2017. febr.
01.
Hal áll L-en (9. rész)

A regény 9. folytatása:

Végtére is nem nagy kunszt híres írónak lenni, csak szerencse, önbizalom és menedzselés kérdése az egész. Elég összesen egy-két jó könyvet, négy-öt verset írni és kész. Ennek a Petőfinek mekkora arca volt azzal a pár versével.

Olyan magabiztossá tett a másokkal való mind reménykeltőbb összehasonlítgatás, hogy amikor legközelebb a szerkesztőség folyosóján összefutottam Zárkövyvel, vadul rátámadtam:

– Én fölnéztem rád! – kezdtem bevezetés helyett. – Olyan akartam lenni, mint te. Yvette-tel, Somlói Galuskával. De rájöttem, hogy ez semmi. Írni minden hülye tud. Barátnője vagy felesége is lehet minden hülyének. Miért ragaszkodsz ezekhez a vacak jegyzetekhez? Írjál inkább regényeket!

Zárkövy előbb döbbenten nézett, aztán patakzani kezdett a könny a szeméből.

– Az kellene inkább – szipogta. – De nem megy. Belekezdek, elakadok, semmi. Ez nem élet így. Ez nem karrier. Ez nem család! Igazat adok neked, Endre!

– Te nekem nem adhatsz igazat, mert neked sincsen! Nekem van igazam, tehát csak én adhatnék belőle. De ha én adnék neked igazat, úgy tűnne, mintha neked volna igazad, pedig nekem van. Valójában senki sem adhat igazat, mert akinek igaza van, nem mondhatja annak, akinek nincs, hogy igazat adok. Akinek pedig nincs igaza, az végképp nem adhat belőle.

– Akkor beszéljük meg – szólt, már kissé megnyugodva, a szemét törölgetve. Kerestünk egy üres szobát, ahol csak két bekapcsolt monitor tanúskodott az ember jelenlétéről. – Voltaképpen mit is írtál eddig, Endre?

Hirtelen jött a kérdés, és magamnak is végig kellett gondolni, hogy a sok értékes mű – illetve a döntően csak tervek szintjén létező regényfolyamok – közül melyiket válasszam ki.

– Hát például egy forgatókönyvet – hazudtam kapásból.

– Forgatókönyv. Hm – vonta fel Zárkövy a szemöldökét. – Halott dolog. Csak akkor van értelme, ha leforgatják. Leforgatták?

– Ugyan! De remek film lehetne. Egy generáció kultuszfilmje akár.

– Igen? És miről szólna?

– Hát ez csak egy szinopszis valójában…

– Ne magyarázkodj, halljuk!

– Egy Edda-filmre gondoltam. Úgy fűzni föl a cselekményt, hogy kapcsolódjon az Edda számokhoz. Például a főhős, fiatal srác, Miskolcon lakik panelben. Összevész az apjával, az kidobja. Ő megy az utcán, közben hallatszik a Kölyköd voltam. Tudod, „Karodon vittél évekig…” Aztán elmegy egy hatalmas tűzfal mellett, fölírja rá krétával: „Engem ne várjatok!” Kiér az állomásra. Akkor mehetne az „Elhagyom a várost”. – Egyre lelkesebb voltam, már énekeltem. – „Mindent itt hagyok, mit Miskolc adhatott…” Feljön Pestre, megismerkedik egy lánnyal. „Álmodtam egy világot magamnak…” Aztán behívják katonának. A torony. „Kezedbe fegyvert, vasfegyvert adtak… Valaki mindig őrzi a semmit…” Elege lesz az egész rohadt nyomasztó szürke rendszerből. Ott hagyja a lányt, a rokonait, talán az országot is, hosszú vonatsíneken kóborol, s megy a zene: „Ment a hűtlen nehéz fejjel…” De aztán minden jóra fordul, megházasodik, gyerekei lesznek: Az ünnep. Tudod. – Énekeltem. – „A szeretet asztalánál ott ülünk mindannyian.” „A rossz fölött győzni fog a jó…”

Zárkövy elaludt, úgy kellett felráznom.

– Írni nem kunszt – jelentette ki megfellebbezhetetlenül. – Írni minden hülye tud. Sajnos ír is. Könyvet kiadni sem kunszt manapság. Könyvet eladni! Na, az kunszt!

Rövid csend követte a kinyilatkoztatást. Könyvek eladása témakörben sajnos nem voltam kellően képben, én még azt hittem, az a legfontosabb, mit ír az ember. Ezért folytattam.

– Egyszer bevittem egy regényt a Balta Kiadóba.

– Balta? Hallottam már róla.

– Odacsapnak a világ korhadt gyökerére a kiadványaikkal. Innen a név.

– Azt hittem, kifejezetten az elbaltázott regényekre vadásznak.

Lepergett rólam a gúny. Nem kérdezte, de elmeséltem, miről szólt.

