2017. jan.
17.
Hal áll L-en (7. rész)

A regény folytatása (7.)

Talán túlzás volt, hogy bementem a kulturális minisztériumba, de első felháborodásomban jó ötletnek tűnt. Az épület folyosóiról számtalan ajtó nyílt, rajtuk névtáblák. Az egyiken benyitottam. Korombeli férfit találtam, éppen telefonált. Szemöldöke kérdőn felszaladt a homlokára, de azért intett, hogy foglaljak helyet. Amikor végre letette a telefont, bemutatkoztam, és röviden elmondtam, hogy nagy író vagyok. Ezt udvariasan végighallgatta.

– És miben segíthetek, Zebegényi úr?

– Nagy Marosi – javítottam ki. – Az a helyzet, hogy nem tudok rendesen alkotni, mert napi anyagi gondjaim vannak. Az álmom, hogy valami tengerparti villát béreljek, aminek a teraszáról nézem a naplementét, és közben írok. Ehhez viszont pénzre van szükségem.

– Kétségtelenül – ismerte el a tisztviselő.

– A halálom utáni évtizedekben kiadott műveimnek, az iskolai tankönyvekbe bekerülő novelláknak a honoráriumát azonban már nem tudom majd élvezni. Ingyen fognak utcát és színházat, iskolát és művelődési központot elnevezni rólam.

A tisztviselő hosszasan töprengett, két kezének mutatóujjait összeillesztette, aztán a hüvelykeket is, és igyekezett komoly arcot vágni.

– Oktatási célra fel lehet használni az irodalmi anyagokat honorárium nélkül is. De ez a kisebbik baj. Ha Önt most nem támogatjuk meg, nem tud elmenni a tengerpartra és nem írja meg a nagy műveit, akkor később nem lesz híres író, halála után sem jelenik meg, és így nem is jogosult a támogatásra.

– És ha tengerpart nélkül is meg tudom írni a főbb műveimet?

– Csak tessék! Ebben nem tudjuk megakadályozni. Leendő irodalmi sikerekre azonban nem adhatok hitelt, hiszen nincs élő ember, aki megmondhatná biztosan, kiről lesz utca elnevezve. Ezen az alapon mindenkinek kellene támogatást kapnia. Ha viszont mindenki kap, az olyan, mintha senki sem kapna.

– Nincs egy ember a minisztériumban, aki megmondaná, kiből lesz valaki?

– Ezt csak az utókor tudja eldönteni. Az utókor viszont nem áll a minisztérium alkalmazásában.

– Vagyis nem kaphatok előleget?

– Nézzen utána a pályázatainknak. Próbálkozzon!

– Ha híres író leszek, nagyon fogja sajnálni, hogy így kidobott.

– Bizonyára.

– Irodalmi szégyenpadra ültetem, mint Horger Antalt.

– Az is egyfajta halhatatlanság – szólt elmerengve. – Horger Antalt mindenki ismeri. De nevezzen meg nekem egy minisztériumi tisztviselőt, aki támogatta József Attilát.

Kínos csend következett.

– Na látja – mosolygott a tisztviselő. – Ha esetleg megverselne, a nevem Tóth Ferenc. Té hával.

 

++++++++++

 

Borbála sírva borult a vállamra, közben hüppögve mesélte:

– Az udvarlóm… A Laci… Megcsalt egy kurvával. És azt gondolod, valami bombázóval? Hát nem. Egy ronda, lehasznált, fogatlan… Érted te ezt? – Nem értettem. – Minden férfi gazember?

– Vannak gazemberek, és vannak becsületes, jóravaló férfiak. Ügyesen kell választani.

– És mi van, ha tévedünk?

– Módosítani kell. Nem a Laci az egyetlen férfi a világon. Sőt még a házban sem…

– De olyan szépen tudott hegedülni… Megnyugtatott.

– Én pedig roppant megnyugtatóan tudok gépelni.

Ez hatott. Fejét hátrahajtotta, haja a homlokába lógott. Kisimítottam. Először az arcát csókoltam meg, aztán a nyakát. Engedte. Utána kigomboltam a legfelső gombot a blúzán. Ez ellen sem tett semmit. Rövidesen csak egy falatnyi rózsaszín bugyit viselt, de néhány szökellő tánclépéssel abból is kibújt, s közben azt dúdolgatta: „Karodon vittél évekig, akaratod rabja voltam…” S ahelyett, hogy folytatná az Edda-számot („A vágyak bennem egyre nőttek, elfelejtem, hogy kölyköd voltam”), újra kezdi elölről. S megint, megint, megint…

Kinyitottam a szememet. A telefonom ébresztése ezt a számot játszotta.

