2016. nov.
06.
Hal áll L-en (2. rész)

A regény folytatása:

Baba néni a maga világában alapos és megbízható személyiség volt. De az aggkori szenilitás őt is utolérte, s egy alkalommal úgy tette fel a kávéfőzőt a lángra, hogy nem tett az aljába vizet. (Ezt, megjegyzem, anyám rendszeresen megcsinálta, pedig akkoriban még nem szenvedhetett szenilitásban. Ekkor húgom, ez a mindenre kapható, hízelgő fruska, felajánlotta, hogy ő főzi majd a kávét, aminek a szüleim roppantul örültek. Talán ekkor alapozódtak meg bennem a kávéfőzéssel kapcsolatos averziók. Szerencsére Baba néni nem csak nem igényelte, de kifejezetten tiltotta a konyhai garázdálkodásomat.) A gázon fortyogó, üres kotyogóban legelőbb a gumi adta meg magát. Baba néni kénytelen volt egy ideig neszkávét inni, amit viszont nem osztott meg velem. Így derült fény a közös reggeli kávézások rejtelmére: a kétszemélyes kávéfőzővel elkészített kávét nem akarta másnapra eltenni (a frisset szerette, délután pedig teázott), s hogy ne vesszen kárba az ital, hát meghívott engem is. Áldottam a sorsot, hogy nem egy négyszemélyes kotyogót vásárolt, mert akkor a szomszédokkal kellett volna elköltenünk a reggelit.

Mint említettem, a szenilitás elhatalmasodott rajta, ami abban csúcsosodott ki, hogy egy megkezdett cselekvéssort minduntalan megszakítva újabb és újabb dolgokba fogott bele. Például meg akarta öntözni a legfelső könyvespolcra, két vaskos kötet közé jó érzékkel beállított futóját. A felesleges vizet a német-magyar nagyszótár, illetve a kommunizmusban megírt és kiadott tízkötetes magyar történelmi sorozat egyetlen meglévő, hetedik kötete szívta magába. Hiába pipiskedett azonban (az ő szóhasználata a „pipiskedett”, én biztos „ágaskodott”-at írtam volna), nem érte fel. Kiment hát a konyhába a hokedliért. Erre egyébként sosem ült, létra és rakodófelület gyanánt használta. Most is árválkodott rajta egy lábas. Igen, tisztán emlékezett rá, hogy reggel tejet akart melegíteni, elővette, ám rájött, hogy elfogyott a tej, a lábast pedig ideiglenesen elhelyezte a hokedlin. Ha nincs itthon tej, venni kell, ezért fogta a pénztárcáját, egy kis szatyrot, gondosan bezárta valamennyi biztonsági zárat, és elindult. A gangon viszont belebotlott a szomszédasszonyba.

– Láttad a kiírást, Baba? – kérdezte. (Ő nem nénizte, nagyjából kortársak lehettek.)

– Miféle kiírást? – horkant a néni, mert nem kedvelte a szomszédasszonyt (sem).

– Elzárják a vizet.

– Elzárják?

– Naná! A földszint kettőben megint szerelnek a Kőváriéknál. Ilyenek ezek a fiatalok. Folyton bütykölik a lakásukat, mint régen az autót.

– Na, akkor veszek vizet – mondta praktikusan Baba néni, és visszacsoszogott az ajtóhoz. Hosszasan nyitogatta a zárakat, s közben a földszint kettőre gondolt. Istenem, a földszint kettőből udvarolt neki egy fiú. Vagy majdnem udvarolt. Egyszer kirándulni is voltak a Normafánál, a fickó virágot szedett neki, ő meg a hajába tűzte. Micsoda bolondság. Ilyenek a fiatalok. Na, persze, ezek már új lakók, Frici rég elköltözött. Talán már nem is él. Vajon hogy nézett ki?

Hoppá, hiszen készült egy közös fotó. Azon a kiránduláson csinálták, megkértek egy idősebb hölgyet – te jó ég, az most körülbelül százhúsz éves lehet –, elég szerencsétlenül állt a kezében a masina, de csak elkattintotta. Hol is van az az album, amibe beletette?

