2017. jan.
04.
Hal áll L-en (6. rész)

A regény folytatása (6. rész)

Gyuri elgondolkodva nézett körül a konyhában. Amióta megörököltem a lakást, már nem kellett a MacDonald”s-ban bújtatnom a testvéreimet.

– Emlékszel, Elemér, amikor kölcsönadtam a kocsit? – kérdezte a bátyám.

            – Lehet azt elfelejteni?

            – Be volt horpadva az eleje, amikor visszahoztad.

            – Behorpadva?

            – Igen. Szervizbe kellett vinnem.

            – Ezért nem adtad kölcsön többé?

            – Nekimentél valaminek, te szerencsétlen?

            Vállat vontam.

            – Lehet. Nem vettem észre. Zűrös nap volt. Akkor gázolták el Baba nénit.

            – Tudtam, hogy tönkre fogod tenni – folytatta Gyuri elmerengve. – Én ilyen baleknak születtem. – Na, Gyuri, mint balek. Ez sem valami reális dialógus. – A gyereknek is mindent megadok, aztán… Képzeld, Gyurika kapott egy kamerát. Egy ilyen kicsi, kézikamerát. Felült a biciklire, úgy filmezett. Persze, felbukott. De úgy esett, hogy a kamerának ne legyen baja. Ömlött a vér a térdéből, rohantunk az ügyeletre. Viszont utólag érdekes volt visszanézni a filmet… De itt jön az apai dilemma: jót tettem a sráccal, vagy inkább ne kapott volna se kamerát, se biciklit, s nem törik el a lába…

            – Én nem vagyok gyerek! – tiltakoztam a vélt párhuzam miatt.

            – Erre azért nem vennék mérget – szólt közbe Csilla is, pedig senki se kérdezte. Szinte meg is feledkeztem róla.

            Gyurira közben újabb önsajnálati roham tört rá.

– Egy zárójelnek érzem magam. A felmenőimtől örökölt javakat próbálom átmenteni a gyerekeimnek. S közte vagyok én, mint egy nagy zárójel, aki mellékesen van a világban, arra a rövid időre, amíg a nagyszülők öröksége át nem száll az unokákra. De végtére is mi az én életem ezen kívül?

– Hát nem ez volna az élet? – tárta szét a karját a húgunk. – Én szeretnék már zárójel lenni, aki megkapta az apai örökséget, rátalált a férfira, akitől gyerekei születnek. Ott állnék a két generáció között, mint összekötő kapocs. Látod, Gyuri, ez jó szó. Összekötő kapocs. Fogd fel inkább annak.

– Örülj, hogy van mit összekötnöd – dörrentem rá, mert idegesített a nyavalygása. – Nézz rám: én egy zsákutca vagyok a Föld négy és fél milliárd éves történelmében. Bennem hal ki az a megszakítatlan szál, ami az egysejtűektől indult, az emlősökön és a majmokon át Ádám DNS-ein keresztül örökítődött ük-ükapáimra, dédapáimra és az apámra. Egy végtelen folyamat, ami bennem véget ér. Mi ez, ha nem kudarc? S akkor jössz te a zárójellel? Inkább adj hálát az égnek, hogy van feleséged. Akkor szeretkezel, amikor csak akarsz. Fantasztikus lehet.

Gyuri fásultan legyintett.

– Ne hidd! Mindig alszik valaki az ágyadban.

– Bár csak aludna valaki az ágyamban! – jutott eszembe Zárkövy, és az ő Galuska gúnynevű asszonya. – Én kénytelen vagyok kitalálni magamnak…

            – Az se rossz. Elvégre azt találsz ki, akit szeretnél. Filmsztárokat és szexbálványokat.

            – Te is kitalálhatsz magadnak szexbálványokat… – érveltem.

            – Egy nős ember ne találjon ki fiktív csajokat. Azt hagyja meg az ilyen…

            – Az ilyen zsákutcáknak, mint én?

            – Nem erre gondoltam. Hanem az ilyen nagy fantáziával megáldott…

            – Azért az se jó, ha valakinek nincs valóságos élete – vélte Csilla. – Elemér folyton kamu világokat épít maga köré. Képes volt kitalálni egy nővért a nagyanyánknak, csak hogy kompenzálja valamivel a tényt, miszerint ő kapta a nagymama lakását.

