2016. nov.
30.
Hal áll L-en (4. rész)

Megvolt a forgatókönyvem arra az esetre, amikor először tartok órát egy osztályban. Bemutatkoztatom őket, ezzel legalább húsz percet el lehet tökölni. Ezúttal, nem tudom, miért, az egyik megtermett sráctól megkérdeztem, mi lesz belőle, ha megnő.

            – Már nem centiben értem – nevettem azzal az idétlen bizalmaskodással, amikor a tanárok poénkodással fiatalítják magukat, s abban az illúzióban ringatóznak, hogy a gyerekek ezt viccesnek tartják, s nem a hatalom ellenszenves ügynökét, hanem egy közülük való remek koponyát látnak majd benne.

            – Zeneszerző – felelte természetesen.

            – Hm. Az szép. És te? – fordultam a mellette ülőhöz.

            – Zeneszerző – szólt önérzetesen.

            Fakószőke, jelentéktelen kislány kucorgott az első padban. Hirtelen rádörrentem.

            – És te mi akarsz lenni?

            Elsápadt, aztán elvörösödött. Majdnem elsírta magát. De azért kibökte:

            – Zeneszerző.

            Nahát, gondoltam, ezek a mai fiatalok.

            – Milyen művészi hajlamú osztály! – dicsértem meg őket.

Később fény derült a jelenség okára: a gimnázium terebélyes, saját tantárgya iránt véresen elkötelezett énektanárnője, Ferenczi Terézia (akit a diákság Feriterinek hívott) az egyik balul sikerült óra után dühösen kifakadt a komolyzene iránt semmilyen affinitást nem mutató osztályra: „Na, közületek se lesz senki zeneszerző!”

            Ez a lenéző gúny úgy megviselte a társaságot, hogy ettől kezdve bármelyiküket kérdezték jövőbeli terveiről, valamennyien a zeneszerzőséget jelölték meg életcélként. Miután túltettem magam a szokatlan pályaválasztási egyezésen, belekezdtem szokásos mondókámba.

            – Az első kérdés bizonyára az, miért is kell történelmet tanulni.

            – Tényleg, miért? – kiáltott közbe a harmadik padból az ismert típus; az osztály bohóca, aki azt képzeli, szemtelenségével, a tanárokkal való bratyizásával jó fejnek számít pedagógus és diák szemében egyaránt, noha inkább csak szánalmat ébreszt mindenütt.

            – Igen. Sokakban felmerül, van-e értelme. De ez nem kizárólag a történelemnek szól. Ugyanis kétféle ember van: az egyik mindenben értelmet keres, mindenre pontos magyarázatot szeretne találni. A másik fajta mindent tudomásul vesz, elfogad, beletörődik. Ők szabály- és hatalomkövetők. Ők a csendes többség, akik működtetik a világot. De soha nem lesz szobruk a főtéren. Ugyanis nem közülük kerül ki az, aki feláll a két hátsó lábára, hogy jobban lásson, és nem ők védik háromszáz emberrel a thermopülai szorost. Nevüket és tetteiket nem jegyzik fel a krónikák, viszont aránylag jól elvannak abban a hatvan-nyolcvan évben, amit itt töltenek a Földön.

            Mivel ilyenkor elkezdenek egy kicsit mozgolódni, a figyelmük lankad, hát rájuk kiáltottam:

            – Mert mi a cél?

            – Jaj, tanár úr, de megijedtem! – sikkantott fel a szőke kislány az első padban.

            – A tudás a cél? – kérdeztem tőle, és ő rémülten bólogatott. – Vagy az érettségi? A felvételi? – Erre is bólogatott. – Bár tudjuk, a diákot egyetlen dolog motiválja, az osztályzat, azért én szívesebben mutatok fel érdekesebb perspektívát.

            No, eddigre már bepisiltek az izgalomtól. De nem hagyom magam eltántorítani.