Rámolni kezdett a polcon. Nini, a Csendes Don. Ebben dedikáció is van. Nem Solohovtól persze, hanem attól a magas lovagjától, aki mindenáron be akarta avatni az orosz irodalom mélységeibe. Egyszer virágot is kapott tőle, mert tudta, mennyire szereti a virágokat.

Az ám, a virágok!, vándorolt feljebb a polcon a tekintete. Erre a futóra ráférne már egy kis csapadék. Behozta a fürdőszobából az aprócska öntözőkannát, ám nem érte fel a legfelső polcot. Kiment hát a konyhába a hokedliért, s azon meg rajta a lábas. Levette a lábast, közben megbillent kezében a kanna, s a benne lévő maradék kis víz kifolyt a kőre. Semmi vész, kinyitotta a csapot, hogy pótolja, ám csak hörgő, szipákoló hangok törtek elő belőle.

– A fenébe! – dühöngött. – Elzárták a vizet! Biztos a földszinten az a fiatal pár szerelteti megint a lakását. A földszint kettőben… Ott lakott egyszer egy udvarlóm… – Az emlékek hatása alatt elandalodva leült a hokedlire.

 

++++++++++

 

A lányt természetesen korábban is láttam már. Nem állítanám, hogy az emeletes bérház valamennyi lakóját névről és arcról ismertem, de vele többször is találkoztam a lépcsőházban, és tekintve a ház lakóinak átlagéletkorát és esztétikai küllemét, ez a lány mindenképpen üde színfoltnak tűnt. Mivel egyszer láttam, hová ment be, megpróbáltam beazonosítani. Ám a második emelet kettőhöz tartozó postaládára mindössze annyit írtak rá bumfordi, nyomtatott nagy betűkkel: SZABÓ.

Megkérdezhettem volna Baba nénit, kik laknak a kérdéses lakásban, de nem kívántam kimagyarázni esetleges téves következtetéseiből adódó gonoszkodó gyanúsítgatásait, másrészt el tudtam képzelni, hogy a hatvan évvel korábbi lakókról tartana kiselőadást.

A liftet vártam, amikor a lány megállt mellettem.

– Hányadik? – kérdeztem udvariasan, uralkodva meglepődésemen, hiszen eddig sosem találkoztunk a felvonónál.

– Második – felelte.

– Akkor én megyek belülre – mondtam, és besurrantam.

– Műtötték a térdemet – magyarázta, és megnyomta a gombot.

– Nem kell szabadkozni. Joga van használni a liftet, hiszen ugyanúgy fizeti a közös költséget, mint az ötödikről a kövér úr.

– Miért érdekes, hogy kövér? – csodálkozott.

– Mert nagyobb energia szükséges olyankor a lift mozgatásához, ha ő utazik benne. Több áram fogy.

– Visz’ lát – köszönt, és kinyitotta a nehéz vasajtót. Épp ekkor nézett ki a lakásból az anyja, és mosolyogva üdvözölte:

– Szia, Barbara!

Megnyomtam a gombot, a lift folytatta zajos útját felfelé. Én leforrázva álltam. Hogy hívhatnak egy magyar lányt Barbarának?

– Az voltaképpen Borbála – magyaráztam neki. Vágott egy apró kis fintort. Kiszálltam a harmadikon, s bár volt kulcsom, csöngettem, mert Baba néni így szerette. Fel is harsant nyomban a vad csaholás.

– Van kutyátok? – kérdezte Borbála.

Nehéz kérdés. Mégsem leplezhetem le Baba néni titkát, mert ha a betörők értesülnek róla, többé nem lesz biztonságban. De hát mit fáj ez nekem?

– Nincs. Az öregasszony egy magnófelvétellel tartja távol a rossz szándékú behatolókat.

– Kár. Megnéztem volna a kutyust.

– Attól még egyszer feljöhetsz – mondtam gyorsan. – De ne most, majd legközelebb.

– Megjöttél, Elemér? – nyitotta ki az öreglány az ajtót, és szokása szerint körbesandított a gangon. – Egyedül vagy?

– Persze – feleltem dühösen.

– Mintha beszélgetést hallottam volna.

– Ebben az éktelen csaholásban?

– Ja, igaz is. – Kikapcsolta a magnót.

