2017. jan.
25.
Hal áll L-en (8. rész)

A regény folytatása: 8. rész

Azon a bizonyos estén, a szerkesztőségben, sokat beszélgettünk Zárkövyvel Petőfiről. Mondanám, hogy borozgattunk, meg ilyesmi, de nem volna igaz. Mégis, valami mámorszerű öntudathalványodás bekövetkezett nálam, aminek hatására elmeséltem Zárkövynek, hogy néha úgy érzem, Petőfi reinkarnációja vagyok. Eddig ezt csak lányoknak mertem bevallani.

– Van az úgy, hogy az ember fejében olyan gondolatok születnek meg, amiről fogalma sincs, miképpen kerültek oda – bólogatott az Yvette jeles szerzője. Nem nézett rám furcsán, és nem kezdett bele csúfolkodva, hogy „Petőfi Sándor, gatyába táncol”. De rögtön magára vonatkoztatta. – Tudod, amikor írok, olyan, mintha valaki diktálná. Ülök a számítógép előtt, az agyam üres, elkezdek írni, s a fejemben valaki diktálja a szöveget. Én nem gondolkodom közben. Hallgatom ezt a szöveget, és leírom. Szerinted, én is valakinek a reinkarnációja vagyok?

Bántott, hogy már megint nem rólam beszélünk. Dühömben megeresztettem egy kis fricskát.

– Ha így van, akkor felesleges újabb műveket írnod, hiszen már megírtad korábban.

– Nem, nem. Éppen hogy nem. Azok a fiatalon elhalt írók, akik nem fejezték be az életművüket, beköltöznek ma élő írók agyába, és lediktálják az újabb opuszokat. Lehet, hogy Petőfi is diktált későbbi költőknek. Például József Attilának. Gondoltál már arra, hogy egy alföldi kun parasztlány és egy félig székely, félig román vagy tán egészen az szappangyári munkásnak honnan a fenéből lett ilyen zseniális gyereke? Egyáltalán: hol született meg benne az igény, hogy egyetemre járjon, híres költő legyen, filozófusokat olvasson? Az öcsödi nevelőszülőknél? Vagy figyelve a mamát, amint tereget némán? Hány hasonló sorsú gyerek figyelte még az anyját teregetés közben, és egyikből sem lett költő.

– Genetikai hiba. Mutáció.

– Vannak olyan zsenik, akiknél a családban ez halmozottan fordul elő. Mint Bach vagy Bólyai.

– Ahol meg nem, ott mutáció. Kár ezen gyötrődnöd. Sosem tudhatjuk, honnan kaptuk a tehetségünket. Például az én családomban senkiben sem volt írói véna.

– És benned van? – kérdezte gyanakodva Zárkövy.

Hátrasimítottam a hajamat, igyekeztem a lehető legflegmább hangon válaszolni.

– Írogatok ezt-azt.

– Ne mondd! Miféléket?

– Na, csak úgy próbálkozgatok. Ezt-azt. Semmi komoly. Még ráérek. Az irodalom megvár.

Zárkövy hirtelen felüvöltött, mint egy sebzett vad. Úgy látszik, elevenére tapinthattam.

– Megvár? A te korodban? Van fogalmad róla, hány évesen írták meg a világirodalom remekeit? Már le is maradtál róla!

Valami szörnyű hidegség járt át. „Lemaradtam valamiről…” Elvégre azért kellett a lakás, azért kellett a szerető, hogy le ne maradjak. És tessék, az alkotást a végére hagytam, és közben lemaradtam. Na ne! De Zárkövy meg is forgatta a kést, ha már egyszer belém szúrta.

– Petőfi huszonhat, Csokonai és József Attila harminckettő, Balassi negyven, Ady negyvenkét évet élt…

– Nekem költői ambícióim nincsenek – hárítottam el nagyvonalúan.