– Odaadtam a szerkesztőnek a kéziratot, de biztosítottam, hogy át tudom küldeni e-mailben is. Nem kérdezte, én mégis röviden vázoltam a tartalmát: „Egy féltékeny, frusztrált íróról szól, aki az írószövetségi kongresszus idején felrobbantja a székházat. Így az összes jeles kortárs literátor meghal, megszűnik a konkurencia. Igen ám, de a hősi halottaknak nem várt konjunktúrája támad, az addig alig ismert, jelentéktelen figurák is fogalommá lesznek a robbantásnak hála. Emiatt évtizedekig csak az ő posztumusz műveiket nyomják ki.” Talán hibát követtem el ezzel a rövid szinopszissal, mert a szerkesztő (akiről kiderült, hogy ő a kiadó igazgatója, sofőrje, könyvelője, lektora, jogi osztálya, postázója és titkárnője is, de még a kávét is ő főzi) visszaadta olvasatlanul a kéziratot. Még az sem csigázta fel, amikor gyorsan hozzátettem, hogy a regényben szerepelnek Rejtő Jenő testet öltött szereplői…

Úgy tűnt, Zárkövyt sem csigáztam fel, maradt tehát a nagyágyú.

– Tudod, Bonifác, mi az a halál totó?

– Szólítsál nyugodtan Istvánnak. Senki sem hív Bonifácnak. Ilyen név nincs is. És fogalmam sincs, mi az a halál totó.

– Fogadhatunk valakinek a halálára. Akiről úgy gondoljuk, a közeljövőben eltávozik az élők sorából. Van egy iroda, akinél a téteket megteszik… Persze, csak híres emberekre. Nem a szomszédomra, vagy ilyesmi. És ha meghal egy híresség, akire tettek pénzt, akkor a győztes elviszi a felgyűlt kasszát, s kezdődik elölről a fogadás. Még nem dolgoztam ki pontosan – mondtam gyorsan, amikor láttam, hogy ez megmozgatja Zárkövy fantáziáját –, de a cselekményt az viheti előre, miféle visszaélések történnek ezzel. Gyilkosságok, nagy tétek, taktikázás. Mindenki, akire fogadnak, veszélyben van. Bármikor meghalhat.

– Mindannyian bármikor meghalhatunk – szólt lakonikusan Zárkövy. – És még csak nem is fizetnek utánunk. Kivéve persze, ha volt biztosításunk. Nekem például nincs. Ha meghalnék, alig maradna utánam valami. Azt is a húgom örökölné. Szegény Galuskának nem jutna semmi…

Én nem tudom, miért, de ebben a Galuska szóban van valami buja erotika, valami titokzatos izgató erő. A kapcsolatukban fojtott, forró szexualitást éreztem, s nem tudtam többé a halál totóra koncentrálni. Sokkal jobban foglalkoztatott Zárkövy és Somlyai doktornő viszonya.

Az ágyon hevertek, vad szeretkezés után, s az író az asszony testében gyönyörködött, végigcirógatva a hajlatokat.

– Manapság a nők leborotválják a hónaljukat, meg a fanszőrzetüket – mondta elgondolkodva.

– Ezt honnan veszed?

– Az újságokból.

– Az újságok tele vannak hülyeségekkel. Ezt te tudhatod a legjobban.

– Miért, nem divat a fanszőrzet leborotválása?

– Honnan tudjam?

– Hát te inkább láthatsz ilyesmit…

– Én? Hol?

– Női vécében, tusolóban, öltözőben…

– Te összekeversz valakivel. Én nem figyelek ilyesmire.

– De azért csak észreveszed…

Somlyai doktornő sóhajtott.

– Én felnőtt nőn, női öltözőben nem láttam sima puncit…

– Egy nő életkora 16 és 30 év között megtippelhetetlen – mondta éppen Zárkövy, és percekig tartott, amíg rájöttem, hogy nem Galuskának mondja, hanem nekem. Rejtély, miképpen keveredett erre a témára, az elmúlt percekben nem figyeltem rá. – Honnan következtethetünk rá mégis? Elsősorban a testalkatból. Azt hinnéd, a mellek döntenek. Minden férfi kapásból ezt mondaná. De nem. A végtagok. Egy kislánynak vékony a karja, pipaszár a lába. Akkor válik nővé, amikor asszonyosan húsosodik. Akkor válik nővé, amikor a hónalja és az ágyéka szőrösödni kezd.

– Egy tizenhat éves lány testileg már felnőtt nő. Amiről te beszélsz, az a tíz éves és a tizennégy éves közötti különbség. De egészséges férfit az ilyesmi nem hozza izgalomba. Hanem nézd inkább ezt – vettem fel az asztalról egy újságot, történetesen az Yvette legutóbbi számát, címlapján Keira Knightleyval.

– Ugyan már, öregem – legyintett sztoikusan. – Mit nézzek?

– Nem mozgatja meg a fantáziádat egy ilyen nő?

