2017. febr.
06.
Hal áll L-en (10. rész)

A regény 10. része

Nem szándékom népszerűsíteni Zárkövy irodalmi munkásságát, de a későbbi fejlemények ismeretében úgy tisztességes, ha egy kis bepillantást engedünk a lelkivilágába. Alább részlet következik Zárkövy önéletrajzi ihletésű regényéből.

A jelenet valamikor a nyolcvanas években játszódik, hőse a fiatal író, Temesvári Németh László, aki szülővárosa nevét veszi fel, mivel a Németh László név már foglalt az irodalomban.

„Az irodalmi szerkesztőnek természetesen volt normális polgári neve is, az író azonban magában Erdei Nünükének hívta. Nehéz lett volna megmagyarázni, miért, de oly mértékben illett a hölgyre, hogy idővel szűkebb társaságában is elterjesztette. Állítólag a humorérzékéről nem túl híres szerkesztőnő fülébe is eljutott, s azóta neheztelt az íróra. De ez később történt, amikor már nem is volt jelentősége a dolognak, ugyanis megszűnt annak a két-három állami kiadónak a monopóliuma, amelyek rövid pórázon tarthatták a publikálásban reménykedő literátorokat.

Nünüke a belvárosban lakott, egy hatalmas, négy méteres belmagasságú, háromszobás polgári lakásban úgyszólván egyedül. Valaha férjnél volt ugyan, s ebből kifolyólag rendelkezett egy kamasz lánnyal is, de ő csak véletlenszerűen fordult itt meg, hiszen hol az apjánál, hol a nagyszüleinél, hol az unokatestvérénél, hol a barátnőjénél lakott. Ezt Nünüke roppant izgalmasnak találta, és leborult önnön liberális elvei előtt. „Nem lesz gondja a gyereknek a világban; nem kötődik ostobán tárgyakhoz, helyekhez, személyekhez. Bárhol feltalálja majd magát…” …Mint az anyja, tette hozzá gondolatban.

Az író nem értette, mi a fenének kell Nünüke lakásán továbbgombolyítani a már régen megírt, átírt, lezárt, átstilizált regény fonalát. Egy barátja szerint egyszerűen arról van szó, hogy a hölgyet „már nagyon régen baszták meg”, s végtére is az író jóképű, fiatalos, ha néha kissé túlsúlyos is…

Nünüke a kanapé szélén ült, dohányzott, s nem mutatta semmi jelét, hogy intim együttléttel kívánná helyettesíteni a munkát. Szemlátomást már korábban is fogyasztott alkoholt, s egy félig telt konyakos pohár most is állt előtte. Az írót is kínálta, ő azonban elhárította. Bármi fog történni az elkövetkezendőkben, úgy vélte, tiszta fejjel kell megoldania.

– Nos – kezdte a szerkesztőnő a mézes madzaggal, mert ezzel kellett megalapozni a beszélgetést, hogy a későbbiekben kordában lehessen tartani –, a regényed szerepel a kiadó nyolcvanhatos tervei között. (Nyolcvanhármat írtunk ekkor. Idősebb művészek ekkoriban a „Min dolgozol?” kérdésre kis szarkazmussal azt felelték: „A posztumusz műveimen.”)

– Nagyszerű – bólogatott az író, bár inkább keserűséget érzett. Most, hogy ide készült, újraolvasta az írását, és rá kellett jönnie, hogy bizonyos részei már nem úgy szólnak, mint két éve, amikor papírra vetette. Persze, ez még hagyján ahhoz képest, amikor két évvel később belefogott az erdélyi regényébe, tele szimbólumokkal, utalásokkal, áthallásokkal, és mire a végére ért, kivégezték Ceausescut, leomlott a berlini fal és minden sarkon húsz Erdéllyel kapcsolatos könyvet árultak. Át kellett dolgoznia az egészet, csak úgy meg már nem volt benne semmi truváj. (Ezt a szót egy másik szerkesztőtől tanulta, már a rendszerváltás után, aki szerint minden könyvbe kell valami truváj. Hogy ez alatt pontosan mit ért, sosem fejtette ki.)