            – Semmivel sem vagytok valóságosabbak, mint Baba néni – dünnyögtem.

             Gyuri – igaz, a maga módján – váratlanul megvédett.

            – Szerintem méltányos, hogy Elemér kapta a nagymama lakását. Ő az, aki saját erejéből soha semmit nem volna képes összehozni. A világ nem igazságos, nincsen benne egyenlősdi. Akik jobban rászorulnak, azokat jobban kell támogatni.

– Ez már szinte kommunista programbeszéd volt – mondtam. – Valójában a világ aszerint működik, hogy aki gyenge, elpusztul. S ha nem akar pusztulni, hát elpusztítják.

– Ez meg már szinte szociáldarwinista tömény fasizmus – okoskodott a húgunk.

– Nektek könnyű – szóltam szomorúan –, de nekem még a nevem is egy félreértésből született. „Menjen valaki elemér…”

Gyuri keserűen nevetett.

            – Te elhitted?

            – Persze – feleltem csodálkozva. – Logikusnak látszott.

            – Ugyan már – mondta Gyuri –, az csak egy vicc, amit apa talált ki a bosszantásodra. Valójában a nagyapánk testvérét hívták így, aki kitűnő ember volt. Megjárta a világháborút, hadifogságot… Különböző művészi hajlamai voltak. Írt, festett, szavalt.

– Te ezt honnan tudod?

– Én érdeklődöm a család dolgai iránt.

– Hogy továbbadhasd a gyerekeidnek? – kérdezte Csilla.

            – A zárójel… – bólogattam.

            – Mindannyiunknak tudnunk kell, honnan jövünk – dühöngött Gyuri.

            – És mi lett Elemér bácsival? – kérdeztem gyorsan.

            – Részt vett ’56-ban a harcokban. Később eltűnt. Disszidált, vagy meghalt. A neveddel próbálták megidézni az alakját.

– Nem igaz az ultiparti sem?

– Persze, hogy nem – felelte apám, amikor később egyenesen nekiszegeztem a kérdést. – Egyedül vártam kint, hogy megszüless. Már csak ezért sem ultizhattam senkivel. Borzasztóan izgultam. A tenyeremet dörzsöltem, mert iszonyú hideg volt a folyosón…

– Nem nyáron születtem?

– Biztosan a légkondicionálás miatt…

– Apa, amikor én születtem, Magyarországon még nem létezett légkondicionálás.

– Mit tudod te azt, mi létezett akkor, amikor születtél? – kiáltott rám dühösen. – Te voltál ott, vagy én?

– Én is ott voltam!

– De te nem emlékezhetsz rá, Elemér! Ne fantáziálj folyton, az isten áldjon meg! Hát nincs egy valós beszélgetés az egész életedben…

 

++++++++++

 

Egy jégeső három perc alatt elverte a gangra ültetett babomat. Pedig már egész szépen növekedett, itt-ott virágozni is kezdett. „Az Úr adta, az Úr elvette!”, gondoltam, de nem volt erőm újabb babszemeket ledugdosni a virágládákba. Úgy képzeltem, ha lesz lakásom, nőm is lesz. Azt hittem, ezen múlik. De amikor a legközelebbi találkozásunkkor be akartam csalni Borbálát a gangról, makacsul ellenállt.

– Udvarlóm van, Elemér – jelentette ki olyan megfellebbezhetetlenül, mintha az udvarló egy súlyos betegség volna, amivel nem lehet nemi életet élni.

– Persze, persze, egészen elfelejtettem. Udvarló.

A lány kedvesen mosolygott, visszaszállt a liftbe, ami levitte a másodikra. Én dúlva-fúlva mentem be, végigtrappoltam valamennyi szobán, amelyekbe most már büntetlenül beléphettem, végül megállapodtam a cserépkályha melletti asztalnál, amelyen ott állt gőgösen a Naumann Ideal írógép, befűzve két papiros, indigóval.