– Minek? – vont vállat Zárkövy. – Ilyen nőkhöz annyi pénz, felkészültség, törődés, szorgalom, ötlet kell, ami nekünk sose lesz. Elvinni vacsorázni, színházba, síelni, múzeumba, táncolni, venni neki ruhát, ékszert, virágot, kozmetikumot. Minden randevúra kitalálni valami különlegességet. Meghallgatni a sirámait, sőt igazából rákérdezni, mi bántja, lelket önteni bele. Mutatni a macsót, ugyanakkor elismerni az ő képességeit. Iszonyatosan fárasztó. És mindemellett a szexben romantikusnak lenni (előtte ital, gyertyafény, utána bókok), ugyanakkor rámenősnek, férfiasnak; figyelni a vágyaira, kielégíteni… – Szomorúan megcsóválta a fejét. – Mi ehhez lusták vagyunk, szegények és fantáziátlanok.

– Miért, az átlag nőnek nem kell virág, ékszer, vendéglő, gyertya, bók?

Zárkövy elgondolkozott.

– Nem. Az átlagnő sokkal kevesebbel beéri. Ha nem tenné, örökre egyedül maradna.

Szeretném én már látni azokat az egyedül maradt, gyertyafény és ajándékok nélkül is készséges nőket.

– Képzeld el – mesélte egy meghitt estén Borbála –, nőgyógyásznál voltam, aki mindenre kiterjedő, alapos vizsgálat után lakonikusan csak ennyit közölt az asszisztenssel, aki szorgalmasan jegyzetelte a szavait: „A betegnek hiányzik a hircusa.” – Arcán kétségbeesés tükröződött. – Hallod, Elemér?

– Hallom. Szörnyű… – próbáltam együtt érző lenni.

– Én is kétségbeestem. „Ez nagy baj?”, kérdeztem ijedten. De a doki csak vigyorogva a vállát vonogatta. Nem mertem tovább faggatni, nehogy kiderüljön, hogy… Elemér, szerinted is tragikus, ha hiányzik a hircusom?

– Tragikusnak nem mondanám – szóltam komoly képpel.

– Te tudod, mi az a hircus?

– Hát persze – feleltem könnyedén. – Hircus, hirci. Latin kifejezés. Hónaljszőrt jelent.

 

++++++++++

 

Jópofa dolognak tűnt, hogy a halál totó kapcsán írjak a halálról, az élet értelmetlenségéről és rövidségéről, egyszeri megismételhetetlenségéről, és más hasonlókról, amik foglalkoztattak. De ehhez megfelelő formát találni bizony nem kis feladat. Mert évszázadok óta elég sokan írtak már erről, és ugyan minek írni valami olyat, ami már van. Ezzel a problémával persze minden művész megküzd, mert a festők már mindent lefestettek (a fényképezés feltalálásával aztán annyira meg lettek lőve, hogy kénytelenek voltak pacákat és kriksz-krakszokat mázolni és elnevezni mindenféle izmusnak, hogy valamiképpen mégis eladhassák), a zenében is minden dallamot elénekeltek, lejegyeztek és lekottáztak már, ezért a modern zene a kakofóniába menekült és kinevezte a megváltozott világ életérzésének. Az irodalom is a normális történetmesélés és jellemábrázolás helyett zagyvaságokkal, értelmetlen formai bravúrokkal kísérletezett, s ezt kiáltották ki jónak. Az egyszeri olvasó pedig azt látta, hogy ezek az állítólagos nagy művek olvashatatlanok, vajon milyen lehet a többi, ami még Nobel-díjat sem kapott. Ezért aztán elfordult a könyvektől.

Mindezt végiggondolva tulajdonképpen nem maradna más választás, mint az írógépszerelőnek: beállni mobiltelefon-értékesítőnek, hamburgerárusnak vagy angol nyelvtanfolyamot reklámozó szórólapok osztogatójának valamelyik pesti aluljáróban. Engem azonban belülről rágott valami, hogy igenis írjak a halálról.

– Aki elolvasta a Párizsban járt az ősz-t – mondtam illő tisztelettel Adynak, aki ezt hatalmas fejének monoton bólintgatásaival kísérte –, már nem tud újat írni a halálról. Csak azt ragozná, rosszabbul.

– Hát írjál, Elemér, a szerelemről – javasolta Ady. – A kettő együtt jár. Az emberek szerelmesek lesznek, dugnak, gyerekük születik, aki később meghal. Éltem, és ebbe más is belehalt már.

– Ez József Attila – kottyantottam közbe.

– Nem az a lényeg – vont vállat a költő. Aligha hallott Attiláról, aki nem volt még tizennégy éves, amikor ő meghalt. – Az ember végigsétál a Boulevard St. Michelen a Szajna partig, hullanak az elsárgult falevelek, eleinte még épp csak egy-kettő, a szél kavarja őket. Még nem lesz belőlük avar, amibe a héja-pár aláhull, még fenn, a kék ég alatt folyik a nász, de a nyár már múlóban, s ahogy befordulunk a negyedik ikszbe, hát szembesülünk a ténnyel, hogy már nem rólunk szól a buja, vad erotika. Arról beszélek, amikor Léda húsos, érett testébe fulladsz bele, beszívod azt az asszony-szagot, amit csak úgy érzel, ha az orrod rátapad a bőrre, ami nem azonos ezekkel a francia pacsulikkal, amit húsz méterről érzel, ha felszállsz a piros hetesre a Blahán…

– Nem volt ronda?

– Kicsoda?