– De nem ezzel a címmel – folytatta Nünüke kéjesen elnyújtózva a kanapén, és nagyot slukkolt a cigarettájából.

– Mi a baj a címmel? – hökkent meg az író, mert eddig ez ellen nem érkezett kifogás.

–  „Takard el a sólyom fejét!” – idézte a szerkesztőnő.

– Igen. Van benne egy jelenet, amikor a sólyommal vadásznak, és az felröppen egy jelentéktelen madár miatt, mivel elfelejtették a fejére húzni azt a micsodát… Így elszalasztják a nagy fogást… Áttételesen pedig azt jelenti a cím, hogy a nagyra hivatott emberek, vagyis a sólymok fejét eltakarják, hogy csak azt láthassák meg, amit megengednek nekik…

– Igen, értem én, nem vagyok hülye. Az egész regény arról szól, hogy a szocializmus agyonnyomja a tehetségeket, és légüres térben mozog az alkotó értelmiség… Értem. Nem futnak ki az életek… Olvastam a könyvet. De ez a sólyom olyan hungarista motívum.

– Hungarista? – hökkent meg az író, mert ez utoljára jutott volna eszébe.

– Sólyom, turul…

– Ugyan már, Nü… No, na… Ugyan már!

– Ez nagyon direkt. Nem fog átmenni.

– A cenzúrán?

– A kiadói igazgatóságon. Miért kockáztassuk a könyv megjelenését egy ilyen butaság miatt?

– Akkor mi legyen a címe? – váltott át az író támadásra.

Erdei Nünüke sejtelmesen elmosolyodott, és így szinte vonzónak tűnt. Némi kacérság is volt ebben a mosolyban, és az író e pillanatban nem találta lehetetlennek, hogy a barátjának igaza van.

–  „Verebek leszünk” – vágta ki diadalmasan Nünüke. – A veréb is madár, de kurva jelentéktelen. Sólyomnak vagy sasnak indul minden nagyra törő ember, de idővel beleszürkülünk a világba. Verebek leszünk. Te is, én is.

Az író átlátta, mennyire okosan indított Nünüke azzal a megjelenésről szóló mondattal. Ez az alfa és ómega. A lényeg, hogy kiadják a könyvet. Végtére is a címe nem olyan lényeges… Próbálta megőrizni a hidegvérét.

– Ez úgy hangzik, mintha Schmidt Egon új könyve lenne a madarakról.

– Ördögöt! Ez egy regény. Látszani fog rajta.

– És ki vesz meg egy regényt, aminek az a címe, hogy Verebek leszünk? – tamáskodott az író.

– Leszarom, hogy ki veszi meg! – kiáltotta Nünüke indulatosan, és ekkor már az ital beszélt belőle. Felpattant a kanapéról, ruhájának vállpántja lecsúszott, és a bal melle egy pillanatra láthatóvá vált.

– Igazam volt? – kérdezte az író barátja, amikor a Vasas-meccsen összefutottak a szotyola-árusnál. – Már nagyon régen baszták meg?

– Most már nem olyan régen… – felelte az író, és inkább tökmagot kért.”

 

++++++++++

 

– Mi igaz ebből? – kérdeztem, amikor letettem a kéziratot. Ugyan Zárkövy nagyregényt ígért, amit mutatott, épp olyan volt, mint egy rövid kis glossza az Yvette-ből.

– Semmi – válaszolta komolyan. – Ez csak regény. Fikció. Játék. Persze, némelyik szereplőnek van konkrét mintája…

– Akkor mégsem teljesen fikció – ellenkeztem.