            – A történelem valójában egy soha véget nem érő szappanopera. Mint a Dallas. Újabb és újabb szereplők jönnek, ezt-azt csinálnak, majd átadják a helyüket a következőknek, s vannak ugyan érdekes fejezetvégek, de az egész sosem zárul le teljesen. Szóval, szappanopera, sőt még inkább családregény. Az én családom, a ti családotok regénye. – A táblához léptem, krétát fogtam a kezembe, és felülről lefelé szétágaztatva a szálakat, szemléltettem a mondandómat. – Mindenkinek van két szülője, ugye. Legalábbis biológiailag, még ha el is váltak, vagy ha anyucinak új férje is van. Továbbá akad négy nagyszülő, nyolc dédszülő, tizenhat ükszülő és így tovább. Ha huszonöt évet veszünk egy generációnak, akkor száz évvel ezelőtt tizenhat felmenőm gyerekeskedett valahol. Ezt tovább görgetve azt tapasztaljuk, hogy nagyjából Mátyás korára az adott pillanatban élt őseim száma megegyezik Magyarország teljes lakosságának a számával. Újabb évszázadokat visszamenve pedig a Földön akkor éppen élő összes emberével. Noha a rokonházasságok miatt ez nem teljesen igaz, mégis kijelenthető, hogy rettentően nagyszámú olyan ember volt akkoriban, aki nekem egyenesági ősöm. Vagyis ha azt tanuljuk, hogy Dózsa hadai így meg úgy tettek, vagy kitört a kolerajárvány, esetleg a kapuadót befizető jobbágyokról esik szó, nos, bizonyos, hogy ezek között találhatók a mi felmenőink, rokonaink. Akadt köztük, aki ott csúszkált a Duna jegén Mátyás megválasztásakor, látta a tatárjárást (talán meg is ölték a kegyetlen kutyafejűek), ismerte Szent Istvánt, de uram bocsá’, ott lehetett a Golgotán a kereszt alatt…

            – Na, a Krausz Peti őse biztosan…

            – Szájon vágjalak?

            – Kis figyelmet – ragadtam vissza a kezdeményezést. – Eljutottunk tehát oda, hogy a puszta biológiai létem a bizonyíték arra, hogy 100-500-1000 évvel ezelőtt is éltek őseim a Földön, egészen az ősemberig visszamenően. Sőt nem csak nekem – szóltam drámaian –, hanem mindenkinek.

            – Nekem is? – kérdezte félig gúnyosan, félig megilletődötten egy barna lány hátulról.

            – Neked is.

            – Még a Mészárosnak is?

            – Neki is.

            – Csak az övé majom volt…

            – …vagy kétéltű…

            – …puhatestű…

            – Abba lehet hagyni! – csattant fel egy szemüveges fiú, bizonyára maga Mészáros.

            – Így már vonzóbb a töri? – kérdeztem rossz taktikai érzékkel.

            – Ja, marhára – kommentálta a harmadik padbéli fiú.

            – Akkor még egy érdekességet…

            – …már így is lerágtam a körmöm…

            – Amit ma politikának nevezünk, ami körülöttünk történik, az egyszer történelemmé fog válni. De sokkal érdekesebbet mondok: amit ma történelemként tanulunk, az valamikor jelenidejű esemény, napi politika volt. Talán emlékeztek a Berlini fal ledőlésére. Megírták az újságok, mutatta a tévé. Az életünk része volt. Ma már történelem. Számomra az egész  rendszerváltás ilyen, a szüleimnek ’56, a nagyszüleimnek a világháború volt valamikor megélt valóság. Képzeljétek el – melegedtem bele –, hogy a történelmi személyek ugyanitt jártak, ugyanezeken a helyeken, mint ahol mi is megfordulunk; Budán, Székesfehérváron, Visegrádon… Csak azért nem botlunk beléjük, mert a negyedik dimenzió, az idő ebben megakadályoz. Ha hirtelen megszűnne az idő, Budán együtt láthatnánk IV. Bélát, Mátyást, a törököket, Lotharingiai Károlyt, Horthyt.

            – Ki az a Lothar… Akit a Horthy előtt mondott a tanár úr?

            – Lothar Matthäus – kiabálták hátulról.

            – Majd megtanuljuk. Őt is, a többieket is. De szép lesz…

            – Ja, gyönyörű… – kommentálta most már szinte velem párhuzamosan a harmadik padban ülő fiú. – Itt lesz a teremben Mátyás király, a gyevi bíró, Petőfi…

            – Bizony itt lesznek. Megidézzük őket, beszélgetünk velük, megkérdezzük őket erről-arról.

            – Például mit gondol, tanár úr, Petőfi Segesváron halt meg vagy Barguzinban?

            Úgy döntöttem, nem reagálok a fickó megjegyzéseire, akkor talán abbahagyja.