– Jó, akkor mondok mást. Madách összesen negyvenegy évet élt, és harminchét volt, amikor a Tragédiát írta. Gárdonyi sem volt negyven, és már befejezte az Egri csillagokat és A láthatatlan embert. A Magyar Enciklopédia szerzője, Apáczai Csere János összesen harmincnégy évet élt. Tolsztoj negyvenegy éves korára kitette a pontot a Háború és béke végére, Thomas Mann huszonhat évesen abszolválta a Buddenbrook házat, amiért Nobel-díjat kapott. Gogol negyvenhárom évesen hagyta itt az árnyékvilágot, maga mögött tudva A revizort, a Köpönyeget és a Holt lelkeket, bár azt hiszem, azt nem fejezte be. De más művészek is elhunytak a negyvenedik születésnapjuk előtt: Poe, Bizet, Gershwin. A három Bronte nővér összesen nem élt száz évet. Azt, hogy Jézus Krisztus mit végzett harminchárom éves koráig, hagyjuk, mert végtére is ő nem művész volt, és mégis az Isten fia. De Mátyás király Hunyadi Jánosnak volt a fia, negyvenhét évet élt, és mi mindent elért az alatt? És akkor még Nagy Sándorról nem is szóltam.

– Ebből csak annyi látszik, hogy fiatalon is lehet nagyot alkotni. Nem kell megvárni, amíg a szenilizmus eluralkodik az emberen. De nem zárja ki az idősebb, érettebb művészek potenciális sikerét.

Zárkövy széttárta a kezét.

– Ahogy gondolod. Ringasd magad ostoba illúziókba. Az ember végtére is bármit meg tud magának okolni, ha nem tudna, bele is őrülne. De egymást felesleges áltatnunk. Te már nem fogsz semmi jelentőset alkotni, ha eddig nem tetted meg.

– Miért, és te? – vágtam vissza dühösen. Zárkövy kinyitotta a száját, azt hittem, kiabálni fog. Aztán lassan becsukta. Izgatottsága hirtelen tovatűnt, és nagyon halkan azt mondta:

– Én sem.

Drámai belenyugvással ejtette ki ezt a két rövid szót, amiben benne volt egy egész elfuserált élet. Szinte megsajnáltam. De aztán rögtön elfogott a düh. Játssza az eszét, a meg nem értett zsenit, de azért mégis írja hétről-hétre a népszerű kis jegyzeteit, felveszi érte a pénzt, s elfoglalja a helyet mások elől. Hogy is mondta Ferkó bácsi? Az élők elveszik előlünk a helyet. A halottak nem. Azért kell meghalniuk az embereknek, hogy a többiek is esélyt kaphassanak.

– Azért persze – folytatta Zárkövy – írtam két regényt, meg fordítottam olaszból egy könyvet… Igaz, nem sok köze van az eredetihez, mert nem tudok olaszul…

– Tudod mit? – szakítottam félbe. – Ha ennyire elégedetlen vagy azzal, ahol tartasz, engedd át nekem az Yvette-nél a rovatodat.

Olyan hökkenten nézett rám, mintha nem hinné, hogy valóban azokat a szavakat hallotta, amelyeket hallott.

– Barátnőm nem kéne? – kérdezett vissza sokára. – Ez a rovat egyébként sem valami örökletes királyság, ahol én rendelkezem a trónról… Nem, nem, Endre, te ezzel úgyse tudnál mit kezdeni. Most rövidesen Petőfi évforduló lesz, s ahhoz kapcsolódóan kell írnom. Úgy, mintha Petőfivel beszélgetnék. Képes lennél te erre, Endre? Ideképzelni a derék Sándort, aki százötven éve elhunyt Segesváron, s döbbenten hallgatni, amiket mond? Ő mondja, tehát nem te találod ki, de neked kell leírnod. Az ő fejét biggyeszteni a sajátod helyébe. Nem mindig könnyű. Például ez a Sándor odavolt a franciákért. A francia forradalomért, a szabadság, egyenlőség, testvériségért, a respublikáért. A király lefejezéséért. Franciából fordított, franciául levelezett Bemmel…

– Sajnálom, hogy nem jutottam el Franciaországba – sóhajtott Petőfi, s eltöprengve szemlélte a falra szegezett Európa térkép nyugati részét.

– No, Trianon után te sem így beszélnél…

– Mi az a Trianon? – csodálkozott a költő. Zárkövy odalépett a térképhez, és Petőfit átterelte a közép-európai részhez. Ujját végigfuttatta Magyarország határain. – Ez Trianon. Hála a franciáidnak.

A költő nagyon ostobán nézett, értetlenül csóválgatta a fejét, közelebb lépett, és úgy betűzgette a szomszéd országokat: Szlovákia, Ukrajna, Románia… Látszott rajta, hogy viccnek tartja az egészet, és egy fintorral jelezte, hogy érti ő a tréfát, ha szellemes, na de ez…

– Ami pedig a respublikát illeti – avatkoztam közbe, mielőtt Zárkövy teljesen kisajátítja Petőfit –, láttunk már arra példát, hogy a köztársaság rendőrsége gumilövedékkel és könnygázzal zavarta szét a szabadságért tüntetőket.