– Te jó ég – pöröltem a mobillal, miközben dühösen kikapcsoltam –, most mire csörögsz?

Aztán eszembe jutott tegnap esti elhatározásom: ezentúl reggelente futni fogok. Fel a Gellérthegyre, és vissza. Hogy ne tunyuljak el. De azért inkább a másik oldalamra fordultam.

Szó se róla, kevés alkalmatlanabb terep létezik a futásra, mint a Gellért-hegy meredek ösvényei. Amikor lihegve kiértem a keleti oldalra, s alátekintettem a Dunára, a Szabadság híd szemmagasságban lévő turuljaira, a játékszernek tűnő sárga villamosokra, úgy éreztem, enyém a város, a világ – ha túlélem ezt az extraszisztolékkal súlyosbított tachikardiát. Bosszantó lenne most meghalni, amikor már nem csak lakásom, de barátnőm is van, s egyedül a szakmai siker hiányzik az élet teljességéhez.

– Valóban azt gondolja, Művész úr – kérdezte tisztelettel a rádió riportere (valójában riporternő; csinos, fiatal riporternő) –, hogy e három kipipálásával lényegében letudható az élet?

Néhány pillanatig töprengtem, vajon van-e nyelvtanilag értelme a kérdésnek, de aztán nem tettem szóvá, elvégre én fogalmaztam ezt is.

– Úgy vélem, ha az embernek van otthona, párja és a munkájában sikeres, már nincs mit várnia az élettől.

– Akár meg is halhat? A csúcson kell abbahagyni, mint Koplárovics Bélának?

(Talán nem országosan, de rétegkultúrákban ismert a Koplárovics-szindróma, mint valami magyar Murphy törvény. Koplárovics Béla a Zalaegerszeg futballistája volt, akinek a góljával 2002-ben csapata legyőzte a Manchester Unitedet. Többen felvetették akkor, hogy most kell abbahagynia a focit, mert ennél többet – győztes gól a Manchester ellen – már nem érhet el pályafutása során.)

– Meghalni még nem szeretnék – felelem a gyönyörű riporternőnek, bár a sziklák fölött kihajolva, a rakparttól jó húsz méteres távolságban csak egy kis szédülés hiányozna ehhez –, mert a halhatatlan siker egyelőre nem jutott osztályrészemül. Csakúgy, mint az anyagi biztonság. Igen, az előbb ezt kifelejtettem: anyagi biztonság. Az is fontos.

– És az miképpen érhető el?

– Nagyon egyszerű. A minisztérium támogassa az írókat műveik elkészítésében, hátha egy József Attila bújik meg köztük. Képzeljük el, utólag hogy verné a fejét a falba a miniszter, hogy te jó ég, itt volt köztünk Nagy Marosi Elemér, és mi hagytuk éhen veszni.

– Mindenkit mégsem támogathatunk – szól közbe a pénzügyminiszter kioktató hangon –, elvégre legfeljebb egy József Attila születik generációnként, de lehet, hogy annyi se.

– Annak az egynek a kedvéért kell támogatni a többit is. Mert ki a fene tudja eldönteni, hogy nem Nagy Marosi Elemér-e ma a József Attila.

A pénzügyminiszter arcára a csodálkozás különös kifejezése ült ki, ami egyszerre volt lenéző, megvető, értetlen és sajnálkozó.

– Ha majd Nagy Marosi Elemér lesz József Attila – mondta lassan, külön ízlelve a szavakat –, akkor adunk támogatást.

– Csak nehogy akkor már késő legyen! – vágtam oda dühösen, és rohantam tovább, északi irányba. Szerencsére senki nem járt ilyenkor errefelé. Illetve mégis. A Gellért szobornál lyukadtam ki, amelynek tövében két ódivatú alak beszélgetett. Fiatalok voltak, de valahogy mégis rettenetesen öregnek látszottak. Egyikük időnként felmutatott a hajdani püspök hatalmas bronz alakjára, amint keresztet tartó kezével megtérésre hívja az Erzsébet hídon Budára igyekvőket.

– Valójában nem volt ennyire határozott – mondta a fiatalember, és megpaskolta a talapzatot. – A Szentföldre akart menni, de végül apám itt marasztalta. Szíve szerint remete akart lenni, vissza is vonult Bakonybélbe. Onnan rángatták elő, hogy csanádi püspök legyen. Később mi lett vele?

