Hát azért, tündérmanó, mert eleinte fiatal, aztán meg középkorú. Ha még sokat írnám a regényt, öreg is lenne.

– De néha olyan, mintha… Mintha egyben látnád az egészet…

Ez tetszett Zárkövynek, úgy érezte, végre megértették.

– Az Isten is egyben látja a világot, nem folyamatában. Egyszerre a múltat és a jövőt, Hannibált és Napóleont, Homéroszt és Petőfit. Az író pedig a regényével olyan, akár az Isten: egyszerre látja a figuráit. Tudja, mi lesz a sorsuk. Sőt, bele is avatkozhat. A könyv pedig olvasható folyamatosan, elejétől végéig, ahogy a történelem is látszólag történik. De belelapozhatunk az elejébe, aztán a végébe, aztán a közepébe, s megint az elejébe. Az élet olyan, akár egy óra. Lehet analóg és digitális. Megélni csak folyamatosan, előre haladva tudjuk. De minderről az emlékeink nem folyamatosak, mint az analóg óra mutatójának haladása, hanem sok-sok egységből áll össze, amiképpen a digitális kijelzőn változik egyik szám a másikra. A végeredmény persze ugyanaz.

– Szerintem, ha még tovább írod, ez az Elemér előbb-utóbb felköti magát. Vajon hány évesen tette volna meg?

Zárkövy méregbe gurult.

– Nincs jelentősége annak, hány éves – magyarázta kiabálva. – Annak sincs, mikor játszódik a regény. Szándékosan kihagytam a politikai utalásokat, pedig lett volna belőlük bőven. De ez nem erről szól. Nem fejlődésregény.

– Értem én. Arról szól, hogy semminek nincs semmi értelme, és két szerencsétlen fickó próbál önmegvalósítani, amikor körülbelül annyi eszük és valóságérzékük van kettejüknek együttvéve, mint egy meztelen csigának.

Zárkövy felkapta a fejét.

– Hogy jutott eszedbe a meztelen csiga? Ez valami szexuális elfojtás?

– Szexuális? Tudod milyen undorító egy meztelen csiga?

– De a meztelen szóban én érzek bizonyos erotikus töltetet. Te nem?

– Te mindenben erotikus töltetet érzel. Ahhoz képest ezekből nem is írtál bele semmit a regénybe.

– Ez a regény nem az én elfojtásaimról szól! Ez csak fikció, ahogy mondtad. Egy hang nem igaz belőle. Leszámítva a halál totós részt.

– Ne mondd, pedig az tűnik a legabszurdabbnak. Olyan, mintha egy Yvette-es írásod lenne kicsit felturbózva.

Zárkövy megsértődött.

– Gondolod, hogy az Yvette-es írásaimra ráférne némi felturbózás?

– Nem ezt mondtam. Úgy értettem, hogy azok olyan rövid, frappáns kis izék, ez meg egy regénynyi…

– Lehetne egy regénynyi, csak én nem vagyok képes semmi komolyabbra. Valld be, hogy erre gondoltál! Mert én legfeljebb háromezer karakteres kis szösszeneteket tudok írni, ne szakíts félbe, és tulajdonképpen igazad is van, de hát mi szükség is volna hosszabb könyvekre, mert ki a fene olvas manapság? Ma egy regényíró pont olyan, akár az írógépszerelő. Funkcióját vesztett, felesleges iparos.

Somlyai doktornő riadtan figyelt. Zárkövy kajánul kacagott.

– Megijedtél, mi? Eddig nem tudtad, hogy a művészek nehéz emberek? Móricz például olyan nagy művész volt, hogy a felesége öngyilkos lett.

– Én nem vagyok a feleséged – sikoltotta, mert a perspektíva megrémítette. Igyekezett gyorsan elterelni a témát. – És mi lenne a címe? – kérdezte csacsogva, de a hangja azért remegett.

– A file-nak, amibe írom, az a neve, hogy Baba néni.

– Észrevettem. De ez nem lehet egy regény címe.

– Nem? Miért nem? Egy regénynek bármi lehet a címe. Háború és béke. Verebek leszünk. A stég. Vagy Baba néni. Mondjak még címeket?

– Mi lenne, ha… Nem jó ez az írógépszerelős? Amire van utalás is. Írógépszerelő a huszonegyedik században…

Zárkövy hökkenten figyelt.

– Komoly?

– Nem tartod jónak?

– Nem.

– Akkor legyen az, hogy Halál ellen nincs orvosság.

– Hát ez marha ütős…

– Tényleg?

– Nem. Ez baromság.

– Miért, szerinted van?

– Micsoda?

– Orvosság a halál ellen.

– Te vagy a doktornő.

– Én szemész vagyok.