– Léda. Láttam róla képeket.

Ady szája sarkában huncut félmosoly játszott.

– Mi az, hogy ronda? Én szép vagyok? Na? Nézd csak meg az ötszázason!

– Ez Rákóczi.

– A régit nézd. A lilát. Ronda nagy fejem volt. Ormótlan. Mégis imádtak a nők.

– Léda akkor is csúnya volt. Találtam róla az interneten egy fotót. Ujjatlan blúzban, hóna alatt nagy szőrpamacs…

– Minden felnőtt nőnek szőrös a hónalja. Anyámnak is az volt. A felnőtt, szerelemre érett nőt az különbözteti meg a kislánytól, hogy a hónalja és az ágyéka szőrösödik. Aki ezt leborotválja, pedofilokra vadászik. Ezt mondd meg abban az ostoba korban, amelyben élsz. Mi a fenét tudsz te az asszonyi testről? Az érzésről, amikor befúrod a fejed a húspárnák közé, a kezed végigmatat a nő hasán, megfogod a vastag bőrét, ami alatt ott a zsírréteg, szinte érzed is… A női mellnek is anyaga van. Gumiszerű vagy lágy, kicsordul az ujjaid között, vagy belefér a tenyeredbe… de anyag! Nem olyan, mint ezek a képeslap muffok a kehes-göthös testükkel! – lökte odébb az Yvette Keira Knightley-s számát.

– Csinszka valóban csinos volt…

– Csinszka… – legyintett a költő, s kortyolt a borból. – Csinszka gyerek volt. Tudod, ez az igazi pedofília. Az aggastyán második gyerekkorához keres pajtást, amikor a mellbimbó szopása a kisded kétségbeesett táplálékkeresése. Nem a szexualitás, hanem a túlélés. Borzasztó megöregedni, Elemér. Sose tegyél ilyet.

– De hát negyvenkét évesen haltál meg te is.

– Negyvenkettő? Csakugyan? Nem emlékszem.

– Tizenkilencben. Padova és Belgrád után. A Hermina úti gyilkosság után. Ahol a vén geszti bolondot agyonlőtték a te forradalmáraid. A tűz csiholói. A románok kolozsvári bevonulása után. És Trianon előtt.

– Trianon? – nézett el a messzeségbe. – Mi az?

– Palota Versailles-ban. Párizs közelében.

– Párizs… A Montmartre a Sacre Coeur-rel, a Champs Elysées a Diadalívvel, túlnan a Concorde tér az egyiptomi obeliszkkel…

– A te Párizsod! Na szép! Legyen átkozott! Tudod, úgy mondják, magyar az, akinek fáj Trianon.

– Hát nekem nem fáj. Azt se tudom, mi az!

–„Ki egyszer rúgott a magyarba, szinte kedvet kap a rúgáshoz.”

– Igen, ezt én írtam.

– Na, hát ez Trianon.

Ady a fejét rázta.

– Ez politika. Nem olyan fontos, mint gondolnád.

– Hát mi a fontos? – kérdeztem dühösen.

– Elmondjam? – felhörpintette a borát, és elém tolta a poharat, hogy töltsem meg újra. – A gyerek az ujjain tanul számolni. Figyeld meg, ha megkérsz tőle valamit, számolja ki, azonnal az ujjait nyújtogatja. Emiatt teljesen logikus a tízes számrendszer. De ahol a kultúra született, ott hatos meg tizenkettes számrendszert használtak. Az állatöv és a hónapok, az órák és a percek, a kör fokbeosztása… Aki ezt a rendszert kitalálta, annak hat ujja volt. Nem mindenkinek persze, csak a szellemi vezetőknek: az ókori keleten ők voltak a mágusok. Minálunk táltosoknak hívták őket. Ezért tartották a hatujjú embert táltosnak. Én is hat ujjal születtem – tette hozzá csúfondáros mosollyal. – Tudtad, hogy a hat ujj dominánsan öröklődik? Így alakulhattak ki táltos dinasztiák. Ahol azonban a hatujjúság nem öröklődött, ott elveszett örökre.

– Ha valakinek nem születik gyereke, annak minden tulajdonsága elvész örökre. Ez a halál…

– És a halál ellen nincs orvosság… – zárta le Ady, immár kissé kapatosan a beszélgetést.

De ez már egy másik beszélgetés volt, Zárkövyvel, evvel az önsajnáltató, felesleges alakkal.