„A nyári melegben ömlött a homlokomról a verejték, ahogy tekertem felfelé az emelkedőn. Manapság már gyártanak olyan bicikliket is, amiken milliónyi sebességfokozat található, és a legmeredekebb úton is könnyedén felkapaszkodhat az ember. De az én kerékpáromon ilyesmi nem volt. Ezért az utolsó ötven méterre leszálltam, és úgy toltam felfelé, miként csatából megtért sebesült harcos vezeti kantárszáron a fáradt lovát.

Az első tűznél éppen üzletet kötöttek. Szlovák rendszámú Mercédesz parkolt az útpadkán, az örömlány derékig behajolt a lehúzott ablakon, és vagy tárgyalt vagy már dolgozott. A fennsíkon újra nyeregbe pattantam, és elgurultam a következőhöz. Magas, barna hajú, szabálytalan arcú kurtizán figyelte gúnyos mosollyal az erőlködésemet, pedig ez már könnyed tekerésnek számított a korábbiakhoz képest. Udvariasan köszöntem.

– Munkáról lenne szó – kezdtem óvatosan.

– Autó nélkül nem lehet! – mondta gyorsan, miközben csámcsogva rágózott. – Nem fogok a földre feküdni. Szúrós, göröngyös és rohadt kemény.

– A munkát nem most kellene elvégezni. Megadok egy címet, és akkor jön, ha telefonálok.

– Kiszállást nem szívesen vállalok.

– Ez egy békés polgári környék, társasház, biztonság. Egy férfit kell kompromittálnia, hogy a menyasszonya kiábránduljon belőle.

Gyanakodva nézett.

– Nem veled kell kavarnom?

– Nem, nem. Sokkal fessebb legény! – vágtam ki bátran.

– És mi van, ha ő nem akarja?

– Akkor meg kell erőszakolni.

– Nehéz eset.

– Ha könnyű lenne, nem volna szükségem kegyedre.

Eltartott vagy tíz percig, mire megegyeztünk. Abban maradtunk, hogy én felhívom, amikor az illetőt ott találja a lakásban. Azt ígérte, fél órán belül odaér.

– Hacsak nincs éppen kuncsaftom, mert azt még lerendezem előbb.

– Feltételezem, ha kuncsaftja van, fel se veszi a telefont.

– Erre azért ne vegyél mérget, öreg! – mosolygott, s így kifejezetten csúnya volt. Átfutott az agyamon, hogy talán szebbet kellene keresni, mert erről senki sem hiszi el, hogy a vőlegénye megcsalja vele, de aztán elhessegettem az ötletet; ugyanis sokkal megalázóbb és megbocsáthatatlanabb, ha egy undorító, ocsmány kurvával csalják meg az embert, mintha Claudia Schifferrel.

Ezután már csak az alkalmat lestem, hogyan távolíthatom el Barbarát az udvarlója közeléből. Nem volt könnyű, végül azzal az ürüggyel csaltam fel a lakásba, hogy a fürdőszobámban nedvesedik a fal, talán csőtörés van, s ez őket is érintheti.

– Nézzük meg itt nálunk – javasolta Barbara. – Elvégre a víz lefelé folyik.

– Még nem érhetett le – tiltakoztam. – Egyelőre csak kis foltok láthatók.

Megdöbbenésemre az udvarló jött segítségemre, aki a másik szobában tévét nézett.

– Menj fel, nézd meg, nem akarom, hogy beázzunk!

Szerencsére az én Borbálámat nem faragták olyan fából, hogy erre dühös öntudattal visszaszóljon: „Menj te! Te vagy a férfi!” Ez ugyanis már fel sem ötlött benne. Megette a fene ezt a kapcsolatot, gondoltam kéjes örömmel.

Amint a lány belépett a lakásba, félre vonultam egy pillanatra, és felhívtam a kurtizánt.

– Most! – lehelltem bele a kagylóba. Aztán visszatértem Borbálához, aki már a fürdőszoba kövezetén térdelt, és kezével különböző helyeken simított végig, aztán ellenőrizte, nedves-e. Nem volt az.

– Szerintem nagy baj nincsen.

– Azért csak nézzünk körül alaposan!