            – Historia est magistra vitae. A történelem az élet tanítómestere. Ezt egy görög történetíró mondta…

            – Latinul?

            – Figyelj, öregem! Menj ki, ha nem tudod befogni a szádat!

 

++++++++++

 

Gyuri meglepődött, amikor előálltam a kérésemmel.

            – Még sosem kérted el a kocsimat – mondta.

            – Nem akarom, hogy inflálódjanak a szívességek.

            Hümmögött. Én arra gondoltam, inkább odaadja az autót, ha tízévente egyszer kérem, az ő logikája viszont inkább úgy működött: „Nem szoktam odaadni, tehát most sem adom.”

            – Tudsz te vezetni? – kérdezte aggódva.

            – Persze, van jogosítványom.

            – Tudod, hány embernek van jogosítványa valamire, amihez egyáltalán nem ért? A diplomák fele ilyen.

            – Egy lánynak akarok imponálni – vallottam be, a romantikus lelkére apellálva. (Nem mintha lenne neki ilyen.)

            – Az én kocsimmal? – csodálkozott őszintén.

            – Nem mondom meg neki, hogy a tiéd.

            Nem biztos, hogy ez győzte meg, de odaadta a kulcsot.

            – Várj! A forgalmi.

            – Az minek?

            – Ha igazoltatna a rendőr.

            – Akkor már régen rossz…

            Gyanakodva végigmért. Úgy éreztem, már meg is bánta, hogy belement ebbe az egészbe. De végtére is a bátyám. No persze, régen egy matchboxot se adott volna oda, ahhoz képest ez nagy előrelépés.

            A biztonság kedvéért tettem két kört a városban. Először csak végighajtottam oda-vissza a nagykörúton, utána kiautóztam Zuglóba, onnan át Újpestre, aztán a pesti rakparton vissza dél felé, a Petőfi-hídon át Budára. Leparkoltam a ház előtt, amiben laktam. A kaputelefonhoz léptem, de rövid töprengés után nem Baba nénihez csengettem (minek is tennék ilyet, amikor van kulcsom?), hanem ujjamat a Szabó név fölé helyeztem. Végtére is Borbálát szándékoztam megautókáztatni. A filmekben az ilyesmi jól szokott elsülni. Tengerparti sziklák, szerpentin, odalent hullámzó tenger, a kocsi hátrahajtott tetővel száguld, s hőseink haját fújja a szél.

            „Nincs itthon”, gondoltam. Ujjam a gomb felett. „A fenébe, éppen most nincs itthon.”

            Bosszúsan jöttem el a kaputól. A tehetetlenség és reménytelenség érzése szorított. Zárkövy becsöngetett volna. Talán még Gyuri is becsöngetett volna. Petőfi is becsöngetett volna. Ő még egy négysoros verset is rögtönöz, bele a kaputelefonba:

 

Becsöngetek hozzád, kékszemű leányka,

Behörgöm lázam a kaputelefonba.

Szerelmes láz emészt utánad, Borbála,

Üljél be velem a Gyuri kocsijába!

 

            Nyolcvannal fordultam ki a Bartók Béla útra, át a Szabadság hídon, aztán végigdöngettem az Andrássy úton – ha fényképeztek a zsernyákok, szegény Gyurinak bizony lesz mit fizetnie –, kiértem az M3-asra, és hadd menjen!

            Az autópálya szélén, a benzinkút utáni felhajtónál bombanő stoppolt. Ilyesmi persze csak a filmekben van, a regényekben, az álmokban és a fantáziában. Fékeztem, hátha mégis valódi. Egy amerikai filmben azért haltak szomjan a sivatagban a katonák, mert a büfét délibábnak vélték.

            Napszemüveget hordott, de a homlokára feltolva; a haját szorította le vele, így voltaképpen a ráf szerepét töltötte be. (Ilyen szavakat, mint ráf, a húgomnak köszönhetően ismerek. Ő emlegette gyakran odahaza, hogy hajráf így, hajráf úgy, és csak azért jegyeztem meg, mert mindig azt hittem, az következik, hogy hajrá Fradi.) Csak egy pólót és rövid szoknyát viselt, felületes szemlélő bizonyára kurtizánnak véli. Engem azonban nem tévesztett meg a látszat. Amint a BKV-ellenőrt tévedhetetlen biztonsággal ki lehet szúrni, úgy egy útszéli lányról is azonnal eldönthető, a testét árulja-e, vagy csak el akar jutni Á-ból B-be.