– Tudod min látom, hogy öregszem? – kérdezte tőlem, és hálás voltam, hogy kivételesen nem szólított Endrének, mert még valaki összekeverhette volna az előző sorokkal, ahol Adyról volt szó. A kérdés költői volt, nem is próbáltam megválaszolni. – Azon – folytatta Zárkövy –, hogy vannak emberek, akiket ismertem fiatalon. Sűrű barna hajjal, olasz slágereket dúdolgatva („Partira, la nave partira...”; „Azzurro, il pomeriggio e troppo azzurro….”), buliból hazatérőben, kissé becsiccsentett állapotban lányokról mesélve, akik tetszettek neki, s akiknek talán ő is tetszett. S ezek az emberek ma ősz vagy kopasz, öreg, rozzant vén trottyok, akik a körzeti orvosig alig vánszorognak el, bottal kelnek át a zebrán… Van olyan nő, akit láttam csinos bombázónak, aki után kulcslyukon leselkedtem, és most fogatlan mamóka… Vannak, akiket láttam erejük teljében, és ma halottak. Mások ma komoly, öntudatos, felnőtt emberek, pedig láttam őket meztelen seggel bilibe pisilni. A halál nem attól riasztó, hogy a tükörben a jóképű srác helyett egy ráncos, középkorú alakot látsz, mert tükörbe nem muszáj nézni. Az idő múlását a többieken látod. És magadat feltunningolhatod hajfestékkel, vitaminokkal és edzésekkel, de a többieket nem. Azok könyörtelenül a képedbe vágják minden nap szóval, tettel, cselekedettel vagy mulasztással: az idő múlik. Nézz csak ide – vett elő egy papírt, s gyorsan ráfirkantott a tollával. Egy hatalmas L betű volt, rajta egy stilizált halacska függőlegesen. Mellette egy L, s egy nyíl. – Képrejtvény. Mit látsz?

– Halat. El betűt. Hal L-betűn.

– Szerinted mit csinál ez a hal? – bökött idegesen a papírra.

– Figyel? – kérdeztem bátortalanul. Indokolatlanul dühbe gurult.

– Áll. Hol áll?

Ostobán néztem.

– A papíron?

Várt néhány pillanatot, hátha megfejtem. De nem győzte kivárni.

– Halál ellen nincs orvosság. Ez a megfejtés. Ahogy Babits írja: „Ó, jaj, meg kell halni, meg kell halni!”

„Bizony, hogy eltűnjünk az útból; hogy a többieknek is jusson tér, levegő…”, gondoltam, de hangosan csak azt kérdeztem:

– Ez hogy jött ki?

– Hát a hal áll az L betűn. Hal áll el-en. Az „l” át van nyilazva, az állból az el-enbe, vagyis halál ellen.

– És a nincs orvosság?

– Látsz te a rajzon orvosságot? Nem. Na, ugye. Nincs orvosság. Halál ellen nincs orvosság. Ilyen marha egyszerű.

– És kihalás ellen? A zárójel? – jutott eszembe György bátyám, aki az elmúlás ellen azzal küzd, hogy utódokat nemz.

– Mindannyian kihalunk – felelte Zárkövy, aki nem ismerte Gyurit. – Az a kérdés, benne leszek-e az újságban, amikor meghalok – tette hozzá eltöprengve.

– Biztos benne leszel – mondtam tisztelettudó komolysággal. S amikor szinte meghatódott ezen, hozzátettem: – A bűnügyi rovatban. Huszonhét késszúrással végeztek vele…

– Azt remélem, ennél dicsteljesebben emlékezik meg rólam az utókor – szólt önérzetesen.

– Ugyan már, az utókor! Mit tudhatod, mi marad fenn rólad? Lehet, hogy ha szóba kerülsz majd, te leszel „a fickó, aki kiesett a harmadikról”. Vagy „aki egy időben Somlyai doktornőnek udvarolt… Az a kövér, kopasz? Nem, nem, az, aki a fél szemére megvakult, amikor a vasalót a fejéhez vágták…” Vagy: „Zárkövy…. Zárkövy… Az a csúnya ember, akit Nagy Marosi Elemérrel láttunk néha beszélgetni.” „Zárkövy? Egyáltalán nem rémlik!”

– Azért az Yvette csak szentel nekem egy nekrológot?

– Ha akarod, ezt bevállalom. És így valami szépet kapcsolnak majd hozzád. „Zárkövy? Nem róla írta azt a remek nekrológot Nagy Marosi?” Nem tudhatjuk, milyen nyomot hagyunk. Ismerek erről egy tanulságos esetet. Élt Magyarországon egy Széchényi Ferenc nevű gróf. Hatalmas birtokok ura. Korának jeles személyisége, az udvarhoz bejáratos arisztokrata, felesége egy Festetics lány. Kitűnő hazafi. Könyvtárát a nemzetnek adományozta, ebből fejlődött ki később a Nemzeti Múzeum és a nemzeti könyvtár is. Amikor lehunyta a szemét, azzal a boldog tudattal tette: az utókor emlegetni fogja. Emlegeti is. Tudod, mi az első válasz arra a kérdésre: ki volt Széchényi Ferenc? Hát Széchenyi István apja.

 

++++++++++

 

– A férfi úgy lett teremtve, hogy boldogtalan és elégedetlen, ha nem váltja meg a világot. És mivel a világot aránylag kevesen váltják meg, ezért aztán a többség depressziós.

– Még a nagy Zárkövy is? – tamáskodtam.

– Ugyan mit váltottam én meg, Endre?

– A nevem Elemér. Tudom, hogy nincs nagy jelentősége, de mégiscsak az egyetlen dolog, amivel meg tudom különböztetni magam a többi embertől, az a nevem.

– Szomorú, ha pusztán a nevedben különbözöl a többi embertől, Elemér.