– Meghalt a pogány lázadás idején. Valahol errefelé. Azért is nevezték el róla a hegyet.

– Róla nevezték el a Kelenhegyet? Ne má’! Ez karrier!

– Te csak ne sopánkodj. Rólad városokat neveztek el. Neked is van szobrod, nem messze. Arra, ni! Innen nem látszik.

– Neked nincs szobrod?

– Én nem léptem trónra.

– Hát én se.

– De téged szentté avattak.

– Téged nem?

– Rossebet! Én fattyú voltam.

– Egy fattyúból is lehet szent.

Hirtelen elhallgattak, mert észrevettek.

– Senkinek sem könnyű az érvényesülés… – mondtam szomorúan. – Sem a politikában, sem az irodalomban.

– Azért voltak nagyszerű királyok. Például apám – szólt önérzetesen Imre.

– És az én apám – tette hozzá a másik, aki bicegett kissé az egyik lábára. Ebből arra következtettem, hogy csak Corvin János lehet, Mátyás fia. – És bizonyára akadtak sikeres irodalmárok. Na nem feltétlenül Csezmicei…

Eltöprengtem. Janus Pannonius menekülés közben halt meg, mert részt vett a Mátyás ellenes összeesküvésben. Később azonban tananyag lett belőle. Ez most siker vagy nem?

– Vagy ott van Petőfi.... – tettem hozzá hümmögve.

– Hol? – kérdezte Imre.

– Ki az a Petőfi? – csodálkozott Corvin János. – Kicsoda? – És olyan hangot hallatott, mint amikor egy busz dübörög el az ablak alatt.

Kinyitottam a szemem. Busz dübörgött el az utcán, még az ablaküveg is megzörrent tőle. Tekintetem a cserépkályhára esett.

 

++++++++++

 

Sándor a kályha mellett ült, kezét az átforrósodó cserepekhez tartotta, időnként fázósan összedörzsölte.

– Befűtöttem – közölte. – Találtam papirosokat az asztalon.

– A novellám… – hebegtem. – Eltüzelted a novellámat?

– Beleolvastam. Nem kár érte – legyintett magabiztosan. – De hallod, régen lehetett utoljára kipucolva.

– Igen, még élt Baba néni. Persze nem ő tisztította. Nekem szólt: „Elemér, szedd ki a kályhából a mamut!”

– Talán inkább mamutot – pontosított Petőfi.

– Nem, nem. Akkoriban már a hamut is mamunak mondta. De ha fáztál, Sándor, elegendő lett volna felcsavarni a termosztátot.

– Termosztát? Az mi a túró?

Elmagyaráztam neki a gázvezetéket, és a központi fűtés lényegét. Petőfi megvető grimaszt vágott.

– Elkorcsosult, kényelmes nemzedék… Felhasogatni a fát gyújtósnak, aztán meggyújtani, s közben folyamatosan táplálni… Érezni a munka örömét és eredményét. Ebben van szépség, van boldogság. Felcsavarni a termosztátot, aztán fizetni a gázszámlát… Ez nem ad hozzá semmit a jellemhez. Körülbelül akkora különbség, mintha udvarolok hosszasan egy hölgynek, virágot viszek neki, felkérem táncolni, bókolok, éjszakánként álmatlanul forgolódom a nevét suttogva, megvívok a riválisokkal, s a végén elnyerem a kezét vagy egyszerűen elmegyek a kupiba, és veszek magamnak szerelmet. Melyik az izgalmasabb, a nagyszerűbb? És melyik a kényelmesebb?

Megtömte a pipáját, rágyújtott, s a füstkarikákat élvezettel fújta ki. Ekkor vette észre, hogy rajtunk kívül is vannak a szobában.

– Hát ezek? – intett lekezelően a két trónörökös felé. Sznob énem kis híján azonnal leleplezte őket, de aztán eszembe jutott, hogy Sándor nem kedveli túlzottan a koronás főket.

– Két sikertelen figura – mutattam be őket.

– Sikertelen? – vonta föl Petőfi a szemöldökét. – Sikertelen ember nincs, csak ostoba, tunya, gyáva.

– Bocsánat – szólt közbe Imre –, de miért lennék én sikertelen?

– Miért, hát ki vagy te, öcsém? – állt fel Petőfi Baba néni foteléből, és meglapogatta a herceg vállát.

– Szent Imre vagyok, István fia, a Turul nemzetségből.

– Höhö – kacagott Petőfi. – Nemzetünk dicső korszakából. De olvastad-é, komám, az Akasszátok föl a királyokat! című versemet?