– Akkor legyen Vakság ellen nincs orvosság. És itt a vakság természetesen átvitt értelemben értendő. Hogy aki nem látja az összefüggéseket, nem érti a világot, vakon él a világban, hogy ne mondjam világtalanul… Ez nem is rossz. Világtalanok.

Somlyai doktornőnek nem tetszett. De nem mert szólni. Inkább buzgón bólogatott.

++++++++++

Az emberke a Szabolcs utcai raktárépület aprócska irodájában alaposan szemügyre vette az igazolószelvényt, ami bizonyította, hogy Somlyai doktornő ezerdolláros tétet tett Zárkövy Bonifác (született … István) író-újságíró halálára, ami – mint azt a cég hivatalos közleményében ismertette – huszonhét késszúrás által bekövetkezvén, a tikett felmutatója jogosult a nyeremény összegét felvenni. A törvények alapján ugyan a kifizetés csak helyi valutában, tehát magyar forintban történhet (s így az átváltással a cégnek némi haszna keletkezik), azért a doktornő elégedett mosollyal helyezte el kézitáskájában a húsz- és tízezresekből álló kötegeket.

Miután távozott, az emberke a múlt század hetvenes éveit idéző telefonhoz lépett, tárcsázott, s amikor a vonal túlsó végén felvették, röviden csak annyit mondott:

– Most indult el.

Somlyai Boglárka következő útja egy hetedik kerületi bérházhoz vezetett, amelyben – a kaputelefon tanúsága szerint – a harmadik emeleten székelt a Balta Kiadó. Mogorva, középkorú férfi fogadta, udvariasan hellyel, sőt teával kínálta, de midőn kiejtette a bűvös „kéziratot hoztam” kifejezést, a kiadói alkalmazott arca megmerevedett, szemöldöke felszaladt, szemhéja idegesen tikkelni kezdett.

– Nem foglalkozunk ismeretlen kéziratokkal.

– Minden kézirat ismeretlen, amíg el nem olvassák.

– Ismeretlen szerzők kézirataival nem foglalkozunk.

– Legalább a címét hallgassa meg.

A férfi belenyugvóan bólintott.

– Hát tessék!

Somlyai Boglárka várt pár pillanatot, aztán halkan kimondta:

– Hal áll L-en.

A frenetikus hatás elmaradt.

– Parancsol? – kérdezett vissza a középkorú úr. – Halál micsoda?

– Még a címlapot is megterveztem. Egy hal látható rajta, függőlegesen, a farkuszonyán áll. Alatta egy nagy, nyomtatott „L” betű. Szinte nekitámaszkodik az L szárának.

– És?

– Ez egy szójáték. Hal áll L-en, de úgy is lehet ejteni, hogy halál ellen. És nincs orvosság. Érti?

– Nincs orvosság?

– Maga szerint van?

– Ez valami csodaszerről szól? Ilyen orvosi izé, hogy hidrogénszegény vizet igyunk, vagy jógázzunk lefekvés után?

– Nem, ez regény. Arról szól, hogy előbb-utóbb mind meghalunk. És nem hagyunk magunk után semmi nyomot.

– Erről szól?

– Meg hogy jó lenne hagyni. Mindenki nyomot szeretne hagyni.

– Mint a meztelen csiga?

– Hogy jutott eszébe a meztelen csiga?

– Az hagy nyomot. Undorító, nyálkás nyomot. Ez ilyen „gyűlölöm az emberiséget” könyv, hogy mindenki nyálkás, gusztustalan nyomot hagy maga után, és jobb lenne, ha meg sem születne, annyival kevesebb nyomot hagyna? És aki meg sem születik, az bajt sem csinálhat, igaz? Legjobb volna, ha meg sem születnénk. S akkor a temetők se lennének tele. Képzelje, édesanyámat el kellett hamvasztatnom, mert koporsónyi sírhely már nincs abban a temetőben, ahol a nagyszüleim nyugszanak.

Somlyai doktornő a fejét rázta.

– Ez a könyv inkább krimi. Van benne egy cég, amelyiknél emberek halálára lehet fogadni. Évezredek óta működik a cég, és tulajdonképpen minden jelentős személyiség azért halt meg, mert belekerült ebbe a játékba.

– Az élet nem játék, hölgyem! Egyik unokatestvérem színész lett, játszotta az életét. Tudja, mi lett vele? Öngyilkos lett. Ennyire nem játék.

– Sokan kimondottan emiatt a cég miatt halnak meg. Julius Caesartól Kennedyig, Mátyás királytól Diana hercegnőig. Ha ez kiderülne…

A férfi eltöprengve figyelte a doktornőt.

– Mutatta már valakinek ezt a kéziratot?

– Úgy érti, más kiadónak?