– Pedig fontos! Ezt írják ugyanis a fejfámra. Ahogy József Attila írja: „Ime, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul irják fölébem, ha eltemet, ki eltemet.” A nevem áll majd ott két évszám fölött az örökkévalóságban…

– Örökkévalóság? – kacagott. – Legfeljebb huszonöt évig, hacsak nem lesz, aki meghosszabbítsa a sírhelyet. És ugyan ki hosszabbítaná meg? A bátyád valamelyik gyereke?

– Gondolod, József Attilának valaki befizette? Majd bérli a haza. Díszsírhelyem lesz, örökre…

– Ezek álmok. Éppen olyan átlagos ember vagy, Elemér, mint bárki más. Mint én is – tette hozzá, de a hangjából éreztem, hogy nem gondolja egészen komolyan. Talán még kis szünetet is tartott, hogy hevesen tiltakozzam: „Ugyan már, Bonifác, te egyáltalán nem vagy közönséges ember!” De nem tiltakoztam, ezért kissé csalódottan folytatta: – Megszülettünk és meg fogunk halni. És a világ nem fog megállni, még a közlekedés sem, kivéve, ha a metró elé veted magad csúcsforgalomban. Na, az legalább emlékezetes lenne. „Halálakor órákra leállt Budapest közlekedése, és a város lakói sűrűn emlegették Nagy Marosi Elemért, sőt még az édesanyját is, aki így ugyancsak bevonult a halhatatlanságba.”

Ennél már a huszonhét késszúrás is jobb, gondoltam, de nem mondtam. Bosszantott, ha Zárkövy depressziós volt, mert számomra ő jelentette azt a magaslatot, ahová igyekeztem. Régebben hányszor fantáziáltam álmatlan éjszakákon (ha éppen nem Borbálára kellett koncentrálnom), hogy cserélek Zárkövyvel. S erre tessék, elégedetlenkedik. Miben higgyek, ha már Zárkövy is értelmetlennek tartja az egészet?

– Az írás igenis értelmet ad az életnek – győzködtem.

– Marhaság! Még Somlói Galuska élete is értelmesebb az enyémnél. Neki legalább ott az a két kölök. Szemtelenek, nem is igazán szépek, egyáltalán nem okosak, de mégis nagyobb hatással vannak Galuska életére, mint az én összes írásom a világ összes emberére együtt véve. És annak a két kölöknek nagyobb szüksége van Galuskára, mint a hétmilliárd embernek együttvéve az én regényeimre. Ez az igazság. És ez az én nagy tragédiám, Elemér. – Egészen meghatódtam, hogy a valódi nevemen szólít, ezért figyelmesen hallgattam. – És persze nem csak az enyém, hanem egész korunké. Az örökkévalóságot felesleges dolgokban keressük. Van neked ez a Gyuri nevű bátyád a gyerekeivel, meg a húgod a nyafogásával, hogy ki fog neki végre gyereket csinálni.

Sose beszéltem ilyesmiről Zárkövynek, tehát nem tudhatta, vagyis ezt is csak képzeltem…

– Az utódokban újra és újra, évszázadok múltán is értelmet nyerhet az életünk. Képzeld el, ötszáz éve élt felmenőm élete minden alkalommal új tartalommal gazdagodik, amikor egy leszármazottja születik.

Nyílt az ajtó, s kissé ódivatúan öltözött, erős dohszagot árasztó, kackiás bajszú öregúr lépett be.

– Íme, Takács József uram, a XVI. századból, a Vas megyei Petőmihályfáról.

Az öregúr bólogatott.

– Nőül vettem Tuboly Annát, szép kékszemű menyecske volt – szólt büszkén. – Hat gyermekünk született, köztük a Palkó.

Takács József uram eltűnt, s ezúttal előttünk állt a rá erősen hajazó (és, kutya legyek, még Zárövyre is emlékeztető, különösen az álla) Takács Pál.

– Győrvárról nősültem, nőm pediglen Papp Mária vala, ki fiatalon elhunyt, s így utóbb még kétszer kötöttem házasságot. De mielőtt Marcsám jobblétre szenderült volna, megajándékozott egy kislánnyal, Erzsébettel. Ő az: Takács Erzsébet. – Szemrevaló teremtésre cserélődött a kissé nagyképű Palkó. – Születésem évében foglalta el a török Szigetvárt. Jeles dátum… Fiatalon elkerültem otthonról, távoli rokonokhoz – kezdte a történetét –, mivel apám új felesége nem kedvelt igazán. Így jutottam el Zala megyébe. Nevelőszüleim hozzáadtak Zsíros Istvánhoz. Utáltam még a szagát is, de szültem neki nyolc gyereket, ebből három élte meg a felnőtt kort. Köztük Erzsébet.

Négy generáció pár pillanat alatt; nehéz volt követni, de már jött is Zsíros Erzsébet. Feltűnő szépségű, boszorkányos hajadon. Nem is kerülhette el a sorsát.