            (Erről jut eszembe, igazán csak mellékszál, de a katonaságnál ismertem egy srácot, a Komárom megyei Ács nevű községből származott. Hozzám képest jelentéktelen, már-már ostoba figura volt, még sajnáltam is, hogy nem fogja vinni semmire. Aztán egyszer később hallottam róla; a rendszerváltás után Ausztriában vállalt munkát, valami kőműves-szerűség lehetett. Stílszerűen ácsnak kellett volna lennie, de a valóság soha nem annyira poénos, amennyire lennie kéne. Eleinte Stájerországban dolgozott, de aztán felköltözött álmai városába, Bécsbe. Így az ő életútja valóban kerek volt: eljutott Ácsból Bécsbe. Azon kevesek közé tartozott, akik elmondhatták magukról: apám még ácsi bácsi volt, én már bécsi bácsi lettem.)

            A hölgy tehát az ártatlanságot képviselte napszemüvegben, pólóban (ami alatt nem viselt melltartót) és szoknyában, ellentétben azzal a bombanővel, akit egyszer egy balatoni stégen láttam magányosan horgászni. Ő minden kétséget kizáróan kuncsaftra várt; amint a városi kurtizán az út mellett kelleti magát, balatoni kollégája a stégen.

            Lefékeztem tehát mellette. Híres színésznőnek vagy modellnek vélhettem volna, ha nincs ilyen meglepő helyzetben. Ha egy bombanőnek nincs saját autója – vagy mecénása, aki ezt prezentálja neki –, akkor az biztos nagyon megfontoltan osztja a kegyeit, és nem kíván visszaélni előnyös testi tulajdonságaival.

            – Elvihetem egy darabon? – kérdeztem a letekert ablakon kihajolva.

            – Azért állok itt, hogy elvigyenek.

            – És hová tart?

            – Mindegy. Menekülök az élettől.

            – Akkor pattanjon be gyorsan, nehogy utolérje.

            Beült az anyósülésre. Elindultam.

            – Gondolja, hogy közel van? – fordult hátra aggodalmasan.

            – Egyszer már hallani véltem a kiáltását, de aztán…

            – Elmenekült előle?

            – Nem. Egyszerűen csak nem ért utol.

– Az élet elől nem lehet elfutni.

            – Most mondta, hogy menekül.

            – Menekülök, de tudom, hogy reménytelen.

            Maga felé fordította a visszapillantó tükrömet, és megnézte benne az arcát.

            – Hajtsa le a napellenzőt – szóltam rá. – Azon is van tükör. Így nem látok hátra.

            – Sose nézzen hátra!

            – Előre nézek, de a tükörben látom azt is, ami mögöttem van.

            – Számít az, mi van mögöttünk?

            – Számít, mert ha utolér és belénk ütközik az, amit hátrahagytunk, abból nagy baj lehet.

            – Magának van múltja?

            – Nincs. Se múltam, se jelenem. A jövőben még bízom.

            – Rosszul teszi. Nem lehet élni sem a múltban, sem a jövőben. Élni csak a jelenben lehet.

            Ezt megfelelő végszónak véltem. Kisoroltam a külső sávba, lassítottam, és kihajtottam a jelzett parkolóba.

            – Azt hittem – szólt csalódottan a nő –, hogy messzebb megyünk.

            – Majd megyünk még tovább is. De az a jövő. Most lássuk a jelent.

            Leparkoltam oldalra, egy nagy fa árnyékába. Szerencsére csak egy kamion várakozott, tőlünk legalább száz méterre. A lány felé fordultam; gyönyörű volt, mint Ornella Muti az Őrült római vakációban.

            – A férfiak mind azt gondolják, hogy ha egy nő stoppol, az biztosan kurva? – kérdezte kíváncsian. Nem felelhettem az összes férfi nevében, ezért hallgattam. – Vagy azt gondoltad, hogy az autód miatt lefekszem veled? – Ezt gondoltam. – Szerinted mi lenne nekem abban a jó, ha egy kocsi miatt lefeküdnék veled? – Nem tudtam. – Miért nincs barátnője egy ilyen fiatalembernek?

            – Van barátnőm – hazudtam, és Borbálára gondoltam.