– Úgy értem, olvasta már valaki?

Somlyai megrázta a fejét.

– Tudja mit? – élénkült fel hirtelen a kiadói alkalmazott. – Adja ide azt a kéziratot. Majd belepillantunk.

A nő átnyújtotta a papírköteget.

– Megvan elektronikus formátumban is? – aggodalmaskodott a férfi.

– Otthon, a gépemen.

Elégedetten hümmögött, majd a lapokat felstócolta az asztala szélén.

– Értesíteni fogjuk.

– Hogyan? Nem adtam meg az elérhetőségemet.

– Hát adja meg. Írja fel ide a telefonszámát!

Odatolta a kézirat első oldalát. Somlyai ráírta a mobiljának a számát.

– Hát, minden jót!

Miután a nő kilépett az irodából, a férfi felhívott egy számot.

– Most indult el – közölte röviden. – Az otthoni számítógépén megvan elektronikusan is. – Bontotta a vonalat, és a kéziratköteget megmarkolva átment a másik szobába, amelynek sarkában kecses formájú, szecessziós cserépkályha állt. Kinyitotta a vasajtót, s a lapokat kettesével-hármasával összefogva begyömöszölte a kályha parázstól izzó belsejébe.

– A kéziratot iktattam – dünnyögte.

Somlyai doktornő ezalatt leért az utcára. Ahogy átkelt a túloldalra, az egyik parkoló gépkocsi hirtelen kivágott az előtte álló takarásából, és elgázolta. A sofőr kiugrott, de elsősegély nyújtása helyett elvette a nő táskáját, visszaugrott a volán mögé, és elhajtott. Közben, míg fél szemmel a forgalomra figyelt, kiemelte a táskából a lakáskulcsot. Elégedetten megcsörgette, bedobta a kesztyűtartóba, és folytatta az utat.

EPILÓGUS II.

Ungváry Zsolt alig jutott hozzá a saját laptopjához, mivel valamelyik gyermeke éppen játszott vele. Néha, ötletszerűen, ordibált velük egy sort, de valójában csak röhögtek rajta a háta mögött, igazán nem tartottak tőle. Ha ihlete támadt az írásra (újabban egyre ritkábban), különösen bosszússá tette, hogy a masinát felnyitott képernyővel pillantja meg. Ezúttal a regénye legvégét, az Epilógus II-t szerette volna lepötyögtetni, de a monitor előtt most éppen a lánya kuporgott, mélyen elmerülve az olvasásban.

            – Mit csinálsz? – dörrent rá, szigorúságot erőltetve a hangjába.

            – Olvasok – felelte méltatlankodva, a gyengeelméjűek iránt érzett enyhe szánalommal kevert lenézéssel.

            Ungváry mögéje lépett, éppen az utolsó soroknál tartott: „...elvette a nő táskáját, visszaugrott a volán mögé, és elhajtott. Közben, míg fél szemmel a forgalomra figyelt, kiemelte a táskából a lakáskulcsot. Elégedetten megcsörgette, bedobta a kesztyűtartóba, és folytatta az utat.”

            Ungváry furcsa kettősséget érzett, ahogy így, kívülről megleste a saját regényét. Két filmélmény viaskodott benne, nem tudván, melyik ad pontosabb képet. Vajon a Macskafogóból Mr. Teufel kérdése, aki – miután végignézte von Schwarz prezentációját a négy patkánygengszterről – így kiáltott fel: „Mi ez a hülyeség?” Vagy a Picasso kalandjai című svéd alkotásból az a jelenet, amikor az anya festő fia lábát csókolgatva ekképp áradozik: „Genial, Pablo, Genial!”

            A kislány megfordult, szemöldökét felvonta, s egy harmadik változattal rukkolt elő:

– Mi igaz ebből? – kérdezte.

            – Gyakorlatilag semmi – legyintett az író.

            – Te vagy Nagy Marosi – gyanakodott tovább Ildikó. – Persze – vitatkozott önmagával – neked nővéred és öcséd van, továbbá négy gyereked. Emiatt aztán Zárkövy sem lehetsz.

            – Miért lennék bárki is? – csattant fel türelmetlenül Ungváry.

            – Mindenki szeretne valaki lenni – szólt a lány bölcsen. – Egyébként is, az írók magukról írnak.

            – Csak azok, akiknek nincsen fantáziája!

            – Azért mondom – magyarázta –, mert egyes szám első személyben van. Ilyenkor az ember persze arra gondol, biztos önéletrajz vagy ilyesmi…

            – Ez nem önéletrajz! – kiáltotta Ungváry dühösen. – Csak egy regény, ami valóság és fantázia határairól szól. Életről és halálról. Pusztán egy illúzió az egész.