A mosdó tüzetes átvizsgálását követően a biztonság kedvéért a vécét és a konyhát is megtekintettük. Valamennyi vízcsapot, vezetéket megnéztünk. Amikor úgy ítéltem meg, hogy megbízottam ideérhetett, megköszöntem Borbálának a fáradozását és útjára bocsátottam. Most viszont ő lepett meg. Ragaszkodott hozzá, hogy kísérjem vissza, és tekintsük meg az ő vécéjüket is, mert talán úgy tört utat lefelé a víz, hogy az én lakásomban nincsen nyoma, nekik viszont a nyakukba szakad.

Nem valószínű, hogy megérezte, mi történik a lakásban, és ahhoz keresett tanút. Ennél jobban azonban nem is eshetett volna. Természetesen rajtakaptuk in flagranti az én kis szexuális szolgáltató kisiparosomat az udvarlóval, aki kétségbeesetten jajveszékelt egy meztelen nő alatt. Barbara őrjöngött, az udvarló próbált magyarázkodni (nem sikerült neki, egy ilyen helyzetben nem könnyű, mert ki az a liba, aki elhiszi, hogy egyszer csak csöngettek, ismeretlen hölgyike állt az ajtóban, aki tépni kezdte a férfiról a ruhát…), én pedig a háttérben mosolyogtam.”

Néhány percig elégedetten néztem az írógépet, az utolsó sorokat újra és újra elolvastam, talán mosolyogtam is közben. Kifűztem a papírt, a két példányt és az indigót külön-külön az asztalra fektettem. Ekkor csöngettek.

Barbara állt az ajtóban. Félszegen mosolygott. Lábujjhegyre emelkedve próbált belesni mögöttem a lakásba.

– Bocsánat, csak írógépkattogást hallottam…

A torkom persze teljesen kiszáradt, amint megpillantottam a lányt, ezért rögtön nem is jutottam szóhoz.

– Túl hangos volt…? – kérdeztem rekedten.

– Nem, sőt! Szeretem a hangját. Azt hittem, már nincs is ilyesmi… Vagy csak magnóról megy, mint a kutyaugatás a néninél?

– Nem, nem. Ez valódi írógép.

Egész testével előrebillent, mintha be akarna nyomulni. Én azonban nem mozdultam, eltorlaszoltam a bejáratot.

– Rám tört a nosztalgia – búgta mély, behízelgő hangon. Áttetsző, világos színű pólót viselt, melltartó nélkül. – Amikor kicsi voltam, anyukám rengeteget gépelt otthon.

Olyan erőszakosan nyomult, hogy kénytelen voltam felajánlani:

– Gyere beljebb!

– Igazán nem akarok zavarni – s már bent is volt a szobában. Megpillantotta az írógépet, elmosolyodott. – Nekem az írógép hangja a nyugalmat, az otthonosságot jelenti. A biztonságot…

Sokat olvastam róla, hogy a nők elsősorban a biztonságot keresik a férfi mellett. Ha ilyen egyszerű megfelelni nekik, ám legyen.

Barbara leült az íróasztallal szemközti fotelbe.

– Gépelnél egy kicsit?

– Rögtön, csak előbb telefonálok.

Átmentem a másik szobába. A cetli, amire a számot felírtam, még a farzsebemben volt. Tárcsáztam.

– Most – suttogtam bele a kagylóba. Aztán visszamentem Barbarához. Elhelyezkedtem az asztalnál. Az imént írt novellát gyorsan eldugtam a fiókba, új papírt fűztem be. – Mit írjak?

– Mindegy.

Ütni kezdtem a klaviatúrát. „Az idő fogalmával nehezen tudunk megbarátkozni…”

Barbara összekucorodott, lábait maga alá húzta, szemét lehunyta. A sorok végét a gép apró csengetéssel jelezte, ilyenkor összerezzent, de arcát boldog mosoly öntötte el. Én pedig csak írtam, írtam azzal az elszántsággal, ahogy középkori lovagok szálltak harcba az imádott nőért.