Bármit hazudhattam volna egy fiktív nőnek egy fiktív beszélgetés során; akár egy egész háremet is. De bizonyos realitásokat még az irrealitásban is fenn kell tartani. Valami belső logikája még a legvadabb mesének vagy amerikai filmnek is van.

Sajnos, miután a beszélgetés nem úgy alakult, ahogyan terveztem, a későbbiek sem alakulhattak jól. Ezek után nem lett volna logikus, ha szeretkezünk. Különben is, csak a férjének adja oda magát, ezért még szűz. Búcsúzóul még megcsókoltam. Nem volt semmilyen íze. Ezt megemlítettem neki, mielőtt kiszállt volna. Félig már kint volt a lába az aszfalton, a törzsével visszafordult, szemöldöke felszaladt egészen a hajráfig.

            – Képzeld el, ha gesztenyepüré íze volna a nyálnak, nem tudnánk rántott húst enni.

            Ez lehetett éppenséggel filozófia is. De nem annak szánta. Mosolygott, és pá-t intett.

            Rettenetes düh kerített hatalmába. Ha azt képzeltem, hogy Gyuri kocsijából közvetlen hasznom származik, hát csalódnom kellett. Visszakanyarodtam az M nullásra, és a várost megkerülve elhajtottam a diósdi lehajtóig. Onnan a tétényi fennsík felé vettem az irányt. Egyszer hallottam, hogy amióta a türelmi zónákat bevezették, oda szorultak ki a lányok a Belvárosból.

            A Kamaraerdő felé vezető út mentén csakugyan fürdőruhás pillangók várakoztak ügyfélre. Mellettük, hogy a figyelmet felhívják magukra, vacak olajos hordóban hatalmas lánggal tűz égett. Az elsőnél már nem tudtam volna lefékezni – a mögöttem jövő busz rám is villantott –, de már tudtam, mi az ábra. Lassítottam, hagytam, hogy a 87-es megelőzzön (ilyesmi is talán most esett meg először Gyuri híres autójával, ámbár ki tudja, hátha ő is megfordult már itt a tétényi fennsíkon), és a következő partizánt óvatosan közelítettem meg. Ezúttal arra is maradt idő, hogy alaposan meggusztáljam. Nem bikinit viselt, hanem derékig érő topot és rövidnadrágot, amiből gyakorlatilag kilátszott a feneke. Úgy is fordult, hogy az autóban ülők mindezt jól megszemlélhessék.

            Lefékeztem mellette, kisoroltam a kifejezetten e célból kialakított leállósávra. Letekertem az ablakot.

            – Elvihetem egy darabon? – kérdeztem kihajolva.

            – Azért állok itt, hogy elvigyenek.

            – És hová tart?

            – Tessék?

            – Menekül az élettől?

            – Azért állok itt, öregem, hogy elvigyenek.

            – És ki vigye el?

            – Aki fizet.

            – Hát én fizetek. Szállj be!

            – De ez csak olyan mondás, hogy elvigyenek, érted? Félrehúzódunk ide, a bokrok alá. Én nem megyek el innen.

            – Félsz az autómtól?

            – Ez a szokás.

            – Félsz tőlem?

            – Te ilyen kérdezgetős manusz vagy?

            – Én ilyen autós manusz vagyok. Felszedek valakit a kocsival, aztán hajrá!

            – Nix hajrá! Meg is nyúzna a Jocó, ha elmennék egy kocsival. Meg akkor hol a garancia, hogy fizetni fogsz, és nem vágod el a torkom?

            – Garancia? Mi vagy te? Hűtőszekrény?

            Nem tetszett neki a beszélgetés iránya.

            – Ha nem akarsz kefélni, öregem, akkor húzz el!

            A gázra léptem, alig tudott félreugrani. Dühödten tapostam a pedált. Nem tudtam nőt szerezni az autóval. Talán lakást sikerül…

 

++++++++++

 

Aznap Baba nénit elgázolta egy autó. Szemtanú nem akadt. A sofőr segítségnyújtás nélkül továbbhajtott, két hajléktalan szedte össze az öregasszonyt a földről, ők állítottak meg egy jólöltözött fiatalembert, aki aztán telefonált a mentőknek. Én abból tudtam meg, hogy baj van, hogy késő este is be tudtam jutni a lakásba; nem volt ugyanis benne belülről a kulcs.