Még folyamatosan magyarázott, de sikerült a tudatomból olyan tökéletesen kikapcsolni, hogy én közben folytathattam Borbálával a diskurzust.

– Magyart is tanítasz? – kérdezte rajongón. Szeme csillogott; a felsőbbrendű férfit látta bennem, talán hatott rá a Világ Urának kisugárzása. Bár ilyesmire régen nem gondoltam már.

– Sőt, írok is – fokoztam a hatást. Aprót sikkantott.

– Verseket?

– Nem. Prózát.

– Én imádom a verseket – és szempillája verdesett.

– A versíráshoz különleges tehetség kell. Belőlem ez hiányzik – állapítottam meg tárgyilagosan, mert ami igaz, az igaz. – Ha ezer évig élnék, akkor se bírnék kitalálni egy ilyen sort: „A semmi ágán ül szívem…” Vagy ezt: „Ötszáz bizony dalolva ment lángsírba velszi bárd…”

– Ezzel mi a baj?

– Baj? Semmi. Ez zseniális. Eltekintve attól, hogy nincs értelme. Ötszáz velszi bárd bizony dalolva ment lángsírba. Ez volna a helyes szórend. Én így írnám. Nem is lettem Arany János.

– Tényleg furcsán hangzik – ismerte be.

– De mennyire. Ennek mintájára alkottam néhány sort. Például: Két kukac vígan mászik az almába. Ugyanez Arany féle szórenddel: „Kettő bizony vígan mászik almába kis kukac.” Vagy: „Három bizony vígan fekszik ágyba pesti kurva.”

Ez erős volt, a lány arca elborult, ezért ezt gyorsan töröltem is.

– Fürdesz? – kérdezte gyanakodva Baba néni, mert hallotta a víz csobogását. Meg is rángatta az ajtó kilincsét, de ahhoz már elég dörzsölt voltam, hogy a riglit ráfordítsam.

– Nem mehetek büdösen a diákok közé – feleltem.

– Elég lenne zuhanyozni is.

– De a versírás ennél is izgalmasabb – folytattam, és Borbála nagy szemeket meresztve figyelt. – „Az éjjel hazafelé mentem”. Ilyen mondat a köznapi beszédben is előfordulhat. Nem hinnéd, hogy vers.

– Így kezdődik a Hazám.

– Hát persze. De aztán ahogy folytatódik, az már igazán költői. „Éreztem, bársony nesz inog. A szellőzködő lágy melegben tapsikolnak a jázminok.” Ezt prózában így írnám le: „Amikor este, sötétedés után hazafelé mentem, a nyári melegben egy kis szellő enyhítette a forróságot. Az út mellett jázminok virítottak…”

– Sötétben nem virít a jázmin – akadékoskodott a lány. – Nem is látszik.

– Így van. József Attila is egy hanghatást kapcsolt hozzájuk. Tapsikoltak. Az sötétben is hallható. Persze egy jázmin tapsikolni sem tud. Ez a költészet. Egy dilettáns például azt írná: „Rettenetes meleg volt, rég bezárt a sarki bolt. Virág nyílt az út mentén, sötétben nem láttam én.”

– Ez tragikus.

Kicsit lejjebb csúsztam a kádban, tarkómat a peremre támasztva. Gyerekkoromban lubickoltam a vízben. Most megfordulni sem tudnék.

– Nem – világosítottam fel Borbálát. – Tragikus az a sor: „Nem is nézett énrám.” A Mamában van. Na, az tragikus. A magyar irodalom legmegrázóbb sora. „Nem szidott, nem is nézett énrám.”

– A Mamát óvodásokkal meg kisiskolásokkal szavaltatják.

– Elég nagy marhaság. A Mama egy borzasztó vers. Ha rendesen belegondolsz, miről is szól, akkor végigzokogod az egészet. Csoda, hogy ennyi neurotikus, idegbeteg gyerek van?

– Gyere már ki, Elemér! Nem vagy te lány, hogy ennyit fürödj! – rángatta Baba néni az ajtót.