 

++++++++++

 

Az idő fogalmával nehezen tudunk megbarátkozni. Nem tudjuk felfogni úgy, mint a tér három dimenzióját. Az viszonylag egyszerű. Az ember körülnéz, látja alul, felül, elől, hátul. Na de ha nem lenne idő!, emeltem magasba a kezemet még akkor, amidőn történelmet tanítottam az erre kevéssé fogékony ifjúságnak. Ha csak a tér volna, mondjuk a budai vár. Képzeljük el, ugyanazon a ponton, ugyanazokon a GPS-koordinátákon állna Mátyás király, IV. Béla és népes családja, Horthy Miklós és a megszálló németek, szerelmesen ott andalgó szüleink és a tizedik bé a tanulmányi kirándulás keretében. Ugyanitt jött-ment mindenki, Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa, török, tatár… Ha nem lenne idő, egymás lábán tapodnánk. Abdurrahmán budai pasa és Lotharingiai Károly, Baradlay Ödön és Bornemissza Gergő. Én és Borbála, amikor májusban a Várban randevúztunk és letéptem neki a vadgesztenye virágát… Nem férnénk el, ez könnyen belátható. Erre való az idő, hogy mindezt sorba rendezze. És ezért halunk meg. Az Isten az egyetlen, aki mindezt egyben láthatja, az egész világtörténelmet. Mert számára nincsen idő. Ő egyszerre látja Petőfit és Csokonait, Adyt és Balassit.

– Fel van véve videóra? – kottyant közbe a harmadik sorból a szőke fiú.

– Micsoda? Az 1686-as ostrom?

– Például. Meg minden más. Felveszi az Isten videóra a történelmet, vagy ami már megtörtént, az örökre elveszett? Nincs egy videotéka, ahol visszakereshető lenne?

Videóra! Ekkora marhaságot.

– Azért tanulunk történelmet, hogy visszaidézzük. De nem, nincsen fölvéve videóra sem a Honfoglalás, sem a tatárjárás, sem Krisztus keresztre feszítése…

– De a második világháború megvan! – szólalt meg az első padban a csöndes kislány.

– A szeptember 11-i New York-i merénylet is – bólogatott lelkesen a szőke fiú. (Egyszer megnézem már az ülésrendben, mi a neve.) – Meg az 1994-es vébédöntő. Hú, az de szar meccs volt!

– Igen – töprengtem – a mi életünk már dokumentálva lesz. Képileg is…

– Nekem megvan otthon a szüleim esküvője! – rikkantotta közbe Mészáros. – Sőt az is, amikor születtem. Nem viccelek, ne röhögjetek. Következő órára behozom.

De aztán nem hozta be, s így az sincs kizárva, hogy Mészáros meg sem született, mert dokumentációt nem láttunk róla. Logikailag persze bebizonyítható, mert az a tény, hogy ott ült az osztályteremben, bizonyítja, hogy meg is született. De az már régen rossz, ha egy történelmi eseményt pusztán logikai úton próbálunk igazolni.

Ugyan pedagógusi pályám csúfos véget ért, de az iskolától nem szakadtam el. Egy korábbi konferencián szerzett ismeretségnek köszönhetően időnként meghívtak kerületi szintű szavalóversenyek zsűrijébe. Az egyiket például József Attiláról nevezték el.

– Ez nagyszerű – lelkendezett Attila, akivel az utóbbi napokban gyakran beszélgettem. Főleg mosogatás közben. Én mosogattam, ő ült a konyhaasztalnál, a viaszkos vászonra könyökölt, libasültet evett és kétszáz forintért mogyorós csokigömböt. Kuglert nem kaptam. – Rólam nevezték el?

– Ne mondd, hogy nem sejtetted.

– Sejtettem, de nem tudhattam. Más a remény és más a bizonyosság. Más a hit és más a szeretet. Például kaphattam volna annyi apanázst, hogy csak a versírással kelljen foglalkoznom.

– Azért, úgy hallottam, nem dolgoztad magad halálra.

– A művész lustaságát mentesíti az utókor.

– De mire az utókor eldönti valakiről, hogy zseni volt, már meghalt, és nem kaphat apanázst. A versírás pedig nem valami nagy biznisz.