Ez még nekem is sok volt egy kicsit.

– Sándor, te később éltél nyolcszáz évvel!

– A nemzet történetében nincs olyan, hogy előbb vagy később. Haza a magasban, ahogy Illyés Gyuszi írta. Aki magyar, az érti egymást minden korban. Van a test, az anyag valósága, az idő rabságában. És van a szellem, amit nem köt gúzsba sem az anyag, sem az idő. Máskülönben hogyan találkozhatnánk mi, édesöcsém? Ha csak a kortársaid szellemével találkoznál, csak arról tudnál, csak azt olvasnád… Hú, de vacakul éreznéd magad, barátom! Hát nekem is több közöm volt Balassához vagy Csokonaihoz, mint a göthös pápista sváb szomszédomhoz Pesten.

– Sándor – csitítottam –, Imre nem is lépett trónra.

– Az nekem mindegy. A koronás fő mind a népet nyúzza.

– Kit nyúzok én, te paraszt? – dörrent a másik fiatalember.

– Hm. Paraszt? Én?

– Ez az Arany szövege – szóltam gyorsan közbe, mielőtt plágium merül fel. – Sem Imre, sem Corvin János nem lépett trónra, noha az apjuk király volt, s elő is készítette nekik a terepet. Ezért neveztem őket sikerteleneknek.

– Engem szentté avattak – akadékoskodott Imre. – Nem neveznék sikertelennek egy életutat, amelyben megvalósul az életszentség. Ennél nagyobb sikert valójában nem is tudnék elképzelni.

– Szentté avatás? Az is valami? – legyintett Petőfi, s kinyitotta a cserépkályha alsó ajtaját, hogy a tűz levegőt kapjon. Odabent pattogva égett a fa. – Papok dolga. Bárkit szentté lehet avatni. A tettek számítanak. Hány országot foglaltatok el, hercegem?

– Fiatalon meghaltunk – védekezett Corvin János.

Petőfi erre iszonyú dühös lett. Fel-alá kezdett járkálni, közben kiabált, s kezével hevesen gesztikulált.

– No és én? Huszonhat éves koromig megírtam több száz verset. Például a Szeptember végént vagy A Tiszát. No meg az Úti leveleket. Az roppant szellemes. Írtam regényt is, tudtátok? A hóhér kötele. Megírtam a János vitézt, A helység kalapácsát. Az egész ország ismert. Huszonhat évesen kirobbantottam egy forradalmat. Uralkodni nem kunszt. Az smafu, az csak bürokrácia. De fellármázni az elnyomott népet vagy egy verssel meghátrálásra bírni Bécset. Az valami!

            Tisztelettel álltunk eme nagyság előtt. Sándor csípőre tette az egyik kezét, fejét hetykén felvetette, és élvezte a dicsfényt.

Erről eszembe jutott, mit mesélt Zárkövy azon az estén, amikor kettesben maradtunk az Yvette szerkesztőségében a Petőfi kötettel:

            – Gyerekkoromban, ha náluk ebédeltünk, a sütemény után, amíg a felnőttek kávéztak, a nagyapám a térdére ültetett, és különböző történeteket mesélt. Egyszer így szólt: „Képzeld, Pista!” Nem tudom, említettem-e már, hogy eredetileg Istvánnak hívnak, a Zárkövy Bonifác csak felvett név.

            – Említetted – bólogattam fáradtan. – Ott tartottál, hogy a kedves nagypapa mesélt.

            – Igen. „Képzeld, Pista!”, így szólt. „Amikor kicsi gyerek voltam, akkorka, mint te, a nagyapám a térdére ültetett. Képzeld, Ferkó, mondta.” A nagyapámat Ferencnek hívták. Illetve igazából Jánosnak, de mivel az apja is János volt, ezért a családban a második nevén, Ferencnek szólította mindenki. Tehát a nagyapám azt mondja, hogy a nagypapája a térdére ültette, és így szólt: „Képzeld, Ferkó! Amikor én kicsi voltam, az apám azt mesélte nekem: Képzeld, Lajos! Amikor kicsi gyerek voltam, egyszer elmentem apámmal a Pilvax kávéházba. Volt ott egy fiatalember, aki midőn bejött a helyiségbe, jól becsapta az ajtót, hogy mindenki odakapta a fejét. Aztán keresztbefordulva ráült egy székre, s azzal ugrált a kávéházban, hogy felhívja magára a figyelmet. Látod, mondta az apám, ez Petőfi, a költő. Zajos, izgága, önhitt alak.”