– Illúzió? Hiszen mi itt vagyunk, valóságosak vagyunk.

– De az már nem a regény. A regény: illúzió.  Az élet valóság.

– És ha az élet is csak illúzió?

– Tudod, Ildi – sóhajtott Ungváry –, néha magam sem tudom, mi a valóság, és mi a fantázia. Valami filozófus szerint az egész világ nem is létezik, az egészet az Isten álmodja.

– Ezt a könyvedből vetted – vigyorgott.

– Nem. A könyvem vette tőlem. Én írtam bele.

Ildi nem hagyta magát.

– De például a Zárkövy felmenői között szereplő Tuboly Anna a te üknagyanyád.

– Ezt meg honnan veszed?

– Rajta van a családfán.

Felállt, és a sarokban kifüggesztett kartonlaphoz ment, amelyen legfelül az ő és a három fiútestvére neve szerepelt, alatta a szüleié, azok alatt a nagyszülők, és így tovább. A huszadik században születettekről fénykép is tartozott a névhez és az évszámokhoz, a régebbieknél már csak nevek, azok sem mindig hiánytalanul.

– Tessék – bökött rá a papírra. – Itt van Tuboly Anna.

– Ildikém, ez nem Tuboly Anna. Ez csak egy név. Betűsor. Én írtam le. Ez nem egy ember.

– De azért írtad le, mert egy ember volt. A nagyanyád nagyanyja.

– Ki tudja? Nagyanyám mondta ugyan, hogy az anyukája anyukáját így hívták. De ő rengeteget beszélt össze-vissza. Szeretett mesélni, kitalálni dolgokat. Hátha Tuboly Anna is csak az ő fantáziájában létezett...

– De hiszen felírtad a családfára.

– Felírtam, mert ha valamit oda kell írni, hát még ennek van a legtöbb alapja. De a semminél nem sokkal több. Tuboly Annáról soha nem láttam sem fényképet, sem bármiféle iratot, amin a neve szerepelne, semmilyen emlék nem maradt fenn róla a család emlékezetében. Az egyetlen nyom, hogy a nagyanyám egyszer megemlítette.

– De ez elég volt arra, hogy ráírd a családfára… – Kereste a megfelelő kifejezéseket az igaza bizonyítására. Görcsösen kapaszkodott Tuboly Anna létébe, a valóság győzelmébe az illúzió fölött, mielőtt a saját léte is megkérdőjeleződne. – A családfa végtére is nem fikció. Te magad írtad valahol. – Visszaszaladt a laptophoz, futtatni kezdte a szöveget a gépen, itt-ott beleolvasott, aztán tovább pörgette. – Meg is tudom keresni, ha akarod. Valami olyasmi a szöveg, hogy a puszta létünk bizonyíték arra, hogy valamikor felmenőink éltek a földön… Tehát Tuboly Anna igenis létezett, még ha nem is maradt fenn róla semmilyen irat, és ha esetleg nem is Anna volt, hanem Mária és nem Tuboly, hanem Szántó.

Ungváry riadt csodálattal nézett a lányára. Ez az okos tojás vajon hogyan keveredett ide a lakásába? Mikor és honnan? Önkéntelenül megcsóválta a fejét. Közben Ildikó újra olvasásba mélyedt, és hirtelen azt kérdezte vigyorogva:

– Tényleg azt hiszed, hogy te vagy Petőfi reinkarnációja?

Mit lehet erre felelni?

– Én nem hiszem. Ez egy regény. Ugye azt se hiszed el, hogy Petőfi befűt a cserépkályhába a dolgozatokkal, vagy hogy a saját arcmásával illusztrált tízforintost vásárol?

– De a nagypapa tényleg megvert téged, amikor elszavaltad a Mit nem beszél az a német-et… Az nem regény, hanem pontosan úgy történt. Legalábbis így mesélted ezerszer. A Mama is mondta…

– Oké, az valóban igaz. De nem a bátyám, hanem a nővérem osztályfőnöke volt.

– De ha az igaz – okoskodott Ildi –, akkor a reinkarnáció is…

– Ildikém, az irodalom a valóság és a képzelet keveréke. – Majd kezét szívére téve, ünnepélyesen megesküdött. Most egészen úgy festett, akár a Március 15-e téri szobor. – Nem vagyok Petőfi reinkarnációja, és nem is gondolom, hogy az lennék.

Éppen ekkor lépett be a szobába Ungváry felesége. Szinte meg sem hökkent a látványtól, mindössze az utolsó szavak hallatán vágott egy grimaszt, és a sokat tapasztaltak higgadtságával, de sok gúnnyal és lenézéssel csak annyit kérdezett:

– Ugye nem tartod magad teljesen komplettnek?