– Nem? – hördült fel bosszúsan, s a zsíros húslé ráfröccsent az új ruhájára. – Nézd csak meg, amióta meghaltam, hányszor adták ki a köteteimet. Legalább egymillió példányban. És ebben talán benne sincsenek a kisebb válogatások, a leporellóban megjelent Betlehemi királyok, az Altató. Ha mai áron kétszáz forint honoráriummal számolok példányonként, az kétszázmillió forint. És akkor nagyvonalúan eltekintettem a megzenésített versek jogdíjaitól, a külföldi fordításokról nem is beszélve. Ha a rólam elnevezett utcák után egy szerény, tízezer forintos összeget kérek, a szegedi tudományegyetemtől mondjuk százat, az iskolákat és egyéb közintézményeket (művelődési házak, színház) darabonként egy ötvenessel letudom, abból is összejöhet még jó pár millió. Summa summárum, ez legalább kétszázhúsz millió. Ha ezt szétosztanám alkotói periódusomra, ami mondjuk tizenöt évet ölelt fel, akkor a jövedelmem durván évi 14 és fél milla, tehát havonta több, mint egymillió. Annyiból már eltengődtem volna szépen.

A messzeségbe révedt, s talán a milliókat számolta.

– Kérdés, mi vitt volna rá, hogy verseket írj havi egymilliós fizetés mellett?

– Semmi. Amellett nem is fekszem be Szárszón a vonat alá, ha én vagyok az élet császára. Szegény Illyés Gyuszi hozzám jött volna egy kis támogatásért, és Flóra is másképp tekint rám, ha a Riviérára viszem nyaralni. Hej, Elemér, nagy disznóság, hogy nem életemben fizették ki a verseimre ezt a rengeteg honoráriumot.

Az élet igazságtalan. Van Gogh egész életében összesen nem látott tized annyi pénzt sem, mint amennyit ma egyetlen képe ér.

– De ha a Riviérára mész a szeretőiddel – véltem –, akkor nem írod meg a Nagyon fájt, az Ódát és egyebeket, s akkor nincsenek a később kiadott kötetek, nincs a honorárium, nincs Riviéra. Akkor viszont van nyomor, vannak jó versek, és jöhet az apanázs. Csapda.

– Kérdés, melyik ér többet – filozofált Attila. – A nyomorgó élet hálás utókorral, vagy a magas életszínvonal, de öröklét nélkül. Fausti helyzet. A földi élet rövid, az utókor hosszú. Ellenben ebben legalább biztosak lehetünk, míg amabban…

– Hát annyit mondhatok, az utókor elég hálás ahhoz képest, milyen vékonyka kis kötet az egész életmű.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy a mennyiség fontosabb a minőségnél? Kölcsey a Himnuszon kívül nem sokat alkotott, és tudod hány utcát neveztek el róla?

– Legalább te ne panaszkodj! Lehet ennél nagyobb elismerés, mint hogy József Attila szavalóversenyt rendeznek? Képzeld el, Adynak, Vörösmartynak vagy akár Kölcseynek milyen kellemetlen, hogy a versét a József Attila szavalóversenyen mondják.

– Én inkább büszke lennék a helyükben. Biztos rendeznek Kölcsey szavalóversenyt, ahol valaki József Attilát mond. Ez így kerek.

– Ha te szavalhatnál ott, mit választanál? – kérdeztem tapogatózva, mert hirtelen eszembe jutott, hogy mostanra a zsűritagok közül én ígértem különleges vendéget, s arra vajmi kevés remény látszott, hogy Sinkovitsot, Bessenyeit vagy pláne Latinovitsot megszerezzem.

Attila nem vette tréfára, eltöprengett.

– Szerintem az lenne stílszerű, ha a József Attila című versemmel mennék. Tudod, ami úgy kezdődik: „Vidám és jó volt s tán konok, ha bántották vélt igazában. Szeretett enni s egyben másban istenhez is hasonlított.”

– Az nem túl rövid?

– Minek untatni őket, nem igaz?

Így esett, hogy a József Attila vers- és prózamondó versenyre végül becsempésztem a nézők közé, az utolsó sorba. Szóltam neki, csak akkor jöjjön, ha intek. Legyen nagy a meglepetés.

A műsor szokásosan unalmas medrében folyt. Fiatal, középiskolás srác lépett éppen a mikrofonhoz, s kicsit zavartan közölte:

– Kovács Dominik vagyok. Ady Endrétől szavalom el a Rohanunk a forradalomba című verset.