– Van, aki szerint – folytattam az előadást Borbálának, aki feszülten figyelt a kád szélén ülve, és nagy önfegyelmembe került, hogy nem inkább velem szemben ült meztelenül, de ez most nem szexuális fantázia volt, hanem irodalmi – a próza arra való, hogy a nyelv szépségeit szép mondatokkal, feszes szerkezettel, szójátékokkal, „szövegregények” megalkotásával kiéljük. Szerintem erre a költészet való. Ilyen sorokkal: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…” Sőt: „Hol a fémkeblű dinamókat szopják a sivalkodó transzformátorok…” Ez vers. A próza arra való, hogy történeteket meséljen, jellemeket írjon le, meghasson, felajzzon, szórakoztasson.

Engedtem még egy kis meleg vizet, mert kihűlt. Elfeküdtem a kádban, élveztem a testem körül a forróságot. Borbála vetkőzni kezdett… A fején keresztül lehúzta a pulóverét, alatta világoskék blúzt viselt, a fölső két gomb nyitva, látni lehetett a két melle közti függőleges csíkot…

– Kilenc óra! – dörömbölt az öreglány. – Szeretnék lefeküdni!

Kikászálódtam, megtörülköztem. Borbála eltűnt. Baba néni állt a folyosón, kezében kulccsal, és egészen a szobámig kísért.

 

++++++++++

 

A reggeli mellé, mint letűnt, békebeli korok gyermeke, odadugtam Baba néni orra alá az aznapi újságot. Csodálkozva pillantott rá, és arrébb húzta a bögréjét, amiben már benne fuldoklott egy fél zsömle.

– Ezt tessék elolvasni – böktem egy kis hírre, kihajtva a lapot.

– Nem látom szemüveg nélkül – hárította el, mert sejtette, hogy csapda. – Olvasd fel, Elemér.

Eredetileg is így terveztem. Míg olvastam, fel-felpillantottam az öreglányra, aki évezredes szertartások monoton ismétlődésével döfködte kiskanalával a tejeskávéba a péksüteményt, s protézisét csattogtatva szürcsölte, szívta szájába a szétázott zsömledarabokat.

– Huszonhét késszúrás. Ez a címe. Huszonhét késszúrással végzett feleségével egy balmazújvárosi férfi. Az asszonyra a kolléganője talált rá, amikor hiába hívta telefonon. A szomszédok elmondása szerint a házaspár szépen, békében élt. Csendes, dolgos teremtésnek ismerték őket, sosem hallottak veszekedést. Mindenki értetlenül áll az eset előtt.

– Meg kell kérdezni a fickót. Ő csak tudja, miért döfte le a nejét – vélte Baba néni, nem mutatva semmi együttérzést.

– Erről már nem szól a cikk.

– Biztos oka volt rá.

– Nem látszott rajtuk, hogy baj lenne – mondtam ártatlanul.

– Mi a fene látszik az emberen? – kérdezte az öregasszony bosszúsan, s ebből sejthettem, mégis megérintette a hír. – Mit tudhatunk egymás gondolatairól, nem igaz? Te, Elemér, mi a fenét tudsz rólam? És – jutott hirtelen eszébe, gyanakodva végigmért, mintha hirtelen megértené, miért is olvastam fel neki a huszonhét késszúrás esetét – mit tudok én rólad?

– Gyerekkorom óta ismer, Baba néni – védekeztem.

– Arrogáns, ellenszenves kölök voltál. Szemtelen, izgága, nagyszájú. Szegény apád nem vert eleget.

– Nem vert eleget? – kiáltottam méltatlankodva, mert efelől eddig nem voltak kétségeim.

– Semelyik gyereket sem lehet eleget verni – jelentette ki megfellebbezhetetlenül. – Azért van ez a rengeteg neveletlen fiatal, mert őket sem verték meg annak idején, amikor még lehetett volna. Most meg már hogyan verjük meg ezeket a böhöm nagy állatokat? Némelyik két méter és százhúsz kiló… Az én időmben nem nőttek a férfiak két méterre. Ez is az atomrobbantások miatt van.