 

++++++++++

 

Már egy hete csak a halálra gondolok mindig, meg-megállva. Nagy misztérium ez. Biztosan eljön, mindannyian átesünk rajta, viszont utána már nem tudjuk elemezni, megbeszélni. Olyan dologról filozofálgatunk, amit meg fogunk élni, de amint megéltük, már el is vesztettük az esélyét, hogy elemezzük. Csak a feltételezések szintjén beszélhetünk róla; noha teljesen valóságos dolog, mégsem fejthető meg soha a lényege. Bármennyit és bármilyen okos emberek diskurálnak is róla, soha nem fogja senki megtudni, milyen a halál. Illetve ellenkezőleg: mindenki meg fogja tudni, de már nem mesélheti el...

Ezért érthető izgalommal kérdeztem Sándortól.

– Mondd, fáj a halál?

– Nem tudhatom – vont vállat –, én halhatatlan vagyok.

– Mi az, hogy halhatatlan? – csillant fel a szemem. Íme, a gyerekkorom óta kínzó problémára a megoldás. A halál gondolata megszokhatatlan, hát küszöböljük ki a halált. Szent Imre, Corvin János vagy József Attila megidézése csak játék, pusztán fantázia kérdése. A szobor örök, de élettelen. Azonban ha valaki halhatatlan, az mindjárt más.

– Kérlek szépen, a halhatatlanság… – magyarázta Petőfi, és megkóstolta a kamrában lógó szalámit. – Nem elég érett. Honnan veszed ezt a vackot?

– Nagyon finom szalámi. Mit értesz te ehhez?

– Nem jártál iskolába? – vágott vissza dühösen. – Minden gyerek tudja, hogy apám mészáros volt.

– A halhatatlanságról kezdtél…

– Nos – csámcsogott jóízűen –, ez voltaképpen egy genetikai hiba.

– Hiba?

– Tudod, miért öregszünk meg? Mert a sejtek osztódásakor a DNS lánc vége egy kicsit kopik. Elvben minden sejt genetikai állománya pontos mása annak, amelyikből osztódott, valójában bekövetkezik egy kis óhatatlan romlás. Ez ellen úgy védekezik a természet, hogy kezdetben a DNS szálak végén van egy kis plusz, amiért nem kár, ha elvész. De ha ez a zóna elfogy, hát a fontos információkból kezd elveszni. Nos, ha a gének vége nem kopik le, akkor a szervezet sosem öregszik meg. Mindig regenerálódik. Ahogy a semmiből kifejlődik egy egészséges szív, úgy később is, minden bajt, hiányt pótolni tud a sejtosztódással.

– Ez elképesztő! – csodálkoztam, pedig már hallottam erről. Ezért pusztult el az első klónozott bárány, Dolly is. Hiába volt csak pár napos, mivel eredetileg már elhasználódott géneket kapott, a sejtjei valójában öregek voltak a születésekor. – Bárkiből lehet halhatatlan?

– Nem, nem, már mondtam. Ez egy genetikai hiba, erre születni kell. Ha valaki halandónak született, hát, öregem, az csinálhat bármit, a feje tetejére is állhat, sosem lesz halhatatlan.

– Nem is öröklődik?

– Dehogynem. Domináns-recesszíven öröklődik, mint a kékszeműség vagy a hat ujj.

– Így egyre többen lesznek a halhatatlanok, igaz?

– Elvileg igen. De azt hozzátenném, hogy bár a sejtek regenerálódnak, s emiatt kisebb baleseteket, betegségeket túlélünk, ha valakit teszem azt felrobbantanak vagy vízbe fojtanak, nos, az ellen nem véd meg a genetika.

– És a kozák lándzsájával szemben?

Petőfi mosolygott.

– Ha a seb nem okoz azonnali halált, nos, később begyógyul.

– És minden halhatatlan híres?

– Inkább úgy mondanám, időnként azzá válunk. De ilyenkor többnyire „meghalunk” fiatalon, hiszen feltűnne, ha Petőfi Sándor még 1900-ban is pelyhedző állú siheder volna. Ugyanis a húsz-harminc év körüli állapotban rögzülünk. Egy kollégám egyszer nem bírt ellenállni a kísértésnek, és hivatalosan nyolcvan évig élt. Ne tudd meg, mennyi gondot okozott számára, hogy hajfestéssel, ráncosító krémekkel az aggastyán illúzióját keltse. Én igyekszem eltűnni harminc körül. Ilyenkor persze a legenda tovább él. Rólam sem hitték el, hogy meghaltam, ál-Petőfik bukkantak fel, barguzini elméletek, satöbbi. Értelemszerűen sírunk sincsen. A közvélemény nem tud beletörődni. Elvis Presleyről sem hiszik el, hogy meghalt.