Mutattam neki néhány fényképet és újságcikket. Kis szakállát tépdesve olvasgatta.

– Szívattok engem, ugye? Térképek, újságcikkek? Ez valami huszonegyedik századi humor?

Biztosítottuk, hogy halálosan komoly. Nehezen adott másnak igazat, ezért fanyalogva fejtette ki:

– Demokráciában is lehet rosszul vezetni egy országot. Engem meg sem választottak képviselőnek, pedig… Nos, mindegy, nem választottak meg és pont. Képzeld el azt a szerencsétlent, aki Petőfire szavazhatott volna, és elmulasztotta… De – emelte fel gyorsan az ujját, mielőtt más is szóhoz juthatna – nem a nép a hibás. Hanem azok, akik meghülyítik.

– Akit könnyű meghülyíteni – véltem bölcsen –, az maga is hülye és nem érdemel szánalmat.

– Az általános választójog elképesztő blődségeket teremt. Nézd csak, előbb megválasztották Gyurcsányt, legközelebb Orbánt. Ég és föld. Két különböző program, egészen más retorika, más hangsúlyok. Hogyan választhatja ugyanaz az ország egyszer az egyiket, másszor a másikat? – tépelődött Zárkövy. – Ennyit változik a hangulat? Mennyire megbízhatóak azok az emberek, akiknek a világképe ennyire képlékeny?

Petőfi úgy érezte, tőle várnak erre magyarázatot, s van-e olyan kérdés, amire egy Petőfi nem tud válaszolni!

– Nézzétek meg Jézus Krisztus esetét. Virágvasárnap bevonul Jeruzsálembe, ünneplik, hozsanna, pálmaágak, dicsőség. Rá négy napra elfogják, kigúnyolják, a helytartóhoz viszik és a halálát követelik. Még Barabás is népszerűbb nála. Vasárnap diadal, öt nap múlva kivégzés. Ennyit változott a nép hangulata? Nem. Mások voltak kint virágvasárnap az utcán, és mások nagypénteken.

– Bravó! – gratulált Orbán Viktor, aki az utolsó szavakat figyelmesen hallgatta. – Logikus okfejtés. De azért – szállt vitába, és ugyan ki más mert volna vitába szállni Petőfivel – változtathatunk az emberek véleményén. Meggyőzéssel, eredményes kormányzással, hitelességgel…

– Eredményes kormányzással – kacagott Zárkövy cinikusan. – Mikor kormányoztak Magyarországon utoljára eredményesen? És ugyan mikor volt hálás ezért a magyar nép? Legfeljebb utólag. De előbb azért, sicher was sicher, lelőtte vagy felakasztotta a miniszterelnökeit, és úgy általában börtönbe csukott vagy száműzetésbe kényszerített mindenkit, akinek lettek volna elképzelései.

– A költők megénekelték a dicsőséget, és porba sújtották a gyalázatosokat – düllesztette ki a mellét Petőfi.

– Persze. Mint Ady Tiszával… – mondtam gúnyosan. – Vad geszti bolondnak nevezte.

– Adyt nem ismerem – tárta szét a karját Petőfi. – De én kiosztottam a politikusokat. Lamberg szívében kés, Latour nyakán kötél. Derék. Fut Bécs felé Jellasics a gyáva. Nem beszéltem mellé, igaz-e? De ha kellett, dicsértem. Mint Lenkeit. Vagy Bemet. – Átszellemülten szavalt: – „Koszorút kötöttem/ Cserfa-levelekbül,/ Harmat csillog rajta/ Örömkönnyeimbül.../ Kinek adnám én ezt,/ Kinek adnám másnak,/ Mint vitéz Lenkei/ Huszárszázadának?”  Vagy: „Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,/ A szabadság régi bajnoka!/ Bosszuálló fénnyel jár előttünk/ Osztrolenka véres csillaga.”

– Szép az, ha az embert megverselik – merengett Orbán. – Mai politikusokról nem írsz verset?

Petőfi legyintett:

– Ez már nem az én dolgom. De rólad írtam egyet. „Komor, mogorva férfiú/ Volt Orbán,/ Bár oly vidám hajnal pirult/ Az orrán.” Aztán a vége: „Temérdek borfélét ivott/ Meg Orbán,/ Vidám hajnal azért pirult/ Az orrán.”