A huszonhét késszúrás azért sokkolta Baba nénit. Talán elképzelte magát, amint vérbe fagyva fekszik a fürdőszoba kövén, és senki sem zokog utána. A lakása a nővére ellenszenves unokájára száll, aki nőket hoz fel ide, zavartalanul. Minden nap másik nőt. Szőkét, barnát, sőt vöröset. Egészen fiatalt, és kicsit érettebbet. Netán a diákjai közül… Na, nem!, gondolhatta Baba néni. „Hm, hm”, gondoltam én. Voltaképpen megoldaná az életemet, ha végre saját kéróm lehetne. És ehhez mindössze Baba néninek kellene átköltöznie az örök vadászmezőkre. Tekintve a korát, összevetve a Magyarországon várható élettartammal, már évek óta halottnak kellett volna lennie. Annak semmi jele nem mutatkozott, hogy magától, a természet rendje szerint készülne a jobblétre szenderülni. Így hát méltányos volna, ha valaki rásegítene. Ferkó bácsi szerint azért halnak meg az emberek, mert különben egy idő után nem férnénk el.

Mivel az öreglány kilenckor bezárt, nem jött azonnal álom a szememre. Visszatértek a gyerekkori fantáziák, ezúttal horrorfilmek formájában, amelyekben idős, magányos hölgyekkel rablók, gyilkosok vagy vérfarkasok végeznek. Némelyik olyan jól sikerült, hogy felkeltem, gyorsan lejegyeztem, hogy majd később forgatókönyvet kanyarítsak belőle. Egyszerűbb esetben csak kimásztam az ablakon, be az öregasszonyén, és belefojtottam a párnájába. Ennél életképesebbnek tűnt az az ötlet, miszerint sósavval töltöm fel a villanybojlert. Amikor péntek este szokásos fürdőzését rendezi, teleengedi a kádat forró vízzel, beleül és feloldódik.

A legjobban az a gondolat izgatott, hogy eltüzelem a cserépkályhában, mint a boszorkányt Jancsi és Juliska. A nagyszobában ugyanis van egy régi cserépkályhája, amibe az öreglány néha befűt. (Nem a hőmérséklettől, hanem hangulatától függően). A papírokat mániákusan eltüzeli, aznapi újságtól a befizetetlen csekkig mindent. Időnként az én jegyzeteimet is. A legjobb novelláim hamvadtak el, köztük az Ősgonosz című. Megtörtént, hogy egy adag dolgozatot égetett el. Amikor kérdezték a diákok, miért nem osztom ki a hat hete megírt témazárót, bevallottam nekik:

– A főbérlőm eltüzelte az egész kupacot a cserépkályhában.

– Ne má’!

– De bizony. Kint hagytam a kisasztalon, a néninek pedig tüzelőanyagra volt szüksége.

– Befűtött? Májusban?

– Sosem a naptárt nézi, ha egy kicsit fűteni akar. Talán gonosz kópék látogatták meg, azokat akarta elégetni. Becsöngettek a régi trükkel: papírgyűjtés van az iskolában, nem kaphatnánk valamit? De őt nem lehet átrázni. Papírgyűjtés, kispofáim? Amikor tíz forintot adnak egy kilóért? Ki az a marha, aki ennyiért összeszedné? No, adok én nektek papírt! Zsupsz, bevágta a kölköket a cserépkályhába, gyújtósnak meg ott volt a tizedik bé témazárója.

– Tanár úrnak milyen élénk a fantáziája! – bókolt a legcsinosabb lány, mert ezek a kis dögök már ennyi idős korukban tudják, mivel vegyék le a férfit a lábáról. De a dolgozatokat sosem osztottam ki.

Ha rájött a tüzelhetnék, Baba néni semmit sem kímélt. Valami vad, erotikus, ősi, buja vággyal tüzelt. Nem véletlenül mondják a nőstény kutyára, amikor fogamzóképes, hogy tüzel. Ha ember lenne, ilyenkor biztosan a cserépkályhát tömné veszettül. Nyolcvanévnyi kielégítetlen vágyát füstölte el. Egyszer magára gyújthatná a házat. Szép is lenne! Illetve miket beszélek; az kéne még csak! Jobb lenne, ha a szénmonoxid-mérgezés végezne vele. Az nem tenne kárt az örökségben.