A zsűri elnöke, a kövér magyartanárnő, aki mindig gőgösen nézett keresztül rajtam, pattogó hangon rádörrent a fiúra:

– Nem kell ennyit beszélni. Csak a név, szerző, cím. Így: Kovács Dominik. Ady Endre: Rohanunk a forradalomba. Tessék!

Megköszörülte a torkát, rábámult mögöttünk a fal egy magasan lévő pontjára, s végig oda szegezett tekintettel mondta ál-felbuzdulással a verset. Rettentő gyenge szavalat volt, csak az lepett meg, hogy ebben van az a történelem órán sokat idézett pár sor:

 

„Minden a Sorsé, szeressétek

Őt is, a vad, geszti bolondot,

A gyujtogató, csóvás embert,

Úrnak, magyarnak egyként rongyot”

 

Végre befejezte, meghajolt, szórványos taps kíséretében a helyére vonult. Mielőtt azonban a következőt szólították volna, a mellettem eddig békésen szundikáló, nyugdíjas színész szája elé tett kézfejjel félresúgta a többieknek:

– Vad geszti? Az a vadgesztenye becézése. Például: az őszi erdőben szedtem a gyerekekkel néhány vad gesztit. Mondhatnánk a vadgesztenyére, hogy bolond gesztenye. Mint a bolondgomba. Szedtem a gyerekekkel néhány vad, bolond gesztit. Bolond vadgesztit. Vad geszti bolondot.

Az okoskodó magyartanárnő feljebb tolta a szemüvegét, és mérhetetlen pökhendiséggel felvilágosította az ősz színművészt arról, hogy e helyütt Tisza Istvánról van szó. A színész egy grimasszal értékelte a zsűrielnök humorérzékét, én azonban úgy éreztem, meg kell védenem szegény Tiszát ettől a méltánytalan helyzettől.

– Jellemző – mondtam a történelemtanár szakmai dühével –, hogy mi, irodalom-központú politikát folytató magyarok, a szifiliszes idegbeteg Adynak adunk igazat az államférfi Tisza helyett. Így lesz a mártír miniszterelnökből vad, geszti bolond.

Most a magyartanárnő grimaszolt, de az idős művész sem állt mellém, amit csak részben ment az a körülmény, hogy közben újfent elszenderült.

– Következőt! – dörrent katonásan a zsűrielnök.

Odasúgtam, hogy most jön az én meghívottam.

– Igazi nagyágyú – büszkélkedtem.

– Járt itt már Jordán Tamás is – világosított fel a magyartanárnő. – Legutóbb sikerült megszereznem Ákost, az énekest. Petőfitől szavalta a Csokonait.

Vállat vontam. Nesztek, nagyágyú. Jött József Attila. Okos fejét szelíden félrehajtva megállt. A zsűrielnök rávakkantott:

– Név. Szerző, cím.

– József Attila. József Attila: József Attila.

„Vidám és jó volt…” Végigmondta.

– Tud mást is? – kérdezte a kövér magyartanárnő, és feljebb tolta a szemüvegét. József Attila zavartan pislogott.

– Tudok az orrommal olyan hangot kiadni, mint amikor a macska bagzik.

– Nem így értettem. Más verset tud-e?

Erre elszavalta a Mamát. Amikor odaért – „nem is nézett énrám” – zokogni kezdett, a verseny félbeszakadt. Hogy mentsem a menthetőt, elmagyaráztam a zsűri többi tagjának, hogy ez a magyar irodalom legszomorúbb sora.

– Talán csak A vén cigány vetekszik vele, az a rész: „odalett az emberek vetése.”

Nem arattam osztatlan sikert. A magyartanárnő a fejét csóválta, hívta a következő fellépőt. (Annyit dünnyögött még maga elé, hogy Jordán Tamás jobb volt.) Később hallottam, amint a többieknek rólam beszél:

– Ez a Nagy Elemér bukott tanár. Kirúgták a suliból, mert sem fegyelmezni, sem tanítani nem tudott. Azóta ilyen szavalóversenyeken okoskodik. Remélem, legközelebb már nem hívják… – sutyorogta, s közben lapos pillantásokat vetett felém.

József Attila végül nem lett helyezve. „Nem élte bele magát kellőképpen”, indokolta a magyartanárnő, amikor rákérdeztem.