Orbánnak nem esett jól. Bosszúsan csóválta a fejét.

– Temérdek borfélét ivott meg Horn! Úgy kellett volna írni.

– De akkor nem rímel – védtem meg a költőt, akinek arca átszellemülten ragyogott. Nincs is annál szebb, mint megrészegedni önnön hangunktól, amikor saját művet szavalunk vagy felolvasunk. De Petőfire nem voltam féltékeny, elvégre már rég meghalt. Bezzeg, ha most kezdene publikálni, mindenféle díjakat kapna, sztárolnák a tévében; hát biztos megütne a guta.

– Milyen szépen szavaltál – dicsérte meg Zárkövy.

– Mindig is színész szerettem volna lenni – vallotta be Petőfi mosolyogva, s szinte belepirult a bókba, pedig ez nem illett hozzá. – Azt tudtátok-e, hogy én álltam színpadon Pesten is? Bizony! 1844 októberében. Szigligeti Szökött katonájában Gémesy nótáriust játsztam. Kacagsz ezen? S még ha tudnád… Az volt a szövegem: „Julcsa kisasszony a menyasszony”, ehelyett azt mondtam… – Elnevette magát, alig bírta befejezni. – Azt mondtam: „Julcsa kisasszony a vőlegény”. Ilyen szörnyű bakit! Egy Petőfi! Nem is léptem többé színpadra.

– No, ez ma már nem bakinak számítana, hanem politikailag korrekt beszédnek…

Fejcsóválva olvastam végig az írást, aztán visszaadtam Zárkövynek.

– Komolyan gondolod, hogy ezt a zagyvaságot lehozza az Yvette? Amellett megsértetted benne az összes irányzatot, ami csak létezik ma hazánkban és a nagyvilágban. Nincs újság, ami ezt közölné.

– Kishitű vagy, Endre. Ma már sajtószabadság van – szólt diadallal.

De nekem lett igazam. Az Yvette visszadobta. Ezért aztán Zárkövy írt helyette egy rövid kis jelenetet, amelyben nevetségessé tette Petőfit, aki végül mégis ágyban, párnák közt hal meg. Ez aztán tetszett a szerkesztőknek.

 

++++++++++

 

Még élt Baba néni – én biztos nem néztem volna –, amikor az egyik tévéműsorban egy magyar író arról mesélt, hogy gyerekkorában halál totósat játszottak. Ez azt jelentette, hogy fogadni lehetett rá, melyik híres ember hal meg legközelebb. Már akkor is megmozgatta a fantáziámat, de csak évekkel később szántam rá magam, hogy erre az ötletre (amely végül is nem a sajátom, de hát oly sokan lopnak ötletet, hogy nincs okom szégyenkezni) egy regényt építsek.

– Elemért kicsit sokat foglalkoztatja a halál kérdése – jegyezte meg Gyuri, amikor beszámoltam róla. Szavait Csillához intézte, engem harmadik személyben említve, mintha ott sem lennék.

– Én egyszerűbb lélek vagyok – mondta a húgom. – Engem csak az izgat, ki a túró fog feleségül venni.

– Ez a regény nem ilyesmiről szól – magyaráztam. – Rengeteg könyv szól arról, hogy ki fogja a lányokat feleségül venni…

– Mint ahogy arról is rengeteg könyv szól, hogy mindannyian meghalunk – mondta indokolatlan hevességgel a bátyám. – Kérdés, szükség van-e egyáltalán ezekre a regényekre, illetve bármilyen regényre.

– Erről egy másik regényem szól – védekeztem.

– De mi a fenének kell szólniuk regényeknek erről-arról? – kiabált Gyuri. – Mi szükség van regényekre?

– Mi szükség van férjekre? – fordultam Csilla felé. – Vagy gyerekekre? – intettem Gyurinak. – Mi értelme van ennek az egésznek?

– Véleményem szerint – köszörülte meg Gyuri a torkát –, azért élünk, hogy valami maradandót alkossunk. Szellemi művet, anyagit, gyerekeket szüljünk…

– De minek? Hogy ők is létrehozzanak szellemi és anyagi műveket, és aztán gyerekeket szüljenek?

– És ha már nem is alkotunk maradandót – avatkozott bele a húgunk is –, legalább érezzük magunkat jól.