– Elvis Presley is te voltál?

– Ördögöt. Ő tényleg meghalt. Nem volt halhatatlan. Egy rockénekes… Nevetséges.

– De hát Petőfiről lehet tudni, hogy mikor született, kinek a fia volt…

– Csakugyan megszületett egy Petrovics Sándor nevű fickó. A maga módján tehetséges is volt. De a katonaságnál elvitte a tüdőbaj. Az ő személyazonosságát vettem át. Nem véletlenül kerültem jó darabig az állítólagos szüleimet.

– Ez már hülyeség!

– Hülyeség? Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy József Attila is én voltam? Ha már egyszer költői vénával áldott meg a sors…

– Azért ez nem ilyen egyszerű. A két arc nyilvánvalóan két emberé…

Ezen csak kacagott.

– Honnan tudod, hogy nézett ki Petőfi?

– Hát elég sok ábrázolás maradt fenn róla. Ott van a híres dagerrotípia. Nem tudom, ismered-e?

– Annak katasztrofális a minősége. Arról élő embert fel nem ismersz.

– És az Orlay festmény?

– Orlay rossz festő volt.

– No meg a Petőfi a táborban…

– Az egy idealizált kép, jóval későbbről. Egyébként nem hasonlít sem a dagerrotípiára, sem az Orlay portréra. Halkan jegyzem meg, hogy ez a kettő sem hasonlít egymásra. Egyébként a dagerrotípia kifejezetten hasonlít József Attilára.

– Na de teljesen más személyiség a kettő.

– Hát a körülmények miatt. Ott egy félárva munkásgyerek személyazonosságát kellett átvennem. Muszáj volt idomulni hozzá.

– De József Attilát elgázolta a vonat. Meghalt, eltemették. Megvan a sírja, ki lehet hantolni…

Petőfi fáradtan sóhajtott.

– Hogy te mennyit tudsz kekeckedni, Esteban!

– A nevem Elemér – szóltam dühösen, mert erre kényes voltam. – Nem Endre, nem Esteban. Nem is értem, ez hogy jutott eszedbe? Mi az, hogy Esteban?

– Esteban. Voltaképpen István. Spanyol név – magyarázta ingerülten –, de szerepel a Jankó egyik versében is.

Lehunyta a szemét, és átéléssel szavalni kezdte. Nem állítom, hogy kellemes volt a hangja, de hát mégis csak Petőfi!

–  „Esteban, esteban, ki-ki nyugalomba…”

– Most megfogtalak! – kiáltottam diadalmasan. – Ez a vers a Családi kör, a szabadságharc után íródott. Hol olvashattad te ezt? Barguzinban?

– Röhögni fogsz – felelte –, de Barguzinba is jártak magyar irodalmi lapok. Ám ezt speciel onnan ismerem, hogy én írtam. Annak idején, amikor náluk jártam, elszavaltam Jankóéknak. Nyomtatásban nem jelent meg, így Arany ellopta, amikor azt hitte, hogy meghaltam. Jellemző rá, hogy nem értette, miképpen kerül oda Esteban, ezért átírta este van-ra, mert azt hitte, úgy több az értelme. Jó iparos volt, de a fantáziája egy kicsit sekélyes. Azt is tőlem hallotta, hogy a nemez valami szörnyű vérengző vadállat.

– A nemez?

– Csak egy szóvicc volt. Ő meg komolyan vette. Beleírta a Tetemrehívásba. Nem olvastad? „Gyilkosa hát nemez! Újra nemez!” Az öreg Bárczi kiáltja. – Értetlen arcomat látva dühösen rám förmedt. – Mit tanultok ti abban az iskolában?

Csend lett. Az elmúlt percek megviseltek, fáradtan töröltem meg a homlokomat. Nedves lett a tenyerem. Nofene, ebbe beleizzadtam. Ráadásul újraolvasva nyilvánvaló ellentmondásra bukkantam. Hiszen ha Petőfi túlélte a saját halálát, nyugodtan olvashatta később a Családi kört. De a Barguzinba járó magyar lapokat annyira szellemesnek találtam, hogy végül benne hagytam. Ezt az egész halhatatlan-szálat pedig kihúztam.