            Természetesen szorgalmasan látogattam kedves rokonomat a kórházban; narancsot, kis lábaskában levest, sőt termoszban tejeskávét és zsömléket vittem neki.

Baba néni az élelemnek örült, nekem kevésbé. De azért nem zavart el. Rám pillantott, aztán fáradt tekintete tovább siklott az arcomról, s végül a fehér plafonon állapodott meg.

            – Milyen rövid az élet, Elemér, nem is gondolnád.

            Szerettem volna megemlíteni, hogy kilencven fölött nem illik ilyet mondani, de végtére is, ha ő így érzi, nincs jogom vitatni.

            – Hetven-nyolcvan éves emlékeim vannak… És milyen élénkek! Képzeld, Elemér, én is voltam fiatal.

            – Tudom, láttam a fényképet.

            – De azt nem tudod, hogy ez nem is volt olyan régen.

            – A múlt évezredben…

            – Mintha tegnap lett volna… Láttam Rákosit. Egyszer kivezényeltek valami nagygyűlésre. Akkor már nem is voltam olyan fiatal. Ronda volt, kopasz, idétlen hangon rikácsolt, mi meg úgy tettünk, mintha tetszene. Állt mellettem egy férfi, látásból ismertem, a második emeletről, irodista… Néha összevillant a szemünk… Talán akkor se véletlenül sodródtunk egymás mellé… Ott áll mellettem, s amikor Rákosi mond valami baromságot, hát tapsol, ragyog az arca… Úristen, gondoltam, s még ez a megtévesztett, ostoba marha tetszett nekem? Gyorsan vertem össze én is a kezemet, nehogy feljelentsen, még ordítottam is: „Él-jen Rá-ko-si!” De a románc véget ért. Megszakadt bennem valami. S tudod mire gondolok, Elemér?

            – Arra, hogy az a fickó már régóta szemezett Baba nénivel, talán nem is egészen véletlenül sodródott oda a nagygyűlésen Baba néni mellé… S akkor egyszer csak az a szépasszony, szíve titkolt szerelme ragyogó arccal elkezdi kiabálni ütemesen, hogy „Éljen Rákosi!” Hű, az ördögbe, gondolja, én is tapsolok, mint a veszett róka, nehogy feljelentsen ez a bolsevik liba, de addigra már a varázs szertefoszlott, a flörtnek vége, ágyő!

            Baba néni nem szólt rögtön, mintha a tekintete fátyolossá változott volna.

            – Most már értem, Elemér, miért utál téged mindenki… De láttam Horthyt is. A filmhíradóban. Amikor bevonult Kolozsvárra. Egy honvédtiszttel mentünk moziba, a Karády-filmet adták, na, segíts, a címe…

            – Én csak a Halálos tavaszt láttam.

            – Na, az volt! A főhős mellbe lövi magát, mert nem veheti el a nőt, akit szeret. Elvehetné, csak ahhoz hazudnia kéne, odalenne a becsülete. Még mindig megtehetné, hogy leéli az életét egy másik nővel, nota bene, azt sem utálta éppen, s megmarad a becsület is, az élet is… Nem, ez a marha szíven lövi magát. Ma azt mondanánk rá: roppant életszerűtlen. Kérdeztem a lovagomtól: „Dezső, maga szíven lőné magát miattam?” „Az én szívemet már így is átlőtte Ámor, kedves Emília!” Tudtad, Elemér, hogy engem Emíliának hívnak?

            – Ki van írva a postaládára.

            – Hát most megfogtalak, hazug hozományvadász. Nincs kiírva a postaládára. De elhiszem neked, hogy tudtad az Emíliát. Apád biztos elmesélte. Apád rettenetes dolgokat mesélhetett rólam. Sose higgyél el neki semmit. A férfiak mind hazudnak. Te is. Megigazítanád a párnámat?

            Megigazítottam.

            – Mi lett Dezsővel?

            – Ki az a Dezső?

            – A honvédtiszt a moziból.

            – Miféle moziból? Hatvan éve nem voltam moziban. Utoljára a Halálos tavaszt láttam Karádyval… Szép asszony volt. Állítólag. Nekem nem tetszett. Azt is mondják, leszbikus volt. Elemér, szerinted vannak leszbikus nők, vagy csak az amerikaiak találták ki?

            – Ha nő volnék, én is leszbikus lennék.