– De az, hiszen én írom, én találom ki a következő sort, a szereplők szavait, tetteit, halálát. Micsoda hatalom! A valóságos emberek életére csak igen korlátozottan vagy hatással. A szépirodalmi szereplők életét viszont teljes egészében irányíthatod. Olyan, mintha te lennél a világ ura.

Nono, gondoltam, ezzel nem viccelünk. Valaha úgy képzeltem, én vagyok a világ ura. Most meg jön Zárkövy ezzel. Az én szövegemmel. S ezek után, mintegy mellékesen, odavetve, még azt mondta:

– Most már megírom végre a nagyregényt, és én leszek az új Jókai.

Hát ez baromi rosszul esett. Ha feltétlenül szükség van új Jókaira, az igazából nem lehet más, csak én.

Ezek után, barátaim, megérthetitek, hogy nem tehettem mást, mint amit tettem…

 

++++++++++

 

A Lehel térnél szálltam le a metróról, ami szerintem hármas metró, Borbála szerint kék metró, és ez olyan örök, feloldhatatlan konfliktus közöttünk, amit a szerelem is csak ideig-óráig tud elfedni. A forgalmas, villamosjárta útról mellékutcába fordultam, s a környék hirtelen fenyegető lett. Még nem láttam senkit, világos is volt, mégis szinte féltem. Az egész valami határozottan veszélyes, ugyanakkor borzasztóan hetvenes évek hangulatot árasztott. Ha a gyerekkoromról filmet forgatnék, itt keresnék hozzá helyszínt. Hozzá sem kéne nyúlni semmihez. Még az utcában parkoló nyugati autókat sem kellene elszállíttatni, mert nem parkoltak nyugati autók. Összesen egy kivénhedt Wartburg, a szemlátomást lakatlan sarokház előtt. Legalább három emelet, de mindenütt kitört ablakok, függöny sehol. Megkerültem az épületet. Mögötte a vasút, gazzal felvert udvar, hajléktalanok motyói. Embert csak egyet láttam; a vakolatát vesztett fal mellett vizelt. Nem ide valósi, az biztos: jól öltözött, kezében aktatáska. Munkába tart, talán valami komoly tárgyalásra, az is lehet, hogy a kocsiját a főúton hagyta valahol, mert nem bírta tovább, könnyítenie kellett magán. Negyvenen túl, hála a reklámokból ismert prosztata problémáknak. Megértem. Úgy tettem, mintha nem venném észre, és visszafordultam.

Beléptem a lepusztult házzal szemközti hatalmas kapun. A piszkos, kopott, visszhangos udvarból többfelé is folyosók ágaznak, találomra elindultam. Az irodát végül egy sötét folyosó végén, egy beugróból nyíló ajtó mögött találtam meg. Pont, ahogyan a regényben megírtam. Semmi felirat, sehol cégtábla; aki ide jön, az biztosra megy. A hívatlan vendég pedig egyben nemkívánatos is.

            Szemüveges, középkorú férfi ült az íróasztalnál, amin jókora doboz állt. Csak később, amikor megkerülhettem az asztalt, akkor vettem észre, hogy a kartonlapokkal a monitort takarták el. A számítógép az asztal alatt lapult. Felületes szemlélő nem venné észre, hogy ez már a huszonegyedik század.

– A játék ügyében jöttem – kezdtem zavartan.

– Miféle játék? – kérdezte gépiesen, szemüvege (érdekes, az is a hetvenes éveket idézte bumfordi fekete keretével) mögött álmatag pillantással.

– A halál totóról van szó.

Felvonta szemöldökét, ettől a szemüveg viccesen táncolni kezdett az orrán. Most vettem észre, hogy lencse nincs is benne.

– Maga ír róla regényt?

– Hát tudnak róla? – döbbentem meg.

– Mi mindenről tudunk.

Erről csak Zárkövynek beszéltem…

– Szeretnék fogadni – vágtam ki bátran. A férfi ajka szegletében gúnyos mosoly jelent meg.