– És aki nem hoz létre maradandót és nem is érzi jól magát? – kérdeztem. – Az legjobb, ha keres egy erős gerendát és jó vastag kötelet?

– Pfúj, micsoda undorító nihilizmus! – csóválta a fejét Gyuri. – Ez gyávaság, megfutamodás, kényelem. Az élet harc.

– Én egy regényről akartam beszélni. Nem kell mindjárt filozofálni, és kifejteni mindenkinek a saját elméleteit. Pusztán azt szerettem volna, ha érdeklődést tanúsítotok egyszer az életben az iránt, amit csinálok.

– Na, hát miről szól ez a regény? – kérdezte Gyuri leereszkedően, visszanyelve minden egyéb megjegyzését.

– Mindegy, nem érdekes! – legyintettem.

 

++++++++++

 

Petőfit lenyűgözte a város. Mindent ki akart próbálni; ült villamoson és buszon, amikor meglátta a mélybe vezető mozgólépcsőt, könyörgött, hogy metrózzunk („Jártam bányában is, tudtad?”, hencegett), újságokat vásárolt, és megjegyzéseket tett a nők ruhájára. Még a helyzet szülte szóvicceket is megengedett magának: a Veres Pálné és a Nyáry Pál utca sarkán, azon tanakodva, melyiken induljunk, tréfásan így szólt: „Kinek a Pál, kinek a Pálné”; s arra is volt energiája, hogy egy anekdotát meséljen Nyáryról. Valami azonban érezhetően bántotta, s csak akkor engedett fel – s értettem meg én is, mi baja volt –, amikor a Ferenciek terén az aluljáró túloldalán kibukkanva megpillantotta a Petőfi Sándor utca táblát. Láthatóan hízelgett neki, s hogy öröme teljes legyen, a Duna part felé indultam vele. Nagy nehezen lebeszéltem róla, hogy a Pilvaxban elszavalja valamelyik versét – az ajtót azért becsapta, amikor kijöttünk –, közben egyfolytában csacsogott és a nőket bámulta.

– Én rengeteg lánynak csaptam a szelet – magyarázta fontoskodva. – Remek kis verseket írtam hozzájuk. Ott volt az Etelke, no mondjuk, vele nem volt semmi komoly… Folyton nősülni akartam, mígnem az egyik sajnos igent mondott.

Elnevette magát, és odafüttyentett egy miniszoknyás lánynak, aki vágott egy grimaszt, visszaszólt, hogy „Hülye bunkó!”, és ment tovább.

– Viszont ha nem veszed el Szendrey Júliát, nem lenne a Szeptember végén.

– Hát nem.

– Kár volna érte.

Legyintett.

– Sose bánd! Lenne helyette más. Szép lány volt a Juli, de ez a Keira Knightley, ez szebb.

– Honnan ismered? – csodálkoztam őszintén.

– Láttam a képét az egyik lapban, amit vettünk – kacsintott. Aztán elakadt a szava. Kibukkantunk a korzóra, az Erzsébet híd tövénél. Megilletődve mutatott előre. – Ez az, aminek gondolom?

Bólogattam.

– A te szobrod. Itt, Budapesten, a Duna parton, a Belvárosban. Nem semmi.

– No, ez a legkevesebb – krákogott, s próbált szenvtelennek látszani. De ez még őt is megérintette.

– Milyen érzés? – kérdeztem irigyen.

– Nem kellemetlen – felelte némi szünet után. – Kapocsnak érzem magam.

– Kapocsnak? – hökkentem meg.

– Kapocs. A múlt és a jövő között. Valaha élt magyarok és leendő magyarok között. Fölnéznek a szoborra, és azt mondják: Petőfi, aki annyira szerette a szabadságot. Petőfi, aki a Talpra magyart írta. Ezt mondták száz éve. És ezt fogják mondani száz év múlva. Ez a nemzet.

Később még elsétáltunk a Nemzeti Múzeumhoz – kicsit elkapatta magát közben, és nehezen leplezte csalódását a Kálvin tér miatt, titkon talán abban bízott, azt is róla nevezték el –, egy érmeboltban pedig megpillantotta az arcképét a régi papír tízesen. Ebből vásároltam is neki, csak azon csodálkozott, miért kerül háromszáz forintba egy tízforintos. Jártunk könyvesboltban, ahol végiglapozta a Petőfi összes valamennyi fellelhető kiadását, a gyerekeknek illusztrált Anyám tyúkját és a János vitéz megannyi példányát.