 

++++++++++

 

Sokáig fel sem merült bennem, vajon miért hívják Baba néninek. Az ember tudomásul veszi a világot, elfogadja a legképtelenebb helyzeteket is, míg egyszer csak hirtelen furcsállani kezdi, hogy az indiánok nem Indiában laknak, hogy az Erzsébet-hídnak nincs pillére, Pesthidegkút Budán van, Michelangelo Buonarroti két errel és egy tével írja a nevét, nem pedig fordítva, a Batthyány téren Kölcsey szobor, a Liszt téren Ady áll, az ehetetlenül ízetlen sárgadinnye németül Zuckermelone; és hogy miért hívnak egy ronda öregasszonyt Baba néninek.

A választ apám tudta.

– Fiatalon állítólag nagyon csinos volt – mesélte, amikor egy vasárnapi ebéd erejéig meglátogattam őket. Csilla is ott ült, a körmét lakkozta, s látszólag nem figyelt. – Szép szabályos babaarca volt, ezért Babának szólították a szülei, később a barátnői is, és rajta ragadt. Azt hitte, van ideje férjhez menni, hiszen minden ujjára talál öt kérőt. Játszott az udvarlókkal. A túlzott rajongótábor miatt aztán senki sem vette elég komolyan. Benne pedig meglehetősen nagy igények fejlődtek ki a jövendőbelivel kapcsolatban. Arra gondolt: no, itt ez a Béla. Hozzámehetnék, mert okos, jóképű, de nem keres valami sokat és a bal szemfoga kiáll. Várok egy jobbat, megtehetem. És nem kellett hiába várnia, legyeskedtek körülötte éppen elegen. Jött a Sanyi. Hozzámehetnék a Sanyihoz is, szabályos, fehér fogai csak úgy világítanak, ám egy kicsit alacsony. És igazság szerint messze nem olyan okos, mint a Béla. Ha nem mentem hozzá a Bélához, akkor már csak nem fogom lejjebb adni a Sanyiig… Igaz-e, kislányom?

Csilla felpillantott, gyakorlott mozdulattal felrázta a körömlakkot. Apára nézett, aztán rám, s nagy komolyan bólintott: „Ja!”, majd folytatta a lakkozást.

– Így aztán Baba pártában maradt. Úgy járt, mint az a színésznő, aki sosem akart vetkőzni a filmjeiben, amíg kérték, s amikor már megmutatta volna a bájait, már senkit sem érdekelt. Közben eltelt az élet, és Baba néni lett belőle. Megkeseredett vénkisasszony…

…aki ül a nagy seggével egy háromszobás budai lakásban, és foglalja a helyet a jövendő generációk elől.

– Hát igen, sok udvarlóm volt – bólogatott Baba néni, amikor megemlítettem neki, mit hallottam dicső fiatalságáról. – Volt egy barátnőm, akinek a bátyja csapta nekem a szelet. Nem is szelet. Hurrikánt csapott. Igen vehemens fiatalember, mondhatom. Ostromolt a szerelmével. Ma már ilyesmi nincs is. A fiúk mind nyikhajok. A lányok meg kurvák. Szomorú ez. Na, az a fickó úriember volt. A kézzel írt leveleihez mellékelt egy legépelt változatot, ha nem tudnám elolvasni.

– És miért nem csak géppel írt? – kérdeztem praktikusan. Az öreglány szánakozva csóválta meg a fejét.

– Bolond vagy te, Elemér. Mekkora bunkó az, aki géppel ír szerelmes levelet? Remélem, te sosem tennél ilyet!

Hol volt akkor még az e-mail?!

– És mi lett az udvarlásból?

– Semmi. A barátnőm mindenféle csúfságokat hazudott rólam a bátyjának, az meg elhitte. Azóta persze már meg is halt.

– Na, tetszik látni. Akkor most özvegy lenne Baba néni. Az jobb?

Eltöprengett.

– Jobb – mondta meggyőződéssel. – Úgy kávézgatnék reggel, hogy kiraknám a fényképét az asztalra.

– Most is megtehetné.

– Miért rakjam ki egy szarházinak a fényképét, aki a liba húga bugyuta locsogása miatt elhagyott? – csattant fel méltatlankodva. – De – tért vissza az eredeti témához –, ha elvett volna, tán születnek gyerekeink. És akkor nem a te ostoba fejedet nézném minden reggel, és nem a gyengeelméjű húgom élhetetlen unokájával kellene megosztanom a kávémat.

Baba nénit sosem a kedvessége miatt szerettük.