Felállt, most látszott, hogy komikusan alacsony. Nem volt magasabb állva, mint ülve.

– Előbb ismertetem a feltételeket – mondta komolyan.

„Gondolja, hogy nem tudom?”, akartam kérdezni, elvégre mégis az én regényem, az én halál totós ügynökségem, az én feltételeim. De az ember időt sem hagyva nekem, máris belekezdett:

– Az alaptét ezer dollár. Mivel ez egy nemzetközi cég – száznyolcvan országban van kirendeltségünk, legutóbb nyitottunk Naurun –, ezért az elszámolás dollárban történik. Ezer dollár befizetésével nevezhet meg egy hírességet, aki Ön szerint legközelebb el fog hunyni. Hírességnek számít minden állam- és kormányfő, kiemelkedő sportoló, Oscar díjas színész stb. stb., továbbá az, akit a bizottságunk elfogad annak. Vitatott esetben a New York-i központ dönt. Ha a tét utáni három napon belül a jelölt meghal, akkor a fogadás érvénytelen.

– Miért?

– Intelligensebbnek hittem. Természetesen ezzel akarjuk kiszűrni, hogy valaki haldoklókra fogadjon. Például amikor a monacói herceg kórházba került, és valószínűsíthető volt a rövidesen bekövetkező halála, már nem volt érdemes rá fogadni, hiszen elvész az ezer dollár.

– Na de ha valaki megkockáztatta, bízva benne, hogy három napot még kibír?

– Megtehette. S ha ügyesen kalkulált, nyerhetett. Veszélyes dolog, hiszen ilyenkor másra sem érdemes már tenni, mert a monacói herceg minden bizonnyal elviszi a téteket. Tulajdonképpen azok a legizgalmasabb pillanatok, amikor egy híresség haldoklik. Ott kell nagyon észnél lenni a fogadással, mert nagyot lehet kaszálni is, de bukni is.

– Mi történik, ha valaki meghal, akire tettek tétet?

            – Nos, ilyenkor a cég zárt információs rendszerén keresztül értesíti a játékosokat, hogy „habemus mortem”, és a felgyűlt összeget (levonva persze a jutalékunkat) egyenlő arányban kiosztjuk a nyertesek között. Attól a pillanattól kezdve indul az új forduló.

– És mi van, ha fogadok valakire, aztán megölöm?

– Semmi. Mi nem vagyunk rendőrség. Törvénytisztelő polgárokként természetesen jelentjük a furcsa eseteket. Így amikor eljön, hogy felvegye a pénzt a halott után, esetleg kellemetlen kérdéseket kaphat a rendőrségtől. És könnyen lehet, hogy vagyonos rabként vonul be harminc-negyven évre a börtönbe. Mert a pénz attól még jár. Emlékszik a Kennedy-gyilkosságra?

– Még nem is éltem akkor.

– Nos, azért bizonyára hallott róla. Az elnököt valaki lelőtte Dallasban, a nyílt utcán. Ott, a helyszínen semmit sem találtak, de mégis nagyon gyorsan elkapták Oswaldot. Hogy miért? Mert mi megtettük a bejelentést, miszerint egy héttel korábban egy bizonyos Lee Harvey Oswald fogadott Kennedyre. A nyereményét végül ki sem tudtuk fizetni, hiszen Oswaldot is lelőtték. Megjegyzem, őrá is fogadtak a merénylet napján, de nem telt el a szükséges hetvenkét óra, így pénz az ablakban… De adódott olyasmire is példa, hogy valaki a családját mentette meg a biztos anyagi összeomlástól egy jelölt likvidálásával, vállalva a börtönt. Sőt, név nélkül mondhatom, olyan hírességről is tudunk, aki önmagára fogadott, majd öngyilkos lett.

– Nem próbálják megakadályozni ezeket az eseteket?