            – Mint az a görög nő? Tudod, a költő. Persze az se élt soha, azt meg a klasszika-filológusok találták ki. Valahol olvastam, hogy a Föld összesen csak két-háromszáz éves, és minden, amit régebbinek gondolunk, csak egy nagy összeesküvés eredménye. Iratokat hamisítottak, régészeti leleteket… Én ezt nem hiszem.

            – Kár, hogy nincsenek háromszáz éves emberek, akik elmesélnék a gyerekkori emlékeiket… – véltem okosan.

Baba néni elmerengett.

– Emlékszem, amikor Ferenc Jóska meghalt, micsoda gyászba öltözött a város. Fekete zászlók lengtek a házakon, köteleket feszítettek ki a Rákóczi út fölött, s arról is fekete drapéria lógott. A buszok, villamosok is feketébe vonva, még a metrón is…

            Úgy látszott, elalszik. De aztán hirtelen folytatta:

            – Még egy gróf is udvarolt nekem… Emília, kedves, így szólított. Tessék, Stefferl, így én. Maga szebb, mint a Crescentia. Az úgyis férjnél van annál az undok Zichynél. De ha maga igent mondana, nem foglalkoznék többet a politikával, ráhagynám Kossuthra meg a liberálisokra…

            Újra elhallgatott. Arcán félelem látszott, a hangja reszketett, ahogy témát váltott.

            – Én sose voltam egy olyan csúszómászó templomba, mint a húgom, de azért istenfélő ember vagyok, Elemér. Mit gondolsz, van pokol?

            – Biztos – szóltam megnyugtatóan. – Az a pokol, hogy a legutálatosabb dolgot kell örökké csinálnunk. Nekem például minden reggel korán felkelni…

            – Kíváncsi vagyok, a húgom hová jutott… Ő sose félt a haláltól…

            Erre speciel másképp emlékszem. Megmaradt bennem egy jelenet; egészen kicsi voltam, az oltár előtt térdeltünk – illetve én álltam, de még így is kisebb voltam a térdelő nagyanyámnál –, és a feszületre mutatott: „Még Jézus is félt a haláltól, pedig tudta, hogy fel fog támadni…”

            – Ha a Mennybe jutott – folytatta melankolikusan –, talán elintézi nekem, hogy ne küldjenek a legrosszabb helyre… Tudod, mi lenne a legrosszabb hely? – Nem tudtam. Ő gondolhatott valamire, mert elkomorult, de nem folytatta. – Szerinted a túlvilágon is van protekció?

            – Nem hiszem.

            – Nagyanyád hitte. Folyton imádkozott a szentekhez, hogy segítsenek rajta. Az nem protekció?

            – De. Az protekció. De nincs rá bizonyítékunk, hogy el is intéztek neki bármit. A megvesztegetési kísérlet önmagában nem a hivatalnokot minősíti, hanem a folyamodót.

            – Azért elárul valamit a rendszer természetéről, ha egyáltalán érdemesnek látják megkísérelni.

            – Szerintem legalább most ne mondjon ilyeneket, Baba néni, ha csakugyan nem akar a pokolba jutni.

            Látszott rajta, hogy nem akar. Nagyokat, hörögve lélegzett. Még akart valamit mondani. Közelebb hajoltam, hogy értsem.

            – Nagy embereknek híresek az utolsó szavai… Te már eltervezted Elemér, mit mondasz, ha jön a kaszás?

            – Ez még nem aktuális.

            – Ez sosem aktuális. De mindig készen kell rá lenni. Goethét szokták idézni: „Mehr licht!” Tudsz németül, Elemér?

– Több fényt! Biztos olvasni akart még valamit, és sötét volt a szobában, mert a sok marha rokon behúzta a függönyöket, hogy a haldokló pihenhessen. Mintha nem pihenne eleget aztán…

Baba nénit nem érdekelte az elemzésem.

– H.G. Wells – szólt – állítólag azt mondta: „Menj innen, jól vagyok!” És meghalt. Attól kezdve kevesebb helyet foglalt el a világból. Velem is ez lesz. Hetven négyzetméter helyett most már elég lesz kettő…

Mintha elmosolyodott volna. A szeme nyitva maradt, az élet eltűnt belőle. Mint két üvegdarab.

Hát bizony, ha minden halálon nyernénk hatvannyolc négyzetmétert, kényelmesen elférnénk valamennyien…