– Arról tetszett hallani – kezdtem bele tudálékosan –, hogy létezik egy kávéfajta, amelyiknél az érett kávészemeket megetetik valami macskafélével, aki csak a leggusztusosabb, hibátlan szemeket fogyasztja el? Aztán kiszarja, de közben az emésztőrendszere kivon belőle mindenféle anyagokat, savakat, s emiatt a kiszart szemekből készült kávé lágy és selymes lesz. Nagyon kevés van belőle s nagyon drága. Nekünk – zártam le sajnálkozva – nem jut az ilyesmiből.

– Az is elég szar, amit velünk megitatnak – legyintett, és beletutykolta a zsömlét a bögrébe. – Amikor fiatal voltam, még volt rendes kávé. (Kicsit megijedtem, hogy most következik Török Bálint esete a fekete levessel, de ez még Baba néni fiatalsága előtt történt. Kábé négyszáz évvel. Vagy háromszázzal?…) Amikor már nem voltam olyan nagyon fiatal, akkor meg nem volt egyáltalán kávé. Csak cikória. Az de szar volt! Na, látod, azt még a macskámnak se adtam volna oda.

– Volt macskája Baba néninek?

– Soha! Az csak pótlék az olyan nő számára, akinek nem jut normális férfi. De ma már nincsenek normális férfiak. Nyavalyognak, nem csinálnak semmit.

– Miért – vágtam közbe ingerülten –, igazi nők vannak?

Eltöprengett, és tárgyilagosan megállapította:

– Nincsenek. Ma a nők a férfiak.

– És mik a férfiak?

– Hát ez az…

 

++++++++++

 

Gyerekkoromban kézzel írtam. Nyolcvan oldalas, az iskola közeli trafikban vásárolt kockás füzetekbe, többek között a Félkaru zsaru történetét, de született regény egy iskolai futballcsapatról is, amelyik hétvégén játssza bajnoki mérkőzéseit, miközben a kis hősök hétköznap iskolába járnak, és többnyire színjeles tanulók. Tíz éves lehettem, amikor apám vásárolt egy írógépet. Eleinte titokban próbáltam kiérlelt történeteimet lepötyögni, de aki még emlékszik rá, mi is az az írógép, pontosan tudja, hogy egy normális lakásban ezt rejtve nem lehet végezni, ha más is van otthon. Amikor lebuktam (nagyon hamar), legnagyobb megdöbbenésemre apám nem csapott agyon, hanem – mintha csak a húgom lettem volna – kedvesen megkérdezte:

            – Mi a túrót csinálsz, Elemér?

            Mondtam, hogy írok. A kockás füzetem már betelt, és különben is kár lenne ínhüvely-gyulladást kapnom a sok körmölgetéstől, amikor itt ez a nagyszerű találmány, amelyik csenget a sor végén. A legjobban ugyanis ez kápráztatott el.

            – És mi a túrót írsz? – faggatott tovább apám, de már bele is olvasott a gépben lévő, kissé hátrahajló első oldalba. A lap tetején virított a nevem, és mellette a cím: Loknesszben jártunk. – Mi a túró az a Loknessz? – kérdezte.

            – Az egy tó. Skóciában található, és él benne egy szörny. Arról szól a regény.

            – Nagyon érdekes – mosolygott apám. – Honnan vetted el a papírt?

            – Ott találtam, a fiókban.

            Addigi jókedve hirtelen elszállt, kitépte a papírt az írógépből, megfordította, és mindketten döbbenten szembesültünk vele, hogy azon mindenféle számok, vonalak és egyéb kriksz-krakszok láthatók. Kiabált, megvert, elzárta az írógépet („Meg ne lássam még egyszer, hogy ilyen hülyeségre használod!”), és megeskette anyámat, hogy letöri a kezemet, ha az íróasztal környékén matatok.

            „Hülyeség… Hm.” Ezek után egy időre visszatértem a kézzel íráshoz. 