– Miért? Nekünk mindegy, ki hogyan hal meg. Mi nem a saját pénzünket kockáztatjuk. A játékosok befizetéséből lecsippentünk egy kis jutalékot, a maradékot szétosztjuk. Nem fizetünk többet attól, hogy valaki nem természetes halállal hal meg. A játékosok veszítenek. Főleg az bosszantó, ha még nagyon üres a kassza, az új fogadási terminus után gyorsan meghal valaki. Ilyenkor keveset nyernek. Az se jó, ha túl nagy esélyes múlik ki, mert valószínűsíthetően sokfelé osztódik a pénz. Amikor II. János Pál pápa meghalt, gyakorlatilag alig fizetett valamit… Ellenben Diana hercegnőn nagyot kaszált valaki.

– Nem érdemes tehát öregekre fogadni?

– Változó. Volt egy játékosunk, évekig tett Jasszer Arafatra. Amikor ráunt, és átnyergelt Vaclav Havelre, akkor Arafat állapota hirtelen rosszabbodott, s rövidesen el is hunyt. Amikor Diana halála után a rendőrség megkereste az irodánkat, és megtudták, ki vette fel a pénzt, elsápadtak, és szó nélkül távoztak. Soha többé nem bolygatták komolyan a Diana-ügyet.

– Mióta létezik az iroda?

A szemüveges ember önhitten mosolygott.

– Cégünk a legrégebbi vállalkozások egyike. Rövid kihagyásoktól eltekintve az ókortól folyamatosan működünk. Azt hiszem, a történelem számos ponton vett fordulatot miattunk. Említhetném Julius Caesart vagy Hannibált, de a legrégebbi feljegyzések tanúsága szerint Szókratész volt az első, aki után nyereményt fizettek. A magyar esetek közül izgalmas a Petőfi-akta. Nem fizették ki a pénzt, mivel nem volt holttest. Holmi szóbeszédekre alapozva nem hirdethetünk győztest. Ráadásul Petőfi a saját halálára fogadott még Pesten, mielőtt elindult volna Erdélybe, Bemhez. Feltételezésünk szerint az volt a terv, hogy ő megrendezi a halálát, Szendrey Júlia pedig felveszi a pénzt. Addig ő meglapul Barguzinban, mert ha előkerül, akkor persze nem fizetnek, vagy visszakérik a stekszet. Morvai és Kiszely azért akarták mindenáron megtalálni a csontokat, hogy a Szendrey örökösök mégis felvehessék a pénzt, ami azóta kamatokkal már komplett vagyon. Viszont a cégünk lefizette a Magyar Tudományos Akadémiát, hogy minősítsék nőnek a Petőfi-csontvázat, mert különben tönkremegyünk a kifizetésbe.

– Úgy sejtem, a magyar történelem bővelkedett furcsa halálokban…

– Az Árpád-házi királyok sorsa még nálunk is titkosított anyag. De van egyéb is. Hunyadi Jánosra már a nándorfehérvári ostrom előtt is sokan fogadtak, de azt még túlélte. Ám, érdekes módon nem sokkal később mégis meghalt. Ki is fizették érte a díjat vagy kétszáz embernek. Ennél is izgalmasabb, hogy nem egészen egy évvel a híres diadal után, a népszerű és dicső Hunyadi János fiát kivégezték. Hunyadi győzelméért maga a pápa rendelte el a déli harangszót. Óriási nemzetközi hírnév övezte, amiből óhatatlanul vetült a fiaikra is. És nyolc hónappal később kivégzik Hunyadi Lászlót. Nem mellesleg a király, V. László árulása miatt. Éjszaka, suttyomban, félve a budai nép haragjától. És valaki másnap felveszi a totónyereményt László után. Szép summa lehetett. Nem telik bele újabb egy év, és a király, aki mellesleg 17 éves ekkor, akinek a lelkén szárad a kivégzés, a 17 éves király is meghal. Bombameglepetés.

– Szintén gyilkosság? – kottyantottam közbe. Az emberke megvetően végigmért.