– Ez jó mulatság, férfimunka volt! – rikkantotta, amikor a Petőfi-hídon baktattunk Budára. – Látod, öregem, ez siker.

Alig fért a bőrébe. Egész úton hazafelé szavalt, időnként rám pillantott, kellően csodálom-e. Persze, el voltam ragadtatva. De azért jobban szerettem Petőfit a könyvespolcomon a lezárt életművével és a ki tudja hol porladó csontjaival, mint erőtől duzzadóan, kackiásra pödrött bajusszal, amint megfordul a lányok után.

– Te, írok egy verset a saját utókoromról. Mit gondolsz, hová vigyem? Vannak most divatlapok? Amiket vettünk, azok között egyikben sem láttam verseket.

– Majd feltesszük az internetre – feleltem nyűgösen.

Otthon aztán befordultunk a konyhába, kibontottam a tiszteletére egy üveg Cabernet Sauvignont. Ültünk a megannyi zsömle haláltusáját látott asztalnál, borozgatánk, ivott jó sokat, s közben egyre komorabbá vált. Délutáni magabiztossága, extázisa tovatűnt, s mind melankolikusabban beszélt. Végül apró, de erős kezével megragadta a tarkómat, egészen közel húzta magához a fejemet (arcomban éreztem alkoholos leheletét), és sírós hangon vallotta be:

– Én tulajdonképpen mindig színész szerettem volna lenni! – Két könnycsepp gördült le a szeméről. – Próbálkoztam egy csomó mindennel. Voltam katona – a császáré és a hazáé is –, költő, író, fordító, vándor és népszerű közéleti fickó. Csináltam forradalmat, elbeszélő költeményt, versciklust, drámát, regényt és gyereket, de alapvetően csalódott vagyok. Mert mindig színész akartam lenni! – Teátrális mozdulattal odavágta Baba néni antik borospoharát, s indulatosan hozzátette: – Színész, bizony, a kurva hétszentségit annak a komédiás fajtájának!

Megbotránkozva hallgattam.

– Illúzióromboló, ha egy ekkora költő káromkodik – viszolyogtam.

– Ti nem szoktatok? – vágott vissza dühösen. – Magyar ember úgy káromkodik, mint senki a világon!

– De mégis… A Nemzeti dal költője…

Nem hatotta meg.

– Le is írtam… – büszkélkedett. – Nem olvastad a Mit nem beszél az a német-et? Foglalod a kurvanyádat…

– Még meg is vert miatta apám – idéztem fel a Gyuri osztályfőnökének szomorú emlékű látogatását, amikor nem honorálták kellőképpen a szereplési vágyamat és a műveltségemet…

– Élőszóban persze mondtam cifrábbakat is – hencegett Petőfi, mint általában a férfiak, akik büszkék rá, ha csúnyán beszélnek vagy berúgnak. – Na de a Móric, a Jókai. Na, az tudott káromkodni rendesen.

– És Arany? – kérdeztem félve, mert ez annyira nem illett a jelleméhez. Petőfi megrázta a fejét.

– Jankó? Soha. – Aztán nevetve hozzátette: – Ő a verseiben élte ki magát.

– Arany? – csodálkoztam.

– Naná! Csak elrejtette. A Tetemrehívásban: „Tudhatta, közöttünk nem vala gát.” Érted? Valagát. Vagy A walesi bárdokban: „A nap vértóba száll.” Vagy amit nekem írt: „S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék.” Népi sarjadék. Né-pisa-rjadék. Érted? – Röhögött.

– Részeg vagy, feküdj le! – szóltam rá keményen.

Fölállt, kissé dülöngélve indult a szoba felé.

– Mindent versbe szedek! – énekelte, kiabálta. – Mindent, amit láttam. Én leszek a legnépszerűbb költő. Sőt prózát is írok. Ha nem haltam volna meg, jeles prózaíró vált volna belőlem. Olvastad az Úti leveleket? Marha jó! Képzeld el a bulvárlapok szalagcímét: „Petőfi újra alkot.” – Beért a szobába, s ahogy volt, ruhástul belevetette magát. – Aztán elszeretem a barátnődet. Én minden nőt elszeretek… Te meg nézel bután, mint most, mint egy szerencsétlen izé…

Nem bírtam elviselni a vigyorgó fejét. Felkaptam a párnát, belenyomtam az arcába, aztán egy másik párnát is rászorítottam, amíg csak szuszogott.