Sosem akartam tanár lenni. Attól a pillanattól fogva, hogy a vastag kockás füzetbe írni kezdtem a Félkaru zsaru történetét, kizárólag az írás érdekelt. Annyi realitásérzékkel persze rendelkeztem már akkor is, hogy ha megkérdezték „Na, Elemér, mi leszel, ha nagy leszel?” mindig azt feleltem, hogy „Író, de amíg abból nem tudok megélni, addig végül is mindegy. Majd csinálok valamit.” Így kerültem a bölcsészkarra. Valójában mindig – amikor erről még nem is tudhattam – Zárkövy Bonifác akartam lenni.

Egy ismerősömön keresztül szereztem a korrektori állást az Yvette magazinnál, a modern nők számára mindenféle divattippekkel és egyéb, számomra értelmezhetetlen baromságokkal szolgáló hetilapnál. Nem kerestem vele sokat, de kitörési pontnak tűnt a tanári pályáról az irodalom irányába. Az újság egyetlen olvasható rovatát Zárkövy Bonifác néven jegyezték. Mindig valami aktualitáshoz kapcsolódó kis történet volt humorral, szójátékokkal, szerelemmel, erotikával, csattanóval. Összesen egy fél oldalt tett ki, de – mint később megtudtam – a szerzője megélt belőle. Elég nagy disznóság. Sosem szerettem a sikeres embereket. (Gimnazistaként apám sógoránál dolgoztam nyaranta zöldségesként. Reggel értem jött egy lepusztult, áruval zsúfolásig tömött Wartburggal. Alig bírtam bepréselődni az anyósülésre, és még a lábam között is hol tökök, hol dinnyék kupacolódtak. Egyszer kifordult elénk valami márkás nyugati kocsi, és a Kádár-korban szocializálódott lelkivilággal meg is jegyeztem: „Hát ennek hogy lehet ilyen autója? Biztos nem becsületes úton szerezte!” Béla nagy komolyan rám nézett: „Inkább örüljél, hogy másnak ilyen van, és úgy dolgozz, hogy egyszer neked is legyen!” Neki azóta lett is…)

Zárkövyben rokon lelket éreztem, csak persze bosszantott, hogy ő vitte valamire, én meg nem. Gyakran írt az álmairól, amiket valószínűleg egyszerűen kitalált, de a fantáziája imponált. Legutóbb valami híres orgonistával készült három oldalas interjú az Yvette Magazinban, s ennek farvizén jelent meg a Zárkövy-glossza. Arról szólt, hogy vendégség van náluk, szóba kerül a kert, mire a házigazda elhenceg vele, hogy hátul, a kerítés mellett van egy hatalmas lila orgona. Meg is akarja mutatni; a vendégek eleinte húzódoznak (láttak ennél már érdekesebbet is), de azért csak kivonulnak. S mindenki hökkenten megtorpan, amikor hátul, a kerítés mellett megpillantanak egy lilára festett templomi orgonát. A billentyűknél ott ül maga Bach, játssza a tokkáta és fúgát, a szomszéd gyerekek pedig egy gumimatrac-pumpa segítségével fújtatóznak, hogy legyen elég levegő megszólaltatni a jókora lila sípokat. Zárkövy úgy tesz, mintha a látvány nem volna meglepő – elvégre ő szólt a lila orgonáról.

– Egy barátom szerint – mondja, míg a környéket betöltik a sípokon kiáradó hangok – Bach olyan a zenében, mint az időszámításban Krisztus születése. Van Bach előtt és Bach után. Az a kis csörgedező patakocska például éppen Bach előtt van – teszi hozzá, mert németből középfokú nyelvvizsgája van, és ez még álmában is kísérti.

– No és Beethoven? – kekeckedik valaki.

– Ó, az csak plömpög Martonvásáron.

S valóban, hirtelen a szigeten, a martonvásári kastély parkjában vannak mindannyian, szól a zene, a szomszédos orgonabokrokról pedig szúnyogok támadják őket, és iszonyúan csípnek.

„Arra riadtam – zárul az írás, amit korrektúráznom kellett, és akadt is vele dolgom, mert Zárkövy képtelen helyesen leírni Beethoven nevét – arra riadtam, hogy rettenetesen vakaródzom. Az ablakon beszállt egy szúnyog. Egyetlen jól irányzott csapással végeztem vele, a vére (valójában az én vérem!) szétkenődött a falon. Szúnyog, a hetedik kerületben. Micsoda abszurditás!”