– Én nem minősítek. Én tényeket közlök. Mindenesetre – tette hozzá, hangját lehalkítva, és először mutatott némi emberi gesztust, amikor cinkosan közelebb hajolt hozzám – Csehországban vették fel a dohányt V. László után. Az iratokba külső személy aligha tekinthetett bele, mégis, Arany János V. László című versében így szól a király: „Ó adj, ó adj nekem, hűs cseppet hű csehem.” Mire a cseh: „Itt a kehely, igyál, uram László király, enyhít, miképp a sír.” Nos, ezt hogy értelmezné, uram?

Büszkeséggel töltött el, hogy a magyar történelem ilyen kiemelt szerepet játszott az iroda életében. Az emberke, mintha olvasna a gondolataimban, sokat sejtetően folytatta:

– Baltimore városában, 1849. október 7-én, roppant gyanús körülmények között meghal az ismert író, Edgar Allan Poe. A tettes alaposan kitervelte a bűntényt, arról is tudhatott, hogy jelentős halmozódás van a totón. Mégsem kapott egy fillért sem. És tudja, miért? Mert előző nap végezték ki Aradon a szabadságharc 13 tábornokát. A történészek szerint az előző évi bécsi forradalom miatt tetette Haynau október 6-ára a kivégzéseket. Szerintünk azonban ennek az volt az oka, hogy Poe állapota (aki néhány nappal a halála előtt az utcáról, zavart tudattal, idegen ruhában került egy kórházba) rohamosan romlott. Valakik nem akarták, hogy Poe-ért fizessék ki a nyereményt. Kellett valaki, aki elviszi a lóvét, mielőtt Poe meghal. Végül aztán nem is az aradiakra fizették ki a jackpotot (mint kiderült, közülük csak Damjanichra és Vécseyre kötöttek fogadást), hanem Batthyányra. Azt ugye mondanom sem kell, hogy civilizált világban nem végeznek ki miniszterelnököket, hacsak nem tett rájuk valaki tétet.

– Ha ez a vállalkozás ilyen hatást gyakorol a történelemre, akkor nem próbálták még meg a nagyhatalmak ellenőrzésük alá vonni? – kérdeztem gyanakodva, s már szinte féltem, hogy ilyen mélységig beavattak a játék menetébe. Az emberke gúnyosan kacagott.

– A CIA keze évek óta benne van. Eredetileg egy Angliában bejegyzett cég üzemeltette, de a második világháború után átkerült a székhely New Yorkba. Maga a fogadás nem tilos, a hozzájuk kapcsolódó rengeteg gyanús haláleset miatt azonban akadtak már kormányok, amelyek megpróbálták felvenni ellenünk a harcot. Sőt, a betiltás is felmerült. Mindhiába…

– Na és mi a helyzet Jézus Krisztussal?

A szemüveges elkomorult.

– Erről nem szeretnék beszélni.

Pár másodperc csönd következett, amit én törtem meg.

– Most már ismerem a feltételeket. Szeretnék fogadni.

Az emberke feltolta a homlokára a szemüvegét, és átható pillantást vetett rám.

– És kire?

Mély lélegzetet vettem, aztán kiböktem:

– Zárkövy Bonifácra.

A név nem gyakorolt rá különösebb hatást. Reménykedve folytattam:

– Nem tartják elég híresnek, ugye? Nem vesznek fel rá fogadást, jól sejtem?

– Zárkövy, az író? – kérdezte töprengve az emberke.

– Hát ismeri? – nyökögtem kiszáradt szájjal.

– Persze. De előbb egyeztetnem kell a New York-i központtal. Majd értesítjük.

Leforrázott a hír. Hát mégis lehet Zárkövyre fogadni? Mint Kennedyre, Lady Dianara, Petőfire vagy Jézus Krisztusra?