– Rengetegen csapták a szelet, s ahogy az lenni szokott, a sok kérő közül végül nem tudtam választani. Egy jóképű gazdatiszt aztán úgy befűzött, hogy házasság nélkül is… No, odaadtam neki magam. A gazdatiszt eltűnt, leányanyaként a gyereket a magam nevére vettem. Nem mondom, hogy nyomorogtunk, mert a Takács rokonok révén fedél volt a fejünk felett. Mégis fiatalon meghaltam, s árvámat, a kis Zsíros Benedeket a jezsuiták nevelték.

– Úgy bizony – folytatta a sármos Benedek (ennek a fránya Zárkövynek csupa jóképű felmenője van, vajon melyik ágtól csúnyult el?) –, de nekem nem fűlött a fogam a szerzetesi élethez. A jezsuiták katonás szelleme meg aztán pláne idegen volt tőlem. Megszöktem tőlük, s afféle csavargó lett belőlem, én is fiatalon végeztem be, mint anyám, utódokról mit sem tudok, de nem is érdekelnek.

– Na szép! – szóltam közbe. – Magvaszakadt a dinasztiának?

– Nem hinném – értetlenkedett Zárkövy –, hiszen puszta létem cáfolata a derék Benedek szavainak.

Tenyeres-talpas asszonyság jött.

– Nálam van a magyarázat – mondta. – Férjes asszony voltam, amikor Bence elcsavarta a fejem. Röstellem, egy szénaboglyában fogant a kisfiú, akiről idős uram tán maga is hitte, hogy a sajátja. A szomszédok még bókoltak is neki, no, vénségére még egy poronty, szakasztott mása… Én magamban kuncogtam ezen. Az anyakönyvbe is úgy lett bevezetve, mint Karikó Ferenc gyermeke. Karikó István.

– Akkor itt nekünk most nem Karikó Ferenc felmenőit kellett volna taglalnunk? – kérdeztem, de Zárkövy leintett.

– A biológiai leszármazási vonal számít. Mindenesetre sokkoló, hogy a Karikókhoz semmi közöm. Pedig rémlik ez a név a családfáról, amit egyszer nagyapám próbált elmagyarázni… – Zárkövy próbálta felidézni. – Kiteregetett a szőnyegre egy csomó papírt, lehasalt mellé, és magyarázta, melyik hová, ki kinek a micsodája. Nevek, születési dátumok. Engem persze nem izgatott, lehettem vagy nyolc-tíz éves, s egy óvatlan pillanatban a piros postairónommal mozdonyt rajzoltam a családfára. Nagyapám irgalmatlanul megpofozott, s ezzel végleg kiirtott belőlem a téma iránti bárminő érdeklődést. – Sóhajtott. – Na, nézzük ezt a Karikó Pistát, mire vitte.

– Bár apját, az öreg Karikót gyerekként elvesztette, idősebb testvérei pártfogásukba vették, s kitanulta mellettük az asztalos mesterséget. Igen ügyes kezű ember volt…

– Na, ezt már nem bírta rám örökíteni. Furcsa is lett volna, ha háromszázötven éven át megmarad ez a képesség…

– Márpedig képességek nem teremnek a semmiből, tehát ő is valahonnan kapta, az idők mélyéről. Lehet, hogy még Altamirában rajzolt bölényeket a falra valamelyik őse.

– Ne szórakozz velem, Endre!

– Miért, mindannyian az ősembertől származunk. István aztán beköltözött Sopronba, egy ottani német bürger lányát vette el. Első fiának, apja iránti kegyeletből, a Ferenc nevet adta. Ebből is világos, hogy soha nem tudta meg az igazságot. Karikó Ferenc 1682-ben látta meg a napvilágot, kicsi gyermek volt, amikor Budáról kiűzték a törököket. Nem tudni, mit gondolt erről, fia, Karikó Sebestyén (az anyakönyvben Sebastian) azonban épp az ónodi országgyűlés évében született, s az ottani trónfosztást a család bosszankodva fogadta, mivel császárhűek voltak, tán a német feleség okán is. Nem tisztünk egyéb ágakat követni, csak érdekességként jegyzem meg, hogy míg Karikóék Sopronban József császárt éltették, egy másik felmenőd, bizonyos Richter Lázár, Rákóczi seregében harcolt. Ennyit a politikáról. Sebestyén is asztalos lett, a családi műhelyben dolgozott, oda hozta aráját, kitől négy porontya eredt. Köztük Ödön, a legkisebb.

– Ugye nem kívánod végigkövetni valamennyiük életrajzát? – kérdezte Zárkövy nagyot ásítva.

– Örülj, hogy csak a XVI. századtól kezdtem, és nem az egysejtűtől, amint osztódni kezd, vagy egy nagyobb állattól, amelyik kimászott a világtengerből valamelyik kontinens partjára. De nekem is van szívem, csak címszavakban: Ödön fia Ferenc, majd Sándor és megint Ferenc. Ő már Pozsonyban élt, 48-ban tizenhét évesen elment katonának. Petőfit olvasott és oroszokkal harcolt. Meg is sebesült, egyszer majdnem eltemették egy tömegsírba, végül hazatért és kilencvenhét éves korában hunyt el, nagy megbecsülés közepette. Az ő leánya Zsuzsanna, ki nemes emberhez ment feleségül, jellemzően azután, hogy a nemesi kiváltságokat eltörölték. Így lett a gyermeke Bélteky Franciska.