Szótlanul megfordultam, mielőtt azonban kiléphettem volna az irodából, az eddig nyugodt emberke hirtelen elém ugrott, s öklét fenyegetően az arcom elé tartotta. Noha a helyzet komikusnak is tűnhetett volna, mégis megijedtem. A testi adottságoknak kettőnk közti, nyilvánvalóan az én javamra eldőlő különbözősége dacára percig sem kételkedtem benne, hogy a szemüvegesnek meg vannak az eszközei akár az elpusztításomra is.

– A regényt pedig felejtse el!

– Miféle regényt?

– Amit rólunk ír. A cég nem szereti a nyilvánosságot!

– Zárkövy beszélt róla, igaz? Irigykedik. Vagy le akarja nyúlni a témát…

– Ezt a témát senkinek sem engedjük meg. Kíváncsi rá, miért halt meg olyan fiatalon Gogol, Gershwin, Poe vagy éppenséggel Ady? Mind ezt akarta megírni. Drámában, operában, versben… Nem, uram. Az ilyen regény veszélyes. Ölni lehet vele.

– Ölni? Egy regénnyel?

Rövid feszült csend következett. Aztán a szemüveges váratlanul elnevette magát.

– Bizony ölni. Ahogy Rejtő írja: „És öltek már regénnyel is, mert egy szerkesztő halálra unta magát olvasás közben.”

 

++++++++++

 

Nem is tudom, mikor állt elő Csilla az ötlettel, hogy egy éjszakára cseréljünk. Ő aludna a Baba nénitől örökölt lakásban – ki tudja, milyen tervei voltak?... –, én meg menjek haza a szülői házba. Büszkén adtam oda a lakás kulcsait; végre én segíthetek valakinek. Talán jobb lett volna, ha Gyuri kér meg (s ezzel valamiképpen kompenzálhatom az autót), de így is az önnön nagyszerűségem és nélkülözhetetlenségem miatt érzett meghatottság kerített hatalmába.

Miután ezt a gesztust kiélveztem, új izgalom fogott el. Elhatároztam, hogy csak késő este megyek haza, beosonok Csilla kulcsaival, s kihallgatom, miről beszélnek a szüleim ágyukban álmatlanul forgolódva, amikor azt hiszik, a lányuk van otthon.

Történhetett volna, hogy némán végigalusszák az éjszakát. De mire bevackolódtam a helyemre (Csilla helyére), anyám hangosan zokogott. Észre se vették, hogy valaki megjött.

Furcsa volt, hogy apa nem vigasztalja. Kisvártatva anyám hüppögve beszélni kezdett.

– Lehetne egy csillogó szemű kisfiam… Ahogy álmodtam is vele, többször…

Csönd. Ennek így nem sok értelme volt. Apám hallgatott. Vagy aludt, vagy már ismerte a koreográfiát, és még nem jött el az ideje, hogy közbeszóljon. Anyám folytatta:

– Tudtad, hogy nekem volt egy bátyám?

Apa most türelmetlenül vakkantott:

– Ezerszer elmondtad.

– Akit nem is ismertem…

– Ezt is mondtad.

– A kicsi fiamat sem…

Csönd. Sokszor lejátszott párbeszéd, apa hezitált, folytassa-e a szerepét. De az ilyen játszmákat mindig le kell játszani, tehát folytatta:

– Gyuri a fiad. A fiúnk.

– Az egyik fiúnk…

Apám nagyot sóhajtott. Ismertem ezt a sóhajtást; utána gyakran kiabált. Eleinte még lassan, kimérten beszélt, aztán már ordított. Féltem ettől a sóhajtástól.

– Nekünk csak egy fiúnk van! – mondta.

– Anyám néha gyertyát gyújtott. „Ma lenne a születésnapja”, felelte könnyezve, amikor egyszer megkérdeztem, miért gyújt gyertyát, hiszen van lámpa. És nincs karácsony… Tíz napot élt. Elemérnek hívták.

– Igen, tudom. Muszáj újra?... Ennyi év után?

– Nem kellett volna rád hallgatnom. Anyámra kellett volna gondolnom, a gyertyákra… Ha megszülöm, Elemérnek neveztem volna, mint a bátyámat…

Úristen, mi ez? Anyám ivott?

Apám nagy levegőt vesz. Magyarázkodni készül vagy fenyegetőzni. De most anyám nem hagyja szóhoz jutni.

– Nem, most ne kezdd el, hogy lakás meg rendszer… Csillogó szemű kisfiú, ahogy annyiszor megálmodtam… Hét centis lehetett. Vagy nyolc… Sosem lett száznyolcvan centi, mint Gyuri. Sosem lett kétéves, tízéves, húszéves, mint Csilla…

            – De hiszen itt vagyok! – kiáltottam, és felkeltem az ágyból.

Száznyolcvan centi. Voltam kétéves, talán amikor Jenő bácsi meghalt. Tízéves is, amikor Emmának magyaráztam a reinkarnációt. Húsz, amikor Baba nénit kábítottam a huszonhét késszúrással… Harminc, amikor elcsábítottam Barbarát, negyven, amikor Zárkövy hülye cikkeit korrektúráztam… Egy pillanatnak tűnik az egész. Mintha mindez egyszerre lett volna.

– Itt vagyok, anya! Elemér! A Nagy Marosi Elemér.

 

++++++++++

 

Elment a busz az ablak alatt. Ez volt az utolsó. Tehát elmúlt tizenegy. Most már nem jön több. Még néhány autó, az ordibáló részegek a kis bolt előtt, éjjel-nappal veszik és isszák a szeszt.

Csilla félt. Évek óta lakott itt egyedül, és még mindig félt éjszakánként. De még így is százszor inkább, mint otthon a szüleivel. Anyja rendszeres zokogásaival, az ivásaival, apa dührohamaival. A megkeseredett, megfáradt szitkozódásaikkal. Minden elalvás előtt arra gondolt, inkább nem fél, mert még mindig jobb itt, a megörökölt lakásban. Még szerencse, hogy Gyuriéknak az apósáék megoldották a lakásgondot. Így logikus volt, hogy az elhalt nagyanyja belvárosi lakásába ő költözzön be.

És végtére az is szerencse, hogy nincs még egy testvére, akivel esetleg osztoznia kéne ezen az örökségen…

 

++++++++++

 

Csak a bulvárlapokban és az egyik kereskedelmi adón szerepelt a rövid hír: budapesti lakásában huszonhét késszúrással megöltek egy negyven év körüli férfit. Az élettársa talált rá, ő értesítette a rendőrséget. Sem a nevét, sem a foglalkozását nem tartalmazták a híradások.

Egyedül az Yvette magazin emlékezett meg róla hosszasabban, inkább a szenzációt kiemelve. A rovatának a helyén, azzal megegyező terjedelemben pedig egy nekrológ állt. Hatásos, szépen megírt, frappáns nekrológ, aminek a végkicsengése nagyjából az volt: születünk, élünk, meghalunk, s ha ez bekövetkezett, attól a pillanattól kezdve nem lehetünk benne biztosak, valóságos volt-e az egész vagy csak fikció. Akiről csak a könyvekben, újságokban olvasunk, azok épp úgy lehetnek fiktív alakok is. Pláne ebben a mai virtuális világban.

Zárkövy Bonifác létezéséről is csak azok értesülhettek, akik az Yvette-et olvasták. És azok sem tudtak róla semmit. Valójában nem is így hívták.

A cikket N.M.E. szignóval látták el.

 

++++++++++

 

A Szabolcs utcai raktár-irodában 72 óráig várták, hogy az elhunyt játékos után felvegyék a pénzt. Mivel azonban a Zárkövys igazoló szelvénnyel senki sem jelentkezett, a nyereményt letétbe helyezték egy szolidan kamatozó számlán.

Mint oly sok más esetben.