– Jaj, a Franciska néni, őt apám még ismerte. Fiatalon állítólag gyönyörű asszony volt. De hát ki látta őt fiatalon?

– Hát az, aki a századfordulón Pesten járt. Mert ott bukkant fel Franciska. Egy katonatiszt vette el, aki az első világháború után mindenféle plecsniket kapott. A nagy korkülönbség dacára boldogan éltek, hét gyermekük született, elsőként Marót Ede, anyai nagyapád.

– Őt már ismertem, persze, csak ki a fene gondolta, hogy ennyi Bélteky meg Karikó meg Zsíros…

– Ede nagypapa nőül vette a kis cselédlányt, Mancikát, akit tizenhét évesen megejtett. Úgy értem, előbb megejtette, aztán vette el. Így született meg 1938-ban anyád, Marót Ilona. És ez csak egyetlen, véletlenszerűen kiválasztott ág a sok közül. Még hány tucat őst idézhetnénk ide, akiknek a leszármazási táblája végén te vagy. Ha nem csal a matematika, a XVI. században közel egymillió egyenesági felmenőd bóklászott itt a földön Takács Józsefhez hasonlatosan.

– Takács József? Az ki a szösz? – kérdezte Zárkövy, nem túl nagy értelemről tanúságot téve.

– Vele kezdtük. Ő az, aki 1512-ben született Vas megyében. Ez a sok-sok szereplő mind belőle ágazott szét, ez mind az ő hatása a világra. Nem gondolta volna a mi kis Jóskánk, ugye, hogy a huszonegyedik században azért ülhet itt Zárkövy Bonifác, a jeles író, a zsákutca, mert ő annak idején elvette a győrvári Papp Máriát.

– Nem igaz a zsákutca! – dühöngött Zárkövy. – Ott a húgom Érden, a gyerekeivel. Ő nem zsákutca, része a rendszernek.

Engem azonban nem lehetett ilyen könnyen levenni a lábamról. Igyekeztem megforgatni benne a kést.

– A bátyám zárójelnek nevezte a típust – legyintettem. – De ez persze az ő lelkivilágából fakad – tettem hozzá.

– Nem azt mondtad egyszer, hogy a bátyád magabiztos, sikerember? – kételkedett a szavamban.

– Épp ez a baj – mondtam, mert a bátyám lelkivilágát ki ismerhette volna jobban, mint én, aki kitaláltam. – Neki tökéletesnek kell lennie. De rájött, hogy nem az. És ezt képtelen feldolgozni. Azóta csak zárójel. De hát az meg az ő története. Most maradjunk a tiednél, ami zsákutca.

– Nem Takács József sorsa bizonyítja éppenséggel, hogy van örökkévalóság? Talán mégsem kell még lemondanunk róla.

– Ugyan, ez még nem örökkévalóság, István – tettem a vállára a kezemet, mert azt hittem, megértettem. – Az utódok is meghalnak. Ha előbb nem, akkor utóbb. És az utódok utódai is… És az utódok utódainak utódai is… Olyanok, mint a regény, ami idővel szintén elporlad. És hogy száz év vagy ezer, édesmindegy. Múlandó. Megöljük egymást egy lakásért, egy nőért, pénzért, karrierért… Milyen nevetséges ez az örökkévalóságból nézve!

– A jelentős alkotás mégis halhatatlanná tesz – vitatkozott. – Gondolj Petőfire! Huszonhat évet élt, és mégis, százhatvan évvel a halála után…

– Százhatvan év? Kétszáz év, ezer év. Egy év, két év. Ezek számok. Nem tök mindegy Petőfinek, hogy van-e szobra vagy nincs? Az ő mostani perspektívájából ez abszolút érdektelen.

– Hát kérdezzük meg tőle! – vágta oda dühösen.

– Megkérdezhetjük – vontam vállat –, de csak azt fogja mondani, amit mi gondolunk, hogy mondana. Kellemes állapot, nem vitatom, sokkal jobb a saját regényhőseinkkel népesíteni be a világot, mert nem avatkoznak az életünkbe, és azt csinálják, amit mi akarunk. De attól ez még önáltatás, te tudod a legjobban. Játéknak persze jó.

Zárkövy még mindig nem akart beletörődni. (Vagy én nem akartam, hogy beletörődjön?) Görcsösen kereste az örökkévalóságot, a dicsőséget, a hírnevet, ami túlél minket, ha a csontjaink elporladnak.

– Írok egy nagy, önéletrajzi ihletésű regényt – szólt fontoskodva, és szinte sajnáltam, hogy hiszi is, amit mond. – Ezek az Yvette-es marhaságok nem számítanak. Érdekel valakit, hogy Tolsztoj, Jókai vagy Dickens írt-e az újságokba kis cikkeket? Ami fennmarad, az a regény. Mikszáth például rengeteg újságcikket írt. Olvassa azokat valaki ma? Nem. Csak a regényeket.